SZEMÉLYISÉGLÉLEKTAN Személyiséglélektani alapismeretek

SZEMÉLYISÉGLÉLEKTAN

Személyiséglélektani alapismeretek

A személyiség  fogalma

Minden ember személyiség; minden ember más és más személyiség. Úgy vélnénk, minden ember tudja, mi is a személyiség. Ám a hétköznapi szóhaszná­latban gyakran használjuk szinonimaként a következő fogalmakat: "egyén", "egyéniség", "karakter", "személyiség". A személyiség megértéséhez mindenek­előtt arra van szükség, hogy tisztázzuk e felsorolt szavak jelentését, a fogalmak különbözőségeit.

Az "egyén" szóval az embert mint az emberi nem egy tagját, egyedi képviselőjét jelöljük. Ezzel csupán annyit mondhatunk az illetőről, hogy rendelkezik azokkal az általános emberi jellemzőkkel, amelyek minden emberre érvén 242e45c yesek. Sajátos, csak rá jellemző vonásokat ez a kifejezés nem tartalmaz.

Az "egyéniség" (individuum) azokat az egyéni, az egyik embert a másiktól megkülönböztető vonásokat tartalmazza, amelyek az emberek közötti kapcsolatokban, érintkezésben nyilvánulnak meg, észlelhetők. Minden embernek van egyénisége, őt a többiektől megkülönböztető, ún. individuá­lis vonásai; de vannak, akiknél ezek az eltérések jobban kiütköznek, ilyenkor használjuk a kifejezést: "van egyénisége".

A "jellem" (karakter) azoknak a viszonylag állandó, tartós személyiségvonásoknak az együttese, amelyek az emberek cselekedeteiben, tetteiben, életstílusában mutatkoznak meg. Rubinstein szerint "a jellem a cselekvések generalizált (általánosult) indítékrendszere". A jellem vagy karakter kifeje­zésnek értékelő jelentése van. Ha valakiről azt mondjuk: "jellemes, karaktere van", ezt erkölcsi szempontból minősítésnek fogjuk fel. Ugyanígy negatív értékelést tartalmaz a "jellemtelen", "nincs karaktere" kifejezés. (Természetesen minden embernek van jelleme, legfeljebb e vonásai a társadalmi megítélés szerint nemkívánatosak.) A "karakter" szónál - éppen e miatt az etikai felhangja miatt - jobbnak látszik a pszichológiai megközelítés számára a "személyiség" szó használata, amely ilyen minősítést nem tartalmaz.

A "személyiség" szó első megközelítésre is árnyaltabb, bonyolultabb kifejezés, mint az előbb felsoroltak. Beleértjük mindazt, amit "egyéniségen" és "karakte­ren" értünk; beleértjük, ami egy ember valójában és ahogyan mások látják őt; ahogy különböző helyzetben viselkedik; azt is, ami általános benne és azt is, ami egyedi. Ha elgondolkodunk azon, hogy az emberek hogyan és mire használják ezt a fogalmat a mindennapokban, akkor három okot fedezhetünk fel. Általában azt fejezzük ki vele, hogy a személyt valamiképpen állandónak vagy folytonosnak érezzük, hogy ő maga a cselekedeteinek forrása és hogy néhány találó jellemző (pl. nyitott személyiség, stb.) segítségével összefoglalható a "lényeg".

A "személyiség" kifejezés a latin persona szóból ered. (Ez eredetileg színpadi álarcot, szerepet jelölt, mely kezdetben csak a szerepre, később magára a szerepet játszó színészre is vonatkozott.) A nemzetközileg ismert a persona szóból alakult ki az angol personality kifejezés. Ennek megfelelője a magyar "személyiség" szó. A személyiség fogalmának meghatározása nem könnyű feladat. A pszichológiai szakirodalom­ban rendkívül sokféle, némelykor teljesen eltérő definíciójával találkozhatunk. (Allport, amerikai pszichológus 1937-ben írott összefoglaló jellegű könyvében több mint 50 féle tudományos személyiség-meghatározást ismertet.)

Mindezek után megpróbálkozhatunk a személyiség definíciójával.

Ezek a definíciók számos fontos megállapítást tartalmaznak

A személyiség nem bizonyos elemek puszta halmaza, hanem szerveződés.

A személyiség nem egyszerűen csak "ott van", hanem aktív folyamat.

A személyiség öröklött és szerzett, az egyéni élet során kialakult tulaj­donságok, vonások sajátos egysége. A  

személyiség megismételhe­tetlenségét éppen ezeknek a tényezőknek a hihetetlenül változatos sokfélesége és azok egyedi szerveződése okozza.

A személyiség ugyan pszichológiai fogalom, de elválaszthatatlanul kötődik a fizikai testhez.

A személyiség egyfajta oki tényező, vagy mozgatórúgó, ami segít meghatározni, hogy az egyén hogyan

viszonyuljon a világhoz.

Ez a viszonyulás lehet aktív vagy passzív, az alkalmazkodás önálló (autonóm) vagy önállótlan (konformista).

A személyiség mintákban, ismétlődésekben, állandóságokban mutatkozik meg. A személyiség hozza létre

a viselkedés következetességét, hasonlóságát az időben, hasonló és különböző helyzetekben.

A személyiség nem csak egyféleképpen, hanem sokféleképpen - viselkedésben, gondolatokban, érzésekben -

jelenik meg.

A személyiség egység, szerveződés, amelyet a különböző kutatói megközelítéseknek megfelelően különbözőképpen lehet részeire, alkotóelemeire bontani. A továbbiakban lássunk néhány példát erre, a személyiség összetevőinek más-más kiindulópontból történő elemzésére

A személyiség strukturális megközelítése

2.1 . A pszichoanalitikus személyiségmodell

Ez az elméleti irányzat, amely szó szerint "lélekelemzést" jelent (pszicho = lelki, analízis = elemzés), Sigmund Freud (osztrák orvos, pszichiáter) nevéhez fűző­dik.

Freud a múlt század végén, e század első felében működő, nagy hatású elméletalkotó és gyógyító pszichiáter volt. Munkásságával forradalmian megváltoz­tatta nemcsak a "lélekről" vallott elképzeléseket és a lelki gyógyítás módját, de hatása a filozófiára, az orvostudományra és a történelemszemléletre is kiterjedt. Irányzata, a pszichoanalízis már életé­ben is sok változáson ment át; kiemelkedő tanítványai (mint Adler, Jung és mások) újabb irányzato­kat hoztak létre (neoanalitikus perspektíva). Alapvető nézeteinek egy részét (különböző kritikai megfontolásokkal) több pszichológiai irányzat elfogadta, beépítette elméletébe.

2.1.a A személyiség összetevői:

Az ösztön-Én ( = Id) vele születik az emberrel, genetikusan meghatározott; a szemé­lyiség (Freud szerint) alapvetően az ösztön-Énben gyökerezik. Az ösztön-Én tartalmazza az ösztönöket, szorosan kapcsolódik a biológiai működésekhez; ezenkívül a testi és a pszichikus működésekben felhasználható valamennyi energia gyűjtőhelye. Az ösztön-Én elsődleges feladata (funkciója), hogy az embert hajtó erőket egyensúlyban tartsa. Ezek az erők feszültséget keltenek, amelyeket az ösztön-Én nem tud elviselni, és a feszültség csökkentésére, az egyensúly helyreállítására tör. Az ösztön-Én kirobbanó módon működik, a közvetlen kielégülésre törekszik (az ún. örömelv vezérli), kevéssé van tekintettel a társadalmi korlátozásokra. Az ösztön-Én késztetéseinek legfőbb hajtóereje a "libidó", ez az elsősorban szexuális természetű energiaforrás.

Az Én ( = Ego) az ösztön-Én elágazása, közvetlenül abból nő ki, de tőle függetlenül működik. Legfőbb feladata, működése az ösztön-Én késztetéseinek megzabolázása, tár­sadalmilag elfogadható formákba terelése; kompromisszum keresése a belső hajtóerők és a külvilág által felállított korlátok között (működését az ún. realitáselv vezérli). Az Én különböző technikákkal teljesíti ezt a funkcióját, például áttolással (amikor pl. az apa elleni agresszív indulatokat nem engedi érvényesülni, s helyette általánosságban a hatalmat képviselő személyekre tevő­dik át az indulat).

Ha az Én nem képes megfelelően szabályozni az ösztönkészte­téseket, belső feszültség, szorongás áll elő. Ha a feszültség szintje nagyon megnövekszik, az Én működésbe hoz egy sor elhárító, védekező mechanizmust. Ezek az ún. énvédő mechanizmusok.

A legkorábbi, legkevésbé válogató elhárítás a tagadás, amelynek révén a fenyegető tartalom teljesen kiszorul a tudatból. Kisgyermekeknél gyakori. (Pl. a kisgyermek elköveti a tiltott cselekvést, majd a felnőtt felelősségre vonására azt feleli, hogy nem ő tette. A kisgyermek nem hazudik, hiszen az élmény szintjén úgy érzi, hogy nem követte el a tiltott dolgot.)

A későbbi években erős szorongás esetén már kidolgozottabb elhárítási módok bevezetésére kerül sor-ilyen például az elfojtás. Az elfojtás a tagadás egy sajátos formája: a fenyegető tartalmú érzések, emlékek elfelejtődnek, a tudaton kívül maradnak, lesüllyednek a tudattalanba (bár energiá­juk megmarad). Az elfojtás tulajdonképpen részleges felejtés; a kínos élmény (s gyakran a hozzá kapcsolódó szavak, gondolatok, tárgyak, helyszínek - egyszóval bármi, ami az élményt felidézheti) elfelejtődik. (Pl. egy kudarc, egy nyilvános megszégyenítés vagy egy olyan titok, amelyet nem volna szabad tudni, teljesen kirekesztődhet az illető tudatából.)

A reakcióképzés során a szorongáskeltő késztetések oly sikeresen gátlódnak, hogy a személy éppen ellenkezően viselkedik, mint ahogyan azt késztetései diktálják (pl. az erős szexuális késztetés visszájára fordulásának következményeként az illető szélsőségesen tiltakozik a szexualitás művészi ábrázolása ellen).

A regresszió (visszaesés) azt a mechanizmust jelenti, hogy az egyén a fenyegető helyzet megoldásá­nak egy korábbi módjához tér vissza (pl. a kisiskolás gyermek újra bepisil vagy ujját szopja).

A projekció (kivetítés) esetén az egyén érzelmeit, indulatait rávetíti egy más személyre (pl. fél valakitől, ezért azt mondja, hogy az üldözi, gyűlöli őt).

Az izolációs elhárítás esetén a kínzó tudattartalmak elszigetelődnek azáltal, hogy más tudattartal­makat kényszeresen felszínen tart az egyén. (Pl. házastársi konfliktusaival való szembenézés helyett valaki állandóan munkahelyi gondjaival foglalkozik, azokat felnagyítja, túlértékeli, ezzel magyaráz­za kiegyensúlyozatlanságát.)

Meg nem történtté tevés A feszültséget okozó érzést, viselkedést egy másik cselekvés semlegesíti, érvényteleníti. (Pl. a kisgyermek elköveti a tiltott cselekvést, utána behunyja a szemét, megrázza a fejét, ezzel mágikusan "visszacsinálja" a dolgot; a felnőtt megbánt valakit, azután ajándékot vesz neki; de ezzel magyarázhatjuk a gyónás feloldó szerepét is.)

Intellektualizáció: a személy oly módon próbál meg elhatárolódni a stresszhelyzettől, hogy absztrakt, intellektuális fogalmakban kezeli azt. Pl. orvosok, akik mindennapi munkájuk során élet-halál kérdésével néznek szembe állandóan. Számukra az intellektualizáció egyfajta érzelmi elhatárolódás, amely csak akkor kóros, ha uralkodó életstílussá válik, és az egyén már mindenfajta érzelemi élménytől elszigeteli magát.

A harmadik személyiségelem, a felettes-Én ( = Superego) az Énből fejlődik ki. Azokat a normákat, szabályokat, erkölcsi értékeket foglalja magába, amelyeket az egyén a társadalommal (különösen a szülőkkel) való érintkezés során elsajátít, magáé­vá tesz. Más szóval az ideálokat, a lelkiismereti funkciót testesíti meg. A felettes-Én túlzott, nehezen megvalósítható követelményeket támaszt az Én-nel szem­ben, az Én pedig megpróbálja a követelményeket a valóságnak megfelelő szintre szállítani. Az Én tehát nemcsak az ösztön-Énnel, de a felettes-Énnel is konflik­tusban van : a jól integrált személyiségben az ego szigorú, de hajlékony ellenőrzést gyakorol az id és a superego felett, a kompromisszumok keresése közben próbálja a lelki egyensúlyt fenntartani. (L. 1. ábra)

1. ábra: A pszichoanalitikus személyiségmodell vázlata

A személyiségnek ez a hármas tagozódása nem azonos a pszichoanalitikus elméletben jelentős szerepet játszó tudatszintek hármas tagolódásával.

2.1.b. A lélek topografikus modellje

A pszichoanalitikusok szerint ugyanis a lelki jelenségek tudatos, tudatalatti és tudattalan szinten zajlanak. (L.2. ábra) A tudatalatti (vagy más szóval: tudatelőttes) jelenségek akaratlagosan felidézhetők, tudatossá tehetők (vagyis ez a közönséges emlékezet). A tudattalan szférába kétfajta jelenségcsoport kerül: ami sohasem volt tudatos és ami tudatos volt, de elfojtásra került. A tudattalan tehát a félelmet keltő vagy nem elfogadható tartalmak és vágyak gyűjtőhelye. (Ennek feltárására szolgál a pszichoanalízis mint terápiás eljárás, azaz gyógymód).

2. ábra: A freudi személyiségelmélet tudatszintjei

Ebből a szempontból a személyiség mindhárom elemének (ösztön-Én, Én, felettes-Én) bizonyos részei tudatosak, mások viszont nem. A tudatosság azonban nem feltétele a hatásnak; a tudattalan részek is intenzíven részt vesznek a személyiség működésében.

Az elfojtott, tudattalanba süllyesztett tartalmak (vágyak, fantáziák, indula­tok stb.) megtartják ösztönenergiájukat és kitörni igyekeznek. Amikor az Én nem eléggé "éber", csaknem elérik a tudatosság szintjét - bár álcázott formá­ban. Ez a működés érhető tetten a nyelvbotlások, az elszólások,az elírások, a félreolvasások, az elfelejtés-elvesztés-elrakás ill.a cselekvések elvétésének hátterében. A viccek is sokat kifejeznek a tudattalan lelki történé­sekből. Az elfojtások leginkább az álomban kerülnek tudatközelbe, ritkán köz­vetlen, gyakran áttételes, szimbolikus formában. (Ezért az álomértelmezés a pszichoanalízis fontos eszköze = "királyi út".)

A túlzott elfojtások, feldolgozatlan feszültségek lelki vagy lelki eredetű testi megbetegedésekhez (pl. neurózis, gyomorfekély, ideges eredetű szívpanaszok) vezethetnek.

2.1.c. Pszicoszexuális fejlődés

Freudnak a személyiség fejlődéséről szóló elmélete szerint az egyének pszichoszexuális szakaszokon (orális, anális, fallikus, latencia, genitális) haladnak keresztül. Az orális szakaszban a szexualitás a száj körül koncentrálódik, a válság az anyáról való leválásban jelentkezik. Az anális szakaszban a szexualitás az anusra összpontosul, a válsághelyzet pedig a szobatisztaságra szoktatás. A fallikus szakaszban a genitáliák kerülnek a szexualitás középpontjába, és a krizist (Ödipusz- és Elektra-konfliktus) az ellenkező nemű szülő iránt érzett vágy és az azonos nemű szülőtől való félelem jelenti. A latenciaperiódus nyugalmas időszak, különösebb konfliktus nélkül. A genitális periódus az érett kor szakasza, amikor a genitális szexualitás az önző nárcizmus felől a kölcsönös örömszerzés felé tolódik el.

Freud szorongásról és elhárító mechanizmusokról kialakított elmélete inkább elfogadott, mint a személyiség struktúrájáról és fejlődéséről  szóló elméletei. Elméleteit lánya, Anna Freud fejlesztette tovább, aki különösen fontos szerepet játszott az elhárító mechanizmusok tisztázásában, valamint a pszichoanalitikus elmélet gyermekpszichiátriai gyakorlatban történő alkalmazásában.

A pszichoanalitikus elméletet később olyan tudósok módosították, mint Jung, Adler, Horney, Sullivan, Fromm és Erikson - mindannyian nagyobb hangsúlyt helyeztek az egofunkciókra, valamint a szexuális és agresszív motivációkon kívüli hajtóerőkre. (Ők úgy vélik, hogy az ego a születéstől kezdve jelen van, az idtől függetlenül fejlődik, és azon felül, hogy az id impulzusainak a valósággal összeegyeztethető kielégítésére utakat keres, más funkciókat is teljesít. ilyen egofunkció annak elsajátítása, hogy hogyan lehet megbirkózni a környezettel, és hogyan lehet értelmet adni a tapasztalatoknak. Az exploráció, a manipuláció és a teljesítménykompetencia jelentik az ego kielégüléseit. Ez a megközelítés az ego fogalmát a kognitív folyamatokkal kapcsolja össze.)

Eriksonnak az identitás szintjeiről és fejlődéséről kialakított elmélete szintén a pszichoanalitikus elmélet egy részének módosítása-kiterjesztése. Ahelyett, hogy a fejlődési szakaszokra pszichoszexuális funkcióik szempontjából tekintene, Erikson az egofunkciókat is magukba foglaló pszichoszociális stádiumoknak tekintette. Az első életév lgfontosabb jegye Erikson számára nem az, hogy a gyermek orális kielégülésre törekszik, hanem az, hogy megtanul bízni vagy nem bízni a környezetében, mint szükségletei kielégítőjében. A második életévnek pedig nem az a legfontosabb jegye, hogy a gyermek anális problémákkal, pl. a szobatisztasággal kapcsolatos problémákkal van elfoglalva, hanem az, hogy a gyermek autonómiát tanul. (Jóllehet a szobatisztaságra szoktatás egy terepe a gyermeknek az autonómiáért folytatott harcában, melybe a szülők engedelmességre vonatkozó igényeivel csap össze.)

Erikson elmélete emellett további szinteket is feltételez, ily módon az élet egészére kiterjed:

1. bizalom vs. ősbizalmatlanság

2. autonómia vs. szégyen, kétely

3. kezdeményezés vs. bűntudat

4. teljesítmény vs. csökkentértékűség

5. identitás vs. szerepdiffúzió

6. intimitás vs. izoláció

7. alkotóképesség vs. stagnálás

8. én-integritás vs. kétségbeesés

2.2. Az interperszonális személyiségmodell

A személyközi (interperszonális) megközelítés legfőbb képviselője Carl Rogers (1902-1987, amerikai pszichiáter). Elméletének lényege, hogy a személyiséget elsősorban a személyközi kapcsolatokban értelmezi.

Az énkép és az énideál túlságos eltávolodása különböző személyiségzavarok forrásává válik (pl. kisebbrendűsé­gi érzés).

Az organizmus és az énkép ellentmondásossága az interperszonális kapcsolatokban jelenik meg (ahogyan környezete megítéli az embert, visszajel­zéseket küld): ha a visszajelzés ellentmond az énképnek, az összhang megterem­tése érdekében az ember vagy megváltoztatja viselkedését, vagy módosíthatja énképét. Ha az inkongruencia nem tudatosul, az ellentmondó környezeti vissza­jelzések hatására szorongás, konfliktus keletkezhet; a személy mereven ragasz­kodhat énképéhez, és elhárító mechanizmusokkal védekezhet az egyensúlyt fenyegető jelzésekkel szemben. Egyre neurotikusabbá válik, elveszti kapcsolatát a külvilággal, egyre kevésbé tud alkalmazkodni.

Abraham Maslow (1908-1970) pszichológiája sok szempontból közös Carl Rogersével, ő is az önmegvalósítást hangsúlyozza. Hatott rá a pszichoanalízis, ám elégedetlen volt annak a motivációról szóló elméletével, ezért kidolgozta a sajátját. Elmélete szerint létezik a szükségleteknek egy hierarchiája (a szükséglethierarchia), mely az alapvető biológiai szükségletektől azon komplexebb pszichológiai motivációkig terjed, melyek csak akkor válnak fontossá, ha az alapvető szükségletek már kielégülést nyertek. A legmagasabb szintű motívum - az önmegvalósítás- csak azt követően teljesíthető be, hogy minden más szükséglet kielégülést nyert.

Maslow szükséglethierarchiája (1970)

Önmegvalósítás

Azok a tulajdonságok, amelyeket Maslow az önmegvalósítókra jellemzőnek talált,

és azok a viselkedések, amelyeket az önmegvalósítás fejlődése szempontjából fontosnak

vélt.

(Önmegvalósító embereket vizsgál: Eleanor Roosevelt, Albert Einstein, Abraham Lincoln, Martin Luther King a példái az önmegvalósító személyiségre; ők azok, akik saját lehetőségeiket rendkívüli módon ki tudták használni.

Maslow egyetemistákra is kiterjesztette a vizsgálatát: az önmegvalósítás általa használt definíciójának megfelelő diákok a népesség legegészségesebb egy százalékában találhatók. Ők azok, akik semmi jelét nem adják alkalmazkodási zavarnak és tehetségükkel, képességeikkel hatékonyan élnek.

Csúcsélmény: számos ember megéli, boldogság és kielégülés jellemzi, a tökély és a cél elérésének egy időleges, nem mások ellen irányuló és nem éncentrikus állapota)

Georg Kelly elmélete a személyes konstruktumokról azokra a fogalmakra vonatkozik, melyeket az egyének világuk értelmezéséhez (megkonstruálásához) használnak.

Személyiségvonások és dimenziók

A személyiség meghatározásakor hangsúlyoztuk az egységet, a személyiségvoná­sok integrációját. Az elméleti és a gyakorlati megismerés igénye azonban szüksé­gessé tette, hogy ennek az egységnek valamilyen felosztását megteremtsék. Az egyik ilyen felosztási szemponttal korábban már találkoztunk: öröklött és szer­zett tulajdonságokról beszéltünk.

Más szempont szerint a személyiség állandó (invariáns) és változó (variáns) vonások együttese.

Az állandó vonások lehetővé teszik, hogy az ember a változó helyzetek ellenére nagyjából hasonló módon viselkedjen. Az állandó vonások együttese alkotja a karaktert, a viselkedés egyéni és tartós arculatát. A változó vonások a fejlődés következtében alakulnak ki, és a különböző helyzetekben való eltérő viselkedésben nyilvánulnak meg.

Rubinstein (szovjet pszichológus) szerint a személyiségben az általános, a különös és az egyedi vonások alkotnak sajátos egységet.

Az általános vonások a fajra jellemzőek, minden emberben megtalálhatók: például a beszédre való képesség. A különös vonások az emberek nagyobb csoportjaira jellemzőek, mint például az anyanyelv használata. Az egyedi vonás minden emberben az általános vonások sajátos szintje, egyéni jellege, ezek szerveződése. Így a beszédre való általános emberi képesség minden emberben más és más, csakis őrá jellemző szinten található meg.

C. G. Jung (Freud egyik tanítványa, svájci pszichiáter) nyomán világszerte ismert az extroverzió-introverzió személyiségdimenzió.

Az introverzió-extroverzió személyiségdimenzió csak a felnőttkorra alakul ki. A gyerekek többsége inkább extrovertált, a differenciálódás a serdülés táján válik intenzívvé. Az emberek általában nem "tisztán" extrovertáltak vagy introvertáltak, hanem csak bizonyos funkcióikban azok. Leggyakoribbak a kevert, ún. ambivertált típusba tartozók. (L. 3. ábra)

extrovertáltak ambivertáltak         introvertáltak

3. ábra: A jungi típusok eloszlása (Allport nyomán)

Sok kutatót foglalkoztatott a kérdés, melyek azok a "legfőbb" vonások, amelyek szerveződése a személyiséget alkotja.

Az ún. faktoranalitikus irányzat képviselői sajátos módszert dolgoztak ki ennek a kérdésnek a megválaszolására. Megállapították, hogy több mint 20 000 az angolban azoknak a szavaknak (tulajdonságjelzőknek) a száma, amelyekkel a személyiség jellemezhető : például okos, bátor, buta, gyáva, kedves, beszédes. Már első pillantásra is nyilvánvaló, hogy ezek közül gyesek bizonyos vonások­kal összetartoznak, másokkal viszont nem. Például nem mondhatjuk egy em­berről egyszerre azt, hogy okos is, meg buta is. A faktoranalitikus vizsgálat az emberekről szerzett számtalan vizsgálati adatot (a hétköznapi gondolkodáshoz hasonlóan) matematikai statisztikai úton egybevetette, és az így nyert korreláci­ós adatokat további eljárással (faktoranalízissel) egyre kevesebb számú csoport­ba vonta össze. Ezek a csoportok a faktorok, a személyiséget alkotó fő vonások.

Eysenck (angol pszichológus) a faktoranalízis ún. merőleges módszerét alkal­mazta, így végeredményül kisszámú, egymástól független faktorhoz jutott. (L. 4. ábra.)

4. ábra: A merőleges faktoranalízis (Eysenck nyomán)

Az eredményül kapott, ún. másodlagos faktorok egyben a személyiség típusait is jelentik Eysencknél.

Ezek a fő faktorok az extroverzió-introverzió, a neurotikusság-stabilitás (kiegyensúlyozatlanság-nyugodtság) és az intelligencia.

Eysenck típusai e fő dimenziók mentén határolhatók el egymástól. Az alapdimenziók jogosultsá­gát erősíti az a tény, hogy más tudósok hasonló fő típusokhozjutottak el: így Jung az extroverzió­introverzió típusaihoz, Hippokratész és Galenosz a négy fő temperamentumtípushoz (ezeket az Ey­senck-féle személyiségstruktúra belső kdrében tüntettük fel). (L. 5. ábra.)

6. ábra: Az Eysenck-féle személyiségmodell (Eysenck nyomán)

Cattel (amerikai pszichológus) az ún. ferde faktoranalízissel dolgozott, amely megengedi, hogy a faktorok bizonyos mértékig korreláljanak; így azok nem lesznek teljesen függetlenek egymástól.

A két legfontosabb másodrendű faktornak Cattel az exvia-invia és a szoron­gás elnevezést adta. (Ex = ki, in = be, via = út.) Szerinte e másodrendű faktorok átfogó választendenciákat képviselnek, a viselkedést az elsődleges faktorok

4. A személyiség tipológiai megközelítése

A tipológiákat (típustanokat) az a nagyon régi törekvés hozta létre, hogy az emberi tulajdonságok bonyolult rendszerében eligazítást, a megismeréshez "fo­gódzót" nyújtsanak. Minden tipológia olyan alkati vagy viselkedésbelijellemző­ket próbál megragadni, amely alapot ad további sajátosságok kikövetkeztetésé­hez és a különböző helyzetekben várható viselkedés előrejelzéséhez. A típusok száma mindig csekély (leggyakrabban kettő-három), emiatt a lehetséges alkati és pszichikus sajátosságoknak csak néhány, igen általános jegyét veszik figye­lembe. A megfogalmazott típus tehát mindig "elmarad" az egyedi személyiség sokszínűségétől, általában a szélsőséges, a végletes jellemzőket sűríti. Ebből következik, hogy bár a tipizálás segíthet eligazodni az emberi személyiségek sokféleségében, a konkrét személy mély megismeréséhez nem elégséges. További probléma, hogy a valóságban ritka a tiszta típus - leggyakrabban kevert típusokkal találkozhatunk.

4.1 . A Hippokratész-Galenosz-féle vérmérsékleti (temperamentum-) típusok

Ez az antik kultúrában keletkezett legrégibb típustan, amelynek érvényessége (a kiinduló elmélet kezdetlegessége ellenére) a mai napig fennáll. Hippokratész és Galenosz - a kor nézetei szerint - a négy őselemnek (levegő, föld, víz és tűz) megfelelő négyféle testnedvet tételeztek fel az emberi szerve­zetben (vér, fekete epe, sárga epe, nyálka). A viselkedés különbözőségeit e testnedvek valamelyikének túlsúlyba jutásával magyarázták.

A négy temperamentumtípus (1. 8. ábra), amely két-két ellentétpárt alkot, a következő :

ellentétek        1. Szangvinikus (jelentése = bizakodó)

2. Kolerikus (jelentése = lobbanékony)

ellentétek        3. Melankolikus (jelentése = szomorú)

4. Flegmatikus (jelentése = közönyös)

8. ábra: A Hippokratész-Galenosz-féle vérmérsékleti típusok

A típusokat a következő szempontok szerint különíthetjük el

- az érzelmi reakciók kiváltása könnyű vagy nehéz;

- a kiváltott reakciók milyen erősek;

- a kiváltott reakciók mennyire tartósak.

Ezek alapján az egyes típusok jellemző jegyei:

1. szangvinikus az érzelmi reakciók könnyen, gyorsan keletkeznek, erősek, de nem tartósak

("szalmalángtermészet");

2. kolerikus érzelmei könnyen felkeltödnek, erősek és tartósak (pl. kitartóan szeret vagy gyűlöl);

3. melankolikus érzelmei lassan keltődnek fel, nem erősek, de tartósak (visz­szafogott hangulatú);

4. flegmatikus érzelmei nagyon nehezen keletkeznek, gyengék és nem tartó­sak (szenvtelen, közönyös,

érzéketlen).

4.2. A Kretschmer-féle alkati típusok

Kretschmer (német) pszichiáterként dolgozvajutott arra a felismerésre, hogy betegeinél bizonyos jellemző csont- és izomrendszeri sajátosság (alkat) összefüggést mutat a megbetegedés módjaival. Három jellegzetes testalkatot különböztetett meg, s ezekhez három elmegyógyászati kórképet társított. A pszichológiai típusokat ezután a testalka'ti jellemzők és a betegeknél fellelhető kóros karaktervonások enyhébb, a normális emberekre jellemző változataival párosította össze. Az így kialakított személyiségtípusok tehát az egészséges emberekre értendők; a típusrajellemző karakter­vonások szélsőséges megnyilvánulásai pedig a betegségre való hajlamot jelezhetik.

A testalkati típusokat az ábra szemlélteti. A testalkat, a személyiségtípus és a betegségre való hajlam összefüggéseit a táblázat foglalja össze.

Testalkat Személyiségtípus Megbetegedésre való hajlam

piknikus                      ciklotim ciklikus (mániás-depresszív) pszichózis

aszténiás                     skizotim skizofrénia

atletikus                     viszkózus epilepszia

A Kretschmer-féle három testalkati típus

1.

1. piknikus alkat - jellemzője a zömök testalkat, gyengébb csontrendszer, lágy izomzat; a medenceöv szélesebb, mint a vállöv, a has előredomborodó. Az arc széles, kerek, a koponya hátul hangsúlyozottan dombo­rú.

2. aszténiás alkat hosszú, vékony törzs, keskeny mellkas és vállak jellemzik; csontozata vékony, izomzata gyenge, bőre finom. A fej hosszúkás, tojás­dad alakú, az orr éles vonalú, az áll csapott.

3. atletikus alkat hosszú végtagok, erős csontozat, erős, rugalmas izomzat jellemzi. A vállöv szélesebb, mint a me­denceöv. A fej magas ívű, az áll és a csontdomborulatok erősen kiugranak.

A kretschmeri személyiségtípusok :

1. A ciklotim típusra a szélsőséges hangulati ingadozás, érzelemgazdagság jellemző. Jó beszédkészséggel rendelkezik, könnyen teremt kapcsolatot, kedveli a társaságot. Jó humorérzéke van, ötletes, nagyvonalú, vállalkozó természet, életörömökre beállított.

2. A skizotim típus zárkózott, befelé forduló, nehezen létesít kapcsolatokat. Érzelmi reakcióiban a túlérzékenység és a hűvös közömbösség változik. Képze­letében hajlamos a realitásoktól elszakadni, irreális fantáziavilágot létrehozni. Gondolkodására a rendszerező, absztrakt gondolkodás jellemző.

3. A viszkózus típus életére a fegyelmezettség, beszabályozottság jellemző, amelyet azonban váratlan indulati kitörések szakítanak meg. Gyakori a kedély­telen, mogorva viselkedés. Gondolkodására jellemző a tapadás, az aprólékos elemzés. Mozgása jól koordinált, nagy fizikai erővel rendelkezik.

4.3. Sheldon alkati tipológiája

Sheldon (amerikai pszichológus) alkati tipológiáját egészséges emberek vizsgálatára alapította. Pontos mérési módszert dolgozott ki, amelynek segítségével (a kretschmeri típusokhoz hasonló) három testalkat mindegyikéből 1-7-ig terjedő skálán "osztályzatot" kap az egyén - a számok kombinációja a testalkat árnyaltabb megállapítását teszi lehetővé. Sheldon szerint e módszerrel hetvennél több testalkatot lehet elkülöníteni.

A fenti három fő testalkati típusnak (1. 10. ábra) az elmélet szerint egy-egy jellegzetes vérmérséklet felel meg. Ennek alapján Sheldon személyiségtípusai a következők :

1. Viszcerotóniás (zsigeri) típus Jellemzői: oldottság, kényelemszeretet, az evés és a társaság kedvelése, szívélyesség, elégedettség; ha bajba jut, emberek közé vágyik.

2. Szomatotóniás (izomzati) típus. Jellemzői: magabiztosság, a fizikai erőpró­bák keresése; energikus, bátor, kockázatvállaló, dominanciára törekvő; ha bajba jut, cselekedni akar.

3. Cerebrotóniás (agyi) típus Jellemzői: visszafogott testtartás és mozgás, gyors reakciók, túlzott feszültség, szorongás, zárkózottság; ha bajba jut, ma­gányra vágyik.

4.4. A Pavlov-féle idegrendszeri típusok

Pavlov (orosz fiziológus, orvos) típusait a központi idegrendszer két alapfolya­mata, az izgalom (serkentés) és a gátlás sajátosságai, viszonya alapján különí­tette el. Az izgalmi és a gátlási folyamatok sajátosságai megmutatkoznak abban, hogy

- mennyire erősek vagy gyengék a folyamatok,

- milyen gyorsan vagy lassan terjednek szét,

- az izgalom és a gátlás egymáshoz való viszonya kiegyensúlyozott vagy kiegyensúlyozatlan; az utóbbi esetben

az izgalom vagy a gátlás dominál-e?

A lehetséges variációk száma 34, Pavlov azonban hangsúlyozza, hogy a valóságban 4 jól elhatárolható típus figyelhető meg:

1. Élénk típus Az izgalmi és a gátlási folyamatok erősek, terjedésük gyors, kiegyensúlyozottak. A típusra a gyors, mozgékony reagálás, könnyen kiváltha­tó cselekvések jellemzők, reakciói azonban kevéssé tartósak, változékonyak.

2. Féktelen típus Az izgalmi folyamatok erősek és gyorsak, a gátlás azonban gyenge, tehát kiegyensúlyozatlan, izgalmi dominanciájú. A külső hatásokra intenzíven reagál, hajlamos az agresszivitásra. A gátlási folyamatok gyengesége miatt gyakran alkalmazkodási nehézségek jellemzik.

3. Nyugodt típus Az izgalmi és a gátlási folyamatok kiegyensúlyozottak, erősek, de lassúak. A típusrajellemző a tartós, stabil reagálási mód; az idegrend­szeri terheléseket jól tűri. Nyugodt, kiegyensúlyozott.

4. Gyenge típus. Az izgalmi és gátlási folyamatok egyaránt gyengék, lassúak. Az alkalmazkodás nehézkes; az idegrendszeri terheléseket nehezen viseli el, túl érzékeny.

4.5. A környezethez való attitűd szerinti tipológiák

Rotter (amerikai pszichológus) nézete szerint az emberek aszerint is osztá­lyozhatók, hogy viselkedésüket és a velük történteket úgy tekintik-e, mint ami saját ellenőrzésük, befolyásolásuk alatt áll - vagy pedig hatókörükön kívül esőnek, külső tényezőktől (hatalom, sors, véletlen) függőnek látják. Az előbbiek az ún. belső kontrollos, az utóbbiak pedig az ún. külső kontrollos személyek.

A "belső kontrollos" egyén biztos abban, hogy ha akarja, meg tudja változ­tatni mind környezetét, mind saját viselkedését (ezért függetlenebb, hatéko­nyabb, dominánsabb), a "külső kontrollos" ember viszont kevésnek érzi ehhez saját erőit (ezért gyakrabban szenved erős szorongástól, neurotikus tünetei vannak).

A két attitűd - Rotter szerint - a szülői minta és nevelés következtében alakul ki, alapvetően tanult viszonyulási mód.

Azok a szülők, akik gyermekeik problémáit elhárítják maguktól, külső okokat keresnek, sokkal inkább külső kontrollosak, mint azok, akik személyes felelősséget vállalnak a problémákért. (Pl. "Jancsi akaratos, engedetlen, mert a nagyapja természetét örökölte.")

Witkin elmélete a negyvenes években végzett kísérletekből bontakozott ki, amelyben azt a feladatot adták a kisérleti személyeknek, állapítsák meg, hogy vajon egy egyenes rúd különböző síkokba állítva függőlegesnek látszik-e. Azok a személyek, akik a rúddal végzett kísérletben a legpontosabban észlelték a függőlegességet, más, hasonló feladatokban is a legpontosabbaknak mutatkoz­tak; így például a bonyolult háttérben elrejtett alakzatok felismerésében vagy tárgyaknak a környezettől független beállításában. Azokat, akiket észlelésük­ben erősen befolyásolt a háttérmező vagy környezet, mezőfüggőknek nevezte el; azokat pedig, akiknél ez a befolyás nem érvényesült, mezőfüggetleneknek. A ké­sőbbi kutatások megmutatták, hogy e sajátosságok nem korlátozódnak pusztán az észlelési folyamatokra, hanem az értelmi működésre és a társas tevékenységre is rányomják bélyegüket. A "mezőfüggő" személyek a helyzeteket globálisan, differenciálatlanul értelmezik, viselkedésük is erősebben függ környezetüktől, befolyásolhatóak. A "mezőfüggetlen" személyek helyzetfelfogása tagolt, diffe­renciált; viselkedésük, véleményük önállóbb, a környezethez kevésbé alkalmaz­kodó.

Gyermekeknél is tapasztalható a befolyásolhatóság eltérő volta. Kísérletben, fontos feladat végzése közben a mezőfüggő gyermekek gyakrabban néztek a kísérletvezetőre útmutatásért, biztatá­sért. Teljesítményüketjobban befolyásolták a kísérletvezető elismerő vagy bíráló megjegyzései, mint a mezőfüggetlen gyermekekét.