SZEMÉLYISÉG

SZEMÉLYISÉG

A 12. fejezetben a személyiséget úgy határoztuk meg, mint az egyén jellemzö és megkülönböztethetö gondolkodási, érzelmi és viselkedési mintázatát, amely meghatározza személyes stílusát és azt a módot, ahogy fizikai és társas környezetével kapcsolatba lép. A személyiségpszichológia elsö feladat tehát az, hogy feltárja az egyéni különbségeket, vagyis megmutassa, miben különbözünk egymástól. Az elözö fejezetben láttuk ennek a feladatnak a leggyakoribb megközelítését, a személyiség vonások mentén történö leírását.

Ez a megközelítés azonban önmagában nem egy személyiségelmélet, hanem a személyek stabil jellemzöi mérésének általános irányzata és módszertana. A személyiségvonások önmagukban semmit sem mondanak a személyiség müködésének dinamikus folyamatairól. Ezért azok a vonásokat kutató pszichológusok, akik a személyiség teljes körü elméletét igyekszenek megadni, más megközelítésekhez fordulnak, hogy a személyiségpszichológia másik fö kérdését megválaszolhassák. Ez a kérdés úgy szól, hogy miként lehet azt a sok-sok folyamatot (biológiai hatások, fejlödés, tanulás, gondolkodás, érzelem, motiváció és társas interakció), amely az egyén és a fizikai, valamint társas környezete közötti kölcsönhatást befolyásolja, a teljes személy egyetlen, integrált magyarázatában egyesíteni. Ennek a feladatnak a vizsgálatához jóval túl kell mennünk a 12. fejezetben tárgyalt öröklés-környezet interakció kérdésén, de ez teszi a személyiségpszichológiát a pszichológia egyik legnagyra­töröbb ágává.

Ebben a fejezetben a személyiség elméleti megközelítésének azt a három irányzatát tekintjük át, amelyek a XX. századi személyiségpszichológiát uralták: a pszichoanalitikus, a behaviorista és a fenomenológiai megközelítést. Visszatérünk egy az 1. fejezetben röviden érintett témára is, amennyiben összehasonlítjuk egymással, hogyan ábrázolják a személyiséget az emberi természetröl kialakított eltérö filozófiáikra alapozva az ismertetésre kerülö személyisé 545h72f gelméletek. Milyen mértékben szabadok nézeteink, érzelmeink és cselekedeteink, és miként határozzák meg öket olyan tényezök, melyek az ember saját befolyásán kívül esnek? Vajon jók, gonoszak vagy semlegesek vagyunk-e? Természetünk merev avagy módosítható? Sorsunk alakításába beavatkozhatunk-e, vagy csupán passzívan szemléljük? Mit jelent a pszichológiai egészség és annak hiánya? Ezek nem empirikus kérdések, és a személyiségelméletek explicit módon nem is próbálnak meg választ adni rájuk. Az emberi személyiség természetére vonatkozó mögöttes elöfeltevéseivel azonban - melyek az egyes megközelítéseknek sajátos ízt kölcsönöznek - implicit módon minden egyes elmélet válaszol ezekre a kérdésekre. Történetileg ezek az inkább filozófiai tényezök éppen olyan fontosak voltak, mint a tapasztalati adatok, minthogy ezek provokálták a személyiség egymással versengö magyarázatai közti vitákat.

Manapság azonban a legtöbb személyiségpszichológus e megközelítések egyike mellett sem kötelezi el magát, és az ezen irányzatok között lévö szakadék sem olyan nagy, mint valaha. Ennek elsösorban az az oka, hogy a ma személyiségpszichológusai, bármilyen történelmi irányzathoz tartozzanak is, a pszichológia többi ágával egyetemben egyre inkább "kognitívvá" válnak. A fejezetben rá fogunk mutatni, miben váltak kognitívabbá az egyes megközelítések az elmúlt évek során.

Pszichoanalitikus megközelítés

A pszichoanalitikus elmélet megalkotója, Sigmund ­Freud a XX. század egyik kimagasló intellektuális alakja. Legyen bármilyen problémáktól is terhes a pszichoanalízis mint tudományos elmélet, a személyiség pszichoanalitikus értelmezése marad a valaha létrehozott legátfogóbb és legbefolyásosabb személyiségelmélet. Hatása messze túlterjed a pszichológián, egyaránt befolyásolja a társadalomtudományokat, a müvészeteket és a társadalmat általában. Habár a pszichoanalitikus elmélet napjainkban kevésbé játszik központi szerepet, mint ötven-hatvan esztendövel ezelött, a pszichológiai gondolkodás fö áramlata számos elképzelését magába olvasztotta. Még azok a szülök is egy kicsit freudiánus pszichológusok, akik nem tesznek többet, mint hogy gyermekeiket felnevelik, s közben olykor Benjamin Spock Csecsemögondozás, gyermeknevelés címü sikerkönyvének útmutatásait követik.

Tudományos pályáját Freud neurológusként, különbözö "ideges" rendellenességektöl szenvedö páciensek hagyományos orvosi eljárásokkal történö kezelésével kezdte. Mivel ezek az eljárások gyakran nem vezettek eredményre, megpróbálkozott a hipnózissal, majd felhagyott vele. Végül felfedezte a szabad asszociációs módszert, melynek során a pácienst arra kérik, mindent mondjon el, ami eszébe jut, függetlenül attól, hogy az mennyire semmitmondónak vagy zavarba ejtönek látszik. Freud a verbális asszociációk alapos tanulmá­nyozása révén visszatérö témákat fedezett fel, melyek tudattalan vágyak és félelmek manifesztációi voltak. Az álmokban és a kora gyermekkori emlékek felidézésekor szintén hasonló témákat talált.

Freud az emberi lelket jéghegyhez hasonlította. A jéghegy vízfelszín felett megmutatkozó kicsiny része tudatos és tudatelöttes, vagyis mindaz az információ, amire pillanatnyilag nem gondolunk, de amely szükség esetén tudatossá tehetö (mondjuk a jelenlegi amerikai elnök neve). A jéghegy vízfelszín alatti, sokkal nagyobb tömege viszont a tudattalan: a késztetések, vágyak, hozzá nem férhetö emlékek terepe, amely ugyanakkor befolyásolja gondolatainkat és cselekedeteinket. Ez a topo­gra­fikus modell volt Freud legkorábbi kísérlete arra, hogy az emberi lélek természetét rendszerbe foglalja. Nem ö volt az elsö, aki felfedezte a tudattalan lelki hatásokat - már Shakespeare darabjaiban is megtalálhatjuk öket -, de Freud volt az elsö, aki elsödleges jelentöséget tulajdonított nekik a normális személyiség mindennapi müködésében.

Freudnál a tudattalan folyamatok kiemelkedö jelentöségével szoros kapcsolatban állt, hogy az emberi viselkedést determinisztikusnak tekintette. A pszichológiai determinizmus doktrínája szerint minden gondolatnak, érzelemnek és cselekedetnek oka van. Freud nemcsak azt vallotta, hogy minden pszichológiai esemény rendelkezik valamilyen okkal, hanem azt is, hogy a legtöbbnek kielégítetlen késztetések és tudattalan vágyak az okai. Egyik legkorábbi írásában, A mindennapi élet pszichopatológiájában (1901, magyarul 1958) amellett érvelt, hogy az álmok, a humor, az elfelejtés és a nyelvbotlások ("a freu­di elszólások") mind a pszichológiai feszültség felszabadulását szolgálják azzal, hogy tiltott mozgató­eröket vagy kielégületlen vágyakat elégítenek ki.

Freud írásai huszonnégy kötetet töltenek meg. Elsö jelentös munkája, Az álomfejtés 1900-ban jelent meg, utolsó értekezése, A pszichoanalízis vázlata 1940-ben, egy évvel halála után. Itt csupán Freud személyiségelméletének puszta vázlatát tudjuk bemutatni.

A SZEMÉLYISÉG SZERKEZETE

Freud úgy érezte, hogy topografikus modellje nem elegendö az emberi személyiség jellemzésére, és ezért kidolgozta annak strukturális modelljét. Ebben a személyiség három nagy rendszerböl áll: id (ösztön-én), ego (én) és szuperego (felettes én). E három rendszer a viselkedés vezérlésében kölcsönhatásban áll.

AZ ID. Az id a személyiség legprimitívebb része, amelyböl az ego és a szuperego késöbb kifejlödik. Már az újszülött is rendelkezik vele. Tartalmát a biológiai ösz­tönkésztetések (drive-ok) alkotják: az éhség, a szomjúság, az élet védelme, a fájdalom elkerülése és a szexuális örömszerzés sorolhatók ide. Freud úgy képzelte, hogy az agresszió is alapvetö biológiai hajtóerö (lásd 11. fejezet). Az id az ösztönimpulzusok azonnali kielégítésére törekszik. Akárcsak a kisgyermek, az id is az öröm­elv alapján müködik: a körülményektöl függetlenül a fájdalom elkerülésére és az örömök azonnali megszerzésére törekszik.

AZ EGO. A gyermekek hamar megtanulják, hogy szükségleteiket nem elégíthetik ki azonnal. Az éhes gyereknek várnia kell, amíg valaki ételt ad neki. Vizeletük és székletük ürítésével is várniuk kell, amíg elérnek a mellékhelyiségig. Bizonyos ösztönimpulzusok - mások megütése vagy a nemi szervekkel való játszadozás - a szülök büntetését válthatják ki. A személyiségben új tartomány, az ego alakul ki, amint a gyermek a valóság követelményeit is tekintetbe kezdi venni. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével addig kell várni, amíg a megfelelö környezeti feltételek létre nem jönnek. Az ego lényegében a személyiség végrehajtószerve: ö dönti el, hogy mely cselekvések megfelelöek, az id mely impulzusai és milyen módon elégíthetök ki. Az ego közvetít az id, a valóság és a szuperego követelményei között.

A SZUPEREGO. A személyiség harmadik része a szuperego, amely eldönti, hogy egy-egy cselekedet jó-e vagy sem. Általánosabban a szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belsö képviselöje, amely magában foglalja az egyén lelkiismeretét és erkölcsi ideáljáról alkotott képét. A szuperego a szülöi jutalmazások és büntetések révén alakul ki.

Kezdetben a szülö a jutalmak és büntetések révén közvetlenül szabályozza a gyermek viselkedését. A szülöi normák szuperegóba építésével a gyerek veszi át ezt a kontrollt. A gyermeknek nincs többé szüksége arra, hogy valaki más mondja meg neki, hogy lopni rossz dolog, felettes énje közli majd vele. A szuperego normái­nak a megsértése, de már csak az erre irányuló gondolat is, a szülöi szeretet elvesztését és az azzal járó szorongást idézi fel. Freud szerint ez a szorongás jórészt tudattalan, de büntudatként élhetjük át. Ha a szülöi normák túlságosan merevek, a személyen eluralkodik a büntudat érzése, ami minden agresszív és szexuális impulzusát gátolja. Másfelöl az, aki nem épít be magába semmilyen elfogadható társadalmi viselkedésnormát, nincsenek viselkedési korlátai, túlságosan elnézö lesz önmagával szemben, és bünözésre lesz hajlamos. Az ilyen személyröl azt mondhatjuk, hogy gyenge a szuperegója.

Olykor a személyiség három összetevöje ellentmondásba kerül egymással: az ego elhalasztja a kielégülést, amit pedig az id azonnal megtenne, és a szuperego mindkettövel harcba kerül, mert a szóban forgó viselkedés ütközik az általa képviselt társadalmi normákkal. Jól integrált személyiségü egyénben az ego biztos, de rugalmas kontrollt gyakorol; a valóságelv uralkodik. Korábbi, topografikus modelljébe Freud úgy illesztette bele e három rendszert, hogy az id egésze, valamit az ego és a szuperego nagyobb része a tudattalanba merül; az ego és a szuperego kis része pedig tudatos vagy tudatelöttes (13.1. ábra).

A SZEMÉLYISÉG DINAMIKÁJA

ENERGIAMEGMARADÁS. A fizika tudománya rendkívül sikeres volt a XIX. században, és Freudot eröteljesen befolyásolta a német fizikus, Hermann von Helm­holtz, aki azt a nézetet vallotta, hogy a fiziológiai eseményeket meg lehet magyarázni ugyanazokkal az elvekkel, melyek a fizikában oly sikeresnek bizonyultak. Különösen mély benyomást gyakorolt Freudra az ener­giameg­maradás elve - mely szerint az energia átalakulhat ugyan különbözö formákba, de nem keletkezik és nem vész el -, és feltételezte, hogy az ember szintén zárt energiarendszer. Minden egyén állandó mennyiségü pszichológiai energiával rendelkezik. Ezt nevezte Freud libidónak (a latin szó jelentése vágy, kéjvágy), ezzel is tükrözve azt az elképzelését, hogy a nemi hajtóerö elsödleges.

Az energiamegmaradás elvének egyik következménye, hogy ha egy tiltott cselekedet vagy késztetés elfojtódik, energiája a rendszerben valahol másutt keres levezetést, és valószínüleg álruhában jelenik meg ismét. Az id vágyai olyan lelki energiát tartalmaznak, melynek valahogyan ki kell fejezödnie, és a kifejezödés megtiltása nem szünteti meg öket. Az agresszív impulzusok például áthelyezhetök sportkocsival történö száguldozásra, sakkozásra vagy szarkasztikus humorizálásra. Az álmok és a neu­rotikus tünetek ugyancsak a közvetlen kifejezödésében megakadályozott lelki energia manifesztációi.

SZORONGÁS ÉS ELHÁRÍTÓ MECHANIZMUSOK. Azok az egyének, akik valamilyen tiltott cselekedet megtételére éreznek késztetést, szorongani kezdenek. Az impulzus álruhás kifejezésével azonban elkerülhetö a társadalom büntetése, illetve a szuperego elutasítása, és ezáltal csökkenthetö a szorongás. Freud számos további, az egyén által a szorongás kiküszöbölésére vagy csökkentésére használható stratégiát is leírt. Ezeket a stratégiákat az ego elhárító mechanizmusainak nevezik. A legalapvetöbb elhárító mechanizmus az elfojtás, melynek során az ego a tudatból a tudattalanba szorít egy fenyegetö gondolatot vagy tiltott impulzust. Kívülröl ez úgy látszik, mintha az egyén egyszerüen elfelejtette volna a gondolatot vagy impulzust. Az egyének mind szorongási küszöbükben, mind a szorongás kezelésére használt elhárító mechanizmusaik tekintetében különböznek egymástól. A szorongás és az elhárító mechanizmusok központi szerepet játszanak Freudnak a viselkedészavarokról kialakított elméletében, melyet a 14. fejezetben alaposabban is tárgyalunk.

A SZEMÉLYISÉG FEJLŐDÉSE

Freud úgy vélte, hogy az elsö öt életévben a gyermek olyan fejlödési szakaszokon megy át, amelyek hatással vannak személyisége alakulására. A szexualitást tágabban értelmezve, ezeket pszichoszexuális szakaszoknak nevezte el. Az egyes szakaszokban az id örömkeresö impulzusai a test más-más területét - és az azokhoz kapcsolódó tevékenységeket - szállják meg.

Freud az elsö életévet a pszichoszexuális fejlödés orális szakaszának nevezte el. Ebben az idöszakban a csecsemök öröme elsösorban a szopásból származik, és bármit, ami a kezük ügyébe kerül, azonnal a szájukba vesznek. A második életévet Freud az anális szakasz kezdetének vélte, amikor is a gyermek a széklet visszatartásában, illetve elengedésében talál örömet. A fallikus szakaszban, amely háromtól hatéves korig tart, örömeik nemi szervük simogatásából származnak. Felfigyelnek a fiúk és a lányok közötti különbségre, és ébredezö szexuális impulzusaikat az ellenkezö nemü szülöre irányítják.

Az ödipális konfliktust a fallikus szakaszban kell megoldania a gyermeknek. E konfliktust Freud legszemléletesebben egy fiú esetével példázza. A fiú szexuális impulzusai öt-hat éves kora körül az anyára irányulnak. Ez arra készteti, hogy apját riválisnak tekintse anyja szeretetében. Freud ödipális konfliktusnak nevezte el ezt a helyzetet - az elnevezés Szophoklész drámájára utal, melyben Ödipusz király a dologról mit sem tudva meggyilkolja apját, és nöül veszi anyját. Freud szerint a fiúban ugyanakkor felébred az attól való félelem is, hogy nemi impulzusait apja azzal bosszulja meg, hogy kasztrálja. Ezt a félelmet Freud kasztrációs szorongásnak nevezte el, és minden késöbbi tiltott belsö vágy által keltett szorongás prototípusának tekintette. Normális esetben a fejlödés során a fiú szorongása úgy csökken, hogy beéri anyja iránti érzéseinek más személy révén történö kielégülésével, vagyis úgy, hogy apjával azonosul - bensövé teszi apja idealizált attitüdjeit és értékeit. Ugyanez a folyamat lányok esetében analóg módon zajlana - és az anyával történö azonosulást eredményezne -, de az elképzelés még a fiúk eseténél is bonyolultabb és ellentmondásosabb. (Lásd még A freudi ödipális elmélet vitatott bizonyítékai címü Vitatott kérdéseket.)

Az ödipális konfliktus feloldása vet véget a fallikus szakasznak, melyet a körülbelül hétéves kortól tizenkét éves korig tartó latenciaperiódus követ. Ez az idöszak szexuális szempontból csendes; a gyerekek kevésbé foglalkoznak testükkel, figyelmüket inkább azon készségek felé fordítják, melyekre a környezettel való megbirkózáshoz van szükségük. Végül a pubertás és a serdülés vezet be a felnött szexualitás érett fázisába, a genitális szakaszba.

Freud úgy vélte, hogy bizonyos problémák az egyes szakaszokban feltartóztathatják (fixálhatják) a fejlödést, és tartós hatást gyakorolnak a személyiségre. A libidó az adott szakaszra jellemzö tevékenységekhez kötödve rögzülhet. Akit például korán elválasztanak, s emiatt nem élheti át elegendö ideig a szopás örömét, az orális stádiumban fixálódhat. Felnöttként az ilyen ember túlságosan is kötödik másokhoz, és túlságosan kötödik olyan örömökhöz, mint az evés, az ivás és a dohányzás. Az ilyen személyt orális személyiségnek nevezhetjük. A pszicho­szexuális fejlödés anális szakaszában fixálódott személy abnormálisan tisztaságszeretö, rendmániás, takarékos lesz, és ellenáll minden külsö nyomásnak - ez az anális személyiség. Az ödipális konfliktus nem megfelelö megoldása gyenge erkölcsi érzékhez, a tekintélyt képviselökkel kapcsolatos nehézségekhez és egyéb problémákhoz vezethet. Figyeljük meg, hogy Freud elmélete egy típuselméletet is magában foglal - egy pszichoszexuális tipológiát.

FREUD ELMÉLETÉNEK MÓDOSÍTÁSAI

Freud egész életében módosítgatta elméleti elgondolásait. Miként a jó tudós, nyitott maradt az új adatok iránt, s korábbi álláspontját is módosította, amint új, az eredeti elmélethez nem illeszthetö adatok gyültek össze. Például teljesen felülvizsgálta szorongáselméletét pályafutása meglehetösen késöi idöszakában. Freud elméletét lánya, Anna fejlesztette tovább, aki különösen fontos szerepet játszott az elhárító mechanizmusok tisztázásában (1946/1967) és a pszichoanalitikus elmélet gyermekpszichiátriai gyakorlatban történö alkalmazásában (1958).

Ám amennyire nyitott volt Freud az új adatok iránt, annyira nem türte az övétöl eltérö álláspontokat. Különösen abban volt hajthatatlan, hogy libidóelméletét és a szexuális motivációnak a személyiség müködésében játszott központi szerepét ne kérdöjelezzék meg munkatársai és követöi. Ez a dogmatizmus szakításhoz vezetett Freud és legtehetségesebb munkatársai egy része közt. Közülük néhányan kidolgozták saját rivális elméletüket, melyben nagyobb hangsúlyt helyeztek a szexualitáson kívüli motivációs folyamatokra. E korábbi munkatársak közt találjuk Carl Jungot és Alfred Adlert, míg a késöbbi elméletalkotókra példa Karen Horney, Harry Stack Sullivan és Erich Fromm.

Mind az említett disszidensekben, mind az újabb pszichoanalitikus elméletalkotókban közös vonás, hogy eröteljesebben hangsúlyozzák az ego szerepét. Úgy vélik, hogy az ego a születéstöl kezdve jelen van, az idtöl függetlenül fejlödik, és azonfelül, hogy az id impulzusai­nak a valósággal összeegyeztethetö kielégítésére utakat keres, más funkciókat is teljesít. Ilyen egofunkció annak elsajátítása, hogy hogyan kell megbirkózni a környezettel, és hogyan lehet értelmet adni a tapasztalatoknak. Az exploráció, a manipuláció és a teljesítménykompetencia jelentik az ego kielégüléseit. Ez a megközelítés az ego fogalmát a kognitív folyamatokkal kapcsolja össze.

Ezen új irányzat egyik fontos szeletét tárgykapcsolati elméletnek nevezik, s ez a gyermek más emberekhez való kötödéseinek fejlödésével foglalkozik. A tárgykapcsolati elméleteket kidolgozó kutatók nem vetik el az id fogalmát, illetve a biológiai hajtóeröknek a viselkedés motiválásában játszott szerepét, azonban épp ennyire érdeklödnek az olyan kérdések iránt is, hogy mekkora a szülöktöl való pszichológiai távolság, milyen mértékben kötödünk másokhoz vagy merülünk el önmagunkban, és milyen erös az egyén önbecsülése.

Jóllehet, nem említettük, ám Eriksonnak az identitás szintjeiröl és fejlödéséröl kialakított elmélete - melyet a 3. fejezetben tárgyaltunk - a pszichoanalitikus elmélet módosításának egy példája. Erikson kiképzett pszichoanalitikus volt (Anna Freud képezte ki), és saját elképzeléseit úgy tekintette, mint a freudi elmélet kiterjesztését, nem pedig módosítását. Ahelyett, hogy a fejlödési szakaszokra pszichoszexuális funkcióik szempontjából tekintene, Erikson az egofunkciókat is magukba foglaló pszichoszociális stádiumoknak tekintette öket. Az elsö életév legfontosabb jegye Erikson számára nem az, hogy a gyermek orális kielégülésre törekszik, hanem az, hogy a gyermek megtanul bízni (vagy nem bízni) a környezetében mint szükségletei kielégítöjében. A második életévnek pedig nem az a legfontosabb jegye, hogy a gyermek anális problémákkal, például a szobatisztasággal kapcsolatos problémákkal van elfoglalva, hanem az, hogy a gyermek autonómiát tanul. A szobatisztaságra szoktatás csupán egy, jóllehet gyakori terepe a konfliktusnak, melyben a gyermek autonómiáért folytatott küzdelme a szülök engedelmességre vonatkozó igényeivel csap össze. Erikson elmélete emellett további szinteket is feltételez, ily módon az élet egészére kiterjed.

A SZEMÉLYISÉG PSZICHOANALITIKUS ÁBRÁZOLÁSA

A fejezet elején megjegyeztük, hogy a személyiség minden egyes megközelítése magában rejt egy az emberi természetre vonatkozó filozófiát. Milyen mértékben vagyunk szabadok vagy determináltak? Jók, gonoszak vagy semlegesek, merevek vagy módosíthatók, aktívak vagy passzívak vagyunk-e? Mit jelent a pszichológiai egészség?

Freud elméletének fenti bemutatása már számos, ezen kérdésekröl alkotott elképzelését is megvilágította. Freudot gyakran hasonlítják Kopernikuszhoz és Darwinhoz. Csakúgy, mint ezt a két szellemi úttöröt, Freudot is azzal vádolták, hogy aláássa az emberiség nagyságát és méltóságát. Kopernikusz, a csillagász elmozdította a földet a világegyetem centrumából, és egy kisebb csillag körül keringö sok bolygó egyikévé tette; Darwin viszont a föemlösök leszármazottjává fokozta le az embert. ­Freud pedig megtette a következö lépést, amikor rámutatott, hogy az ember viselkedését saját kontrollján túli erök határozzák meg, s ezzel a szabad akarattól és a pszichológiai szabadságtól fosztott meg bennünket. Motivációink tudattalanságának hangsúlyozásával megfosztott racionalitásunktól, és a motivációk szexuális, valamint agresszív természetének kiemelésével az utolsó döfést is megadta méltóságunknak.

A pszichoanalitikus elmélet sötét képet fest az alapvetöen gonosznak tekintett emberi természetröl. A társadalom és annak belsö képviselöje, a szuperego visszatartó ereje nélkül az emberek megsemmisítenék magukat. Freud mélyen pesszimista ember volt. Kénytelen volt elhagyni Bécset, amikor a nácik 1938-ban megszállták, és 1939-ben abban a hónapban halt meg, amikor a második világháború kitört. Ezeket az eseményeket Freud a kontrollját vesztett emberi agresszív hajtóerö természetes következményeinek tartotta.

Az emberi személyiség Freud felfogásában viszonylag merev. A pszichoanalitikus elmélet szerint személyiségünket alapjában véve veleszületett hajtóerök és az élet elsö öt esztendejében lezajlott környezeti események határozzák meg. Egyedül az alapos pszichoanalízis képes arra, hogy a korai élmények bizonyos negatív következményeit helyrehozza, ám az is csupán korlátozottan. A pszichoanalitikus elmélet szerint viszonylag passzív teremtmények vagyunk. Bár az ego aktív küzdelmet folytat az iddel és a szuperegóval, mi magunk jobbára tehetetlen, passzív bábjai vagyunk a tudattalanunk vezérletével zajló drámának. Végezetül, a pszichológiai egészség Freud szerint az egónak az id impulzusai felett gyakorolt szigorú, de rugalmas kontrolljából áll. Amint Freud megjegyezte, a pszichoanalízis célja annak elérése, hogy "Ahol az id volt, ott az ego legyen" (1933).

A PSZICHOANALITIKUS MEGKÖZELÍTÉS ÉRTÉKELÉSE

A pszichoanalitikus elmélet oly tág értelmezési tartománnyal rendelkezik, hogy nem lehet róla egyszerüen azt állítani, hogy igaz vagy hamis. Az pedig, hogy bizonyos részletei helytállóak-e vagy sem, gyakorlatilag irreleváns a kultúrára gyakorolt általános hatása és egyes tudományos eredményei értéke szempontjából. Freud szabad asszociációs módszere például egy teljesen új adatforrást nyitott meg, amelyet mindaddig sohasem tanulmányoztak. Másodszor, az a felismerés, hogy viselkedésünk gyakran a vágyaink és félelmeink közti kompromisszumot tükrözi, sokkal jobban magyarázza az emberi viselkedés látszólagos ellentmondásait, mint bármely más személyiségelmélet: a pszichoanalitikus elmélet mint az ambivalencia elmélete teljesen egyedülálló. Harmadszor, csaknem mindenki elfogadja Freud azon felismerését, hogy viselkedésünkben legtöbbször fontos szerepet játszanak a tudattalan folyamatok - jóllehet ezeket a folyamatokat gyakran átértelmezik, s tanulás­elméleti vagy információfeldolgozási folyamatoknak tartják.

Mindazonáltal a pszichoanalitikus felfogást mint tudományos elméletet állandóan bírálják (például Grün­baum, 1984). Az egyik fö kritikai érv szerint számos fo­galma többértelmü és objektív módon nehezen határozható meg, illetve nem mérhetö. Továbbá, a pszichoanalitikus elmélet feltételezi, hogy egymástól igen eltérö viselkedések ugyanazt a mögöttes motívumot tükrözik. A gyermekére neheztelö anya például bántalmazhatja a gyereket, de ellenséges érzéseit tagadva túlzottan gondoskodó viselkedést is mutathat - ez utóbbit nevezte Freud reakcióképzésnek (lásd a 14. fejezetben). Ha egymással ellentétes viselkedésekröl azt állítják, hogy ugyanazon mögöttes motívumból erednek, nehéz az illetö motívum jelenlétét vagy hiányát bizonyítani, illetve empirikusan igazolható elörejelzéseket tenni.

Ennél is komolyabb az a bírálat, amely a Freud által a pszichoanalízis folyamán nyert megfigyelések érvényességét vitatja. A bírálatok szerint sokszor nem világos, mi az, amit Freud páciensei maguk hoztak elö életük korábbi eseményeiböl, mi az, amit talán ö maga ül­tetett beléjük, és mi az, amire egyszerüen csak következtetett. Freud leírja például, hogy sok betege felidézte, hogy gyerekkorában elcsábították vagy szexuálisan zaklatták. Elöször hitt nekik, de azután úgy döntött, hogy ezek a beszámolók nem szó szerint igazak, csak a páciensek saját gyerekkori szexuális fantáziáit tükrözték. Ezt a felismerést egyik legnagyobb elméleti felfedezésének tartotta. Egy kritikusa szerint azonban Freud eredeti feltételezése a csábítások valódiságáról valószínüleg pontosabb volt - és ez az érv egyre hihetöbbnek tünik, ahogy fény derül a gyerekek szexuális bántalmazásának elterjedtségére (Masson, 1984).

Más bírálók még tovább mennek, és azt állítják, hogy Freud olyan kitartóan faggatta betegeit rávezetö kérdéseivel és sugalmazásaival, hogy azok soha meg nem történt csábítások emlékét rekonstruálták (Powell és Boer, 1994). Ezt a feltételezést maga Freud is megvizsgálta, de aztán elvetette. (Lásd még a rekonstruált emlékekröl szóló Vitatott kérdéseket a 8. fejezetben.) Mások szerint Freud sok esetben csak arra következtetett, hogy a csábítás bekövetkezett, noha a beteg erröl sosem beszélt - azaz Freud az adatokat saját elméleti elvárásaival helyettesítette (Esterson, 1993; Scharnberg, 1993).

Amikor a kutatóknak valóban sikerült az elméletet empirikus próbáknak alávetni, az eredmények vegyesnek bizonyultak. (Lásd még az ödipális konfliktus bizonyítékairól szóló Vitatott kérdéseket.) A felnött személyiségjellemzöinek pszichoszexuálisan releváns gyermekkori eseményekhez kapcsolására irányuló eröfeszítések például általában negatív eredményre vezettek (Sears, Maccoby és Levin, 1957; Sewell és Mussen, 1952). Amikor a megfelelö jellemvonások megjelentek, úgy tünt, hogy azok inkább a szülök hasonló jellemvonásaival álltak kapcsolatban (Beloff, 1957; Hetherington és Brackbill, 1963). Ezért még ha találtak is kapcsolatot a szobatisztaságra szoktatás módszerei és a felnöttkori személyiségvonások közt, mindkettö eredhetett a tisztaságra és rendre helyezett szülöi hangsúlyból. Ebben az esetben egy egyszerü tanuláselméleti magyarázat - a szülöi megerösítés és a szülöi modell gyermeki követése - egyszerübb magyarázat lenne, mint a pszichoanalitikus hipotézis.

Ez az eredmény arra is emlékeztet, hogy Freud elméletét az emberek nagyon szük körének megfigyelésére alapozta - elsösorban a viktoriánus Bécs felsö középosztályához tartozó neurotikusokéra. Freud kulturális elfogultságai közül utólag már sok nyilvánvaló, különösen a nökröl kialakított elméleteiben. Azt az elméletét például, mely szerint a nöi pszichoszexuális fejlödést nagyrészt a "péniszirigység" alakítja - a lány abból eredö tökéletlenségérzése, hogy nincs pénisze -, csaknem mindenki elveti, mondván, az Freud és kora szexuális elfogultságát tükrözi. A viktoriánus korban felnövö kislány személyiségfejlödését minden bizonnyal jelentösebben befolyásolta az a tudat, hogy nem rendelkezett fivére nagyobb hatalmával, szociális státusával és függetlenségével, mint péniszirigysége.

Mindezen kritikák ellenére Freud elméletének figyelemre méltó vonása, hogy milyen jól meg tudta haladni szükös megfigyelési bázisát. Az elhárító mechanizmusok és a konfliktusra adott reakciók számos kísérleti vizsgálata támogatja például az elméletet. Ráadásul ezeket a kísérleteket teljesen más kontextusban végezték, mint amelyben Freud kialakította elméletét (például Blum, 1953; Erdelyi, 1985; Holmes, 1974; Sears, 1943, 1944).

Az évek során a strukturális elmélet (ego, id, szuper­ego), a pszichoszexuális elmélet és a lelki energia elképzelése került szembe a legtöbb problémával. Néhányan még a pszichoanalitikus szerzök közül is készek feladni vagy lényegileg módosítani öket (például Kline, 1972; Schafer, 1976). Másfelöl viszont Freud dinamikai elmélete - különösen a szorongásról és az elhárító mechanizmusokról kialakított elmélte - kiállta a kutatások és megfigyelések, egyszóval az idö próbáját. Napjainkban is töretlen a pszichoanalitikus elmélet ellenörizhetöbb terminusokba történö lefordítására, megújítására és kísérleti vizsgálatára irányuló érdeklödés.

Behaviorista megközelítés

A behaviorista megközelítés a személyiség pszicho­di­namikus megközelítésével szemben a viselkedés környezeti, illetve helyzeti meghatározóinak jelentöségét hangsúlyozza. A viselkedés a személyiségbeli és a környezeti változók folyamatos kölcsönhatásának eredménye. A környezeti feltételek a tanulás révén a viselkedést, a személy viselkedése a környezetet formálja. A személyek és a helyzetek kölcsönösen befolyásolják egymást. A viselkedés elörejelzéséhez azt kell tudnunk, hogy az egyén jellemzöi miként lépnek kölcsönhatásba a helyzet jellegzetességeivel (Bandura, 1986). A behaviorista megközelítés, amelyet mai formájában szociális tanuláselméletnek vagy szociális kognitív megközelítésnek neveznek, a század elsö felében uralkodó behaviorizmus s az abból kifejlödött inger-válasz pszichológia jelenkori leszármazottja (lásd az 1. fejezetet és az I. függeléket).

Szociális tanulás ÉS KONDICIONÁLÁS

OPERÁNS KONDICIONÁLÁS. Más emberek hatásai - a tölük kapott büntetések és jutalmak - fontos befolyást gyakorolnak viselkedésünkre. A szociális tanulást ezért az operáns kondicionálás és az ahhoz kapcsolódó (7. fejezetben tárgyalt) folyamatok speciális eseteként kezeljük. A szociális tanuláselmélet fö tétele az, hogy az emberek olyan módon viselkednek, ami nagy valószínüséggel megerösítést eredményez, és az egyének közötti viselkedésbeli különbségek elsösorban azokból a tanulási tapasztalatokból erednek, amelyekkel az egyén nevelkedése folyamán szembekerül.

Habár az emberek sok viselkedésmintát közvetlen tapasztalat útján sajátítanak el (vagyis úgy, hogy jutalomban vagy büntetésben részesülnek bizonyos viselkedésmódokért), sok válasz megfigyeléses tanulással is elsajátítható. Úgy is tanulhatunk, hogy megfigyeljük egymás cselekedeteit, és megjegyezzük azok következményeit. Lassú és kevéssé hatékony folyamat volna, ha minden viselkedésmintánkat válaszaink közvetlen megerösítése révén kellene megtanulnunk. A tanult viselkedést kontrolláló megerösítök is lehetnek közvetlenek (kézzelfogható jutalom, a társak helyeslése vagy helytelenítése, illetve a kellemetlen körülmények enyhítése), megfigyeltek (amikor más jutalmat vagy büntetést kap a miénkhez hasonló viselkedéséért) vagy saját magunkra mértek (saját teljesítményünk értékelése öndicsérettel vagy szégyenkezéssel).

Minthogy a legtöbb társas viselkedést nem egyformán jutalmazzák minden helyzetben, az emberek megtanulják megkülönböztetni azokat a helyzeteket, amelyekben egy bizonyos viselkedés helyénvaló, azoktól, amelyekben nem. Ha a személy ugyanarra a válaszára sok különbözö helyzetben jutalmat kapott, generalizáció megy végbe, amely biztosítja, hogy ugyanaz a viselkedés sokféle helyzetben megjelenjen. Az a fiú tehát, aki otthon, az iskolában és játék közben is megerösítést kap fizikai agressziójára, valószínüleg erösen agresszív személyiségü lesz. Gyakoribb, hogy az agresszív válaszokat különbözöképp jutalmazzák a különbözö helyzetekben, és a tanult diszkriminációk határozzák meg, mely helyzetekben mutat a személy agresszív viselkedést (az agresszió például elfogadható a futballpályán, de az osztályteremben nem). Ezért a szociális tanuláselmélet hívei megkérdöjelezik az emberek vonásokkal ("agresszív") történö jellemzésének jogosságát, mivel ezek a kifejezések elfedhetik a viselkedés helyzetek közötti változékonyságát. Erre az érvre késöbb még visszatérünk.

KLASSZIKUS KONDICIONÁLÁS. Az operáns kondicionálás és a hozzá kapcsolódó folyamatok a viselkedést, a tanuláselméleti megközelítés legfontosabb tényezöjét helyezik elötérbe. Az érzelmek (affektusok) magyarázatában azonban a klasszikus kondicionálást (lásd a 7. fejezetet) is felhasználják. Amikor például a gyerme­ket a szülö megbünteti valamilyen tiltott cselekedetéért, a büntetés a büntudattal vagy szorongással összekapcsolt fiziológiai válaszokat is kiváltja. Ezt követöen a gyermek viselkedése önmagában is kiválthatja ugyanezeket a válaszokat, és bünösnek fogja érezni magát, amikor tiltott cselekedetet hajt végre. A klasszikus kondicionálás terminológiájában azt mondhatjuk, hogy a viselkedés a büntetés feltétlen ingerével feltételes ingerré kapcsolódott össze, a szorongás pedig feltételes válasszá vált. A szociális tanuláselmélet képviselöinél a klasszikus kondicionálás az, ami létrehozza a szorongás belsö forrását, azt, amit Freud szuperegónak nevezett. Miként az ope­ráns kondicionálás, a klasszikus kondicionálás is müködhet megfigyelésre alapozva, és generalizálódhat közvetlenül nem kondicionált ingerekre is.

KOGNITÍV VÁLTOZÓK. A szociális tanuláselmélet nagy utat tett meg a gyökerét jelentö korai, radikális be­haviorizmus óta, amely egyáltalán nem tett említést belsö kognitív folyamatokról. A behaviorista megközelítésbe már Julian Rotter (1954, 1982) bevezetett kognitív változókat 1954-ben, és Albert Bandura, a terület egyik vezetö elméletalkotója szociális kognitív elméletnek nevezi a behaviorista megközelítés általa kidolgozott változatát. Az ö elmélete egy olyan kölcsönös meghatározottságot hangsúlyoz, amelyben a viselkedés külsö meghatározói (mint a jutalom és a büntetés) és belsö meghatározói (mint a vélekedések, gondolatok és elvárások) összefonódó rendszert alkotnak, amely mind a viselkedést, mind a rendszer egyéb tényezöit befolyásolja (1986).

EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK. Korábban megjegyeztük, hogy a személyiségpszichológia egyaránt törekszik az egyéni különbségek alapját képezö személyiségváltozók és a személyiség müködése általános folyamatainak megadására. A vonáselméleti megközelítések az elsö feladatra koncentrálnak, részletekbe menöen leírják a személyiségkülönbségeket, ám gyakorlatilag semmit sem mondanak a személyiség müködésének dinamikus folyamatairól. A pszichoanalitikus elmélet mindkét problémával foglalkozik. A szociális tanuláselméleti megközelítés ezzel szemben a folyamatokra koncentrál, s nem sok figyelmet szentel az egyéni különbségek leírásának. Minthogy ez a megközelítés minden egyén személyiségét egy egyéni megerösítéstörténet egyedi termékének tekinti, és eröteljesen hangsúlyozza, hogy a viselkedés milyen nagymértékben függ a helyzettöl, nem tett kísérletet az egyének típusokba sorolására és vonások mérésére. De Walter Mischel, a szociális tanuláselmélet egyik elméletalkotója megkísérelte az egyéni különbségek rendszerbe foglalását is a következö kognitív változók bevezetésével:

1. Kompetencia: Mire vagyunk képesek? Idetartoznak intellektuális képességeink, társas és fizikai készségeink és további speciális képességeink is.

2. Kódolási stratégia: Milyennek látjuk a helyzetet? Abban is különbözünk egymástól, hogy hogyan szelektálunk a hozzáférhetö információk között, hogyan kódoljuk (reprezentáljuk) az eseményeket, és hogyan csoportosítjuk az információt jelen­tésteli kategóriákba. Amit egyikünk veszélyesnek ítél, azt másikunk kihívónak találhatja.

3. Elvárások: Mi fog történni? Viselkedésünk következményeire vonatkozó elvárásaink befolyásolják, hogy milyen magatartást választunk. Ha puskázunk a vizsgán, és rajtakapnak, vajon milyen következményekre számíthatunk? Ha elmondjuk barátunknak, valójában mit is gondolunk róla, vajon mi történik kapcsolatunkkal? Saját képességeinkre vonatkozó elvárásaink is befolyásolják viselkedésünket: ha tudjuk, hogy egy cselekedetünk a várt következményekhez vezetne, attól még lemondunk róla, ha bizonytalanok vagyunk abban, hogy végre tudjuk-e hajtani.

4. Szubjektív értékek: Megéri-e? Az azonos elvárásokkal rendelkezö emberek különbözö viselkedést választhatnak, ha a várható eredménynek különbözö értéket tulajdonítanak. Hiába tudja például két diák egyformán, mivel okozhatna örömet tanárának, ha az egyik számára ez az eredmény fontos, a másik számára viszont nem.

5. Önszabályozó rendszerek és tervek: Hogyan érhetjük el céljainkat? Az emberek abban is különböznek egymástól, hogy milyen viselkedési szabályokat és normákat fogadnak el (beleértve az önmaguknak nyújtott jutalmat vagy büntetést siker, illetve kudarc esetén), és abban is, hogy mennyire képesek reális tervet kidolgozni céljaik elérésére. (Mischel, 1973, 1993 nyomán.)

Mindezek a személyiségváltozók (amelyeket néha a kognitív szociális tanulás személyi változóinak is neveznek) az adott helyzeti feltételekkel kölcsönhatásban határozzák meg, hogy a személy mit fog csinálni.

Kutatási módszerek

Minthogy a személyiség tanuláselméleti megközelítése elsösorban a viselkedésre és annak helyzeti meghatározóira koncentrál, az ezen elgondolást valló pszichológusok számos módszert kifejlesztettek a viselkedés természetes körülmények közt történö vizsgálatára. Kutatók egy csoportja például bonyolult elektronikus rendszert dolgozott ki a gyermekek játék közbeni viselkedésének rögzítésére. Egy billentyüzet gombjainak nyomogatása révén ezzel egyetlen megfigyelö képes az éppen zajló viselkedést tizenkét különbözö viselkedési kategóriához rendelten rögzíteni (például "beszél", "egyedül ül"). A viselkedés folyamatos rögzítése elég pontos ahhoz, hogy lehetövé tegye, hogy a kutató a gyermek viselkedésében bekövetkezö kisebb változásokat kapcsolatba tudja hozni a környezeti eseményekkel, illetve a többi gyermek viselkedésével (Lovaas, Freitag, Gold és Kassorla, 1965). Egy másik kutatási programban szellemes módszereket fejlesztettek ki, amelyekkel az igen agresszív gyermekek és családtagjaik közti interakciókat olyan mindennapi körülmények közt rögzíthetik, mint például a közös étkezés (Patterson, 1976).

A viselkedés számos vizsgálati módszerét a szociális tanuláselméleti alapokon nyugvó terápiás technikákkal együtt használják (lásd a 16. fejezetet). Egy tériszonyra vonatkozó vizsgálatban például a magasságtól való fé­lelmet azzal mérték, hogy az egyén milyen magasra mászott fel a tüzlétrán. A terápiát követöen aztán ismét megvizsgálták öket; ekkor lifttel kellett felmenniük egy tetöteraszra, és meg kellett számolniuk, hogy két perc alatt hány autó megy el az épület alatt (Lazarus, 1961).

Az egyéneket gyakran úgy mérik fel, hogy megtanítják öket önmaguk megfigyelésére. Viselkedésterápián részt vevö egyéneket például gyakran kérnek arra, hogy napi tevékenységeikröl vezessenek naplót, hogy a terapeutát segítsék a szorongás forrásainak megtalálásában. Az egyik vizsgálatban minden részt vevö serdülönek egy személyi hívókészüléket adnak. Minden alkalommal, amikor a kísérletvezetö megszólaltatta a berendezést, a vizsgálati személyeknek abba kellett hagyniuk, amit éppen csináltak, ki kellett tölteniük egy kérdöívet arról, hogy éppen mivel foglalkoztak, és hogyan értékelik saját magukat (Savin-Williams és Jaquish, 1981).

Ahogy az elmúlt néhány évben a szociális tanuláselméleti megközelítés követöi egyre inkább közeledtek a kognitív nézöponthoz, a viselkedéssel kapcsolatos gondolkodási folyamatokat, például az elvárásokat is mérni kezdték. Egy vizsgálatban korábban szívrohamot elszenvedett pácienseknek egy listát mutattak be, amelyen olyan mindennapi helyzetek szerepeltek, amelyek érzelmi feszültséget kelthettek (például panaszt tenni egy közönyös eladónak a kiszolgálásra). A személyeket arra kérték, jelezzék, hogy meg tudnák-e oldani a helyzeteket, és ha igen, mennyire bizonyosak ebben (Bandura és munkatársai, 1985). A tanuláselméleti kutatók végül néha fiziológiai változókat is rögzítenek, hogy a helyzetre adott érzelmi reakciókat vizsgálják.

A konzisztenciaparadoxon

A helyzeti tényezök emberi viselkedésre gyakorolt hatásának hangsúlyozásával a szociális tanuláselmélet azt a mindennapi feltételezésünket kérdöjelezi meg, hogy az emberek a különbözö helyzetekben konzisztensen viselkednek. Ez a feltételezés olyannyira mélyen be van ágyazódva gondolkodásunkba, hogy gyakorlatilag a személyiség általunk adott definíciójával azonos, és ez teszi egyáltalán lehetövé azt az elképzelést, hogy az embereknek személyiségjegyeik vannak. Noha ez a feltételezés a személyiség vonáselméleteiben a legkifejezettebb, a pszichoanalitikus elméletben is jelen van. Például, még amikor a nyílt viselkedés következetlennek is tünik (mint amikor a gyermekére haragvó anya az egyik nap ellenségesen, a másik nap viszont túlzó szeretettel és aggodalommal viselkedik vele), a pszichoanalitikus elmélet még akkor is feltételezi, hogy mindkét viselkedést konzisztens tudattalan motivációk magyarázzák.

Ám már legalább a XVI. század óta kételkedö hangok is hallatszanak: Michel de Montaigne egyik esszéje a "Cselekedeteink következetlenségéröl" címet viseli. Ebben a mai behavioristákéhoz nagyon hasonló véleménynek adott hangot, nyomatékosan hangsúlyozta ugyanis, hogy a helyzet ("a szomszédos körülmények") meghatározzák a viselkedést:

Gyakran tünt úgy számomra, hogy ha magatartásunk természetes változatosságára tekintünk, még a jó szerzök is tévesen ragaszkodnak ahhoz, hogy összefüggö és erös szövetet szöjenek belölünk. (...) Aki alaposan, minden apró-cseprö részletre figyelmezve és távolságtartással ítél meg bennünket, sokkal gyakrabban rátalál az igazságra. (...) A legbiztosabb dolog, én legalábbis úgy vélem, a szomszédos körülményekre visszavezetni azokat [cselekedeteinket] anélkül, hogy tovább kutatnánk, és anélkül, hogy bármi más következtetést levonnánk belölük. (1580/1943, 118., 120. o.)

A konzisztenciaproblémát elsöként hatvan évvel ezelött vizsgálták empirikusan, amikor számos kutatást végeztek a helyzetek közti konzisztenciáról. Ezek közül legismertebb Hartshorne és May klasszikus vizsgálata a jellemröl, melyet az 1920-as évek végén végeztek. Mintegy tizenegyezer általános és középiskolás diákot viselkedéses teszteknek vetettek alá, melyeket az altruizmus, az önkontroll és a becsületesség vonásainak különbözö helyzetekben - otthon, az osztályban, sportverseny közben és templomban - történö mérésére készítettek. A becsületesség teszteléséhez például a gyerekeket olyan helyzetekbe hozták, ahol lehetöségük volt arra, hogy nem becsületes módon viselkedjenek - megtartsanak abból a pénzböl, amit játszani kaptak, csaljanak egy feladat közben, hamisan számoljanak be az elvégzett fekvötámaszok számáról vagy az otthon elvégzett munkáról -, miközben azt gondolták, hogy nem lehet leleplezni öket. A különbözö helyzetekben tanúsított viselkedések közti korreláció igen alacsonynak bizonyult. Például a becsületesség bármely két tesztje közti átlagos korreláció 0,23 volt. Az ilyen alacsony korrelációk vezették a Hartshorne és May szerzöpárost arra a következtetésre, hogy sem a becsületesség, sem a becstelenség nem tekinthetö egységes jellemvonásnak, a viselkedés a helyzettöl függ (Hart­shorne és May, 1929).

A vitát mintegy negyven évvel késöbb Walter Mi­schel élesztette fel (1968). Miután áttekintette a Hart­shorne és May által végzett vizsgálatot követöen született további eredményeket, Mischel is arra a következtetésre jutott, hogy az emberek viselkedése helyzetröl helyzetre nagyon változékony. Azt találta, hogy ugyanazon vonás különbözö helyzetekben végzett mérései közti korrelációk a legtöbb vizsgálatban nagyon alacsonyak - rendszerint 0,30-nál kisebbek. Hasonlóképp alacsonyak a vonások személyiségtesztekkel történt mérései és ugyanazon vonások viselkedéses megfigyelései közti korrelációk (Mischel, 1968).

A paradoxon, amely fenntartja ezt a vitát, és megmagyarázza tartósságát, a következö: intuícióink szerint az egyének konzisztensek, a kutatások szerint pedig nem. Melyik téved, az intuíció vagy a kutatás?

Egyes újabb keletü szociálpszichológiai kutatások bizonyos fokig azt az elképzelést támogatják, mely szerint elhibázott a konzisztenciára vonatkozó intuíciónk (lásd a Hat érv amellett, hogy a konzisztenciára vonatkozó intuícióink hibásak címü Vitatott kérdéseket). Mindazonáltal a személyiségpszichológusok több módon is válaszolni próbálnak erre a kihívásra, további "megoldásokat" kínálva a konzisztenciaparadoxonra. Itt hármat mutatunk be belölük.

AZ AGGREGÁCIÓS MEGOLDÁS. A konzisztencia­paradoxon elsö megoldása tulajdonképpen egy módszertani érvre alapozódik azokkal a kutatásokkal szemben, amelyek alacsony helyzetek közötti korrelációt mutatnak. Amint a 12. fejezetben a tesztkonstrukció tárgyalásakor említettük, a tesztbe foglalt tételek számának emelésével az egész teszt megbízhatósága emelkedik. A Wechsler-intelligenciateszt bármely két tétele közti korreláció például csupán mintegy 0,16. Nyilvánvaló, hogy abszurd lenne azt várni, hogy az ember valamely tételre adott válasza korreláljon a nem teszthelyzetekben tanúsított viselkedésével; más szóval, egy egyetlen tételböl álló teszt gyakorlatilag nem rendelkezne érvényességgel. Minthogy azonban a Wechsler-intelligenciatesztben számos tétel pontjait összesítik, a teljes tesztpontszám megbízhatósága 0,96, érvényessége pedig - számos nem teszthelyzetben mutatott viselkedéssel való korrelációja - igen figyelemreméltó.

Térjünk vissza azokra a vizsgálatokra, melyekben alacsony viselkedési konzisztenciát találtak. Ezek közül a legtöbb a viselkedésnek csupán egy vagy két mérésén alapul. Egy tipikus vizsgálat például megpróbálja az egyik helyzetben tanúsított segítökész viselkedést (a jótékonysági célú adományozást) egy másik helyzetben mutatott segítökész viselkedéssel (a bajban lévö ember segítségére sietéssel) kapcsolatba hozni. Ez analóg azzal, mint amikor a Wechsler-intelligenciateszt egyik tételét megpróbáljuk korreláltatni egy másikkal. Nyilvánvaló, hogy alacsony korrelációt kell várnunk. Egy másik vizsgálat az egyén agresszivitást mérö skálán kapott pontszámát egy az agresszív viselkedést mérö laboratóriumi kísérlettel korreláltatja. Mivel az agressziót mérö skála számos tétel összesítését tartalmazza, feltehetöen megbízható, de az agresszió egyszeri laboratóriumi mérésének valószínü megbízhatatlanságát ritkán veszik figyelembe, és szinte soha nem teszik vizsgálat tár­gyává.

Más szóval, pontosabb kép nyerhetö, ha ugyanannak a vonásnak többfajta viselkedéses mutatóját kombináljuk, s ezzel az összesített pontértékkel dolgozunk. Hartshorne és May vizsgálatában például sokkal magasabb korrelációs értékeket kaptak, amikor ilyen összesített pontértékeket használtak. Amikor a gyerekeknek a becsületességpróbák felében nyert összesített pontértékeit hasonlították össze a próbák másik felében nyert összesített pontértékkel, akkor a korreláció 0,72 lett. Ez sokkal magasabb, mint a próbák egyenkénti korreláltatásával nyert 0,23 körüli érték, s így már sokkal nagyobb konzisztenciáról beszélhetünk (Rush­ton, Jackson és Pau­nonen, 1981).

Az összesítés módszere a vonások idöbeli stabilitásának bemutatására is alkalmazható. Az egyik vizsgálatban a kutatók négy héten át "követték" vizsgálati személyeiket, és szociabilitásukat, illetve impulzivitásukat osztályozták. Noha a bármely két nap értékei között számolt korrelációk egészen alacsonyak voltak, az elsö tizennégy napra átlagolt pontértékek már 0,81-os korrelációt eredményeztek a második tizennégy napra átlagolt pontértékekkel (Epstein, 1977). Úgy tünik tehát, hogy a vonások igen jelentös konzisztenciájára bukkanhatunk, ha eléggé nagy viselkedésmintával dolgozunk.

Az összesítésen alapuló megoldás egy másik paradoxont is megold. A 12. fejezetben beszámoltunk arról, hogy a gyermekkori személyiségjellemzök (az ingerlékenység és a függöség) milyen erös kapcsolatban állnak a harminc esztendövel késöbbi felnöttkori következményeikkel (a foglalkozási státussal és a házasság stabilitásával). De hogyan lehetséges ez, ha egyszerü viselkedések még akkor sem konzisztensek a helyzetek közt, ha csupán néhány nap eltéréssel vizsgálják öket? A válasz természetesen az, hogy a gyermekkori személyiségjellemzöket egy hároméves idöszakot átfogó megfigyelési sorozat összesítéséböl nyerték, és a felnöttkori következményeket is számos viselkedés összesítéséböl állapították meg. Nem tudjuk megjósolni, hogy a fiú, akinek az egyik nap dührohama volt, veszekedni fog-e feleségével negyvenéves korában. A gyermekkori dührohamok három évre kiterjedt összegzéséböl azonban képesek vagyunk megjósolni a felnöttkori válást, melyet sok-sok évi házassági viszály vált ki.

A SZEMÉLYCENTRIKUS MEGOLDÁS. A konzisz­tencia­paradoxon másik javasolt megoldása fogalmi jellegü, és azt állítja, hogy intuíciónk hívebben ragadja meg a személyiség valóságát, mint a kutatás (Bem, 1983; Bem és Allen, 1974). A megoldás Gordon Allport, az 1967-ben elhunyt híres vonáselméleti kutató személyiségpszichológiájának továbbfejlesztése. Allport szerint a hagyományos vonáselméleti megközelítés, amely az egyéneket a vonások egy közös készletén keresztül hasonlítja össze, nem képes a személy egyediségét megragadni. Ehhez inkább a vonások egyéneken belüli egyedi konfigurációjára kellene összpontosítani. Az emberek közötti lényeges különbségek nem abban vannak, hogy hol helyezkednek el a vonások egy közös készletén, hanem abban, hogy mely vonások játszanak központi szerepet személyiségük szervezödésében.

Az elsö stratégiát vonáscentrikus megközelítésnek, az Allport által javasolt stratégiát pedig személycentrikus megközelítésnek fogjuk nevezni. A két megközelítés közti legfontosabb különbséget jól szemlélteti Allport válasza Hartshorne és May azon eredményére, mely szerint az általuk megfigyelt gyermekek nem voltak konzisztensen becsületesek vagy becstelenek a különbözö helyzetekben. Mint megjegyezte, az alacsony korrelációk "csak azt bizonyítják, hogy a gyermekek nem ugyanolyan módon konzisztensek, de nem azt, hogy önmagukhoz képest nem konzisztensek" (1937, 250. o.). Mit értett ezen?

Nézzünk két, a vizsgálatban viszonylag kevéssé korreláló viselkedést: a hazugságot és a lopást. Az egyik gyerek azért hazudik, hogy a tanár érzéseit ne sértse meg; a másik azért lop el néhány fillért, hogy megvásárolja társai befogadását. Az elsö gyermek a helyzetek közt konzisztensen együttérzö és érzékeny, a másik konzisztensen bizonytalan abban a tekintetben, hogy társai elfogadják-e. Ám a két gyermek közül egyiknél sem tartozik a hazugság és a lopás egyetlen közös, a becsületesség-becstelenség dimenzióval képviselt kategóriába. A becsületesség és a becstelenség a kutató fejében meglévö kategóriák, az ö kons­truk­tumai, nem pedig a gyerekek viselkedéses konzisztenciáját leírni hivatott kategóriák. Ha Hartshorne és May megmérte volna az együttérzés és az érzékenység helyzetek közti konzisztenciáját, akkor az elsö gyermek konzisztensnek bizonyult volna, ha pedig a helyzetek közti bizonytalanságot mérték volna meg, akkor a második gyermek tünt volna konzisztensnek. Ahogy Allport megjegyezte, a gyermekek önmagukhoz képest nem inkonzisztensek, csupán a kutató elméletéhez képest, melyben a hazugság és a lopás ugyanazt a dolgot (a becstelenséget) reprezentálja. Ez pedig Allport szerint a személyiség vonáscentrikus megközelítésének tévedése.

Intuícióink ezzel szemben a személycentrikus stratégiát követik. Figyeljük meg, hogyan kezdünk neki egy barátunk jellemzésének. Egyáltalán nem úgy, hogy a személyiségvonások egy meghatározott és mindenkire alkalmazható készletét hívjuk segítségül. Elöször inkább elgondolkozunk barátunk viselkedésén, majd kiválasztunk néhány vonást, melyek pontosan azért tünnek számunkra oly jellemzönek, mert barátunk viselkedésmintázatához illeszkednek.

Ha Dezsö mindig idöben elkészíti házi feladatait, megjelenése pedáns és mindig pontos, valószínüleg lelkiismeretesként jellemezzük. Ezzel szemben, ha Jolán a házi feladatok terén mindig lelkiismeretes, de megjelenése hanyag, és sohasem pontos, valószínüleg rendkívül szorgalmas diáknak jellemezzük, akinek nem sok ideje jut másra. Ami a lényeg, nem valószínü, hogy úgy jellemezzük, mint aki nem konzisztensen lelkiismeretes. Azaz megítélése során nem úgy járunk el, hogy elöbb hozzárendelünk egy személyiségvonást - "lelkiismeretes" -, és ezt követöen inkonzisztensnek ítéljük. Ehelyett elöször megpróbáljuk viselkedésének egy felismerhetö mintázatát azonosítani, és csak ezt követöen látjuk el címkével a vonatkozó mintázatot.

Ez tehát a személyiség intuitív megközelítésének lényege. Miként Bem és Allen érvelnek, a mögöttes logika és a valósághüség szempontjából a konzisztenciára vonatkozó intuícióink helyesek, és a kutatás téved (Bem, 1983; Bem és Allen, 1974).

AZ INTERAKCIÓS MEGOLDÁS. A konzisztencia­paradoxon interakcionista megoldása azt a személyiségpszichológusok között kialakulóban lévö konszenzust tükrözi, mely szerint a viselkedés az egyén és a helyzet közötti interakció függvénye. A 12. fejezetben az interakciók három típusát soroltuk fel, amelyeken keresztül a helyzetek az egyén személyisége függvényévé válnak. Az elsö az, hogy nem egyszerüen a helyzet objektív jellemzöire reagálunk, hanem azok szubjektív értelmezésére (reaktív interakció). A második az, hogy személyiségünk sajátos válaszokat vált ki másokból (evokatív interakció).

A harmadik folyamat, ami a konzisztencia­para­doxon szempontjából a legfontosabb, a proaktív interakció: személyiségünk egyes helyzetek felkutatására és mások elkerülésére késztet minket. A mások feletti dominancia szüksé­gét érzö személy esetleg az összeütközést keresi, a szubmisszívebb egyén viszont megpróbálja elkerülni az ilyen helyzeteket. A szociábilis diák inkább egy informális szemináriumot, mintsem egy nagy látogatottságú elö­adást választ. Amint aztán az egyén már belekerült egy helyzetbe, tovább is alakíthatja: a szociá­bilis diák lesz az, aki javasolja, hogy a szemináriumot a kollégiumi társalgóban tartsák. A proaktív interakció azzal hozza létre a viselkedés helyzetek közti konzisztenciáját, hogy az emberek aktívan keresik és alkotják azokat a helyzeteket, melyek egymáshoz ténylegesen hasonlóak. Ennek megfelelöen mindennapi életünkben azért vagyunk konzisztensebbek, mint a kísérleti bizonyítékok jelzik, mert szelektív módon egymáshoz hasonló helyzetekbe helyezzük magunkat, és elkerüljük azokat, melyekben teljesen másként viselkednénk.

Ennek következményei vannak a személyiség tanulmányozására használatos módszerek tekintetében is. A laboratóriumi kísérletek lényege a körülmények szigorú kontrollja: ha érvényes következtetéseket kívánunk levonni, akkor az azonos csoportba sorolt személyeket azonos kezelésnek kell alávetnünk. Továbbá, a személyeket véletlenszerüen kell hozzárendelnünk az egyes feltételekhez. Ha azonban az egyének elsösorban abban különböznek egymástól, hogy hogyan értelmezik a helyzeteket, hogy milyen válaszokat váltanak ki másokból, hogy milyen helyzetekbe lépnek be, és hogy milyen módon alakítják át azokat a szituációkat, melyekben már benne vannak, akkor azok a pszichológusok, akik csak a laboratóriumot használják a személyiség vizsgálatára, sohasem fogják megtapasztalni a személyiség legfontosabb megnyilatkozásait (Ross és Nisbett, 1991).

A SZEMÉLYISÉG BEHAVIORISTA ÁBRÁZOLÁSA

A behaviorista megközelítés, csakúgy, mint a pszichoanalitikus, meglehetösen determinisztikus. Ám szemben a pszichoanalitikus megközelítéssel, igen kevés figyelmet szentel a viselkedés biológiai meghatározóinak, s kizárólag a viselkedés környezeti meghatározóira koncentrál. A szociális tanuláselméleti megközelítést szülöatyjához, a behaviorizmushoz hasonlóan erösen befolyásolták Darwin elképzelései. Miként a törzsfejlödés a természetes kiválasztódás révén a fajt a környezetéhez igazítja, úgy igazítják a tanulás folyamatai - elsösorban az operáns kondicionálás - az egyént környezetéhez. Alaptermészetünk szerint sem jók, sem gonoszak nem vagyunk; épp ellenkezöleg, személyes élettörténetünk, valamint az aktuális körülmények hatása alakít minket. Amint a 3. fejezetben megjegyeztük, John Watson, a be­haviorizmus amerikai alapítója azt állította, hogy egy csecsemöt bármivé képes nevelni, függetlenül annak "tehetségétöl, hajlamaitól, képességeitöl, elhivatottságától és ösei fajától".

A szociális tanuláselmélet képviselöi közül napjainkban kevesen helyezkednének ilyen szélsöséges álláspontra. Mindazonáltal osztoznak elödeik azon optimizmusában, hogy a környezet megváltoztatásával képesek vagyunk megváltoztatni az emberi viselkedést. Ez a nézet szépen összecseng az amerikai pragmatizmussal és az egyenlöség amerikai ideológiájával, következésképp nem meglepö, hogy a behavior­izmus népszerü volt az Egyesült Államokban. Érdekes, az egykori Szovjetunió - melynek kommunista ideológiája ugyancsak az egyenlöséget hangsúlyozta - mindig is osztotta azt az amerikai elképzelést, hogy a környezet módosíthatja az ember személyiségét. Ezért nem véletlen, hogy mindkét ország tudományos pszichológiája elsösorban az emberi viselkedés kondicionáláson alapuló nézetét tette magáévá (a Szovjetunióban született Pavlov és a klasszikus kondicionálás*). Ezzel szemben a tradicionálisabb, osztályalapú társadalmakban - mint például Anglia és Németország - születtek Charles Darwin, az etológia, a vonáselméletek és Sig­mund Freud, amik és akik az emberi személyiséget mind úgy tekintik, mint amit erösen meghatároz biológiai öröksége.

Jóllehet az emberi személyiség a szociális tanuláselmélet szerint módosítható, ennek ellenére passzív. Elsösorban saját befolyásunkon kívüli erök formálnak bennünket. Ez az ábrázolási mód mindazonáltal módosul, s a szociális tanuláselméleti megközelítés egyre inkább hangsúlyozza az egyed környezete kiválasztásában és alakításában játszott aktív szerepét, ami lehetövé teszi, hogy a személy saját életének meghatározó tényezöjévé váljon. Amint azonban látni fogjuk, ez az ábrázolás még mindig nem elég aktív a humanisztikus fenomenológiai elmélet hívei számára. Ők ugyanis azt gondolják, hogy a pszichológiai egészségnek nem elégséges definíciója, ha azt, miként a tanuláselmélet, pusztán a környezethez való optimális alkalmazkodásnak tartjuk.

A BEHAVIORISTA MEGKÖZELÍTÉS ÉRTÉKELÉSE

A szociális tanuláselmélet azzal, hogy a viselkedést kiváltó környezeti tényezök azonosítására törekszik, jelentösen hozzájárul mind a klinikai pszichológiához, mind a személyiségelméletekhez. Azzal, hogy az ember cselekedeteit környezetére adott válasznak tekinti, annak megértéséhez segít hozzá, hogy milyen módon szabályozza környezetünk a viselkedésünket, és miképp változtathatjuk meg környezetünket viselkedésünk módosítása érdekében. Amint azt majd a 16. fejezetben látni fogjuk, a tanulási elvek megfelelö alkalmazása sikeresnek bizonyul egyes maladaptív (alkalmazkodásra képtelen) viselkedésmódok megváltoztatásában is.

A szociális tanuláselmélet képviselöit gyakran bírálják amiatt, hogy túlhangsúlyozzák a helyzeti tényezöket, s ezzel éppen "maga a személy vész el" a személyiségpszichológiában (Carlson, 1971), és ebben a bírálatban még annak ellenére is van igazság, hogy ezekbe az elméletekbe sok kognitív folyamatot és változót is bevettek az utóbbi idökben. Ugyanakkor a szociális tanuláselmélet hívei által a személyiség helyzetek közötti konzisztenciájáról indított vita arra késztette a többi személyiségpszichológust, hogy újra megvizsgálja alapvetö feltételezéseit. Ennek eredményeképpen a személyiségpszichológusok ma már tisztábban látják a személyek és a helyzetek kölcsönhatásait, és komolyabban veszik a személyek egyediségét.

Fenomenológiai megközelítés

A személyiség tanulmányozásának fenomenológiai megközelítése az egyén szubjektív élményeire összpontosít, arra, ahogy a világot látják az emberek. A fenomenológiai elméleteket az eddig tárgyalt megközelítésektöl eltéröen általában nem a személy motivációs története vagy a viselkedés elörejelzése érdekli. Figyelmük középpontjában inkább az áll, hogy az ember miképpen érzékeli és értelmezi élete történéseit - más szóval az egyén fenomenológiája. A fenomenológiai megközelítés különbözö változatai közül legfontosabb a humanisztikus pszichológia.

HUMANISZTIKUS PSZICHOLÓGIA

Századunk elsö felében a pszichoanalitikus és a be­haviorista megközelítés játszott domináns szerepet a pszichológiában. 1962-ben pszichológusok egy csoportja megalapította a Humanisztikus Pszichológia Társaságát. A hu­ma­nisztikus pszichológiát mint "harmadik eröt" hirdették, mely a másik két megközelítés elöfeltevéseihez és kérdéseihez képest alternatívát kínál. A társaság négy elvet fogadott el küldetése meghatározásaként:

1. Az érdeklödés középpontjában az élményeket átélö személy áll. Nem egyszerüen az emberek a vizsgálódás tárgyai. Saját szubjektív világlátásuk, énészlelésük és önértékelésük fogalmaival kell leírni és megérteni öket. "Ki vagyok én?" - hangzik a központi kérdés, mellyel minden ember szembenéz. A pszichológusnak az egyén társává kell válnia, hogy megtudja, hogyan próbál meg az egyén választ adni erre a kérdésre; társnak kell lennie az egzisztenciális jelentés keresésében.

2. A vizsgálódás elsödleges témái az emberi választás, a kreativitás és az önmegvalósítás. A humanisztikus pszichológusok elvetik a pszichoanalitikus megközelítést, mert azt gondolják, hogy a megnyomorított személyiségre alapozott pszichológia csak nyomorék pszichológiát eredményezhet. Ugyancsak elvetik a behaviorizmust, azt a pszichológiát, mely a tudatot nélkülözi, és elsödlegesen az alacsonyabb rendü szervezetek kutatásából ered. Az embereket nemcsak olyan alapvetö hajtóerök, illetve fiziológiai szükségletek motiválják, mint a nemiség és az agresszió, illetve az éhség és a szomjúság. Alapvetö szükségletük, hogy lehetöségeiket és képességeiket kifejlesszék. A pszichológiai egészség kritériuma a fejlödés és az önmegvalósítás, nem pusztán az egokontroll vagy a környezethez történö alkalmazkodás.

3. A kutatási problémák kiválasztásakor a jelen­tés­teli­ségnek meg kell elöznie az objektivitást. A humanisztikus pszichológusok úgy gondolják, hogy a pszichológiai kutatásokat túl gyakran a rendelkezésre álló módszerek határozzák meg, és nem a vizsgálandó problémák fontossága. Úgy érvelnek, hogy a fontos emberi és társadalmi problémákat még akkor is tanulmányoznunk kell, ha ez olykor kevésbé szigorú módszerek elfogadását is jelenti. Továbbá, miközben a pszichológusoknak objektivitásra kell törekedniük az adatok összegyüjtésében és értelmezésében, a kutatási téma kiválasztásában tükrözödhet és tükrözödnie is kell az értékeknek. Ebben az értelemben a kutatás nem értékmentes. A pszichológusoknak nem kellene azt tettetniük, hogy nem rendelkeznek értékekkel, vagy úgy érezniük, hogy azok miatt mentegetözniük kell.

4. A személy méltósága a legföbb érték. Az emberek alapvetöen jók. A pszichológia célja az emberek megértése, nem pedig viselkedésük elörejelzése vagy kontrollálása. A humanisztikus pszichológia követöi közül sokan még azt is az ember méltóságán esett sérelemnek tekintenék, hogy "kísérleti személyeknek" nevezzék azokat, akik az emberi személyiség megértésére irányuló kutatásban egyenrangú társaik.

A társaság értékeit maguknak valló pszichológusok különféle elméleti háttérrel rendelkeznek. A vonáselméleti nézöpontú Gordon Allport például egyértelmüen humanisztikus pszichológus volt, és fentebb már rámutattunk, hogy számos pszichoanalitikus (például Carl Jung, Alfred Adler és Erik Erikson) Freudtól eltérö, humanisztikus nézeteket vallott a motivációról. A humanisztikus mozgalom központjában azonban Carl Rogers és Abra­ham Maslow elméleti nézetei állnak.

CARL ROGERS. Akárcsak Freud, Rogers (1902-1987) is a pácienseken végzett munkájára alapozta klinikai elméletét (Rogers, 1951, 1959, 1963, 1970). Nagy hatást gyakorolt rá az a tapasztalata, amit úgy fogalmazott meg, hogy az ember veleszületett tendenciával rendelkezik a személyes fejlödésre, az éretté válásra és a pozitív változásra. Úgy vélte, hogy az emberi szervezet alapvetö motiváló ereje az önmegvalósítás - egy késztetés a szervezet minden potenciális képességének kiteljesítésére. A kibontakozó szervezet öröklött korlátain belül próbálja megvalósítani lehetöségeit. A személy nem minden esetben észleli világosan, hogy mely cselekedete vezet személyes fejlödéséhez, és melyik visszahúzó hatású. De ha egyszer az irány világossá válik, akkor az ember a fejlödést, és nem a visszafejlödést választja. Rogers nem tagadja, hogy más szükségleteink is vannak, köztük biológiaiak, de úgy gondolja, hogy azok a szervezet önkiteljesítésre irányuló motívumának rendelödnek alá.

Rogersnek az önmegvalósítás elsöbbségébe vetett hite képezi úgynevezett "nem direktív" vagy kliensközpontú terápiájának alapját. Ez a pszichoterápiás módszer arra épít, hogy - adott körülmények között - mindenki megfelelö motivációval és képességgel bír a változásra, és maga az egyén a legalkalmasabb annak eldöntésére, hogy a változás milyen iránya a legkívánatosabb a számára. A terapeuta szerepe az, hogy mintegy rezonancia­dobozként (vagy tükörként) viselkedjék, amikor az egyén saját problémáit kutatja és elemzi. Ez a megközelítés nem azonos a pszichoanalitikus terápia módszerével, melynek során a terapeuta a páciens történetét annak érdekében elemzi, hogy feltárhassa a tünet hátterét, és megtervezze a gyógyító lépéseket (a pszichoterápiáról vallott különbözö elképzelésekröl lásd a 16. fejezetet).

AZ ÉNFOGALOM. Rogers személyiségelméletének központi fogalma az énfogalom (self vagy self-concept). Az énfogalom tartalmazza mindazokat az elképzeléseket, észleleteket és értékeket, amelyek az "én"-t jellemzik: annak tudata, hogy "mi vagyok én", és "mit tehetek". Ez az észlelt énfogalom ugyanakkor a világ észlelését és a viselkedést is befolyásolja. Az a nö, aki erösnek és kompetensnek érzékeli magát, egészen másképp látja a világot, és másképp is viselkedik benne, mint az, aki gyengének és ügyetlennek véli magát. Az énfogalom nem feltétlenül a valóságot tükrözi: ha valaki idöközben igazán sikeres és elismert lesz, magát még mindig kudarcosnak láthatja.

Rogers szerint az ember minden tapasztalatát én­fogalma mentén értékeli. Az emberek úgy szeretnének viselkedni, hogy az összeegyeztethetö legyen énképükkel. Az énfogalommal nem konzisztens élmények és érzések veszélyt jelentenek, és tudatba kerülésük meggát­lódik. Ez lényegében Freud elfojtáskoncepciójának felel meg, bár Rogers úgy véli, hogy az ilyen elfojtások sem nem szükségszerüek, sem nem tartósak. (Freud szerint az elfojtás elkerülhetetlen, és az egyén élményei­nek bizonyos része mindig tudattalan marad.)

Minél több tapasztalatát tagadja meg az ember, mert azok nem illeszkednek énfogalmához, annál nagyobb lesz a szakadék énfogalma és a valóság között, és annál nagyobb eséllyel jelennek meg alkalmazkodási zavarok. Akinek énfogalma nem egyezik meg személyes érzései­vel és tapasztalataival, védenie kell magát az igazságtól, mert az igazság szorongást okoz. Ha az eltérés túlságosan naggyá válik, az elhárítás összeomlik, ami súlyos szorongást vagy az emocionális zavarok más formáit idézi elö. A jól alkalmazkodó személy énfogalma azonban összhangban van gondolataival, élményeivel és viselkedésével: énképe nem túl merev, s új tapasztalatok és gondolatok beépítésével változni is képes.

Rogers elméletének másik fontos tényezöje az énideál. Mindannyiunknak van elképzelése arról, hogy milyenek szeretnénk lenni. Minél közelebb van az énideálunk reális énképünkhöz, annál kiteljesedettebbek és boldogabbak leszünk. Az énideál és a reális énfogalom közötti túl nagy eltérés a boldogtalanság és elégedetlenség forrása.

Kétfajta inkongruencia jöhet tehát létre: egyfelöl az énfogalom és a valóságészlelés között, másfelöl az én­fogalom és az énideál között. Rogers kidolgozta a maga hipotéziseit arról, hogyan jöhetnek létre ilyen inkon­gru­enciák.

Rogers úgy vélte, hogy az emberek valószínüleg akkor egészségesebbek, ha feltétel nélküli pozitív elfogadásban részesülnek. Ez azt jelenti, hogy úgy érzik, szüleik és mások még akkor is értékelik öket, amikor érzéseik, attitüdjeik és viselkedésük az ideálistól elmarad. Amennyiben a szülök pozitív elfogadása feltételekhez kötött - csak akkor értékelik a gyermeket, amikor az helyesen viselkedik, gondolkodik és érez -, a gyermek valószínüleg eltorzítja énfogalmát. A fiatalabb testvérrel való versengés, a vele szembeni ellenséges érzések léte például természetes, ugyanakkor a szülök helytelenítik a kistestvér bántalmazását, és rendszerint büntetik az ilyen cselekedeteket. A gyermeknek valahogy ezt a tapasztalatot is integrálnia kell énfogalmába. Elöfordulhat, hogy a gyermek úgy dönt, hogy rossz, és szégyent érez. Megtörténhet, hogy a gyermek úgy dönt, hogy szülei nem szeretik, és úgy érzi, elutasítják. Az is megeshet, hogy megtagadja érzéseit, és úgy dönt, hogy nem is akarja bántani a csecsemöt. Ezen attitüdök mindegyike az igazság eltorzításával jár. A harmadik alternatívát fogadják el legkönnyebben a gyermekek, ha azonban így tesznek, saját érzéseiket tagadják meg, amelyek azután tudattalanná válnak. Minél jobban rákényszerítik az embereket arra, hogy saját érzéseiket megtagadják és mások értékeit fogadják el, annál kényelmetlenebbül érzik magukat. Rogers javaslata szerint az a legjobb, ha a szülök elismerik a gyermek érzéseinek jogosságát, miközben elmagyarázzák, hogy miért nem elfogadható a testvér bántalmazása.

A VALÓDI ÉS AZ IDEÁLIS ÉN ÖSSZEILLÉSÉNEK MÉRÉSE. A 12. fejezetben ismertettük az Q-rendezésnek nevezett skálázási eljárást, amelyben a rendezést végzö személy egy sor kártyát kap, melyek mindegyike egy személyiségre vonatkozó megállapítást (például "jókedvü") tartalmaz. A feladat az, hogy egy egyén személyiségét e kártyák csoportokba rendezésével jellemezze. A legkevésbé jellemzö megállapítást a bal szélsö, a leginkább jellemzöt pedig a jobb szélsö csoportba helyezi, a többit pedig a köztes csoportokba osztja el. Ezáltal minden Q-tételhez egy 1 és 9 közé esö számot rendel. Két Q-rendezés a tételekhez rendelt számok közötti korreláció kiszámításával hasonlítható össze, amelynek értéke megadja, hogy mennyire hasonló a két rendezés.

Carl Rogers volt az elsö, aki a Q-rendezést az énfo­galom vizsgálatának eszközéül felhasználta. A Rogers-féle Q-készlet olyan megállapításokat tartalmaz, mint például: "Elégedett vagyok magammal." "Másokkal bensöséges érzelmi kapcsolataim vannak." "Nem bízom érzelmeimben." A Rogers-féle eljárás során a személyek elöször annak alapján rendezik az állításokat, hogy milyenek ténylegesen - ez valódi énjük -, ezután egy olyan rendezést készítenek, amilyenek lenni szeretnének - ez pedig énideáljuk. A két rendezés közti korreláció jelzi az énideáltól való eltérést. Az alacsony vagy negatív korreláció nagy eltérést, vagyis alacsony önértékelést jelez.

Rogers ezt az eljárást a terápia elörehaladtával számos alkalommal megismételte, és ezzel meg tudta mérni a terápia hatékonyságát. Egy vizsgálatban az én és az énideál Q-rendezései közti korreláció a terápiát megelözöen -0,01, azt követöen pedig +0,34 volt. Ugyanez a korreláció a terápiában nem részesülö kontrollcsoport esetében nem változott (Butler és Haigh, 1954). Más szóval, a terápia szignifikánsan csökkentette az egyének reális énje és énideálja közt észlelt eltérést. Vegyük észre, hogy ez kétféleképpen is bekövetkezhet: az egyén az énképét viszi közelebb énideáljához, vagy az énideált teszi valóság­hüb­bé. A terápia mind a kétfajta változást elérheti.

ABRAHAM MASLOW. Abraham Maslow (1908-1970) pszichológiája sok szempontból közös Carl Ro­gersével. Maslow-t elöször a behaviorizmus vonzotta, és a föemlösök szexualitásával és dominanciaviszonyaival kapcsolatban végzett vizsgálatokat. Már eltávolodott a behaviorizmustól, amikor elsö gyermeke megszületett; ezt követöen jegyezte meg, hogy aki már figyelt meg csecsemöt közelröl, az nem lehet többé behaviorista. Hatott rá a pszichoanalízis, ám elégedetlen volt annak a motivációról szóló elméletével, ezért kidolgozta a sajátját. Elmélete szerint a szükségleteknek létezik egy hie­rarchiája (a szükséglethierarchia), mely az alapvetö biológiai szükségletektöl azon komplexebb pszichológiai motivációkig terjed, melyek csak akkor válnak fontossá, ha az alapvetö szükségletek már kielégülést nyertek (lásd a 13.2. ábrát). Az egyik szinten lévö szükségleteket legalább részben ki kell elégíteni, mielött a felette lévö szint szükségletei a cselekvés jelentös meghatározóivá válnak. Amikor nehéz élelemhez jutni és biztonságot teremteni, ezen szükségletek kielégítése határozza meg a személy cselekedeteit, és a magasabb szintü motívumoknak kicsi a jelentösége. Az egyén csak akkor lesz képes esztétikai és intellektuális érdeklödésére idöt és energiát szentelni, amikor alapvetö szükségletei könnyen kielégíthetök. A müvészi és tudományos vállalkozások nem virágzanak olyan társadalmakban, ahol az embereknek táplálékért, hajlékért és biztonságért kell küzdeniük. A legmagasabb szintü motívum - az önmegvalósítás - csak azt követöen teljesíthetö be, hogy minden más szükséglet kielégülést nyert.

Maslow az önmegvalósító emberek vizsgálatát tüzte ki célként maga elé - azokét az emberekét, akik saját lehetöségeiket rendkívüli módon ki tudták használni. Kiindulásként kiemelkedö történelmi alakok - mint Spinoza, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln, Jane Ad­dams, Albert Einstein és Eleanor Roosevelt - életét tanulmányozta. Ezáltal képes volt arra, hogy kialakítsa az önmegvalósító ember képét. A 13.1. táblázat tartalmazza az ilyen személyek megkülönböztetö jellemzöit, valamint néhány olyan viselkedést, amelyeket Maslow az önmegvalósítás felé vezetönek vélt.

Maslow egyetemistákra is kiterjesztette vizsgálatát. Úgy találta, hogy az önmegvalósítás általa használt definíciójának megfelelö diákok a népesség legegészségesebb egy százalékában találhatók. Ezek a diákok semmi jelét nem adták alkalmazkodási zavarnak, és tehetségükkel, valamint képességeikkel hatékonyan éltek (Maslow, 1970).

Számos ember megéli az önmegvalósítás tünékeny pillanatait, amiket Maslow csúcsélményeknek nevezett. A csúcsélmény egy olyan élmény, melyet boldogság és kielégültség jellemez - a tökély és a cél elérésének egy idöleges, nem mások ellen irányuló és nem éncentrikus állapota. A csúcsélmények változó intenzitással és különbözö kontextusokban jelenhetnek meg: lehet például kreatív tevékenység, a természetben való gyönyörködés, másokkal való intim kapcsolat, szülöi élmény, esztétikai élmény vagy a sportolás öröme. Miután számos egyetemistát megkért, hogy írják le a csúcsélményhez közeli élményeiket, megpróbálta válaszaikat összegezni. A diá­kok teljességröl, tökélyröl, életeröröl, egyediségröl, eröfeszítés-mentességröl, elégedettségröl, valamint a szépség, a jóság és az igazság értékeiröl beszéltek.

A SZEMÉLYES KONSTRUKTUMOK ELMÉLETE

George Kelly (1905-1966) volt az egyik elsö olyan személyiségpszichológus, aki a kognitív folyamatokat a személyiség müködésében központi szerepbe helyezte. A humanisztikus pszichológusokkal szemben, akik azzal foglalkoznak, milyennek érzik és mennyire tartják magukat az emberek, a Kelly által megfogalmazott személyes konstruktumok elmélete kognitívabb szemszögböl közelít az egyén fenomenológiájához. Kelly bírálta, hogy a személyiségpszichológusok a maguk által kidolgozott dimenziók mentén jellemzik az egyéneket. Ő úgy vélte, hogy a pszichológus célja azon dimenziók felfedezése kell legyen, melyeket az egyének maguk használnak önmaguk és társas világuk értelmezésére, megkonstruálására. Ezek a dimenziók az egyén saját személyes konstruktumai, és ezek alkotják az elemzés alapegységeit Kelly elméletében (1955).

Általánosabban, Kelly úgy gondolta, hogy az egyénekre úgy kellene tekinteni, mint intuitív tudósokra. A világot megfigyelik, rá vonatkozó hipotéziseket alakítanak ki és ellenöriznek, és mindebböl elméleteket készítenek - csakúgy, mint a felszentelt tudósok. A vizsgálódás tárgyai az öket vizsgáló pszichológusokhoz hasonlóan szintén megkonstruálják a viselkedést: önmagukat és világukat kategorizálják, értelmezik, címkékkel látják el és megítélik. Végül, csakúgy, mint a tudósoknak, az egyéneknek is lehetnek rossz elméleteik, olyan elképzeléseik, melyek meg­tévesztik öket a mindennapokban, és az események, a személyek, köztük önmaguk torz értelmezéséhez vezetnek.

Kelly szerint a terápia és a tanácsadás segítségnyújtás abban, hogy a személy a világról hatékonyabb értelmezéseket, elméleteket konstruáljon meg. Ha egy segítségért folyamodó azt állítja, hogy nem képes ellentmondani a tekintélyes embereknek, a terapeuta feladata nem az állítás igaz vagy hamis voltának megállapítása, hanem az egyén bátorítása, hogy végiggondolja, ez az önmagáról alkotott kép milyen következményekkel jár mindennapi életében, továbbá biztatása, hogy viselkedésére vonatkozóan vegyen figyelembe alternatív hipotéziseket is. Kelly a szerepjátszás technikáját alkalmazta, hogy a segítségért fordulókat rávegye, önmagukat és a társas világot különbözö nézöpontokból konstruálják meg. Azt a személyt például, aki azt állította, hogy nem képes a tekintélyeknek ellentmondani, meg lehet kérni arra, hogy játssza el fönöke szerepét, konstruálja meg a helyzetet úgy, ahogy szerinte fönöke tenné. Ez gyakran segített a személyeknek abban, hogy saját viselkedésüket másként értelmezzék.

Minthogy a vonásokra épülö személyiségtesztek nem feleltek meg Kelly alapkövetelményének, miszerint az egyént saját fogalmaiban kell értékelni, saját tesztet dolgozott ki, hogy az egyének személyes konstruktumait feltárhassa. Ez a Kelly-féle szereprepertoár-teszt. A személyek ebben a tesztben egy a 13.3. ábrán bemutatotthoz hasonló táblázatot töltenek ki.

A táblázat tetején az egyén számára fontos személyek listája található. Ezt kitöltheti akár a vizsgált, akár a vizsgálatot végzö személy, ám az "én" rendszerint helyet kap köztük, és olykor az "énideálom" is. A vizsgálatot végzö minden sorban bekarikáz három helyet. Az ábra elsö sorában például az "én", az "anyám" és a "legjobb barátom" oszlopokba esö rovatokat karikázta be. A vizsgált személyt arra kérik, hogy gondolja végig a három személyt, és kereszttel jelölje meg azt a kettöt, akik a legjobban hasonlítanak egymásra, de különböznek a harmadiktól. Amint az az ábra elsö sorában látható, ez az (egyébként férfi) személy úgy véli, hogy ö és édesanyja hasonlít egymáshoz legjobban. Azután ezt kérdezik töle: "Miben hasonlít ön és édesanyja egymáshoz, amiben különböznek a legjobb baráttól?" Ebben az esetben a vizsgált személy azt mondta, hogy ö és édesanyja egyaránt szellemesek. Ezt a jellemzést nevezik a vizsgált személy konstruktumának. Ezután azt kérdezik töle: "Miben különbözik legjobb barátja öntöl és édesanyjától?" A válasz ekkor az volt, hogy barátja humortalan. Ezt a jellemzést nevezik a vizsgált személy kontrasztjának. Ezen személynek tehát a szellemesség-humortalanság dimenzió az egyik személyes konstruktuma, melyet társas világának értelmezésében felhasznál.

Vegyük észre, hogy a konstruktum-kontraszt pároknak nem kell logikailag ellentétesnek lenniük. A példaként bemutatott személy magát és édesanyját nevezhette volna szellemesnek, ugyanakkor legjobb barátját komolynak, introvertáltnak vagy a humort inkább hallgató, mintsem kezdeményezönek. Ha valaki így konstruálja meg a dimenzió két pólusát, akkor Kelly épp erre kíváncsi. A szereprepertoár-teszt az egyének, nem pedig a pszichológusok konstruktumainak vizsgálatára készült.

Az eljárást számos további személyhármassal ismét elvégzik. A válaszok megtekintése után aztán a kutató vagy a terapeuta tovább elemezheti azokat a témákat, melyek jellemzöek az egyén által konstruált világra. Egyes pácienseknél például kiderül, hogy az egész világot tekintélyelvü fogalmakban szemlélik, azaz folyton olyan dimenziókhoz folyamodnak, mint az erös-gyenge, a nagy hatalmú-tehetetlen és így tovább. Az is jellegzetes, ha egy nö egy-egy dimenzió konstruktum pólusán mindig férfiakkal van együtt, miközben a nöket a dimenzió kontraszt végére helyezi.

A szereprepertoár-teszt igen általános eljárás, amely nem korlátozódik csupán a személyek megkonstruálására; helyzetek vagy események hármasait is megítéltethetjük. (Melyik kettö hasonlít egymáshoz és különbözik a harmadiktól? Vizsgázás, randevú egy ismeretlennel, találkozás egy kémmel.) A technika mind a kutatásban, mind a tanácsadásban értékesnek bizonyult. Még matematikai módszereket is kidolgoztak a táblázat elemzésére, az egyéni konstrukciós rendszer strukturális jegyeinek (például kognitív komplexitásának) felmérésére.

A SZEMÉLYISÉG FENOMENOLÓGIAI ÁBRÁZOLÁSA

A fenomenológiai pszichológusok - s különösen a humanisztikus pszichológusok - elveikböl következöen mindig nyíltan megfogalmazzák azokat az értékeket és filozófiai elöfeltevéseket, amelyek az emberi személyiségröl alkotott képük hátterében rejlik. A Humanisztikus Pszichológia Társasága által felállított négy alapelv élesen szembeállítja a személyiség humanisztikus ábrázolását azzal a képpel, amit a pszichoanalitikus, valamint a be­haviorista megközelítések rajzolnak a személyiségröl.

A legtöbb humanisztikus pszichológus nem vitatja, hogy biológiai és környezeti tényezök befolyásolhatják a viselkedést, ám az egyén saját szerepét emelik ki sorsának meghatározásában és alakításában, amivel a többi megközelítésre jellemzö determinizmus jelentöségét csökkentik. Az emberek alapvetöen jók, fejlödésre és önmegvalósításra törekszenek. Ugyanakkor változásra képesek és aktívak is. A humanisztikus pszichológusok különösen magasra helyezik a pszichológiai egészség mércéjét. Nem tartják elégségesnek sem a puszta ego­kontrollt, sem a környezethez való alkalmazkodást. Csak az önmegvalósítás irányába fejlödö emberröl mondható, hogy pszichológiailag egészséges. Más szóval, a pszichológiai egészség folyamat, nem pedig végállapot.

A filozófiai álláspontoknak politikai következményei is vannak. Korábban rámutattunk, hogy a behavio­r­izmus filozófiai feltevései meglehetösen jól illeszkednek az amerikai ideológiához. Az a feltevése, mely szerint minden ember egyenlönek és a környezet által korlátlanul módosíthatónak teremtetett, azoknak a liberális politikai programoknak nyújt pszichológiai megalapozást, melyek a hátrányos helyzetben lévö emberek környezetének javítását célozzák.

A humanisztikus megközelítés ezzel szemben egy sokkal radikálisabb politikának nyújt támogatást. Bármi megkérdöjelezendö, ami az ember lehetöségeinek kiteljesítését megakadályozza - ami bárkit meggátol abban, hogy bármivé is váljon, amire képes. Ha a nök az 1950-es években elégedettek lettek volna a hagyományos nemi szerepekkel, és jól alkalmazkodtak volna azokhoz, a pszichológiai egészség behaviorista meghatározását kielégítették volna. Humanisztikus nézöpontból azonban nem volt kívánatos, hogy minden nö ugyanazon szerepre ítéltetett - függetlenül attól, hogy egyesek számára az mennyire volt megfelelö -, mert ez sok nöt megakadályozott abban, hogy maximális lehetöségeit elérje. Nem véletlen, hogy az egyenlö jogokért harcoló mozgalmak - így a nök és a homoszexuálisok megfelelö mozgalmai - által használt retorika a humanisztikus pszichológia nyelvét visszhangozza. Gyakran tartják Betty Frie­dan 1963-as, A nöi misztikum címü könyvét a mai feminista mozgalom kezdeményezöjének. Friedan bírálja Freud szexizmusát, és nem sok jót mond a behaviorizmus nyájas liberalizmusáról sem, van azonban egy höse a pszichológia világában - akit Abraham Maslow-nak hívnak.

A FENOMENOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉS ÉRTÉKELÉSE

Azzal, hogy az események egyéni észlelésére és értelmezésére koncentrál, a fenomenológiai megközelítés visszahozza az egyéni élményt a személyiségkutatásba. Rogers és Maslow elméletei minden más elméletnél inkább a teljes, egészséges emberre összpontosítanak, és az emberi természet pozitív, optimista szemléletét hangsúlyozzák. A fenomenológiai pszichológusok azt hangsúlyozzák, hogy fontos problémákat tanulmányoznak, bár munkájukban nem mindig tudnak szigorú módszereket használni. Tényleg van abban valami, hogy nem sokat lendít a pszichológia fejlödésén, ha triviális problémákat csupán azért tanulmányoz valaki, mert a vizsgálathoz rendelkezik valamilyen bevett módszerrel. A fenomenológiai pszichológusok az évek során egyre nagyobb eredetiségröl tesznek tanúbizonyságot az énfogalom és a személyes konstruktumok vizsgálatára alkalmazott új módszerek tekintetében, valamint az olyan kutatásokban, melyekben az egyént valóban egyenrangú társként kezelik. A kritikusok mindazonáltal megkérdöjelezhetik és meg is kérdöjelezik a humanisztikus állítások mellett felhozott bizonyítékok minöségét. Az önmegvalósító személyek jellemzöi például milyen mértékben következnek az önmegvalósításnak nevezett pszichológiai folyamatból, és milyen mértékben tükrözik pusztán Rogers vagy Maslow esetleges értékrendszerét? Hol a bizonyíték a szükségletek Maslow-féle hierarchiájára?

A fenomenológiai pszichológusok bírálhatók az általuk Freuddal szembeszegezett érvek egyfajta tükörképével is. Freudot azzal bírálták, hogy neurotikus egyének megfigyelésére alapozva próbált meg felépíteni egy teljes személyiségelméletet. Az ö kritikusaik pedig arra mutatnak rá, hogy mind Rogers, mind Kelly viszonylag egészséges emberek, egyetemisták megfigyelésére alapozták elméleteiket. Elméleteiket ennek megfelelöen leginkább azokra a fiatal, jól müködö emberekre szabták, akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy a Maslow-féle szükséglethierarchia csúcsán lévö szükségletek kielégítésére törekedjenek. Sokkal kevésbé nyilvánvaló, hogy miként kellene alkalmazni ezeket az elméleteket a súlyos prob­lémákkal küzdö, illetve a szociálisan, kulturálisan vagy gazdaságilag hátrányos helyzetü emberek esetében.

Végezetül, néhányan még azokat az értékeket is kritizálják, melyeket a humanisztikus elméletalkotók magukénak vallanak. Sokan gondolják, hogy Amerika túl sokat törödik az egyénnel, és túl keveset a társadalom jólétével. Az a pszichológia, mely az egyéni önbeteljesítést és önmegvalósítást az értékhierarchia csúcsára emeli, túlságosan is egybevág az amerikai ideológiával, söt néhány kritikus azt "az önzés szentesítésének" véli (Wal­lach és Wallach, 1983). Jóllehet Maslow felsorolja az önmegvalósító emberek jellemzöi közt az emberiség jólétével való törödést (lásd a 13.1. táblázatot), és néhány Maslow által vizsgált önmegvalósító ember - például Eleanor Roosevelt - egyértelmüen rendelkezett ezzel a jellemvonással, ez a vonás (az önzetlenség) gyanús módon hiányzik a szükséglethierarchiából, amely olyan központi szerepet játszik Maslow formális elméletében.

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Freud, aki pályáját ideggyógyászként kezdte, mindig is úgy vélte, hogy egyszer majd biológiai tudásunk lehetövé teszi a személyiség pszichológiai jelenségeinek a magyarázatát. A pszichopatológiáról szólva azt állította, hogy ahol egy kicsavart gondolat, ott egy kicsavart molekula is található. Noha az az idö még nem jött el - és sok személyiségpszichológus szerint soha nem is fog -, a biológia egyre fontosabb szerepet játszik a személyiség magyarázatában. Egyes kutatók például az agy müködése és az extraverzió, valamint a neuroticitás vonásai közötti kapcsolatokról beszélnek (Eysenck, 1990). A 12. fejezetben említettük, hogyan járul hozzá a viselke­dés­genetika a személyiségben mutatkozó egyéni különbségek eredetének megértéséhez. A 15. és 16. fejezetben, ahol a rendellenes viselkedésröl és a terápiás módszerekröl lesz szó, látni fogjuk, hogy a biológiai tudás milyen nagy szerepet játszik a pszichopatológiás esetek megértésében és kezelésében - éppen ahogy Freud megálmodta. És végül a szociális megismerésröl és vonzalomról szóló 17. fejezetben tárgyaljuk azt, hogy a szociobiológia viszonylag új tudománya miként serkenti a személyiségpszichológia részének tartott társas és szexuális viselkedések egyéni és csoportközi különbségeinek elméletét és kutatását.

Összefoglalás

 A személyiség a gondolkodás, érzelmek és viselkedés azon megkülönböztetö mintáit jelenti, melyek az egyén személyes stílusát meghatározzák, és fizikai, valamint társas környezetével való interakcióit befolyásolják. A személyiségpszichológia ennek megfelelöen a) az egyéni különbségek leírását és magyarázatát célozza, valamint b) az egyén és a környezet közötti kölcsönhatásokat befolyásoló folyamatok egységbe foglalására, azaz a teljes személyiség integrált értelmezésére törekszik.

 A pszichoanalitikus elmélet szerint számos viselkedést, köztük az álmokat és a nyelvbotlásokat tudattalan motivációk határozzák meg. A személyiséget elsösorban a szexualitás és az agresszió biológiai hajtóeröi, valamint az élet elsö öt évének élményei határozzák meg. Freud személyiségstruktúráról kialakított elmélete szerint a személyiség három részböl áll (id, ego és szuper­ego), melyek gyakran konfliktusban vannak egymással. Az id az örömelv alapján müködik, a biológiai késztetések azonnali kielégítésére törekszik. Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik, és mindaddig elhalasztja a kielégítést, míg szociálisan elfogadható kielégülési módot nem talál. A szuperego (lelkiismeret) erkölcsi normákat kényszerít az egyénre. A jól integrált személyiségben az ego szigorú, de hajlékony ellenörzést gyakorol az id és a szuperego felett; a valóságelv uralkodik.

 Freud személyiségdinamikai elmélete azt mondja, hogy minden egyén állandó mennyiségü pszichikus energiával (libidó) rendelkezik. Amikor egy tiltott cselekedet vagy késztetés elfojtódik, annak energiája valamilyen más formában, például álmokban vagy neurotikus tünetekben keres levezetést. Az elmélet szerint az id elfogadhatatlan impulzusai szorongást okoznak, amit elhárító mechanizmusokkal lehet csökkenteni.

 Freudnak a személyiség fejlödéséröl szóló elmélete szerint az egyének pszichoszexuális szakaszokon (orális, anális, fallikus) haladnak keresztül, és meg kell oldaniuk az ödipális konfliktust, melynek során a kisgyermek azonos nemü szülöjét riválisának tekinti az ellenkezö nemü szülö szeretetében. Freud szorongásról és elhárító mechanizmusokról kialakított elmélete inkább elfogadott, mint a személyiség struktúrájáról és fejlödéséröl szóló elméletei. A pszichoanalitikus elméletet olyan tudósok módosították, mint Jung, Adler, Horney, Sulli­van, Fromm és Erikson - mindannyian nagyobb hangsúlyt helyeztek az egofunkciókra, valamint a szexuális és agresszív motivációkon kívüli hajtóerökre.

 A szociális tanuláselmélet a személyiség beha­viorista megközelítésének modern változata. Feltevése szerint a személyiségbeli különbségek a tanulási tapasztalatok változatosságából adódnak. A tanulás itt, az ope­ráns és klasszikus kondicionálás mellett, megfigyelés útján történö tanulást is jelent. A szociális tanuláselmélet az utóbbi évtizedekben egyre kognitívabbá vált, és ma már a viselkedés külsö (jutalmak és büntetések) és belsö (vélekedések, gondolatok, elvárások) meghatározói közötti kölcsönös interakciót hangsúlyozza.

 A szociális tanuláselmélet megkérdöjelezte a legtöbb személyiségelmélet (és a laikusok "intuitív" személyiségelmélete) legalapvetöbb feltételezését, miszerint az egyén viselkedése a különbözö helyzetekben konzisztens. Ugyanazon vonás két különbözö helyzetben, vagy egy személyiségtesztben és egy viselkedéses helyzetben mért értékei közötti alacsony korreláció empirikus alátámasztást nyújt a behavioristák azon állításának, hogy a viselkedés jobban függ a pillanatnyi helyzettöl, mint a tartós személyiségjegyektöl.

 Az ellen a vád ellen, hogy a viselkedés nem konzisztens a különbözö helyzetekben, egyes elméletalkotók úgy védekeznek, hogy a korreláció magasabb, ha a viselkedés egyedi megfigyeléseit ugyanúgy összesítik, mint ahogy a személyiségteszt tételeit. Allport és mások szerint az alacsony korreláció csak azt mutatja, hogy az egyének nem ugyanolyan módon konzisztensek, nem pedig azt, hogy önmagukhoz képest inkonzisztensek. A harmadik típusú védekezés azt hozza fel, hogy mivel a mindennapi életben a személyek megválasztják és alakítják azokat a helyzeteket, amelyekbe belekerülnek, ott konzisztensebbek, mint a kísérleti körülmények között, ahol a személyeket találomra rendelik az egyes helyzetekhez.

 A fenomenológai elméletek az egyén szubjektív élményeivel foglalkoznak. A humanisztikus pszichológiát a pszichoanalitikus és behaviorista megközelítések alternatívájaként hozták létre, mint "harmadik eröt". A humanisztikus pszichológusok, például Carl Rogers és Abraham Maslow, a személy énfogalmát és fejlödésre való törekvését, illetve önmegvalósítását hangsúlyozzák. George Kelly elmélete a személyes konstruktumokról azokra a fogalmakra vonatkozik, melyeket az egyének világuk értelmezéséhez (megkonstruálásához) használnak.

További olvasmányok

Allport, 1985

Bagdy és munkatársai, 1986

Buda, 1980

Carver és Scheier, 1998

Freud, 1985, 1986, 1990

Halász és Marton, 1978

Hunyady, 1984

Serpell, 1981

* Az igazság az, hogy mindkettö Oroszországban született. - A ford.

13.1. TÁBLÁZAT

Önmegvalósítás. Azok a tulajdonságok, amelyeket Maslow az önmegvalósítókra jellemzönek talált, és azok a viselkedések, amelyeket az önmegvalósítás fejlödése szempontjából fontosnak vélt (Maslow, 1967 nyomán)

A valóságot gyakorlatiasan észlelik, és jól türik a bizonytalanságot.

Olyannak fogadják el magukat és másokat, amilyenek.

Spontán módon gondolkodnak és viselkednek.

Inkább a problémákra, mint önmagukra összpontosítanak.

Jó humorérzékük van.

Kreatívak.

Törödnek az emberiség jólétével.

Mélyen átélik az élet alapélményét.

Erös és kielégítö kapcsolatokat alakítanak ki inkább kevés, mint sok emberrel.

Objektív nézöpontból képesek az életre tekinteni.

Úgy éld át az életet, mint a gyerek, teljes elmélyedéssel és összpontosítással!

Inkább új dolgokat próbálj ki, mintsem ragaszkodj a biztos módszerekhez!

Az érzéseidre hallgass, ne pedig a tekintély vagy a többség hangjára tapasztalataid értékelésében!

Légy öszinte; kerüld a színlelést és a szerepjátszást!

Készülj fel rá, hogy nem leszel népszerü, ha nézeteid nem egyeznek meg a többségével!

Vállalj felelösséget!

Ha úgy döntöttél, hogy valamit megteszel, vidd is véghez!

Vitatott kérdések

A freudi ödipális elmélet vitatott bizonyítékai

Az évek során sok személyiségpszichológus megpróbálta a pszichoanalitikus elmélet egyes részeit kísérleti vagy megfigyeléses módszerekkel igazolni. A kísérleti vizsgálatok egyik legérdekesebb változata Freud ödipális elméletét tesztelte a szubliminális pszichodinamikus aktiváció módszerével. Ezekben a kísérletekben tachisztoszkópot használnak, amellyel képeket nagyon rövid idöre lehet a kísérleti személyek elött felvillantani. Ha a képet csak 4 ezred másodpercre villantják fel, az emberek nem képesek a tartalmáról beszámolni, de a kutatók feltételezik, hogy azért a kép a tudattalanban rögzítésre kerül. Ha ez így van, akkor a kutatók fenyegetö üzeneteket küldhetnek közvetlenül a tudattalanba, és megfigyelhetik, hogy azok a pszichoanalitikus elmélet által jósoltnak megfelelöen befolyásolják-e a viselkedést. Mára már több mint száz kísérletet végeztek ezzel a technikával (Wein­ber­ger és Silverman, 1987).

Az ödipális konfliktus vizsgálatában férfiak játszottak célbadobós játékot tétre, mielött és miután tachisztoszkóppal vetített képeket tekintettek meg. Freud szerint a versengés elöhozza a férfiakból a korai ödipális vágyat, hogy szimbolikusan legyözzék apjukat. Az egyik kísérleti csoport azt a mondatot látta, hogy "Apát legyözni tilos", amit két egymásra haragvóan nézö férfi képe kísért, a másik kísérleti csoport pedig az "Apát legyözni helyes" üzenetet kapta, két mosolygó férfi képének kíséretében. A kontrollcsoport mondata "Emberek sétálnak" volt, sétáló emberek képével kísérve. Ahogy a kutatók várták, az "Apát legyözni tilos" üzenetben részesülök gyengébb eredményt értek el a versenyben a vetítés után, mint az elött - feltételezhetöen amiatt, mert ez a mondat erösítette ödipális érzéseiket. Az "Apát legyözni helyes" mondat javította a célbadobás eredményét, a kontrollcsoport teljesítménye pedig nem változott (Silverman, Ross, Adler és Lustig, 1978). A késöbbi vizsgálatokban az is kiderült, hogy az "Anyát legyözni tilos" üzenetnek nem volt hatása az eredményekre, míg az "Anyát elnyerni helyes" mondat javított az eredményeken (Sil­ver­­man és Fishel, 1981). Ezek az eredmények is összhangban vannak az ödipális konfliktus elméletével.

Ezek a meglepö eredmények sok figyelmet vonzottak, de sok szkeptikus is akadt, akik nem akarták elfogadni az érvényességüket. Sokat bírálták ezeket a kíséreleteket metodológiai szempontból (Allen és Condon, 1982; Balay és Shevrin, 1988), és megismétlésük sem mindig vezetett eredményre (Haspel és Harris, 1982; Heilbrun, 1980). Mások azonban ettöl függetlenül sikerrel használják a szub­liminális pszichodinamikus aktiváció eljárását (Dauber, 1984; Frauman, Lynn, Hardaway és Melteni, 1984; Zeisler, 1986). Noha ezek a sikeresebb kísérletek nem közvetlenül az ödipális konfliktus hipotézisét tesztelik, alátámasztják a pszichoanalitikus elmélet egy döntö elemét, azt, hogy a tudattalanul észlelt információ befolyásolja a viselkedést.

Az ödipális konfliktus egy egészen másmilyen bizonyítékát az antropológia szolgáltatja. Azt például, hogy a vérfertözéssel szembeni tabu különbözö kultúrákban egyaránt megtalálható, a pszicho­analitikusok gyakran említik az ödipális konfliktus egyetemessége melletti bizonyítékként oly módon, hogy az az ödipális konfliktus társadalmi szabályozásának egy kísérlete. Az antropológus Bronislav Malinowski olvasta Freud beszámolóját arról, hogy a fiúk apjukkal szemben érzett ödipális eredetü ellenséges érzelmei milyen gyakran nyilvánulnak meg olyan álmokban, melyekben az apát megcsonkítják vagy megölik. Ezek az álmok Freud szerint szimbolikusan kielégítik a fiú vágyát, hogy megszabaduljon az anya szeretetében rivális apától. Malinowski a Trobriand-szigeteken gyüjtött álomról szóló beszámolókat serdülö fiúktól, ahol a nagybácsik, nem pedig az apák felelösek a gyermekek fegyelmezéséért. Nem talált olyan álmokat, melyekben az apák szenvedtek volna, ám a nagybácsikat számos álomban érte baj. Ez arra utal, hogy a fegyelmezés, nem pedig az ödipális versengés eredményezi az ellenséges érzelmeket.

Minthogy a Freud által használt megfigyelések egy olyan kultúrából származtak, melyben az apa egyaránt volt az anya szeretöje és a fiú nevelöje, Freudnak nem állt módjában eldönteni, hogy a fiú ellenséges érzéseit melyik funkció hozza létre. A Trobriand-szigetek olyan természetes laboratóriumot jelentettek Mali­now­ski számára, ahol a két funkció szétválik. A pszichoanalitikus elmélet hívei ezzel szemben azzal érvelhetnek, hogy Malinowski vizsgálata nem döntö jelentöségü, mivel idösebb fiúkat kérdezett, akik esetleg már évekkel korábban megoldották az ödipális konfliktust, nem pedig négy-hat éves fiúkat, akik számára a konfliktus éppen aktuális volt. (Ma­li­nowski következtetéseinek visszautasításával kapcsolatban lásd még Spiro [1982] dolgozatát.) Vannak azonban további antropológiai adatok is, amelyek ugyancsak nem a pszichoanalitikus elméletet támogatják (Daly és Wilson, 1990).

Ezek a példák talán megmutatják, hogy a pszichoanalitikus elmélet tesztelése kihívást jelentö, izgalmas feladat. Noha a pszichoanalitikus elmélet ma már sokkal kisebb szerepet játszik a pszichológiában, mint néhány évvel ezelött (vagy mint ma is játszik más területeken, mondjuk az irodalomban), még nem írható le teljesen.

Hat érv amellett, hogy a konzisztenciára vonatkozó intuícióink hibásak

A társas következtetésekre vonatkozó szociálpszichológiai kutatások feltárták, hogy milyen gyengén vagyunk csak képesek érvényes következtetéseket levonni mindennapos tapasztalatainkból. (A 17. fejezetben mindezt részletesen megtárgyaljuk.) A kutatások néhány olyan tényezöre is rámutatnak, melyek talán megmagyarázzák, hogy a konzisztenciára vonatkozó intuícióink miért hibásak. Íme közülük hat:

1. Az emberek viselkedésére vonatkozó, korábban kialakult fogalmaink arra vezetnek, hogy a ténylegesen megfigyelteken túl is általánosítsunk. Elöfordulhat, hogy a hiányzó adatokat implicit személyiségelméleteinknek megfelelöen pótoljuk ki, melyekben a vonások és a viselkedés korrelációban vannak. Kutatások bizonyítják továbbá, hogy amikor azt várjuk el, hogy két viselkedés korreláljon, hajlunk arra, hogy akkor is korrelálónak lássuk öket, amikor nem is járnak együtt. A "homoszexuális", a "hivatásának élö nö" vagy a "sportoló" viselkedésére vonatkozó sztereotípiáknak köszönhetöen elöfordulhat, hogy nagyobb konzisztenciát tulajdonítunk valamely személy cselekedetei­nek, mint azt a tényleges megfigyelések mutatják.

2. Az egyének számos ismertetöjegye meglehetösen állandó - a fizikai megjelenés, a beszédmód, a kifejezö gesztusok és így tovább. Ezek a konstanciák segíthetnek annak a benyomásnak a kialakításában, hogy a személyiség is konzisztens.

3. Jelenlétünk hatására az emberek egy bizonyos módon viselkednek. Ismeröseink viselkedése következésképp azért tünik konzisztensnek, mert mi magunk, mint inger, minden egyes megfigyelés alkalmával jelen vagyunk. Lehet, hogy egészen másképp viselkednek, amikor nem vagyunk ott.

4. Minthogy a másik ember cselekedete igen kiemelkedö jegye bármely jelenetnek, hajlunk annak túlbecsülésére, hogy a viselkedést milyen mértékben okozták személyiségjellemzök, illetve arra, hogy alábecsüljük a helyzetben rejlö kényszerítö eröket, miközben meglehet, hogy ez utóbbiak késztették az egyént arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy tette. Ha megfigyeljük, hogy valaki agresszíven viselkedik, akkor feltételezzük, hogy a személy agresszív diszpozícióval rendelkezik, és más körülmények közt is hasonló módon fog viselkedni, jóllehet egy másik helyzetben egészen más kényszerítö erök fognak rá hatni. Azt a hajlamunkat, hogy a viselkedés helyzeti tényezöit alábecsüljük, alapvetö att­ribúciós hibának nevezték el (lásd a 17. fejezetet).

5. Rendszerint a helyzetek sokkal korlátozottabb körében figyelünk meg egy egyént, mintsem annak tudatában lennénk. Annyira ismerösek például számunkra a televíziós csatornák esti híradóinak meleg és öszinte müsorvezetöi, hogy teljesen megdöbbennénk, ha kiderülne, hogy valamelyikük megcsalta házastársát, vagy belerúgott az uszkárjába. Minthogy olyan gyakran látjuk öket, tévesen feltételezzük, hogy egyúttal különbözö helyzetekben is látjuk öket. Ennek eredményeként úgy érezzük, hogy jól ismerjük öket, és készek vagyunk arra, hogy viselkedésükböl általánosítsunk, azaz olyan konzisztenciát tételezzünk fel, melyre semmi alapunk nincs. Ez a példa különösen tanulságos, hiszen a müsorvezetök viselkedése a rájuk vonatkozó elöírásokból és helyzetekböl adódóan oly eröteljesen meghatározott, hogy személyiségükböl valószínüleg nem sokat képesek közvetíteni. Amennyiben elöre megszabott szerepüktöl kicsit is eltérnének - ha például elterpeszkednének a székben, vagy felállnának kinyújtózkodni -, kirúgnák öket.

6. Nyelvünk arra csábít, hogy a vonások terminusaiban gondolkodjunk az emberi viselkedésröl. Mint a 12. fejezetben megjegyeztük, az angolban hozzávetölegesen 18 000 személyiségvonás jelentésü kifejezés található, ami csaknem 5 százaléka a teljes szókészletnek. Ezzel szemben a helyzetek megnevezésére szolgáló szótárunk szegényes és nehézkes. A nyelv azonban nem csupán oka annak, hogy hogyan gondolkodunk, hanem fordítva, eredménye is. Az a tény, hogy nyelvünk ebböl a szempontból ily kiegyensúlyozatlan, valószínüleg azt jelzi, hogy mindig is fontosabbnak tartottuk a személyek, mint a helyzetek osztályozását.