Személyiségtípusok

A személyiségalakulás lényeges tényezöinek vagy a személyiségnek definiálásában nem minden pszichológus ért egyet. Valamennyi tudományos személyiségelmélet megegyezik azonban abban, hogy a személyiség körülhatárolt egység, mely minden más személyiségtöl különbözik. Ennek ellenére különbözö tudományágak képviselöi már hosszú idövel ezelött megállapították, hogy egyes emberek, illetve embercsoportok - föbb személyiségjegyeik alapján - hasonlítanak egymásra, és így néhány feltételezett csomópont valamelyike köré tömörülve, egy adott típus reprezentánsai. A személyiségtípusok kérdésével ma a pszichológia egyik ága, a típustan (tipológia) foglalkozik.

A legelsö tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta meg mintegy 2400 évvel ezelött. Hippokratész alapvetö szempontja a típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval: temperamentum volt. Elmélete szerint az emberi test négyféle nedvböl tevödik össze: a vérböl (sanguis), a sárga epéböl (chole), a fekete epéböl (melaina chole) és a nyálkából (phlegma). Attól függöen, hogy a személyiség felépítésében a négy nedv közül melyik a domináns, négyfélé - szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus - vérmérsékleti típust írt le.

Rubinstein megállapítása szerint: ,,A temperamentum az egyén pszichikus tevékenységének dinamikus karakterisztikája'', amelynek két jellemzö vonása a fogékonyság és az impulzivitás. A fogékonyság ,,... a benyomást követö emocionális reakció erejében, gyorsaságában és szilárdságában nyilvánul meg'', míg az impulzivitás a benyomás mozgásos lereagálására irányuló ösztönzések erejét és sebességét fejezi ki. Ennek alapján Hippokratész vérmérsékleti típusait a következöképpen jellemezhetjük:

1. Szangvinikus típus. Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás. (Lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak.)
2. Kolerikus típus. Erös fogékonyság és nagyfokú impulzivitás. (Érzelmei erösek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik.)
3. Melankolikus típus. Erös fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. (Lassan keletkezö, de erös érzelmek, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönzö hatással.)
4. Flegmatikus típus. Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. (Érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erösek, a viselkedést nem befolyásolják.)

Hippokratész típustana - annak ellenére, hogy ,,fiziológiai'' magyarázata ma már gyermekdednek tünik - ragyogó megfigyeléseken alapul, a késöbbi tipológiai rendszerekre gyakorolt igen nagy hatása éppen ezzel a ténnyel indokolható. A vérmérséklet nem azonos a jellemmel, de azzal szorosan összefügg: a személyiségfejlödés során igen lényeges jellemvonássá alakul. Mint Rubinstein megállapítja: ,,A temperamentum tulajdonságai a jellem kialakulásának folyamatában átalakulva a jellem vonásaivá lesznek, és ennek tartalma elválaszthatatlanul összefügg a személyiség irányulásával''. 737e43h

A XX. században három nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer, Jung és Jaensch típustana.

Kretschmer rendszerének megalkotásában a testalkat és az elmebetegségek összefüggéséböl indult ki. Összehasonlító vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a legtöbb esetben három fö testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:

1. Aszténiás (leptoszom) alkat. Jellemzöi: sovány, nyúlánk test, a bordák elöredomborodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bör vékony, fakó, a koponya hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sürü, a szemöldök dús.
2. Piknikus alkat. Széles irányú testfejlödés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc, rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam.
3. Atlétikus alkat. Jellemzöi: erös izomzat és csontváz. Vastag bör, fejlett orr, áll, kezek.

A továbbiakban Kretschmer leírta az elmebetegségek három fö formáját (szkizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a testalkat típusa és az elmebetegség formája között szoros összefüggés van: a szkizofrén elmebeteg az esetek többségében leptoszom alkatú, a cirkuláris pszichotikus (felhangolt és nyomott fázisok állandó váltakozása) piknikus, az epilepsziás pedig atlétikus. Miután Kretschmer nézete szerint az egyes elmebetegségekre jellemzö lelki sajátosságok bizonyos mennyiségü határokon belül az egészséges emberekben is megtalálhatóak, a vérmérsékletnek - a test alkatától függöen - három típusa írható le:

1. Aszténiás alkat - szkizotim temperamentum.
2. Piknikus alkat - ciklotim temperamentum.
3. Atlétikus alkat - viszkózus temperamentum.

Ha Hippokratész típusait összehasonlítjuk e három típussal, megállapítható, hogy a szkizotim és a melankolikus, a ciklotim és a szangvinikus, valamint a viszkózus és a flegmatikus temperamentum között igen eröteljes hasonlóság mutatkozik. Éppen ezért Kretschmer típusainak jellemzö tulajdonságait, viselkedésmódjait ezúttal nem tárgyaljuk.

Kretschmer tipológiája - föként könnyü kezelhetösége következtében - igen divatossá vált. Hibája, hogy a lelki sajátosságokra a test alkatából következtet, ezáltal az örökletes tényezöket elötérbe helyezi a szerzett tulajdonságokkal szemben. Vitatható az az álláspontja is, mely szerint az elmebeteg és az egészséges elméjü ember között semmiféle minöségi különbség nem mutatható ki.

C. G. Jung svájci orvos kezdetben Freud tanítványa volt, késöbb azonban szakított mesterével, revízió alá vette a freudi tanításokat, és a régire támaszkodó, de lényegében új analitikus elméletet dolgozott ki. Tipológiai koncepciójának fö kérdésfeltevése: vajon a személyiség belsö ösztönzö ereje (analitikus terminológiával: libidója) önmaga vagy a külvilág felé irányul-e? E kérdés megválaszolása alapján az embereket introvertált (befelé forduló) vagy extrovertált (a külvilág felé irányuló) típusba sorolja. Az introvertált megfontolt, érzelmileg nehezen kapcsolódó, töprengésre, szorongásra hajlamos, míg az extrovertált vidám, tetterös, gyorsan reagáló, emberi kapcsolatokat szívesen teremtö személyiség. (Jung az intro-extra verzión belül további alcsoportokat is megkülönböztetett.)

Jung tipológiai rendszerének - Krerschmeréhez viszonyítva - pozitív vonása, hogy kiindulópontja az ember és a külvilág viszonya. E valóban igen lényeges személyiségjegy szelekciós szempontként való felhasználása eredményezi, hogy sok modern tipológiai kutatás ma is a jungi koncepció alapján folyik. (A kérdéssel a továbbiakban még foglalkozunk. Jung azonban elkövette azt a hibát, hogy rendszerében általános törvényszerüséget látott, amellyel bizonyos müvelödéstörténeti és történelmi folyamatok is magyarázhatók. E szellemes, jó alapkoncepciójú tipológiai rendszernek ilyen egyetemes mozgató elvként való alkalmazása természetesen nem fogadható el.

E. Jaensch német kutató - említett kortársaival ellentétben - konkrét kísérletek segítségével igyekezett megismerni a személyiség típusbeli sajátosságait. Érzékelés-, emlékezet- és gondolkodás-lélektani kísérleteinek eredményeként úgy találta, az emberek föként abban különböznek egymástól, hogy lelki jelenségeik egységesen, összehangoltan vagy pedig egymástól elszigetelten müködnek. Ennek alapján a személyiségnek két típusát különböztette meg:

1. Integrált típus. Lelki jelenségeik harmonikus egységben müködnek, ennek következtében a külvilághoz kitünöen alkalmazkodnak, könnyen teremtenek emberi kapcsolatokat. Figyelmük ingadozó, felfogásuk az összefüggések meglátására irányul. Jaensch ide sorolja az ún. eidetikus típust is. Ennél a típusnál a vizualitás olyan erös, hogy a tárgyakat, tárgyi konstellációkat hosszú ideig teljes pontossággal maga elött látja akkor is, amikor azoknak érzékelése már régen megszünt. Kimutatja, hogy ez semmi esetre sem kóros jelenség, gyermekeknél és integrált típusú felnötteknél elég gyakran elöfordul.
2. Dezintegrált típus. Lelki jelenségeik elszigetelten müködnek, így alkalmazkodó képességük rossz, zárkózottak, idegenül mozognak az emberek között. Egész egyéniségükböl hiányzik a rugalmasság, figyelmük tapadó, látókörük beszükült, gondolkodásuk a részekre irányul.

Láthatjuk tehát, hogy az eddigiekben ismertetett kutatók valamennyien a személyiségnek egy-egy jelentös tulajdonságát - vérmérsékletét, testalkatát, beállítottságát stb. - emelték ki, és ennek általánosítása alapján következtettek a személyiség típusára. Ismeretlen volt azonban az a fiziológiai háttér, amelynek alapján a személyiségnek ezek a vizsgált tulajdonságai, megnyilvánulásformái létrejönnek és típusát meghatározzák. Ezt az élettani hátteret I. P. Pavlov szovjet tudós ismerte fel.

Pavlov fiziológiai kísérletei során megállapította, hogy az élö állati és emberi organizmus idegtevékenységének két legfontosabb folyamata az ingerület és a gátlás. Rámutatott arra, hogy a viselkedésformák hátterében az idegrendszer típus-sajátosságai húzódnak meg, melyek az idegmüködés ingerületi és gátlásfolyamatokra épülö három alaptulajdonsága - erösség, mozgékonyság, kiegyensúlyozottság -, illetve ezeknek viszonya által meghatározottak. Ennek alapján Pavlov az idegrendszernek négy típusát különbözteti meg:

1. Erös - gyors - kiegyensúlyozott;
2. Erös - gyors - kiegyensúlyozatlan;
3. Gyenge - lassú - kiegyensúlyozatlan;
4. Erös - lassú - kiegyensúlyozott.

Az idegrendszer e négy alaptípusa vele született. (Részben öröklött, részben a méhen belüli életben kialakult.) Pavlov - bár rámutatott a genotípus (öröklött típus) és a fenotípus (szerzett típus) különbözöségére, az idegrendszer e négy típusának túl nagy jelentöséget tulajdonított a viselkedésben. Ilyen szemléleti mód alapján a pavlovi négy típus - az általunk alkalmazott sorrendben - pontosan megfelelne a hippokratészi szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus temperamentumoknak. Pavlov típustanának ilyen vonatkozású félreérthetöségét már Rubinstein is hangsúlyozta, de Tyeplov tipológiai kutatásai mutattak rá a legélesebben. Tyeplov megállapította, hogy az idegrendszer típussajátossága nem több, mint vele született és az egyedi élet folyamán alig változó élettani alap, amelyre a külsö, környezeti hatások ráépülnek, és e két tényezö együttesen határozza meg a személyiség típusát. Ez tehát azt jelenti, hogy az a személy, akinek idegrendszeri típusa erös-gyors-kiegyensúlyozatlan, viselkedésében nem feltétlenül kolerikus. A túl erös indulati kitörések - amelyre idegrendszeri típusa predesztinálja - a környezet nevelö hatása eredményeként megszünhetnek, és a kiegyensúlyozatlan idegmüködés bázisán megközelítöen kiegyensúlyozott viselkedés forma alakulhat ki.

A speciálisan emberi típusokat Pavlov az I. vagy II. jelzörendszer dominanciája alapján határozta meg. Így megkülönböztetett:

1. müvésztípust (a gondolkodás elsödlegesen nem fogalmakban, hanem képekben, képzetekben megy végbe, fö jellemzöje az egészben való megragadás, a szintézis);
2. gondolkodó típust (a gondolkodás elvontan, absztrakt fogalmakban folyik, jellemzöje a szintézist megelözö, boncoló, részekre bontó analízis);
3. középtípust (a mindennapi ember gondolkodásmódja', a képszerü és fogalmi gondolkodás szabályos elrendezödése). A modern tipológiai vizsgálatokat az angol nyelvterületen Eysenck munkássága indította el. Eysenck Pavlovnak abból a felismeréséböl indult ki, hogy a túlérzékenységgel, szorongással jellemezhetö neuraszténiásoknál az ingerületi, a környezet iránt érzéketlen; az egocentrikus hisztériásoknál pedig a gátlási folyamatok vannak túlsúlyban. Az ingerület és a gátlás ilyen vonatkozású értelmezése tehát ellentmond e két fogalom megszokott alkalmazásának. Eysenck - Pavlovra támaszkodva - egy ingerlés-gátlás dimenziót feltételez, amelynek ingerléses végpontján a szorongásos neurózis, gátlásos végpontján pedig a hisztéria található. A személyiség típusát az határozza meg, hogy az ingerlés-gátlás dimenzió mely pontján foglal helyet. Jung az introverzió-extraverzió két végpontjaként szintén a szorongásos neurózist, illetve a hisztériát jelölte meg. Miután Jung típustana az emberi viselkedésformákon alapul, Eysenck az ingerlés-gátlás fogalmát az introverzió-extraverzió ellentétpárjával helyettesíti.

Eysenck sokféle kísérlettel bizonyította elméletét. Ezek közül a kondicionálhatóságra (a feltételes reflex kialakulásának gyorsaságára, erejére, tartósságára) vonatkozó kísérletek emelkednek ki. E kísérletek során Eysenck megállapította, hogy az extravertált kísérleti személyek - akiknél a gátlás gyorsabban alakul ki, erösebb, és nehezebben oszlik el - jóval nehezebben kondicionálhatók, mint az introvertáltak. A gátlás gyors és eröteljes kialakulása ugyanis viszonylag rövid idö alatt akadályává válik a reakció megismétlésének. A kísérlet lebonyolítása elött a kísérleti személyek introverzív vagy extraverzív voltát az ún. MPI (Mandsley Personality Invertory) kérdöívvel mérték fel. Az eredmények itt is azt mutatták, hogy a szorongók, illetve a hisztériásak nem a neurózis mértékében különböznek egymástól, hanem a személyiség introvertált vagy extravertált típusában. Eysenck tipológiai rendszerének igen sok híve és igen sok bírálója van, kísérletei jelenleg is folynak.

A Szovjetunióban Tyeplov laboratóriumában folynak a legintenzívebb tipológiai kutatások, melyek Pavlov klasszikus idegrendszeri típustanára épülnek. E laboratórium legjelentösebb elvi megállapítását - az idegrendszeri típusok és a személyiség ,,valódi'' típusai közötti összefüggésröl - már ismertettük. Tyeplov és munkatársai rendkívül sokrétü kísérletekben elemezték az idegmüködés sajátosságait (erösségét, kiegyensúlyozottságát, mozgékonyságát), és sok tekintetben kibövítették, elmélyítették a pavlovi tanításokat. A laboratórium munkájából e helyen az idegfolyamatok kiegyensúlyozottságára vonatkozó kísérleteket tartjuk szükségesnek kiemelni. Tyeplov rámutat arra, hogy az idegfolyamatok egyensúlyának legfontosabb mutatója a feltételes reflex kialakulásának viszonylagos gyorsasága. A laboratóriumban lefolytatott kísérletek azt mutatják, hogy míg az ingerlés dominanciája esetén a feltételes reflex gyorsabban alakul ki, és a kialvásos folyamat lassabban megy végbe a gátlás dominanciája esetén ennek fordítottja következik be. Ha tekintetbe vesszük, hogy Pavlov észrevétele szerint az ingerléses folyamatok a szorongásos neurózis, a gátlásos folyamatok pedig a hisztéria esetében dominánsak, a Tyeplov-laboratórium e megállapítása egybeesik az angol nyelvterületi kutatásokkal. Tyeplov hangsúlyozza, hogy az erösség és a kiegyensúlyozottság az idegrendszernek egymástól független sajátossága: ,,Mind az erös, mind a gyenge idegrendszerü személyek között lehetnek az ingerület dominanciájával, a gátlás dominanciájával és kiegyensúlyozott idegfolyamatokkal jellemezhetö személyek. Ez az idegrendszeri sajátosságok tanulmányozása során megállapította legfontosabb tények egyike.''

Forrás: Pszichológiai fogalmak kis enciklopédiája

Ranschburg Jenö:

Személyiségtípusok

A személyiségalakulás lényeges tényezöinek vagy a személyiségnek definiálásában nem minden pszichológus ért egyet. Valamennyi tudományos személyiségelmélet megegyezik azonban abban, hogy a személyiség körülhatárolt egység, mely minden más személyiségtöl különbözik. Ennek ellenére különbözö tudományágak képviselöi már hosszú idövel ezelött megállapították, hogy egyes emberek, illetve embercsoportok - föbb személyiségjegyeik alapján - hasonlítanak egymásra, és így néhány feltételezett csomópont valamelyike köré tömörülve, egy adott típus reprezentánsai. A személyiségtípusok kérdésével ma a pszichológia egyik ága, a típustan (tipológia) foglalkozik.

A legelsö tipológiai rendszert Hippokratész görög orvos alkotta meg mintegy 2400 évvel ezelött. Hippokratész alapvetö szempontja a típusok felállításánál, illetve a személyiségek osztályozásánál a vérmérséklet, görög szóval: temperamentum volt. Elmélete szerint az emberi test négyféle nedvböl tevödik össze: a vérböl (sanguis), a sárga epéböl (chole), a fekete epéböl (melaina chole) és a nyálkából (phlegma). Attól függöen, hogy a személyiség felépítésében a négy nedv közül melyik a domináns, négyfélé - szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus - vérmérsékleti típust írt le.

Rubinstein megállapítása szerint: ,,A temperamentum az egyén pszichikus tevékenységének dinamikus karakterisztikája'', amelynek két jellemzö vonása a fogékonyság és az impulzivitás. A fogékonyság ,,... a benyomást követö emocionális reakció erejében, gyorsaságában és szilárdságában nyilvánul meg'', míg az impulzivitás a benyomás mozgásos lereagálására irányuló ösztönzések erejét és sebességét fejezi ki. Ennek alapján Hippokratész vérmérsékleti típusait a következöképpen jellemezhetjük:

1. Szangvinikus típus. Gyenge fogékonyság, de nagyfokú impulzivitás. (Lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak.)
2. Kolerikus típus. Erös fogékonyság és nagyfokú impulzivitás. (Érzelmei erösek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik.)
3. Melankolikus típus. Erös fogékonyság, de kisfokú impulzivitás. (Lassan keletkezö, de erös érzelmek, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönzö hatással.)
4. Flegmatikus típus. Gyenge fogékonyság és kisfokú impulzivitás. (Érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erösek, a viselkedést nem befolyásolják.)

Hippokratész típustana - annak ellenére, hogy ,,fiziológiai'' magyarázata ma már gyermekdednek tünik - ragyogó megfigyeléseken alapul, a késöbbi tipológiai rendszerekre gyakorolt igen nagy hatása éppen ezzel a ténnyel indokolható. A vérmérséklet nem azonos a jellemmel, de azzal szorosan összefügg: a személyiségfejlödés során igen lényeges jellemvonássá alakul. Mint Rubinstein megállapítja: ,,A temperamentum tulajdonságai a jellem kialakulásának folyamatában átalakulva a jellem vonásaivá lesznek, és ennek tartalma elválaszthatatlanul összefügg a személyiség irányulásával''. 737e43h

A XX. században három nagy hatású tipológiai rendszer születik: Kretschmer, Jung és Jaensch típustana.

Kretschmer rendszerének megalkotásában a testalkat és az elmebetegségek összefüggéséböl indult ki. Összehasonlító vizsgálatai alapján megállapította, hogy az emberek a legtöbb esetben három fö testalkati típus valamelyikébe sorolhatóak:

1. Aszténiás (leptoszom) alkat. Jellemzöi: sovány, nyúlánk test, a bordák elöredomborodnak, a mellkas lapos, hosszú. A kezek keskenyek, finomak, a bör vékony, fakó, a koponya hosszúkás, keskeny vagy rövid és alacsony. A haj általában sürü, a szemöldök dús.
2. Piknikus alkat. Széles irányú testfejlödés jellemzi. Közepes, zömök test, széles arc, rövid nyak és végtagok. Gyakori a hízásra, kopaszodásra való hajlam.
3. Atlétikus alkat. Jellemzöi: erös izomzat és csontváz. Vastag bör, fejlett orr, áll, kezek.

A továbbiakban Kretschmer leírta az elmebetegségek három fö formáját (szkizofrénia, cirkuláris pszichózis, epilepszia), és kimutatta, hogy a testalkat típusa és az elmebetegség formája között szoros összefüggés van: a szkizofrén elmebeteg az esetek többségében leptoszom alkatú, a cirkuláris pszichotikus (felhangolt és nyomott fázisok állandó váltakozása) piknikus, az epilepsziás pedig atlétikus. Miután Kretschmer nézete szerint az egyes elmebetegségekre jellemzö lelki sajátosságok bizonyos mennyiségü határokon belül az egészséges emberekben is megtalálhatóak, a vérmérsékletnek - a test alkatától függöen - három típusa írható le:

1. Aszténiás alkat - szkizotim temperamentum.
2. Piknikus alkat - ciklotim temperamentum.
3. Atlétikus alkat - viszkózus temperamentum.

Ha Hippokratész típusait összehasonlítjuk e három típussal, megállapítható, hogy a szkizotim és a melankolikus, a ciklotim és a szangvinikus, valamint a viszkózus és a flegmatikus temperamentum között igen eröteljes hasonlóság mutatkozik. Éppen ezért Kretschmer típusainak jellemzö tulajdonságait, viselkedésmódjait ezúttal nem tárgyaljuk.

Kretschmer tipológiája - föként könnyü kezelhetösége következtében - igen divatossá vált. Hibája, hogy a lelki sajátosságokra a test alkatából következtet, ezáltal az örökletes tényezöket elötérbe helyezi a szerzett tulajdonságokkal szemben. Vitatható az az álláspontja is, mely szerint az elmebeteg és az egészséges elméjü ember között semmiféle minöségi különbség nem mutatható ki.

C. G. Jung svájci orvos kezdetben Freud tanítványa volt, késöbb azonban szakított mesterével, revízió alá vette a freudi tanításokat, és a régire támaszkodó, de lényegében új analitikus elméletet dolgozott ki. Tipológiai koncepciójának fö kérdésfeltevése: vajon a személyiség belsö ösztönzö ereje (analitikus terminológiával: libidója) önmaga vagy a külvilág felé irányul-e? E kérdés megválaszolása alapján az embereket introvertált (befelé forduló) vagy extrovertált (a külvilág felé irányuló) típusba sorolja. Az introvertált megfontolt, érzelmileg nehezen kapcsolódó, töprengésre, szorongásra hajlamos, míg az extrovertált vidám, tetterös, gyorsan reagáló, emberi kapcsolatokat szívesen teremtö személyiség. (Jung az intro-extra verzión belül további alcsoportokat is megkülönböztetett.)

Jung tipológiai rendszerének - Krerschmeréhez viszonyítva - pozitív vonása, hogy kiindulópontja az ember és a külvilág viszonya. E valóban igen lényeges személyiségjegy szelekciós szempontként való felhasználása eredményezi, hogy sok modern tipológiai kutatás ma is a jungi koncepció alapján folyik. (A kérdéssel a továbbiakban még foglalkozunk. Jung azonban elkövette azt a hibát, hogy rendszerében általános törvényszerüséget látott, amellyel bizonyos müvelödéstörténeti és történelmi folyamatok is magyarázhatók. E szellemes, jó alapkoncepciójú tipológiai rendszernek ilyen egyetemes mozgató elvként való alkalmazása természetesen nem fogadható el.

E. Jaensch német kutató - említett kortársaival ellentétben - konkrét kísérletek segítségével igyekezett megismerni a személyiség típusbeli sajátosságait. Érzékelés-, emlékezet- és gondolkodás-lélektani kísérleteinek eredményeként úgy találta, az emberek föként abban különböznek egymástól, hogy lelki jelenségeik egységesen, összehangoltan vagy pedig egymástól elszigetelten müködnek. Ennek alapján a személyiségnek két típusát különböztette meg:

1. Integrált típus. Lelki jelenségeik harmonikus egységben müködnek, ennek következtében a külvilághoz kitünöen alkalmazkodnak, könnyen teremtenek emberi kapcsolatokat. Figyelmük ingadozó, felfogásuk az összefüggések meglátására irányul. Jaensch ide sorolja az ún. eidetikus típust is. Ennél a típusnál a vizualitás olyan erös, hogy a tárgyakat, tárgyi konstellációkat hosszú ideig teljes pontossággal maga elött látja akkor is, amikor azoknak érzékelése már régen megszünt. Kimutatja, hogy ez semmi esetre sem kóros jelenség, gyermekeknél és integrált típusú felnötteknél elég gyakran elöfordul.
2. Dezintegrált típus. Lelki jelenségeik elszigetelten müködnek, így alkalmazkodó képességük rossz, zárkózottak, idegenül mozognak az emberek között. Egész egyéniségükböl hiányzik a rugalmasság, figyelmük tapadó, látókörük beszükült, gondolkodásuk a részekre irányul.

Láthatjuk tehát, hogy az eddigiekben ismertetett kutatók valamennyien a személyiségnek egy-egy jelentös tulajdonságát - vérmérsékletét, testalkatát, beállítottságát stb. - emelték ki, és ennek általánosítása alapján következtettek a személyiség típusára. Ismeretlen volt azonban az a fiziológiai háttér, amelynek alapján a személyiségnek ezek a vizsgált tulajdonságai, megnyilvánulásformái létrejönnek és típusát meghatározzák. Ezt az élettani hátteret I. P. Pavlov szovjet tudós ismerte fel.

Pavlov fiziológiai kísérletei során megállapította, hogy az élö állati és emberi organizmus idegtevékenységének két legfontosabb folyamata az ingerület és a gátlás. Rámutatott arra, hogy a viselkedésformák hátterében az idegrendszer típus-sajátosságai húzódnak meg, melyek az idegmüködés ingerületi és gátlásfolyamatokra épülö három alaptulajdonsága - erösség, mozgékonyság, kiegyensúlyozottság -, illetve ezeknek viszonya által meghatározottak. Ennek alapján Pavlov az idegrendszernek négy típusát különbözteti meg:

1. Erös - gyors - kiegyensúlyozott;
2. Erös - gyors - kiegyensúlyozatlan;
3. Gyenge - lassú - kiegyensúlyozatlan;
4. Erös - lassú - kiegyensúlyozott.

Az idegrendszer e négy alaptípusa vele született. (Részben öröklött, részben a méhen belüli életben kialakult.) Pavlov - bár rámutatott a genotípus (öröklött típus) és a fenotípus (szerzett típus) különbözöségére, az idegrendszer e négy típusának túl nagy jelentöséget tulajdonított a viselkedésben. Ilyen szemléleti mód alapján a pavlovi négy típus - az általunk alkalmazott sorrendben - pontosan megfelelne a hippokratészi szangvinikus, kolerikus, melankolikus és flegmatikus temperamentumoknak. Pavlov típustanának ilyen vonatkozású félreérthetöségét már Rubinstein is hangsúlyozta, de Tyeplov tipológiai kutatásai mutattak rá a legélesebben. Tyeplov megállapította, hogy az idegrendszer típussajátossága nem több, mint vele született és az egyedi élet folyamán alig változó élettani alap, amelyre a külsö, környezeti hatások ráépülnek, és e két tényezö együttesen határozza meg a személyiség típusát. Ez tehát azt jelenti, hogy az a személy, akinek idegrendszeri típusa erös-gyors-kiegyensúlyozatlan, viselkedésében nem feltétlenül kolerikus. A túl erös indulati kitörések - amelyre idegrendszeri típusa predesztinálja - a környezet nevelö hatása eredményeként megszünhetnek, és a kiegyensúlyozatlan idegmüködés bázisán megközelítöen kiegyensúlyozott viselkedés forma alakulhat ki.

A speciálisan emberi típusokat Pavlov az I. vagy II. jelzörendszer dominanciája alapján határozta meg. Így megkülönböztetett:

1. müvésztípust (a gondolkodás elsödlegesen nem fogalmakban, hanem képekben, képzetekben megy végbe, fö jellemzöje az egészben való megragadás, a szintézis);
2. gondolkodó típust (a gondolkodás elvontan, absztrakt fogalmakban folyik, jellemzöje a szintézist megelözö, boncoló, részekre bontó analízis);
3. középtípust (a mindennapi ember gondolkodásmódja', a képszerü és fogalmi gondolkodás szabályos elrendezödése). A modern tipológiai vizsgálatokat az angol nyelvterületen Eysenck munkássága indította el. Eysenck Pavlovnak abból a felismeréséböl indult ki, hogy a túlérzékenységgel, szorongással jellemezhetö neuraszténiásoknál az ingerületi, a környezet iránt érzéketlen; az egocentrikus hisztériásoknál pedig a gátlási folyamatok vannak túlsúlyban. Az ingerület és a gátlás ilyen vonatkozású értelmezése tehát ellentmond e két fogalom megszokott alkalmazásának. Eysenck - Pavlovra támaszkodva - egy ingerlés-gátlás dimenziót feltételez, amelynek ingerléses végpontján a szorongásos neurózis, gátlásos végpontján pedig a hisztéria található. A személyiség típusát az határozza meg, hogy az ingerlés-gátlás dimenzió mely pontján foglal helyet. Jung az introverzió-extraverzió két végpontjaként szintén a szorongásos neurózist, illetve a hisztériát jelölte meg. Miután Jung típustana az emberi viselkedésformákon alapul, Eysenck az ingerlés-gátlás fogalmát az introverzió-extraverzió ellentétpárjával helyettesíti.

Eysenck sokféle kísérlettel bizonyította elméletét. Ezek közül a kondicionálhatóságra (a feltételes reflex kialakulásának gyorsaságára, erejére, tartósságára) vonatkozó kísérletek emelkednek ki. E kísérletek során Eysenck megállapította, hogy az extravertált kísérleti személyek - akiknél a gátlás gyorsabban alakul ki, erösebb, és nehezebben oszlik el - jóval nehezebben kondicionálhatók, mint az introvertáltak. A gátlás gyors és eröteljes kialakulása ugyanis viszonylag rövid idö alatt akadályává válik a reakció megismétlésének. A kísérlet lebonyolítása elött a kísérleti személyek introverzív vagy extraverzív voltát az ún. MPI (Mandsley Personality Invertory) kérdöívvel mérték fel. Az eredmények itt is azt mutatták, hogy a szorongók, illetve a hisztériásak nem a neurózis mértékében különböznek egymástól, hanem a személyiség introvertált vagy extravertált típusában. Eysenck tipológiai rendszerének igen sok híve és igen sok bírálója van, kísérletei jelenleg is folynak.

A Szovjetunióban Tyeplov laboratóriumában folynak a legintenzívebb tipológiai kutatások, melyek Pavlov klasszikus idegrendszeri típustanára épülnek. E laboratórium legjelentösebb elvi megállapítását - az idegrendszeri típusok és a személyiség ,,valódi'' típusai közötti összefüggésröl - már ismertettük. Tyeplov és munkatársai rendkívül sokrétü kísérletekben elemezték az idegmüködés sajátosságait (erösségét, kiegyensúlyozottságát, mozgékonyságát), és sok tekintetben kibövítették, elmélyítették a pavlovi tanításokat. A laboratórium munkájából e helyen az idegfolyamatok kiegyensúlyozottságára vonatkozó kísérleteket tartjuk szükségesnek kiemelni. Tyeplov rámutat arra, hogy az idegfolyamatok egyensúlyának legfontosabb mutatója a feltételes reflex kialakulásának viszonylagos gyorsasága. A laboratóriumban lefolytatott kísérletek azt mutatják, hogy míg az ingerlés dominanciája esetén a feltételes reflex gyorsabban alakul ki, és a kialvásos folyamat lassabban megy végbe a gátlás dominanciája esetén ennek fordítottja következik be. Ha tekintetbe vesszük, hogy Pavlov észrevétele szerint az ingerléses folyamatok a szorongásos neurózis, a gátlásos folyamatok pedig a hisztéria esetében dominánsak, a Tyeplov-laboratórium e megállapítása egybeesik az angol nyelvterületi kutatásokkal. Tyeplov hangsúlyozza, hogy az erösség és a kiegyensúlyozottság az idegrendszernek egymástól független sajátossága: ,,Mind az erös, mind a gyenge idegrendszerü személyek között lehetnek az ingerület dominanciájával, a gátlás dominanciájával és kiegyensúlyozott idegfolyamatokkal jellemezhetö személyek. Ez az idegrendszeri sajátosságok tanulmányozása során megállapította legfontosabb tények egyike.''

Forrás: Pszichológiai fogalmak kis enciklopédiája