Sajnalkozas masokon

Sajnálkozás másokon

És most elérkeztünk a lelki eredetü depresszió harmadik, és egyszersmind utolsó okához: a másokon való sajnálkozáshoz. Itt is újfajta magatartás elsajátításáról van szó, mint arra majd rámutatok. Ebben az esetben azonban azért fog furdalni a lelkiismeret, mert nem veszed eléggé szívedre a mások búját-baját.

Amiképpen könnyedén lehetséges depresszióba esni az önsajnálat okán, annak sincs az égvilágon semmi akadálya, hogy letörj és búsulj, mert másvalakit sajnálsz. Logikus, ugye? Mi több, ha valóban általánosítani akarnék, kijelenthetném azt is, hogy a depressziónak két alapvetö oka van: az önvád és a sajnálat. A sajnálat bármely irányban alkalmazva, depressziót okoz. Sajnálhatod magadat, sajnálhatsz másokat, akár állatokat vagy dolgokat is, például egy várost, tájat, fát. Emlékszem, milyen szomorú voltam néhány évvel ezelött, amikor kivittem a kocsimat a roncstelepre. Lerobbant és már nem volt érdemes megcsináltatni. Szeretném, ha megértenétek, mit éreztem, amikor otthagytam a kocsimat. Tudnotok kell, hogy ez volt életem elsö kocsija, amelyet a magam keresetéböl vettem, rengeteget javítgattam, áthúztam az ülést, újrafestettem (még borotvapamaccsal is) és, ami a fontosabb, sok-sok hosszú és boldog utat tettem meg vele, és akkor most tessék, itthagyom utolsó nyughelyén, a hideg és elhagyatott rozsdatemetöben. Elmenöben még egy búcsúpillantást vetettem szépséges barátomra, aki oly sok nehéz esztendön át volt hüséges társam, és ahogy ott láttam, a csúf autóroncsok között, a szívem majd megszakadt. Sajnáltam az autómat. Nem ilyen véget érdemelt, de mit tehettem. Néhanapján még ma is eltünödöm, mi történhetett az én kis kocsimmal és vajon milyen lehet manapság.

Amikor tehát elszomorít egy kedves, de haldokló város, az évek során megváltozott szülöhelyed, vagy elgázolt kutyád látványa, akkor ez egészen természetes reakció és a "mások iránti sajnálat" kategóriájába tartozik.

Nehogy azt mondják: kérges szívü vagy

A másokon való sajnálkozás föként azért olyan elterjedt, mert sok embert furdal a lelkiismeret, ha nem esik depresszióba a másik szerencsétlensége láttán. Ha nem tör össze a bánat egy temetésen, akkor érzéketlennek, kérges szívünek tarthatnak. Akit nem sújt le a más baja, azt kikiáltják közönyösnek, nemtörödömnek. Az emberek tehát nemcsak azért adnak kifejezést érzelmeiknek, mert valóban felkavarta öket valami, hanem mert azt hiszik, elvárják tölük, hogy kifejezésre juttassák a szomorú eseményhez illö érzéseiket. A társadalmi etikett szinte elöírja, hogy bizonyos eseményeket milyen különleges érzelmi megnyilvánulásoknak kell kísérniük. Ha egér fut át egy emberekkel zsúfolt helyiségen, akkor a nöknek sikoltozniuk kell. Nem lenne normális, ha nem sikoltoznának, holott mindenki tudja, hogy az egérnek esze ágában sincs felszaladni valamelyik hölgy lábán. Ha mindegyikük síbakancsba türt nadrágban volna, a nök akkor is sikoltoznának. A helyzet egyszerüen megkívánja ezt a sztereotip viselkedést.

Rendkívül nehéz nem reagálni olyan helyzetekre, amikor az embertöl elvárják az együttérzést. A közhit szerint kegyetlen és közönyös az, aki higgadtan veszi tudomásul a fájdalmat, vagy valakinek az elvesztését. Egyik sem szükségszerü persze, de aki nem veszíti el a fejét vagy kerüli a heves érzelemnyilvánításokat, arról úgy gondolják, hogy érzéketlen embertársai bánata iránt.

Hogyan vélekednétek valakiröl, aki lábtörést szenvedett barátját betuszkolja a mentöautóba, azután rohan vissza a meccsre? Csúnyán viselkedett, ugye? Pedig, ha gondja volt rá, hogy barátja megkapja a szükséges segítséget és megbizonyosodott arról is, hogy a fiú szüleit értesítik, és a szülök a kórháznál várják a mentöautót, vagyis ha megtett mindent, ami ésszerüen megtehetö, akkor ugyan miért ne mehetne vissza a meccsre, hogy tovább szórakozzon? Gondolom, az ilyen magatartást még mindig érzéketlennek vélitek, de csak azért, mert úgy tanultátok, hogy a másokkal való törödés mércéje az izgalom, amelyet ügyükben tanúsítottatok. Az emberek nem hajlandók elhinni, hogy a látványos érzelemnyilvánítástól tartózkodó embereknek öszinte, mély érzéseik lehetnek, és hogy a jól kiegyensúlyozott emberek elterelhetik gondolataikat tragédiákról anélkül, hogy bagatellizálnák az eseményt.

A sajnálkozásra késztetö, irracionális gondolatok

Nézöponttól függöen egy vagy két irracionális gondolat gerjeszti a sajnálkozást. Az elsö: hogy a boldogtalanságot külsö tényezök okozzák, mások zavarják meg lelkünk békéjét, és érzelmeinknek semmi közük ahhoz, hogy miképpen szemléljük a dolgokat. A második: hogy az embernek kutya kötelessége felizgatni magát a mások búja-baja és megzavart lelki békéje miatt.

A boldogtalanságot nem külsö okok gerjesztik, a frusztrációkat azonban többnyire rendszerint igen. Azután már rendszerint tölünk függ, hogy a frusztrációnk mivé lesz - rajtunk áll, hogy megzavarhatja-e lelki egyensúlyunkat vagy sem. Ha eröteljesen kétségbe vonjuk, hogy az A pontban bekövetkezett frusztrációknak feltétlenül izgalomra kell okot adniuk C pontnál, akkor elöbb-utóbb eljutunk odáig is, hogy nem kell feltétlenül nyomorultul szenvednünk a másik ember nyomorúsága miatt. Gyakorlatilag mindent tudomásul lehet venni higgadtan, ha az ember megtanul racionálisan gondolkodni. Emberek szembenéztek már kivégzöosztaggal, végzetes rákbetegségekkel, éhezéssel anélkül, hogy pszichózisos depresszióba estek volna.

Legközelebb tehát, ha éhezö csecsemöt látsz a tévé képernyöjén, jusson eszedbe, hogy amit láttál, nagyon sajnálatos, mégsem okozhat zavarokat nálad, ha te nem engeded, hogy megzavarjon. És ha a való életben látsz éhezö csecsemöt, akkor sem kell depresszióba esned, csak ha magad akarod. Ahelyett, hogy idegösszeomlást kapnál az éhezö csecsemö láttán, inkább takard be, adj neki enni és sietve vidd kórházba.

A másokon való sajnálkozás második elöidézöje: hogy azt hiszed, kötelezö kiborulnod, csak mert mások kiborultak, vagy bajban vannak. Már miért kötelezö, az ég szerelmére? A te szenvedésed talán segít az áldozaton? Mennyivel tudsz jobban segíteni rajta, ha ugyanolyan izgatott vagy, mint ö? No, mennyivel? Azt akarod nekem bemesélni, hogy addig nem tudhatod, miképpen segíts rajta, amíg alaposan fel nem húztad magadat is. Ha így lenne, akkor mi a csudának hangoztatják annyit, hogy örizzük meg a hidegvérünket, ne veszítsük el a fejünket, meg hogy lassan a testtel? De nem, mi azért csak fölizgatjuk magunkat, kiborulunk és depressziósak leszünk, azután, ha túl vagyunk a kisebbfajta idegrohamon, akkor munkához láthatunk. Nem kár a sok elpazarolt idöért és energiáért? Mennyivel jobb teljesítményt nyújthatunk, ha gyorsan határoznánk, megöriznénk hidegvérünket, azután cselekednénk, akármekkora is a tragédia, hiszen ott kell az igazán hathatós közremüködés.

Többnyire nem ez a sorrend, hacsak a szóban forgó egyén már kellö gyakorlatra nem tett szert a tragédiák terén. Mentöosztagok, a fegyveres erök tagjai, az orvosok - ezek az emberek mind arra vannak kiképezve, hogy bajba jutott embertársaikon segítsenek anélkül, hogy maguk közben felmorzsolódnának. Mi több, számítunk rá, hogy nem veszítik el a fejüket és sohasem fordulnánk hozzájuk, ha képtelenek volnának különválasztani mások szenvedését a magukétól. Kiképzésük során arra tanítják öket, hogy legyenek együttérzök túlzó rokonszenv-megnyilvánulások nélkül, legyenek gondoskodók, de közben ne törjenek össze a gondok súlya alatt. Ha ennek a követelménynek nem tudnak megfelelni, nem jutnak messzire a pályán. A szenvedéstöl való eltávolodásnak ez a képessége csakis azért lehetséges, mert valójában ezek a szakemberek is egyetértenek azzal a gondolattal, hogy a boldogtalanság nem külsö okok következménye, és hogy nem kell letörniük vagy kiborulniuk csak azért, mert azok az emberek, akiken segítenek, letörtek vagy kiborultak.

Együttérzésböl is megárt a sok

Minden civilizált ember együtt érez embertársával. Akiböl hiányzik az empátia vagy az érzékenység mások sorsa iránt, az féleszü, degenerált, vagy reménytelen eset. A civilizált ember egyik ismertetöjegye, hogy törödik a másik bajával. De hogy ezt túlzásba viszi, az már nem. Ez az a fontos választóvonal, amelyet meg kell húzni, ha meg akarjuk örizni egészségünket.

- Honnan tudhatom, mikor túlhajtott az együttérzés, és meddig helyénvaló? - kérdezhetitek. Egyszerü. Onnan, hogy fájdalmat okoz-e. Ha depresszió fenyeget, ha elveszíted a kedved, vagy dühbe gurulsz, akkor már túlhajtod az együttérzést mások iránt, és amit teszel, ésszerütlen. Igen, ésszerütlen, mert fájdalmad hangsúlyozza csak a másik nyomorúságát. Barátod nem azt várja töled, hogy vele szenvedj, hogy te is letörj, depresszióba süllyedj. Azt várja, hogy kihúzd belöle, emeld fel a vidámságoddal, nem azt, hogy lesüllyedj mellé az ö mélységes kétségbeesésébe.

Tökéletes példája annak, hogy a sajnálkozás mások baján látszólag igen nemes érzés, valójában azonban nagyon káros és hatástalan is, a szociális gondozónö esete, aki depressziói miatt fordult hozzám. Hamar észrevettem, hogy nem bírja elviselni a sok gondot, bánatot, amit napról napra lát a négernegyedet járva. Esténként otthon, kényelmes lakásában végiggondolta, mennyi nyomorúságot tapasztalt aznap, és a más embereket nyomasztó terhek úgy ránehezedtek, hogy egy falat se ment le a torkán. Végül valósággal kedélybeteggé lett, úgy, hogy napokig dolgozni sem ment. Beszélgetésünk valahogy ilyenformán alakult:

- Mrs Angelo, nem szabad annyira a szívére vennie azoknak az embereknek a sorsát, akiken segíteni akar, mert különben sohasem mászik ki ebböl a depresszióból. Maga abban a tévhitben él, hogy kötelessége agyonizgatni magát és el kell veszítenie lelki egyensúlyát, más emberek gondjai és zaklatottsága miatt.

- Igen, pontosan erröl van szó. Valóban azt hiszem, hogy nem nézhetem nyugodtan azokat a szegény gyerekeket, a piszkos szobákat, amelyekbe sohasem süt be a nap, és a felnötteket, akik csak ülnek magukba roskadva naphosszat, amíg bele nem bolondulnak. A szívem szakad meg, hogy napról napra ezt kell végignéznem.

- Nem attól szakad meg a szíve, Mrs Angelo. Maga az oka, ha megszakad. Addig mondogatja, hogy kötelessége felizgatnia magát miattuk, hogy a problémáik igenis felzaklatják, míg végül már nem ura az érzelmeinek. Ha ezeket a butuska elképzeléseket alaposan átgondolná és nem hinné többé, hogy izgulnia kell a mások baján, biztosíthatom, hogy egy csapásra elmúlna a rosszkedve.

- De hát hogyan számüzhetném emlékezetemböl azt, amit napról napra látok, azt a sok-sok rútságot. Nem tudom csak úgy elfelejteni, amikor hazamegyek - tiltakozott.

- Örömmel hallom, hogy nem tud megfeledkezni arról, amit a nap folyamán tapasztal, máskülönben érzéketlen tuskónak kellene lennie és kezelést javasolnék, hogy szert tegyen egy kis emberi részvétre. De, öszintén, Mrs Angelo, muszáj annyira a szívére vennie a dolgokat, hogy zavarai támadjanak miatta? Azt hiszi, ha csakugyan elhinné végre, hogy nem kötelessége fölizgatni magát miattuk, akkor is kiborulna?

- Nem, gondolom, nem. De hát hogyan gyözhetném meg magamat arról, hogy úgy is elnézhetem ezt a sok emberi nyomorúságot, hogy ne legyek töle depressziós?

- Úgy, hogy felülvizsgálja az irracionális gondolatait, és fölteszi magának a kérdést, hogy van-e értelmük. Annyit már tud, hiszen elmondtam, hogy maga zaklatja fel magát; a dolgok ezt nem tudják megtenni. Azután: ha annyira elkeseríti a sok nyomorúság, amit a világon tapasztal, mit tehetne azért, hogy valamelyest könnyítsen a bajokon? Beveszi magát valamelyik házba például, és a pincétöl a padlásig kitakarít. Elmegy a városházára és botrányt csap. Vagy legalább levelet ír a parlamenti képviselöjüknek vagy a helyi újságnak.

- Be kell vallanom, hogy semmi ilyesmi nem jutott eszembe. De értem, mire akar kilyukadni. Ne depressziós legyek, hanem dühös.

- Én inkább a felháborodott szót használnám. Tiltakozzon, küzdjön, hallassa a hangját, kezdjen valamilyen akciót. Az talán változást hozhat a négernegyedben. Ám ehelyett, mert maga olyan kedves, együtt érzö lélek, agyonizgatja magát a szegénység láttán, amit lépten-nyomon tapasztal, azután hazamegy és kesereg tovább a mások nyomorúságán. Maga szerint ez bölcs dolog? És vajon mennyire méltányolják azok az emberek, akik a maga segítségére szorulnak? Annyira együtt érez velük, hogy belebetegszik és másnap már oda se bír menni, hogy segítsen rajtuk. Mi jó származik ebböl?

Szerencsére Mrs Angelo hamar belátta, milyen bután viselkedik, és azt is, hogy erre semmi szükség. Kihúzta magát, felhagyott a lelki mosogatórongy szerepével és azontúl ritkán mulasztott egy-egy napot a munkából.

Másik példa arról, hogy milyen fölösleges, mi több, veszélyes a sajnálkozás másokon, egy kedves öregúr, bizonyos Mr Wall esete. Sokat olvasott és nagyon értett a politikához. Dühös volt a tisztességtelen politikusokra és külön bosszantotta, hogy visszaélnek a kis üzletemberekkel. Fivérét tönkretette néhány korrupt helyi politikus, és Mr Wall ezt annyira a szívére vette, hogy nyugalma odaveszett, aludni sem bírt többé, egészen nekikeseredett. A legrosszabb az volt, hogy a szíve nem bírta az izgalmakat, és rettenetesen sokat ártott neki, hogy minduntalan felhúzta magát a világon tapasztalható milliónyi igazságtalanság miatt. De Mr Wall annyira azonosult az elnyomott milliókkal, és oly mélyen átérezte sérelmeiket, hogy még akkor is majdnem sírva fakadt, amikor nekem beszélt róluk. Arca kivörösödött, alig kapott levegöt, és dölt róla a veríték, miközben a világot sújtó igazságtalanságokat ecsetelte. Megrémültem, mert azt hittem, mindjárt infarktust kap, ott a rendelömben. Végül, hogy lecsillapítsam, rárivalltam, és biztosítottam, nagyon is jól tudom, hogy ez a világ büzlik, de tán nem ártana, ha mindketten hozzászoknánk a szagához. Megdicsértem, amiért olyan mélyen együtt érez embertársaival, de figyelmeztettem, hogy ha szívrohamot kap meg a lelke vérzik, azzal még nem segít bajba jutott barátain. Tett már valamit a korrupt politikusok ellen? Megpályázott valamilyen politikai tisztséget vagy támogatta valakinek a választási kampányát, vagy legalább borítékolt-e szavazócédulákat valamelyik párt föhadiszállásán?

Bevallotta, hogy ilyesmit még sohasem tett. Egy ideig még csatároztunk, hogy meggyözzem, mekkora ostobaság, ha majd belepusztul valamibe, aminek a megváltozásáért egyetlen lépést sem tesz, csak kiabál és panaszkodik. Lassanként hozzászokott a gondolathoz, hogy emeltebb fövel vegye tudomásul a rút valóságot, noha kora és egészségi állapota megakadályozta, hogy aktív szerepet vállaljon a nemes célokért folyó küzdelemben. Depressziója és ingerültsége szépen elmúlt, és amikor utoljára hallottam felöle, még vígan élt. Remélem, hogy nem húzta fel magát többé oly mértéktelenül a mások problémái és háborgásai miatt annyira, hogy megártson neki.

A fenti két esetben könnyen belátható, hogy az egészséges és emberbaráti együttérzés hogyan alakult át szinte észrevétlenül az egyik esetben kifejezett depresszióvá, és hogyan vált a másikban életveszélyessé. Nem az együttérzés, hanem a túlhajtott együttérzés volt a ludas. Mindkét, egyébként kiváló embernek észre kellett volna vennie, mikor csap át túlzásokba: abban a pillanatban, amikor rájöttek, hogy lelki egyensúlyuk felborult, arra is rá kellett volna jönniük, hogy irracionálisan gondolkodnak és ezzel csakis önmaguknak ártanak.

Érzelmi zsarolás

A másokon való sajnálkozás egyik igen komoly következménye, hogy az emberi gyöngeséget kihasználva, visszaélnek vele. Ha például ismerem azt a hajlandóságodat, hogy mértéken felül együtt érezz velem, akkor ez engem olyan helyzetbe juttat, hogy ha akarok, visszaélhetek vele, és uralkodhatok rajtad. Gondold csak meg, mi mindent elérhetnék. Meghívathatom magamat hozzád, rávehetlek, hogy ahhoz menj feleségül, akit én választok neked, és rávehetlek, hogy azt a szakmát tanuld, amit én a legcélszerübbnek tartok. Kell ennél nagyobb hatalom? Ha mindezt megtehetem, akkor kezemben tartom a lelkedet is. Gondolod, hogy kissé messzire elrugaszkodtam? Akkor ide hallgass: el sem tudom mondani, hány ember vallotta be nekem, hogy azért mondott igent a házastársának, mert a leendö férj vagy feleség öngyilkossággal fenyegetözött. Hány szülö kényszerítette felnött gyermekét, hogy odahaza éljen, nehogy egyedül maradjon? Még soha senki sem igyekezett a rossz lelkiismeretedre apellálva úgy befolyásolni, hogy engedj neki? Gyakorlatilag mindenki élt már ezzel a lehetöséggel és tapasztalta is másoktól. Gyakran nagyszerüen beválik, mert az, akin uralkodni akarsz, készségesen együttmüködik veled. Ne hagyd, hogy mások szenvedése eltérítsen elsörendü érdekedtöl. Ha Rogerhez igenis hozzá akarsz menni feleségül, és emiatt apád depresszióba esik, ne hagyd cserben a völegényedet apád kedvéért, mert különben az ö érzelmi zsarolásának esel áldozatul.

Ha nem akarsz lelki terror áldozatául esni, véss eszedbe néhány rendkívül fontos tényt. Az elsö: bármennyire felizgatja is magát az a bizonyos másik ember a viselkedésed vagy terveid miatt, sohase hibáztasd magad az ö lelkiállapotáért. Apád, vagy bárki más, aki zsarolni akar, önmagát izgatja fel. Mondd is meg neki.

A második: ha a zsaroló arra hivatkozik, hogy mindezt csak azért teszi, mert szeret, ne higgy neki. A zsarolónak a legkevésbé sem az a vágya, hogy valaha is független emberré válj. Csakis akkor lesz boldog, ha az ö akarata érvényesül. Ezért abban reménykedik, hogy a könnyeitöl, jajveszékelésétöl és attól, hogy annyira felizgatja magát, olyan kellemetlenül fogod érezni magad, hogy megszánod szegény árva lelket, és beadod a derekadat. Hidd el, csakis a tulajdon érdekét tartja szem elött, nem a tiédet.

A harmadik: ne engedd, hogy bárki két vállra fektessen azzal, hogy öngyilkossággal fenyegetözik. Ha rádfogja ezt a fegyvert, azonnal jelentsd ki, hogy nem vállalod a felelösséget a haláláért, hogy az életével mindenki maga rendelkezik, hogy aljas trükk az ilyen, és ha boldoggá teszi, hogy meghal, akkor csak tessék. Ez nem is olyan nagy szívtelenség, mint hinnéd. Ha másképpen jársz el, zsarnokod esetleg csakugyan öngyilkosságot fog elkövetni abban a reményben, hogy akkor majd beadod a derekadat. De ha félreérthetetlenül tudtára adod, hogy nagyon sajnálnád, ha ilyesmire vetemedne, ugyanakkor kijelented azt is, hogy szabad ember, ha akarja, tessék, megteheti, meg fogsz lepödni, milyen hirtelen letesz róla. Épp nemrégiben hallottam egy lányról, akinek az apja öngyilkossággal fenyegetözött, hogy terrorizálja a családját. Egy szép napon a lánya vette fel a telefont. Édes jó apukája megint öngyilkossággal fenyegetözött, de a lány ezúttal vett egy mély lélegzetet, és kereken kijelentette, hogy ha valóban annyira akarja, csak rajta. Az apa soha többé nem fenyegette családját öngyilkos szándékaival.

A negyedik: a sajnálkozás gyöngíti azt, akit sajnálnak. Ahelyett, hogy mint hiszed, bátorságot öntenél belé, elérzékenyülésed csak azt adja tudtára, milyen reménytelennek látod a sorsát, és milyen mélységesen megérted, hogy minden oka megvan a depresszióra. Erre máris azt mondja magának: "Én szegény. Nincs eröm megbirkózni ezzel a problémával." És akkor te még megtoldod a sajnálkozásoddal, amivel lényegében igazat adsz neki: "Szegény te, valóban nincs eröd, hogy ezzel a problémával megbirkózz." Ugyan, hogy a bánatba erösödhetne meg az önsajnáló az ilyen sajnálkozástól? Nyilvánvalóan sehogy.

A kisfiú, akit rendkívüli félénksége miatt hoztak el hozzám, a túlzásba vitt anyai szeretet áldozata volt. Még életemben nem láttam ilyen agyondédelgetett-óvott gyereket. A jó szándékú anya nem engedte, hogy megtanuljon biciklizni, amikor a többi gyerek már rég vígan biciklizett, mert Mike-nak állítólag "rendezetlen" a mozgása. Ugyanezen oknál fogva Mike nem úszott, nem görkorcsolyázott és nem futballozott, miközben osztálytársai már profi szinten javában üzték ezeket a sportokat.

Mike eleinte tiltakozott, de anyja annyit aggódott miatta, hogy szegény kölyök végül maga is bevette az egész maszlagot, és elveszítette minden fiatalos kalandvágyát és kezdeményezökészségét. Ehelyett begubózott, és semmivel nem kísérletezett többé, nehogy baj érje.

Szerencsére az anya valóban gondos és intelligens asszony volt, és hamar elfogadta érvelésemet. Rávettem, hogy hagyja abba a nagy sajnálkozást, és engedje, hadd próbálkozzék a gyerek. Ahelyett, hogy holtra válna, ha a fia úszni akar menni a többiekkel, a gyerek érdekében uralkodjék magán, szedje össze magát, mosolyogva legyintsen egyet a srác hátsó felére, és bocsássa útjára. Igen, belefulladhat, de így mi vár rá, kérdeztem. Lassú halállal hal bele az unalomba és a túlzott féltésbe. Az élet hazárdjáték és összes veszélyét sem tudjuk kivédeni, még ha mind összefogunk, akkor sem. Mike anyja igyekezett megkímélni gyermekét a nehézségek és veszélyek egy részétöl, de valójában ezzel a legnagyobb veszedelemnek tette ki: megfosztotta attól a képességétöl, hogy új helyzetekben feltalálja magát, nem fejlödtek ki benne azok a készségek, amelyek a veszély elhárításához szükségesek, nem fejlesztette ki benne azt a biztonságérzetet, amely sokkal többet ér, mintha félve a sarokba húzódna. Kétségkívül megütheti a sípcsontját vagy a lábát is törheti, hát aztán? A törött láb hat hét alatt könnyen meggyógyul, de a törött lélek egy életen át úgy maradhat.

Mike anyja jól elvégezte házi feladatát. Megtartotta magának féltö megjegyzéseit, és a gyerek ettöl bátorságra kapott. Az asszony nem morzsolgatta a zsebkendöjét, nem harapdálta ajkát, nem ontott könnyeket, nem vált az aggodalom szobrává, továbbá nem tett fel százezer féltö kérdést, annak jeléül, hogy a gyerek a halál torkába indul, ha el akar menni két saroknyira, a cukorkaüzletbe.

Az anya szinte eröszakkal vette rá magát, hogy elengedje a gyereket, és közel járt a depresszióhoz. Egy ideig azt hittem, hamarosan öt is kezelnem kell, érzelmi válsága miatt. De ahogy Mike lassanként normális gyerekké változott, olykor már kissé agresszív is volt, és alkalmanként rakoncátlan, a gyerek ereje láttán lassan az anya is megnyugodott. A kisfiú nemsokára jobban biciklizett és ugyanolyan jól úszott, mint a szomszédok, és egész tisztességesen futballozott is. A néhány apró sebesülés, amelyet beszerzett, szerencsére nem volt olyan vészes, hogy visszafordíthatta volna a helyes útról. A szerencse gyakran nagyobb szerepet játszik lelki életünkben és általános fejlödésünkben, mint gondolnánk.

A sajnálkozás gyakran igazságtalanságra csábít

Az igazság szigorú mércével mér. Rengeteg igazságtalanságot szülhet, ha ellágyulsz ott, ahol keményen ki kellene tartanod. És mi okozhatna csöpögöbb érzelgösséget, mint a sajnálkozás másokon? Semmi! A szenvelgés és az ellágyulás csak azt eredményezheti, hogy teljesen félreérted a másikat és nem úgy bánsz vele, ahogyan azt az ö jól felfogott érdeke megkívánná.

Itt van például Mr Polin esete. Sokat ivott, részegen vezetett, és az alkohol hatása alatt jó néhány balesetet okozott. Ez azonban nem zavarta az italozásban, azontúl is éppoly könnyelmü volt, mint addig, és nem törödött vele, mekkora veszélybe sodor másokat. Egy éjjel kis híján elütött egy gyalogost, és összetört egy parkoló kocsit.

Az esküdtek között volt egyik páciensem, bizonyos Mrs Clark, akinél a mások iránt érzett sajnálat okozott lelki problémát. Már hónapok óta kezeltem, és úgy látszott, nagyszerüen halad, amikor felkérték, hogy vegyen részt a bírósági tárgyaláson.

Azon a napon, mikor az esküdtek döntésre visszavonultak, Mrs Clark különös dolgot tapasztalt. Kiderült, hogy egyedül ö találja bünösnek Mr Polint, és egyedül ö szavazott arra, hogy a súlyos pénzbüntetés mellé még rövidebb börtönbüntetésre is ítéljék. Nem hatotta meg a védöbeszéd, meggyözödése volt, hogy Mr Polinnak javára válna, ha ellátnák a baját, talán felnött módra és felelösségteljesebben viselkedne. Az esküdtek azonban enyhíteni igyekeztek Mr Polin balesetét és engedték volna, hogy olcsón megússza, mivelhogy valójában nem tett olyan nagy kárt a szóban forgó kocsiban. Az én páciensem azonban nem érte be ennyivel, mert fontosnak érezte, hogy szigorúan megleckéztessék Mr Polint, ahelyett hogy kesztyüs kézzel bánnának vele, csupán ezt az egy, legutóbbi balesetet mérlegelve.

- Rájöttem - mesélte -, hogy a többi esküdt ugyanolyan betegesen sajnálkozó típus, amilyen én is voltam. Világosan felismertem a jeleket és szinte láttam, hogyan forognak agyukban a fogaskerekek. Valószínüleg azt mondták magukban, hogy végül is rendes ürge ez, és nem akarattal rohant bele abba a kocsiba; meg hogy biztosan okulni fog ebböl az esetböl, még ha voltak is hasonló ügyei; és hogy bántaná öket, ha miattuk súlyosabb anyagi veszteség érné és még dutyiban is ülne. Nos, mint tudja, ott voltam, és ha valaki, hát én tudom, hogy a sajnálkozás annyira megzavarhatja az embert, hogy képes önmagának is ártani, míg meg nem tanulja a leckét. Az egész esküdtszék meglepödött, söt megdöbbent, amikor kitartottam amellett, hogy ezt az embert jobb belátásra kell bírni. Mindenáron puhítani akartak, de én nem engedtem. És tudja mit, többórás csatározás után sikerült megnyernem öket az igazamnak. Mi több, úgy érzem, elégedettek voltak magukkal, mert végre belátták, hogy valójában jót tesznek azzal az emberrel, jobbat, mintha lelkük megnyugtatására rövid úton fölmentenék. Legyözték sajnálkozásukat, és így már könnyen elbántak ezzel az üggyel, akárcsak én.

Mrs Clarknak jó oka volt rá, hogy ilyen bölcsen beszéljen. Anyai mivoltában neki is az okozta a legnagyobb gondot, hogy nem tudott határozottan bánni a gyerekeivel, mert nem bírta elviselni, hogy szigorúságával átmenetileg frusztrálja öket. Így aztán nem ragaszkodott hozzá, hogy üljenek le tanulni, hanem engedte, hogy késö estig odakinn játsszanak. Nem ellenörizte, hogy gyakoroltak-e hangszereiken, hanem hagyta elveszni korán megmutatkozott zenei érdeklödésüket. Ahelyett, hogy kitakaríttatta volna velük a szobájukat és elvárta volna, hogy segítsenek a háztartásban, mindent egymaga végzett el. Ha mégis valamilyen munkát vagy felelösséget rótt ki rájuk, mindig megsajnálta öket. A gyerekek pedig megérezték, hogy elég, ha megnyúlt képpel járkálnak, sajnáltatják magukat, és eljátsszák az "én szegény" címü jelenetet, és az egész világon mindent elérhetnek. Végül olyan elkényeztetett és kezelhetetlen kis porontyokká cseperedtek, hogy már az anyjuknak is nehezére esett szeretni öket.

Az asszony tehát nagy igazságtalanságot követett el gyerekeivel szemben. Sajnálta öket, és ezért gyöngén és ostobán viselkedett. A háznál pedig a gyerekek voltak az urak, és alaposan tönkretették az életét. Azután az asszonyt behívták esküdtnek a bíróságra, és akkor, ott megérezte, hogy szeme elött ismét lejátszódik a régi dráma, de ezúttal felkészült az érett és határozott válaszra az egykori pityergös szánakozás helyett és hajlandó volt jó szolgálatot tenni a másik embernek azzal, hogy keményen bánt vele, még ha emiatt szembekerült is a többi esküdttel.

Mérhetetlen mennyiségü igazságtalanságot követnek el a szeretet nevében. Ideje volna újra meghatározni a "szeretet" fogalmát és kiterjeszteni annyira, hogy beleférjen a másokkal való törödés túl az adott pillanaton, mert amit e pillanatban jónak vélünk, az már a közeljövöben a visszájára fordulhat. A sajnálkozás csak az adott frusztrációt mérlegeli, a hónapok, netán évek távolában ránk várókat azonban nem.

A másokon sajnálkozókból lesznek az önsajnálók

A másokon való sajnálkozásban a legveszedelmesebb az, hogy önsajnálókat szül. Ennek igazolására nincs szükség másra, mint hogy megfigyelj egy-egy anyát és gyermekét a parkban. A gyerek elesik és megüti magát, de szeretné katonásan viselni a fájdalmat. Anyja nem látta, mi történt, mert a könyvébe mélyedt. A gyerek odaszalad hozzá, fájdalmas képpel és fogja a térdét, ott, ahol lehorzsolódott a bör. Az anya nyomban felismeri, mi történt, és máris szíve szakad meg magzatja láttán, ölbe kapja kisfiát, magához szorítja, a horzsolás a térden katasztrófává dagad, és szinte jelzi a gyereknek, hogy sírnia kell, mert nyilvánvalóan iszonyú fájdalmai vannak. És a gyerek "veszi" az üzenetet: sajnálja magát, és szívettépö zokogásban tör ki. Ha a jelenet elég gyakran ismétlödik, az eredmény nem kétséges, megjelenik az újabb elsö osztályú önsajnáló.

Ha az anya kissé fékezné érzelmeit, felmérné a baleset súlyosságát, még azt is mondhatná a gyereknek, hogy biztosan fáj, és ha akar, sírhat is, azután zsebkendöjével lemosná a sebet, akkor a helyes viselkedés példáját mutatná. Együttérzö és gondoskodó lenne anélkül, hogy agyonsajnálná és agyonpátyolgatná a gyereket. Mindez semmiképpen sem ártana a fiának. Csak a javát szolgálná. Az elözö módszer azonban akadályozza, hogy a gyermekböl egyszer felnött legyen.

Az igazság ugyanis az, hogy az ember, természeténél fogva igen hajlamos az önsajnálatra, de ha ezt még az anyai és az apai szeretet is megtámogatja, akkor jó lesz vigyázni! Ha a családban évekig gyakorolják a "szegény gyerek" módszerét, akkor olyan alaposan belenevelik a gyerekekbe ezt az ostobaságot, hogy végül csakis önmagukra tudnak gondolni, másokra nem.

Mrs Bee az egyik legszomorúbb esetem. Iskolapéldája volt annak, amikor a sajnálkozás visszafelé sül el. Az áldott jó anyák rendjébe tartozott, azok közé, akik mindig föláldozzák magukat férjükért, gyerekeikért, mindenröl boldogan lemondanak, csakhogy nekik legyen, és boldogok, ha családjukat szolgálhatják. Figyelmét maradék nélkül rájuk összpontosította, olyannyira, hogy lassanként maguk is elhitték, körülöttük forog a világ, és anyjuknak az a dolga, hogy öket kiszolgálja, ök pedig jogosan méltatlankodhatnak, ha önzö érdekeik netán nem érvényesülnek. Férje mind gyakrabban kiruccant a haverjaival, mert jól érezte magát velük. Amikor az asszony kedvesen megkérte, hogy néha öt is vigye magával, vagy vigye el bárhová hétvégeken, a férfi éreztette, hogy ráeröszakolja a társaságát és az asszonyt már azért is elfogta a lelkifurdalás, hogy merészelte megkérni.

Mrs Bee dolgozott, és megkereste a zsebpénzét, hogy kis extra kiadásait fedezze belöle, de végül mindig oda lyukadt ki a dolog, hogy a lányai addig nyávogtak, míg nekik valami új holmit vett, mert elvárták, hogy minden szezonban tetötöl talpig felöltöztesse öket. Idövel egyre kevesebbet segítettek a házimunkában, s az asszony hiába kérte férje segítségét a leányzók megregulázásához, annak sem volt foganatja. Végül odáig fajult a dolog, hogy be kellett ismernie, családjában a mindenes cseléd és komorna szerepét tölti be. Mrs Bee még ekkor sem engedett szabad folyást haragjának, csak sajnálta magát és felhívott telefonon, mert az öngyilkosság gondolatával foglalkozott.

Tanácsom rövid volt és tömör. - Ne legyen már olyan együttérzö a társulatával. Táncoltassa meg öket. Ne hagyja magát, hadd murizzanak, ha kedvük tartja, ne engedjen nekik.

Akármilyen egyszerü volt a tanács, ez a jól képzett mártír sajnos nem tudott megbirkózni vele. Egy határozott "nem" a férjtöl, vagy a lányok méltatlankodó kivonulása a szobából, elég volt ahhoz, hogy az asszony letegye a fegyvert. Többé nem jött el hozzám, de sejtem, hogy odahaza semmi sem változott és hogy Mrs Bee azóta is depressziós a mások és önmaga iránt érzett sajnálatától.

"Csakis miattad"

Az eröszakos sajnáltatás jól bevált módszere, ha mások a maguknak okozott izgalmakért a te nyakadba varrják a felelösséget. Ettöl majd belátod, milyen rettenetesen viselkedtél és teljesíted önmagát sajnáltató vádlód minden kívánságát. Fölkeresett egyszer egy fiatalasszony. Depressziós volt, bántotta a lelkiismeret, mert gyakran idegesíti a férjét, akinek rengeteg baja van az ö hibái miatt. Elsö hallásra azt hittem, hogy az asszony nagyon jól ítéli meg a házasságát, de hogy biztos legyek a dolgomban, kérdöre fogtam.

- Mrs Shafer, mondana egy példát az ilyen esetek közül?

- Hogyne - felelte a nö. - Múlt héten megjelent nálunk a rendörség. A férjemet keresték. Kocsilopás gyanúja miatt elfogatási parancs volt náluk. Azt állították, hogy a kocsi, amelyet a férjem egy héttel ezelött vett, lopott jószág. Persze megdöbbentem, el sem akartam hinni. Azután kiderült, hogy minden igaz. Nekem azt mondta, hogy vette, még hazudott is, hogy mennyiért, meg hogy miböl fizette, és hogy ha nem hiszem, bemehetek a bankba és megnézhetem, mennyit vett föl a bankszámlánkról. Amikor a rendörség meg én is vallatóra fogtuk, kijelentette, hogy azért lopta a kocsit, mert én biztattam fel.

- Maga vette rá, hogy kocsit lopjon? - kérdeztem.

- Ezt mondta. Állítólag gyakran mondogattam, hogy jó lenne már egy új kocsi, és ha én ezt nem mondtam volna, akkor ö nem kényszerül rá, hogy lopjon. Azt állítja, hogy mindig olyasmire veszem rá, ami neki egyébként eszébe se jutna. És lehet, hogy igaza van. Végtére is, ha én nem mondom, hogy szeretnék ezt vagy azt, akkor neki se lenne oka arra, hogy lopjon, mert nekünk olyasmire nem telik. Ezt így a fejemhez vágta, és nekem rettenetes lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért ennyire önzö vagyok és meggondolatlan, és annyira sajnáltam, hogy ekkora terhet rakok a férjem vállára.

A különös történetböl egyértelmüen kiderült, hogy ez a férj ravasz vén róka. Régebben igencsak csodálkoztam, amikor ilyen nevetséges meséket hallottam, ma már meg se lepödöm. Inkább a rosszullét kerülget, amikor az emberek ijesztö hiszékenységét tapasztalom. Hinné-e valaki, hogy ez a nö komolyan gondolta is, amit mondott? Pedig komolyan beszélt.

Igyekeztem felébreszteni. Bebizonyítottam neki, hogy senkit sem lehet lopásra kényszeríteni, hacsak pisztolyt nem szegeznek a fejének, és meg nem fenyegetik, hogy szétloccsantják az agyvelejét, ha azonnal nem lop. És még akkor sem lehet kényszeríteni, ha igazán nem akarja, hiszen mindig választhatja inkább a halált, semhogy így éljen tovább. Megmondtam, hogy a férje gerinctelen féreg, akinek még ahhoz sem volt mersze, hogy bevallja, nincs pénze kocsira. Végiggondolhatta volna, hogy kellemetlen ugyan, ha a felesége rossz véleménnyel van róla, de korántsem végzetes. Ha ezt megteszi, akkor a felesége megjegyzését egyszerüen elengedhette volna a füle mellett.

A ravasz róka azonban nem ezt tette, mert túl sok beteges büszkeség szorult belé, ami nem engedte, hogy beismerje: nem varázsló, és nem milliomos. A férfi nyilvánvaló hibáinak ismeretében önként kínálkozott a logikus kérdés: - És ezek után, Mrs Shafer, hogyan hibáztathatja önmagát olyan cselekedetekért, amelyekért egyértelmüen és csakis a férje felelös?

- Idáig értem, de mit mondhatnék, ha azzal érvel, hogy sohasem lopott volna kocsit, ha én nem mondom, hogy új kocsit szeretnék? El kell ismernie, hogy ha én ilyesmit ki sem ejtek a számon, akkor neki se jutott volna eszébe. Nincs igaza?

- De igen. Talán csakugyan nem jutott volna eszébe, ha maga nem mondja, hogy új kocsit szeretne. De ebböl még nem következik, hogy maga a felelös azért, ami utána történt. Magának közvetetten része van a felelösségben, ezt elismerem, mert kinyilvánította a kívánságát. De ha ez igaz, akkor még egész sereg ember hasonlóképpen bünrészes lehetne, és mind lelkifurdalást érezhetne azért, amit az ön szegény férje ellen vétett.

- Ki például?

- Hát például az autógyárosok, amiért ilyen szép kis kocsikat gyártanak. Vagy például a cégtulajdonos, akinél a férje dolgozik, amiért nem fizet neki annyit, hogy drága kocsikat vehessen, ha kedve szottyan rá. Vagy akár a társadalom, amelyben élünk, és ahol az a rend, hogy fizetnünk kell mindenért, amit meg akarunk szerezni magunknak. Mindezek közvetve talán nem ugyanúgy felelösek a férje tettéért, mint ön? Mégis, akár egyetlen pillanatig is komolyan hinné, hogy felelösek azért, mert az ön férje kocsit lopott?

Így vitáztunk tovább, és beszélgetésünk vége felé az asszony lassan-lassan elfogadta, hogy érvelésem logikus és hogy férje a bolondját járatta vele. Késöbb belátta, hogy a férje gyenge jellem, aki mindenáron azt akarja, hogy a felesége szeresse, és ostobaságokat követ el azért, hogy nagyobb tekintélye legyen. Eközben már eleve védekezik, és ez megakadályozza abban, hogy világosan lássa önmagát. Mások együttérzésére apellál, tehát másoknak igyekszik lelkifurdalást okozni olyasvalami miatt, amiben ártatlanok, és teljes gözzel sajnáltatja magát.

Idejében tanuld meg a leckét, és sok bánattól megóvhatod magad az életben: senkit sem lehet akarata ellenére rávenni semmire, legföljebb eröszakkal. Az emberek azért teszik azt, amit tesznek, mert azt akarják tenni, vagy azért, mert annyira áhítoznak az elismerésre, hogy nem mernek nemet mondani. Akárhogyan is, csakis ök a felelösek. Úgyhogy ne hagyd magad felelössé tenni, ne engedd, hogy sajnáltassák magukat, mert a butaságot szabad akaratukból követték el.

Végezetül néhány tanács

1. Kimászol a depresszióból akkor is, ha semmit se teszel ellene. Úgyhogy ne ess kétségbe, ha kétségbe esel. Hisz kék az ég és a nap fölkel a horizonton. Ez a depresszió egyik szerencsés tulajdonsága, amit a dühröl vagy a félelemröl nem mondhatunk el. Az ember gyakorlatilag egész életében lehet szégyellös, bátortalan és izgulós. És lehet akár élete minden napján megbántott, megkeseredett, gyülölködö és dühös. De ha rátör a depresszió, egyvalamire biztosan számíthat: akár szed ellene gyógyszert, akár nem, ki fog mászni belöle és ha rá se hederít, a depressziója akkor is véget ér.

Bármilyen kétségbeesetten és nyomorultul érzed is magadat alkalomadtán, próbáld eszedbe idézni, hogy egy szép napon a múlté lesz az egész. Holtbiztosan. És nem kell öngyilkosnak lenned ahhoz, hogy véget érjen ez a nyomorúság, csak légy egy kicsit türelmes!

2. Azok a gondolatok és javaslatok, amelyeket ebben a könyvben leírtam, megbízhatóak, és minden bizonnyal segíteni fognak bárkin, aki lelki depresszióban szenved. Ami engem illet, nekem óriási sikereket hoztak, mert segíthettem olyan embereken, akikért depresszióelméletem kidolgozása elött csak szoríthattam volna, abban a reményben, hogy talán sikerül segítenem. A problémának ezzel a megközelítésével többnyire sikerült feloldanom a legmakacsabb depressziókat, amelyekkel pályafutásom során találkoztam.

A pszichológiai gyógykezelés egyéb elérhetö típusai

A makacs vagy súlyos depresszió radikálisabb kezelést is kívánhat, mint az ebben a könyvben ismertetett öngyógyítás. Az antidepresszáns gyógyszerek és az elektrosokk terápia csökkenthetik a depresszió tüneteit, de az okot nem támadják. A probléma gyökere az egyén önmagához és máshoz való viszonyulásában rejlik, és ezt a pszichoterápia különféle módszereivel lehet kezelni. Jelenleg Nagy-Britanniában az alábbiak a legelterjedtebbek.

A pszichoanalízis: amelynek Freud volt az atyja (és amelyet más-más irányban Jung és Adler fejlesztett tovább) arra törekszik, hogy segítse az embereket olyan lelki konfliktusaik megoldásában, amelyeknek a gyökerei a korai, gyermekkori tapasztalatokban keresendök. Az egyén tudatalattiját elemzi speciális technikák alkalmazásával, rendszeres ülések során (általában ötször egy héten), hosszú éveken át.

Dinamikus pszichoterápia: a pszichoterápia akkor dinamikus, ha célja a személyiség megváltoztatása vagy fejlesztése, s a konfliktust a tudatalatti segítségével igyekszik megoldani. A dinamikus pszichoterápiába ezért beletartozik a pszichoanalitikus értelmezés, de a megközelítés más, kevésbé mély és kisebb intenzitású módszereit is alkalmazza. Sok kisgyermek és serdülö részesül ingyenes pszichoterápiás kezelésben az Országos Egészségügyi Szolgálat vagy a helyi szervek felügyelete alá tartozó gyermekpszichiátriai klinikákon. Annál kevesebb felnött részesül pszichoanalízisben vagy intenzív dinamikus pszichoterápiában a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat keretében. Egy klasszikus analízis hétszázötven ülésböl is állhat, alkalmanként öt fontért. Ugyanakkor alig több, mint négyszáz szakképzett pszichoanalitikus van, és közülük is a többség Londonban dolgozik, az Országos Egészségügyi Szolgálat kötelékén kívül.

Szupportív pszichoterápia: (föként a pszichiáterek körében elterjedt szakkifejezés) olyan pszichoterápia, amelynek célja, hogy segítse az embereket mindennapos problémáik megértésében, gyakran múltbeli tapasztalataik révén. Inkább az alkalmazkodókészséget fejleszti és a beilleszkedést segíti, és kevésbé törekszik a személyiség megváltoztatására vagy fejlesztésére. Az interjúk gyakorisága váltakozó, szorítkozhat mindössze évi három-négy alkalomra. A szupportív pszichoterápiát olyan esetekben alkalmazzák, amikor a beteg nem hajlandó vagy nem képes azokra az alapvetö változtatásokra, amelyekre a dinamikus pszichoterápia irányul.

Esettanulmánynak nevezik azt, amikor a szociális gondozó hosszabb ideig foglalkozik egy gondozott személy egyéni problémáival. Gyakran a szupportív pszichoterápiával azonos, de több dinamikus elemet is tartalmazhat.

Tanácsadás: a szupportív pszichoterápiához és a tanácsadáshoz hasonlóan, az egyén problémáit igyekszik felderíteni, és közös munkával segíteni az alapvetö problémákhoz való alkalmazkodást. Tanácsadást más szakmabeliek is vállalhatnak, például tanárok, papok vagy olyan emberek, akik egy-egy speciális problémával foglalkoznak, házassági tanácsadással vagy ifjúsági tanácsadással például.

A viselkedésterápia alapja az az elmélet, hogy az emberek neurotikus viselkedéstípusokat sajátítanak el, de megtaníthatók normális viselkedéstípusokra is. Ha kisebb elektrosokkot alkalmaznak, valahányszor fellép egy bizonyos félelem, a zaklatott és szorongó emberek úrrá lesznek félelmeiken. Másrészt a terapeuta alkalmazhat relaxációt és hipnózist, majd felszólíthatja páciensét, hogy gondoljon azokra a dolgokra, amelyektöl retteg, mindaddig, amíg fokozatosan megszünik a félelem.

Csoportterápia. A hagyományos, négyszemközti találkozásokra épülö kezelések mellett, növekszik a csoportterápia térhódítása. Ebben a gyógymódban egy csoport tagjai vesznek részt rendszeres beszélgetéseken, a pszichoterapeuta jelenlétében, aki igyekszik segíteni öket problémáik és kapcsolataik megértésében. A csoportterápia hatását tekintve dinamikus, de lehetséges, hogy nem mindenki számára megfelelö.