STRESSZ

STRESSZ

Néha mindannyian átélünk stresszt. A diákok például akkor, ha nem jönnek ki szobatársukkal, el kell döntsék, milyen órákat vegyenek fel, vagy amikor a vizsgák közelednek. Napjaink rohanó társadalma mindannyiunkat stresszel fenyeget. A levegö- és zajszennyezettség, a zsúfolt utak, a bünözés és a túlzott munkaterhelés egyre inkább jelen vannak mindennapjainkban. Végül olykor olyan erösen stresszkeltö eseményekkel is szembe kell néznünk, mint egy szülö halála vagy egy természeti katasztrófa. A stresszhatások fájdalmas érzelmeket, például szorongást és depressziót eredményezhetnek. Söt a stressz enyhébb vagy súlyosabb testi megbetegedésekhez is vezethet. Az emberek azonban elég különbözöen reagálnak a stresszkeltö eseményekre: néhányuknál súlyos pszichológiai és testi problémák jelentkezhetnek egyes stresszkeltö eseményekre, míg mások ugyanezen eseményeket könnyen túlélik, söt akár érdekesnek és kihívónak találják. Ebben a fejezetben a stressz fogalmát tárgy 131e49b aljuk, és azt, milyen hatást gyakorol a stressz lelkünkre és testünkre. Megvizsgáljuk azt is, milyen különbségek vannak az emberek között abban, ahogyan a stresszkeltö eseményekröl gondolkoznak, és ahogyan azokkal megküzdenek, valamint azt, hogy hogyan befolyásolják ezek a különbségek az alkalmazkodásukat.

A stressz nagyon népszerü téma lett. A tömegkommunikáció az emberek szokatlan viselkedését, betegségét vagy ideg-összeroppanását gyakran tulajdonítja a stressznek. Ha például egy híresség öngyilkossági kísérletet követ el, gyakran hallani, hogy bizonyára a nyilvános szereplés nyomása merítette ki. Mindennapjainkban is gyakran beszélünk a minket érö stresszröl; gyakran halljuk: "Ki vagyok borulva." De mi a stressz? A legáltalánosabb értelemben akkor beszélünk stresszröl, amikor az emberek fizikai vagy pszichológiai jóllétüket veszélyeztetö eseménnyel szembesülnek. Ezek az események a stresszorok, és az emberek ezekre adott válaszai a stresszreakciók.

Vannak olyan események, amelyeket a legtöbb ember stresszkeltönek tart. Az ilyen események jellemzöit alább részletezzük. Ezután ismertetjük a test stresszre adott természetes reakcióit. Ezek a reakciók akkor adaptívak, ha a stresszkeltö dolog elöl el lehet menekülni, vagy meg lehet azt támadni, de maladaptívvá válhatnak, ha a stresszkeltö esemény tartós és befolyásolhatatlan. A stressz közvetlenül és közvetve is befolyásolhatja egészségünket.

Ma már külön nevet adnak annak a kutatási területnek, amely azt vizsgálja, hogy a stressz, valamint más szociális, pszichológiai és biológiai tényezök miképp járulnak hozzá betegségek kialakulásához. Ez az egészségpszichológia (más néven viselkedéses orvostudomány). Ebben a fejezetben áttekintjük e kutatási terület eredményeit azzal kapcsolatban, hogy pszicho­szo­ciális tényezök hogyan lépnek kölcsönhatásba a biológiai sérülékenységgel, befolyásolva a keringési rendszer egészségét és az immunrendszer müködését. Végül azokat a stresszkezelési módszereket tárgyaljuk, amelyeket az emberek egészségük megóvása érdekében tanulhatnak meg.

A stresszkeltö események jellemzöi

Számtalan esemény okoz stresszt. Néhány közülük nagyszámú embert érint - ilyenek a háborúk, a nukleáris balesetek és a földrengések. Más típusúak az egyén életének nagyobb fordulatai: költözés, állásváltoztatás, házasság, egy barát elvesztése, komoly betegség stb. Min­dennapi bosszúságaink is stresszorként hathatnak: elvesztjük pénztárcánkat, forgalmi dugóba kerülünk, összeveszünk a fönökkel, stb. Végül a stressz forrása magában az egyénben is lehet, különbözö motívumainak és vágyainak konfliktusában. A stresszkeltönek ítélt események általában a következö kategóriák egyikébe (vagy többe is) tartoznak: az emberi tapasztalat szokásos határain kívül esö traumatikus események, befolyásolhatatlan események, bejósolhatatlan események, azok az események, amelyek kihívást jelentenek képességeinknek és énképünknek, valamint a belsö konfliktusok.

TRAUMATIKUS ESEMÉNYEK

A stressz legnyilvánvalóbb forrásai azok a trauma­tikus események, amelyek az emberi tapasztalat szokásos terjedelmén kívüli veszélyes helyzettel szembesítenek. Ezek között természeti katasztrófák (földrengés, árvíz), ember által okozott katasztrófák (háborúk, nukleáris baleset), végzetes balesetek (karambol, repülögép-katasztrófák) és fizikai támadások (nemi eröszak, merénylet) szerepelnek.

Bár az emberek traumatikus eseményekre adott válaszai széles határok között változnak, megfigyelhetö egy általános viselkedési mintázat, a katasztrófaszindróma. A túlélök elöször kábultak, teljesen kiürültek, s úgy tünik, mintha nem lennének tudatában sérüléseiknek vagy a veszélynek. Összevissza járkálnak, sokszor ezzel is további sérülés kockázatának téve ki magukat. A földrengés túlélöje például az épületek között járkál, miközben az épületek majd a fejére dölnek, s láthatóan nincs tisztában a veszéllyel. A következö szakaszban a túlélök még mindig passzívak, s képtelenek a legegyszerübb feladat kezdeményezésére is, az utasításokat azonban követik. Elöfordulhat, hogy a nemi eröszak áldozatának napokkal a támadás után sem jut eszébe, hogy ennivalót készítsen magának, ha azonban egy közeli barátja felhívja, és erölteti, hogy menjenek el enni, akkor engedelmeskedik. A harmadik szakaszban a túlélök szorongani kezdenek, nehezen koncentrálnak, s újra és újra elmondják a katasztrófa történetét. Az autóbaleset túlélöje például rendkívül ideges lesz, ha egy kocsi van a közelben, esetleg nem tud visszamenni dolgozni, mert képtelen összpontosítani, s állandóan az ütközés részleteivel traktálja barátait.

Szerencsére a legtöbbünk sosem találkozik ilyen katasztrófákkal. A hétköznapibb események is vezethetnek azonban stresszreakciókhoz. Az eseményeknek három olyan jellegzetességük van, amelyek hatnak arra, hogy stresszkeltönek észleljük-e öket: a befolyásolha­tóság, a bejósolhatóság s az, hogy mennyire teszik próbára képességeinket, mennyire kezdik ki énképünket. Természetesen minden személynél eltérö, hogy mennyire stresszkeltönek érez egy-egy eseményt. Vagyis az emberek abban is eltérnek egymástól, hogy mennyire tartják befolyásolhatónak, bejósolhatónak s képességeiket próbára tevönek egyazon eseményt. Javarészt az események ilyen értékelései szabják meg, mennyire stresszkeltönek észlelünk egy eseményt (Lazarus és Folkman, 1984).

BEFOLYÁSOLHATÓSÁG

Minél befolyásolhatatlanabbnak tünik egy esemény, annál inkább stresszkeltönek találjuk (lásd még a 7. fejezetben). Befolyásolhatatlan esemény például egy szeretett személy halála, az elbocsátás és a súlyos betegség. Kisebb fontosságú befolyásolhatatlan esemény például az, amikor egy barátunk nem fogadja el bocsánatkérésünket valamilyen vétkünk miatt, vagy amikor nem férünk fel a repülöre, mert túl sok jegyet adtak el. A befolyásolhatatlan események stresszkeltö voltának egyik legnyilvánvalóbb oka az, hogy nem vagyunk képesek befolyásolni azokat, nem akadályozhatjuk meg, hogy megtörténjenek.

Említettük már azonban, hogy annak észlelése, hogy egy esemény befolyásolható-e, legalább olyan fontos a stresszkeltö jelleg megítélésében, mint az események tényleges befolyásolásának lehetösége. Vegyük a következö kísérletet. A kísérleti személyeknek eröszakos halál áldozatait ábrázoló fényképeket mutattak. A kísérleti csoport a látványt egy gombnyomással el tudta tüntetni. A kontrollcsoport ugyanezeket a fényképeket nézte, ugyanannyi ideig, mint a kísérleti csoport, ök azonban nem tudták eltüntetni a képeket. A két csoport izgalmi és szorongásszintjét galvános börreakció (GBR) segítségével mérték. (A börellenállás csökkenését általában a vegetatív izgalom tünetének tartják.) A kísérleti csoportban sokkal kevesebb izgalmat és szorongást váltottak ki a fényképek, mint a kontrollcsoportban, bár mindkét csoport azonos ideig látta az ábrákat (Geer és Maisel, 1972).

Az a hit, hogy befolyásolhatjuk az eseményeket, még akkor is csökkenti a szorongást, ha ezzel a lehetöségünkkel sosem élünk. Ezt egy másik vizsgálat igazolta, amelyben kísérleti személyek két csoportja hangos, nagyon kellemetlen zajt kapott ingerként. Az egyik csoportnak azt mondták, hogy egy gomb megnyomásával megszakíthatják a zajt, azonban megpróbálták rávenni öket, hogy ezt ne tegyék, amíg csak nem érzik úgy, hogy nem tudják tovább elviselni. A másik csoportnak nem adták meg a lehetöséget a zaj befolyásolására. A kikap­csológombbal rendelkezö csoportból ténylegesen senki sem nyomta meg a gombot, így mindkét csoport ugyanannyi zajt kapott. Ennek ellenére, a további problé­ma­megoldási feladatban szignifikánsan rosszabb teljesítményü volt az a csoport, amely nem rendelkezett befolyással, ami arra utal, hogy öket sokkal inkább zavarta a zaj, mint a kikapcsolás lehetöségével rendelkezö csoportot (Glass és Singer, 1972).

BEJÓSOLHATÓSÁG

Egy stresszkeltö esemény bekövetkezésének elörejelzése általában még akkor is csökkenti a stressz súlyosságát, ha a személy nem képes azt befolyásolni. A 7. fejezetben láttuk, hogy laboratóriumi kísérletek szerint mind az emberek, mind az állatok jobban szeretik a bejósolható kellemetlen eseményeket, mint a bejósolhatatlanokat. Az egyik vizsgálatban a patkányok választhattak az elöre jelzett és az elöre nem jelzett áramütés között. Ha a patkány a sorozat kezdetén lenyomott egy pedált, mindegyik áramütést egy figyelmeztetö jelzés elözte meg. Ha a patkány nem nyomta le a pedált, a sorozatban nem volt figyelmeztetö hang. Minden patkány gyorsan megtanulta a pedálnyomást, és eröteljesen preferálták a bejósolható áramütést (Abbott, Schoen és Badia, 1984). Az emberek is inkább a bejósolható, mint a bejósolhatatlan áramütést választják. Kevesebb emocionális izgalmat mutatnak, s kisebb stresszröl számolnak be, ha bejósolható áramütésre várnak, s a bejósolható áramütéseket kevésbé kellemetlennek tartják, mint az ugyanolyan erös bejósolhatatlanokat (Katz és Wykes, 1985).

Hogyan magyarázhatók ezek az eredmények? Az egyik lehetöség az, hogy a kellemetlen eseményt megelözö figyelmeztetö jelzés lehetövé teszi, hogy a személy vagy az állat valamilyen elökészítö folyamatot indítson el, ami csökkenti a kellemetlen inger hatását. Ha az állat olyan jelzést kap, hogy hamarosan áramütés jön, úgy állíthatja be a lábát, hogy csökkentse az áramütés okozta kellemetlenséget. Ha az ember tudja, hogy injekciót kap az orvosi rendelöben, eltereli figyelmét, hogy csökkentse a fájdalmat. Ha valaki a közelgö hurrikánról kap figyelmeztetö jelzést, becsukja az ablakot, hogy csökkentse a lakását érö kárt. Egy másik magyarázat arra alapoz, hogy a bejósolhatatlan áramütés esetén nincs biztonságos idöszak, míg a bejósolható áramütésnél az ember vagy az állat a figyelmeztetö jelzésig elengedheti magát. A 7. fejezetben ezeket a jelzéseket "biztonság"-jelzéseknek neveztük (Seligman és Binik, 1977). A biztonságjelzés való életböl vett példája az, amikor az alkalmazottját mások elött gyakran kritizáló fönök üzleti úton van. A fönök távolléte jelzés arra, hogy a beosztott elengedheti magát. Ha a fönök sosincs távol, s bejósolhatatlan idöpontokban bírálja beosztottját, nincs biztonságjelzés, s a beosztott állandó stresszben él. A földrengés olyan természeti esemény, amit nem elöz meg biztonságjelzés.

Vannak olyan munkahelyek, melyekben nagy a bejósolhatatlanság jelentösége, s ezeket általában nagyon stresszkeltönek tartjuk. Ilyen a tüzoltóság vagy a baleseti sebészet. A súlyos betegségek gyakran szintén bejósolhatatlanok. A kezelés alatt álló rákos beteg számára például a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy csak évek múltán lehet biztos benne, hogy meggyógyult-e. Mindennap szembe kell néznie egy potenciálisan tragikus jövö bizonytalanságával.

Másik példa azoknak az asszonyoknak az esete, akiknek a férje eltünt Vietnamban. Az asszonyok nem tudták, hogy a férjük él-e, vagy meghalt, nehezen tudták bánatukat leküzdeni és életüket továbbvinni. Összehasonlítva azokkal az asszonyokkal, akiknek a férje elesett a harcokban, vagy akiknek a férje fogságban volt, ezek az asszonyok bizonytalanságban éltek, és a legrosszabb fizikai és érzelmi állapotban voltak (Hunter, 1979).

PRÓBATÉTELEK

Vannak befolyásolható és bejósolható helyzetek, melyek mégiscsak stresszkeltöek, egyszerüen azért, mert képességeink határait érintik, s kikezdhetik énképünket. Jó példa erre a vizsgák hete. A legtöbb diák sokkal többet dolgozik a vizsgák hetében, mint az egész év során. Vannak, akik igen megterhelönek érzik ezt a fizikai és intellektuális eröfeszítést. Néhányan úgy érzik, hogy a vizsgák tudásuk és intellektuális képességeik végsö határait teszik próbára. Még a vizsgákon jól teljesítö diákok önbizalmát és pályaválasztási döntését is megkérdöjelezheti annak a puszta lehetösége, hogy fontos vizsgákon megbukhatnak. Egy amerikai katonai akadémia növendékeinél azt találták, hogy elsösorban azok voltak fogékonyak egy bizonyos betegségre (mononucleosis), akik igen motiváltak voltak a katonai pálya iránt, a vizsgákon azonban rosszul teljesítettek (Kasl, Evans és Niederman, 1979).

Bár néha lelkesen s örömmel lépünk be stresszkeltö helyzetekbe, ettöl azonban még stresszkeltö jellegük nem változik. Jó példa erre a házasság, amely sok mindenben alkalmazkodást igényel. Az embereket gyakran eljuttatja türelmük és türöképességük határáig, amikor új házastársuk egyedi vonásait kell megszokniuk (például azt, hogy szerteszét hagyja ruháit). Ha a kisebb súrlódások vagy a fontos dolgokat (például az anyagi döntéseket) illetö nagyobb egyet nem értések vitákhoz vezetnek az új házasok között, lehet, hogy megkérdöjelezödhet a partnerek hite abban, hogy jó személyt választottak.

Holmes és Rahe (1967) szerint minden olyan esemény, mely jelentös mértékü alkalmazkodást kíván, stressz­keltönek tekinthetö. Az életesemények hatásának felmérése céljából kidolgozták az életesemények skáláját (14.1. táblázat). Ezen az események a legnagyobb stresszt kiváltótól (házastárs halála) a legkisebb stresszt okozóig (kisebb szabálysértések) vannak sorba rendezve. A skála létrehozása során a kutatók interjúk s orvosi esettörténetek ezreit vizsgálták meg, hogy azonosítsák, milyen eseménytípusokat találnak az emberek stresszkeltönek. Mivel a házasság a legtöbb ember életében döntö esemény, ezért azt a skála közepére helyezték, és önkényesen ez kapta az 50-es pontszámot. Ezután a kutatók mintegy négyszáz (különbözö életkorú, társadalmi hátterü s családi állapotú) férfit és nöt kértek meg arra, hogy hasonlítsák össze a házasságot a többi életeseménnyel. Olyan kérdéseket tettek fel nekik, mint "Több vagy kevesebb alkalmazkodásra van ennél az eseménynél szükség, mint a házasságnál?" A megkérdezett személyektöl ezután azt kérték, hogy mindegyik eseményhez rendeljenek egy pontszámot annak függvényében, hogy mennyire súlyosnak találják, s mennyi idöre van szükség ahhoz, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Ezeket a megítéléseket használták fel a 14.1. táblázat skálájának létrehozására.

Habár a pozitív események is sokszor alkalmazkodást követelnek, és ezért stresszkeltöek, a legtöbb kutatás azt jelzi, hogy a negatív események nagyobb hatást gyakorolnak testi és lelki egészségünkre, mint a pozitívak. Emellett abban is nagyok a különbségek, hogy milyen erös hatással vannak az egyes emberekre ezek az események. Ezen eltérések némelyike életkorhoz és kulturális háttérhez köthetö (Masuda és Holmes, 1978; Ruch és Holmes, 1971). Fontos az is, hogy vannak olyan személyek, akik számára a nagyobb változások és az olyan feszültségkeltö helyzetek, mint például a záróvizsgák hete,* nem okoznak stresszt. Számukra az ilyen helyzetek kihívásokat jelentenek, s feldobják öket. Késöbb rátérünk majd arra, hogy milyen egyéni tulajdonságok befolyásolják, hogy egy helyzetet stresszkeltönek vagy kihívásnak tekintünk-e.

BELSŐ KONFLIKTUSOK

Eddig csak olyan külsö eseményeket tárgyaltunk, melyekben valami vagy valaki a környezetböl kihívást jelent jóllétünk számára. A stresszt azonban belsö folyamatok - tudatos vagy tudattalan megoldatlan konfliktusok - is kiválthatják. Konfliktusról akkor beszélünk, amikor a személynek összeegyeztethetetlen vagy egymást kölcsönösen kizáró célok vagy cselekvéssorok között kell választania. Sokszor olyan dolgokat szeretnénk, melyek nem egyeztethetöek össze. Szeretnénk az egyetemi röplabdacsapatban játszani, de nem tudunk erre elég idöt szánni, ha olyan jegyekre vágyunk, amelyek elég jók a tanulmányok továbbfolytatásához. Ebben az esetben a célok nem összeegyeztethetöek, mivel az a cselekvés, ami az egyikhez vezet, megakadályozza, hogy a másikat is elérjük.

Ha két cél egyformán vonzó - például két jó állásajánlatot kapunk -, sokáig habozunk, a választás után azonban rossz maradhat a szájunk íze. Ezt a stresszt nem élnénk át, ha csak egy állásajánlatot kaptunk volna.

Konfliktus két belsö szükséglet vagy motívum között is keletkezhet. Társadalmunkban a legáthatóbb és legnehezebben megoldható konfliktusok általában a következö motívumok között fordulnak elö:

. Függetlenség avagy függöség. Stressz esetén jól­esne a gyermekkorunkra jellemzö függöséghez vissza­térni; szeretnénk, ha valaki gondoskodna rólunk és megoldaná problémáinkat. Arra tanítottak azonban, hogy a saját lábunkon való megállás képessége és a felelösségvállalás az érettség jele.

. Intim kapcsolat avagy magány. A vágy, hogy egy másik személy közelében legyünk, és hogy megosszuk legbensöbb gondolatainkat és érzéseinket, konfliktusba kerülhet azzal a félelmünkkel, hogy megsértenek vagy visszautasítanak, ha túl sokat feltárunk magunkból.

. Együttmüködés avagy versengés. Társadalmunk nagy hangsúlyt helyez a versenyre és a sikerre. A versengés a korai gyermekkorban kezdödik a testvérek között, az iskolában folytatódik, és az üzleti életben, valamint a szakmai rivalizálásban csúcsosodik ki. Ugyanakkor arra buzdítanak, hogy együttmüködjünk másokkal, és segítsük egymást.

. Az impulzusok kifejezése avagy az etikai normák betartása. Az impulzusokat bizonyos fokig minden társadalomban szabályozni kell. A 3. fejezetben említettük, hogy a gyermekkori tanulás nagy részben a veleszületett késztetések kulturális kor­lá­tainak beépülését jelenti. Két olyan terület, amelyben ösztöneink gyakran összeütközésbe kerülnek az erkölcsi normákkal, a szexualitás és az agresszió, ahol ezen normák megszegése erös büntudatot válthat ki.

Ez a négy terület képviseli a komoly konfliktusok legföbb forrásait. Az ellentétes motívumok közt müködö kompromisszum keresése komoly stresszt hozhat létre.

Pszichológiai reakciók a stresszre

A stresszkeltö szituációk érzelmi válaszokat eredményeznek, amelyek a jókedvtöl (amikor az esemény kezelhetö kihívásként értékelödik) a sokkal gyakoribb negatív érzelmekig (düh, elkedvetlenedés, depresszió) terjednek. Ha a stresszkeltö szituáció folyamatos, érzelmeink hullámozhatnak ezen érzelmek között, a megküzdö eröfeszítés sikerétöl függöen.

SZORONGÁS

A stresszre adott leggyakoribb válasz a szorongás. Szorongáson olyan kellemetlen érzelmeket értünk, mint az "aggódás", a "félelem", a "feszültség" és a "rossz elöérzet", amelyeket különbözö mértékben már mindannyian átéltünk.

Ha az ember olyan eseményeken megy keresztül, melyek meghaladják az emberi szenvedés normális terjedelmét (például természeti katasztrófák, nemi eröszak, gyermekrablás), idönként a szorongással kapcsolatos tüneteknek egy olyan súlyos mintázata alakul ki, amit poszttraumás stresszbetegségnek nevezünk. Ennek legfontosabb tünetei: a) süketség a világra, érdektelenség a korábbi tevékenységek iránt és elidegenedés másoktól; b) a trauma állandóan visszatérö újraéledése az emlékekben és az álmokban; valamint c) alvászavarok, koncentrációs nehézségek és túlizgatottság. Egyes személyek lelkifurdalást éreznek amiatt, hogy ök túlélték a katasztrófát, míg mások nem.

A poszttraumás stresszbetegség idönként közvetlenül a katasztrófa után jelenik meg. Néha azonban valamilyen kisebb stressz hozza felszínre hetek, hónapok vagy akár évek múltán, s igen sokáig is eltarthat. A náci koncentrációs táborok túlélöinek egyik vizsgálata szerint a táborból való kiszabadulás után húsz évvel 97 százalékuknál még mindig szorongások léptek fel. Álmaikban még mindig átélték az üldöztetés traumáit, s féltek attól, hogy valami rettenetes történik házastársukkal vagy gyerekeikkel, mikor azok nincsenek mellettük (Krystal, 1968).

A poszttraumás stresszbetegség a vietnami háború veteránjainak alkalmazkodási nehézségei révén vált széles körben elfogadott diagnosztikus kategóriává. Bár a korábbi háborúkban is feljegyezték az ütközetek szörnyüségei által kiváltott stresszreakciókat (az elsö világháborúban ezt gránátsokknak nevezték, a második világháborúban pedig harci fáradtságnak), a vietnami veteránok különösen hajlamosak voltak az említett hosszú távú tünetek megjelenítésére. Egy felmérés szerint a vietnami veteránok 15 százaléka szenvedett leszerelése óta poszt­­­traumás stresszbetegségben (Centers for Disease Control, 1988). A poszttraumás stresszbetegséghez gyakran kapcsolódik alkoholizmus, kábítószer-élvezet, eröszakosság és magánéleti problémák. Egy vizsgálatban 713 vietnami veterán 16 százalékánál találtak a túlzott ivással kapcsolatos problémákat, például iskolai és munkahelyi konfliktusokat és eszméletvesztést. 16 százalékukat legalább egyszer már elöállította a rendörség, 44 százalékuknak pedig még mindig olyan emlékei voltak a háborúból, melyet szerettek volna elfelejteni (Yager, Laufer és Gallops, 1984).

A Vietnamban harcolt katonák fiatalok voltak (átlagos életkoruk tizenkilenc év volt), s a háború körülményei szokatlanok voltak: nem voltak világos frontvonalak, bejósolhatatlan támadások érték öket a sötét öserdöben, nehezen voltak megkülönböztethetök a baráti és az ellenséges vietnamiak, s otthon sem támogatták eléggé a háborút. Vannak olyan vietnami veteránok, akik mindmáig átélik emlékeikben vagy álmaikban traumatikus élményeiket. Az egyik veterán ezt írta: "A történelem szerint már vége van a háborúnak. Számomra azonban sosem ért véget." (Marbly, 1987, 193. o.)

HARAG ÉS AGRESSZIÓ

Egy másik általános reakció a stresszhelyzetekre a harag, amely agresszióhoz vezethet. Laboratóriumi kísérletekben kimutatták, hogy egyes állatok agresszívvé válnak bizonyos stresszorokra, mint például a túlzsúfoltságra, az elektromos áramütésre és a várt táplálékjutalom elmaradására. Ha két állatot sokkolnak egy olyan ketrecben, ahonnan nem tudnak elmenekülni, elkezdenek verekedni, amikor az áramot bekapcsolják, és abbahagyják a küzdelmet, amikor kikapcsolják.

Gyerekek gyakran dühösek lesznek és agresszív viselkedést mutatnak, amikor frusztrációt élnek át. Amint a 11. fejezetben megjegyeztük, a frusztráció-agresszió hipotézis szerint valahányszor egy személy eröfeszíté­sét egy cél elérésében megakadályozzák, agresszív hajtóerö keletkezik, amely a személy viselkedését a frusztrációt okozó tárgy vagy személy megkárosítására motiválja. Bár a kutatások kimutatták, hogy az agresszió nem elkerülhetetlen válasz a frusztrációra, de bizonyára egyike a válaszoknak. Amikor az egyik gyerek elvesz egy játékot egy másiktól, az valószínüleg megtámadja az elsöt, hogy visszaszerezze a játékot. A nyolcvanas évek végén a Los Angeles-i autópályák végeláthatatlan forgalmi dugóiban frusztrált felnöttek egy része elkezdett egymásra lövöldözni. A felnöttek általában inkább verbálisan fejezik ki agressziójukat, mint fizikailag; ök inkább sértéseket vágnak egymás fejéhez, és nem köveket.

A frusztráció forrása felé irányuló közvetlen agresszió nem mindig lehetséges és nem mindig bölcs dolog. A forrás gyakran bizonytalan és megfoghatatlan. A személy nem tudja, mit támadjon, de dühöt érez, és egy tárgyat keres, amelyen haragját kitöltheti. Sokszor a frusztrációért felelös egyén olyan erös, hogy a támadás veszélyes lenne. Amikor a körülmények gátolják a frusztráció forrásának közvetlen támadását, az agresszió áthelyezödhet, áttolódhat: az agresszív cselekedet egy ártatlan személy vagy tárgy felé irányulhat a frusztráció tényleges oka helyett. A nö, akit a munkahelyén megdorgáltak, váratlanul családján tölti ki haragját. A diák dühös a tanárára egy méltánytalanul rossz osztályzat miatt, s esetleg lekever egy pofont a szobatársának. Az iskolai élményei miatt frusztrált gyerek az iskola tulajdonának rongálásában vezetheti le indulatait.

FÁSULTSÁG ÉS DEPRESSZIÓ

Jóllehet a frusztrációra az aktív agresszió az általános reakció, a visszahúzódás és fásultság ellentétes irányú válasza sem szokatlan. Ha a stresszfeltételek folyamatosak, és az egyén nem küzd meg velük sikeresen, a fásultság depresszióba csaphat.

A tanult tehetetlenség elmélete (Seligman, 1975) azt magyarázza meg, miképp vezethetnek fásultsághoz és depresszióhoz a kellemetlen és befolyásolhatatlan események (lásd még a 7. fejezetben). Ha a kutyát egy olyan kísérleti dobozba tesszük, amelyben két, gáttal elkülönített rész van, az állat gyorsan megtanulja, hogy átugorjon a másik oldalra, hogy elkerüljön egy a lábára a padlórácson keresztül adott enyhe áramütést. Ha egy fényjelet adnak néhány másodperccel a rács áram alá helyezése elött, a kutya megtanulja elkerülni az áram­ütést, a fényjelzésre átugorva a biztonságos helyre. Ha azonban a kutya korábban egy másik ketrecben élt, amelyben az áramütés elkerülhetetlen volt, ugyanis nem lehetett elmenekülni elöle, mivel nem jelezte elöre semmi, akkor nagyon nehezen volt megtanítható, hogy a fényjelzés az áramütés elkerülésének lehetöségét nyújtja számára az új helyzetben. Az állat egyszerüen csak ül a dobozban és türi az áramütéseket, bár egy egyszerü ugrással a túlsó oldalra megszüntethetné a fájdalmat. Néhány kutya sohasem tanulja meg ezt a választ, még akkor sem, ha a kísérletvezetö bemutatja a helyes eljárást úgy, hogy átemeli a gát fölött. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az állatok korábbi kondicionálással megtanulták, hogy az áramütést nem képesek elkerülni, és így az új helyzetben is feladták a próbálkozást. Ezt a tanult tehetetlenséget nehéz volt leküzdeni (Overmeier és Seligman, 1967).

Befolyásolhatatlan események hatására embereknél is kialakulhat tanult tehetetlenség, amit fásultság, visszavonultság és cselekvéshiány jellemez. Ez azonban nem mindenkinél jön létre. Az eredeti tanult tehetetlenségi elméletet módosítani kellett, hogy meg tudjuk magyarázni, vannak emberek, akik a befolyásolhatatlan események következtében tehetetlenné válnak, mások azonban feldobódnak attól a kihívástól, amit ilyen események jelentenek a számukra (Wortman és Brehm, 1975). Ezt a módosított elméletet a személyiségstílussal kapcsolatos szakaszban tárgyaljuk.

Az eredeti tanult tehetetlenségi elmélet igen hasznos azonban annak megértésében, hogy miért vannak emberek, akik feladják a harcot, s elfogadják a helyzetet nehézségek esetén. Az elméletet felhasználták például annak magyarázatára, hogy miért nem lázadtak fel gyakrabban a foglyok a náci koncentrációs táborokban fog­vatartóik ellen: kezdtek hinni abban, hogy tehetetlenek fogságukkal kapcsolatban, s nem is próbálkoztak a szökéssel. Az olyan házasságban élö asszonyok, ahol a férj veri az asszonyt, gyakran meg sem kísérlik az elmenekülést. Ezek az asszonyok sokszor arról számolnak be, hogy azért képtelenek bármit is tenni, mert félnek attól, mit tenne férjük, ha megpróbálnák elhagyni. Vagy pedig arra hivatkoznak, hogy nincsenek anyagi lehetöségeik saját maguk és gyermekeik eltartására.

KOGNITÍV KÁROSODÁSOK

Az eddig tárgyalt, stressz által kiváltott érzelmi reakciókon túl az emberek gyakran mutatnak kognitív károsodást is, ha komoly stresszorokkal szembesülnek. Nehézségeik lehetnek az összpontosításban s gondolataik logikus összeszervezésében. Könnyen eltéríthetöek, ennek eredményeként feladatokban, különösen a bonyolult feladatokban nyújtott teljesítményük romlik.

A kognitív teljesítménynek ez a csökkenése két forrásból származhat. A magas emocionális arousal zavarhatja az információfeldolgozást (lapozzunk vissza a 11.5. ábrához). Vagyis minél inkább szorongunk, minél dühödtebbek és elkeseredettebbek vagyunk egy stresszkeltö helyzet következtében, annál valószínübb, hogy kognitív károsodásokat is szenvedünk. A kognitív teljesítmény romlása annak eredménye is lehet, hogy a stresz­szorral találkozva elterelö gondolatok nyomulhatnak a fejünkbe. Azon töprengünk, hogy milyen cselekvési lehetöségeink vannak, aggódunk cselekedeteink következményeit illetöen, vagy amiatt korholjuk magunkat, hogy nem vagyunk képesek könnyedébben kezelni a helyzetet. Azok a diákok például, akik különösen hajlamosak a vizsgák miatt nyugtalankodni - amit vizsgaszorongásnak nevezünk -, a vizsgahelyzetben a lehetséges kudarccal és az önmagukkal való elégedetlenséggel foglalkoznak. Annyira megzavarodhatnak e negatív gondolatoktól, hogy nem képesek követni a feladatot, és figyelmen kívül hagyják vagy félreértelmezik a kérdésben foglalt információs támpontokat. Ahogy a szorongás nö, a jól megtanult tények felidézésében is nehézségeik támadnak. (Az érzelem és emlékezet kapcsolatának kérdését lásd a 8. fejezetben.)

A stressz hatására fellépö kognitív károsodások gyakran azt eredményezik, hogy az emberek mereven ragaszkodnak céltalan viselkedésmintáikhoz, mivel képtelenek alternatív mintákat mérlegelni. Elöfordult, hogy az emberek lángokban álló épületekben ragadtak, mert a befelé nyíló kijárati ajtókat kifelé nyomva próbálták feszegetni. Pánikjukban észre sem vették az alternatív cselekvés lehetöségét. Egyes emberek korábbi gyermeki viselkedésmintákhoz térnek vissza, amelyek nem megfelelöek az adott helyzetben. Az óvatos személy még óvatosabbá válik, és teljesen magába fordul, míg az agresszív elveszti kontrollját, és minden irányba csapkod.

Fiziológiai reakciók a stresszre

A test, amikor a fenyegetettséget észleli, a belsö válaszok komplex sorozatával válaszol. Ha a fenyegetettség gyorsan elmúlik, a vészreakció lecsillapodik, és fiziológiai állapotunk visszatér normális szintjére. Ha azonban a stresszkeltö helyzet fennmarad, a belsö válaszok egy másik készlete indul be, amint megpróbálunk a tartós stresszorhoz alkalmazkodni.

FIZIOLÓGIAI STRESSZREAKCIÓ

Akár jeges folyóba esünk, akár egy késsel fenyegetödzö támadóval futunk össze, akár elsö ejtöernyös ugrásunktól rettegünk, testünk ugyanúgy válaszol. A stresszortól függetlenül testünk automatikusan felkészül a veszedelemre. Ezt a reakciót a 11. fejezetben "harcolj vagy menekülj" válasznak neveztük. Gyorsan szükségünk van energiára, így a máj többletcukrot, azaz üzemanyagot bocsát az izmok rendelkezésére; hormonok szabadulnak fel, hogy serkentsék a zsír és a fehérje átalakulását cukorrá. Növekszik a test anyagcseréje a fizikai cselekvés nagyobb energiaigényére való elökészületként. Nö a szívritmus, a vérnyomás, a légzésszám és az izomfeszültség. Ugyanakkor néhány nélkülözhetö aktivitás, így például az emésztés csökken. A nyáltermelés és az orrnyálkahártya váladékozása csökken, ezzel is növelve a tüdöbe vezetö légutak méretét. A száj kiszáradása tehát a stressz egyik korai jele lehet. Endorfinok, a test természetes fájdalomcsillapítói választódnak ki, a felületi vérerek összehúzódnak, hogy csökkentsék a vérzést sérülés esetén. A lépböl vörösvérsejtek fokozottan jutnak a keringésbe az oxigénszállítás elömozdítása érdekében, és a csontvelö több fehérvérsejtet termel a fertözés elleni harchoz.

E fiziológiai változások többsége két, a hipo­tala­musz ellenörzése alatt álló idegi-hormonális rendszer, a szimpatikus idegrendszer és az adrenokortikális rendszer aktivációjából fakad. A hipotalamuszt sokszor az agy stresszközpontjának is nevezik, mivel vészhelyzetben kettös funkciót lát el. Elsö szerepe a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágának aktiválása (lásd 2. fejezet). A hipotalamusz idegimpulzusokat küld azokhoz az agytörzsi magvakhoz, melyek a vegetatív idegrendszer müködését szabályozzák. A vegetatív idegrendszer szimpatikus ága közvetlenül gyakorol hatást a simaizmokra és a belsö szervekre, s ennek következtében jön létre az említett testi változások egy része - például a növekvö szívritmus, a megemelkedett vérnyomás és a pupillatágulat. A szimpatikus idegrendszer szintén ingerli a mellékvesék velöállományát, amely adrenalin és norad­re­nalin hormonokat választ ki a véráramba. Az adrenalinnak ugyanolyan hatása van az izmokra és a belsö szervekre, mint a szimpatikus idegrendszernek (például növeli a szívritmust és a vérnyomást), s ezzel továbbra is fenntartja az izgalmi állapotot. A noradrenalin az agyalapi mirigyre gyakorolt hatása révén közvetve a májból történö megnövekedett cukorkibocsátásért is felelös (lásd 14.1. ábra).

A fenti események a hipotalamusznak csak az egyik funkcióját írják le: a szimpatikus idegrendszer aktiválását. A hipotalamusz második funkcióját (az adreno­kor­tikális rendszer aktiválását) úgy oldja meg, hogy jelzést küld a közvetlenül alatta fekvö agyalapi mirigynek (lásd 2.9. ábra), hogy az adrenokortikotrop hormont (ACTH-t) válasszon ki, amely a test fö "stressz"- hormonja (lásd 2. fejezet). Az ACTH ingerli a mellékvesekérget, s ez olyan hormoncsoport kiválasztását eredményezi, mely a cukor és bizonyos ásványok vérbeli szintjét szabályozza. E hormonok vérben vagy vizeletmintában talált mennyiségét gyakran a stressz mérésére használják. Az ACTH más belsö elválasztású mirigyeknek is ad jeleket, s ezáltal mintegy harminc hormon elválasztását szabályozza. Ezek mindegyike szerepet játszik a test vészhelyzetekhez való alkalmazkodásában.

A fizikai és a pszichológiai stresszorok széles köre képes kiváltani ezt a válaszmintát. Bár a "harcolj vagy menekülj" reakció fiziológiai komponensei nagy hasznot hajtanak azzal, hogy elösegítik, hogy az egyén megbirkózzon a közvetlen cselekvést kívánó fizikai fenyegetésekkel, nem nagyon adaptívak, amikor a stressz modern forrásaival szállunk szembe. Olyan helyzetekben, ahol a cselekvés lehetetlen, vagy ahol a fenyegetés hosszú ideig fennáll, és hosszú idön keresztül kell harcolni ellene, a tartós fiziológiai arousal káros hatású lehet.

Állatokkal végzett laboratóriumi vizsgálatok kimutatták, hogy a stresszkeltö tényezö elnyújtott hatása számos testi változást eredményez: megnönek a mellékvesék, megduzzadnak a nyirokcsomók, és gyomorfekély is felléphet (Selye, 1979). Ezek a változások csökkentik a szervezet ellenálló képességét más stresszorokkal és fertözésekkel szemben. Késöbb látni fogjuk, hogy a krónikus izgalom mind az állatokat, mind az embereket hajlamosabbá teheti a betegségekre.

Eddig a stresszkeltö tényezök kiváltotta fiziológiai izgalom negatív oldalaira összpontosítottunk. Egyes vizsgálatok kimutatták azonban azt is, hogy a stresszorok idönkénti megjelenésének jótékony hatása is lehet, fizio­lógiailag szívósabbá tehetik a szervezetet. Lényegében arról van szó, hogy az idönkénti, szakaszokban megjelenö stressz (stresszkeltö események közötti szünetekkel) a késöbbi élet során növeli a stresszel szembeni ellenállás képességét (Dientsbier, 1989). Ha például a fiatal patkányokat mindennap kiveszik ketrecükböl és kézbe veszik (ez számukra stresszkeltö tényezö), felnöttkorukban kevésbé lesznek félösek, ha más stresszkeltö helyzetekkel találkoznak, és gyorsabban tér vissza normális szintre vérükben a hormonok mennyisége (Levine, 1960; Meaney és munkatársai, 1987). Hasonlóképpen, ha a patkányokat azzal edzették, hogy tizennégy egymást követö napon hideg vízben kellett úszniuk, jobban teljesítettek a késöbbi úszási próbában, s kevesebb adrenalint és noradrenalint termeltek, mint azok a patkányok, amelyek nem találkoztak korábban hideg vízzel (Weiss és munkatársai, 1975).

A jótékony fiziológiai válaszok a szimpatikus idegrendszer izgalmával kapcsolatosak, s akkor jelennek meg, ha a személy aktív eröfeszítéseket tesz arra, hogy megküzdjön a stresszkeltö helyzettel (Frankenhaeuser, 1983). Az adrenalin és noradrenalin szintjének növekedése számos feladatban (az írásbeli vizsgától a gyakorló ejtöernyös ugrásokig) pozitívan korrelál a teljesítménnyel; vagyis ezeknek a hormonoknak a magas szintje a vérben és a vizeletben magasabb teljesítménnyel jár együtt (Johansson és Frankenhaeuser, 1973; Ursin, 1978). A káros fiziológiai válaszok az adrenokortikális rendszer aktivációjával kapcsolatosak; olyankor jelentkeznek, mikor a személy stresszt él át, de nem próbál aktívan megküzdeni a stresszkeltö helyzettel.

A stressz kiváltotta fiziológiai izgalom pozitív mozzanatainak kutatása még csak kezdeti szakaszban tart. A szimpatikus idegrendszer és az adrenokortikális rendszer közötti kapcsolat hallatlanul összetett, s igen nehéz meghatározni különálló hatásukat a ma rendelkezésre álló módszerekkel (elsösorban a vizelet és a vér vegyelemzésével). Mindazonáltal nagy érdeklödést váltott ki az az elképzelés, hogy a stressznek bizonyos körülmények között pozitív hatásai is lehetnek.

Hogyan befolyásolja a stressz az egészséget?

A stresszkeltö tényezök folytonos jelenlétéhez való alkalmazkodási kísérlet kimerítheti a test eröforrásait, s hajlamossá tehet a betegségre. A krónikus stressz olyan testi rendellenességekhez vezethet, mint például a fekélyek, a magas vérnyomás és a szívbetegségek, és egyúttal kárt okozhat a szervezet immunrendszerében is, ami a vírusok és baktériumok elleni csökkent ellenálló képességben mutatkozik meg. Az orvosok becslései szerint az érzelmi stressz a betegségek több mint felében igen fontos szerepet játszik.

A pszichofiziológiai betegségek olyan testi rendellenességek, amelyek kialakulásában az érzelmek központi szerepet játszanak. Általánosan elterjedt tévhit szerint a pszichofiziológiai megbetegedésekben szenvedö emberek valójában nem is betegek, és nincs is szükségük orvosi ellátásra. Ennek éppen az ellenkezöje igaz, ugyanis a pszichofiziológiai betegségek tünetei szöveti sérüléssel és fájdalommal járó fiziológiai rendellenességeket tükröznek; a stressz által okozott gyomorfekély megkülönböztethetetlen attól a fekélytöl, amelyet nagy mennyiségü aszpirin hosszan tartó fogyasztása okoz.

A pszichofiziológiai orvoslásban a kutatások hagyományosan olyan betegségekre irányulnak, mint az asztma, a magas vérnyomás, a fekélyek, a vastagbélgyulladás és a reu­más ízületi gyulladás (lásd Taylor, 1991 áttekintését). A kutatók összefüggéseket kerestek egyes betegségek és a stresszkeltö életesemények iránti attitüd, illetve az ezekkel való megküzdés között. A magas vérnyomásban szenvedö emberekröl például azt mondták, hogy ök fenyegetönek élik meg az életet, és ezért úgy érzik, hogy állandó riadókészültségben kell lenniük. A vastagbélgyulladásban szenvedö betegekröl pedig azt tartották, hogy állandóan dühösek, de képtelenek kifejezni a haragjukat. A legtöbb olyan eredményt azonban, amely az egyes betegségekkel kapcsolatos jellegzetes attitüdökkel foglalkozott, nem sikerült megismételni. Tehát nem sikerült általánosan igazolni azt a hipotézist, hogy a stresszre egyformán reagáló emberek ugyanazok iránt a betegségek iránt lennének fogékonyak. Egy fontos kivétel azonban a szívkoszorúér-megbetegedések és az A típusú személyiség közötti kapcsolat, amint ezt rövidesen látni fogjuk.

Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogyan károsítja a stressz közvetlenül a test ellenálló képességét, és hogyan fejti ki közvetlen hatását azon keresztül, hogy egészségtelen életmód vitelére késztet bennünket.

A stressz közvetlen hatása az egészségre

Azoknak a fiziológiai válaszoknak, melyekkel a test válaszol a stresszkeltö eseményekre, közvetlen negatív hatásuk lehet a testi egészségre, ha a válasz hosszú idön át fennmarad. A szimpatikus idegrendszer vagy az adre­no­kortikális rendszer hosszú idön át tartó túlzott izgalma károsíthatja az artériákat és a belsö szerveket. A stressznek közvetlen hatása lehet arra is, hogy hogyan tud megküzdeni az immunrendszer a betegségekkel.

KRÓNIKUS TÚLIZGALOM. A krónikus stresszkiváltó tényezök okozta, hosszú idön át tartó túlzott izgalom szívkoszorúér-betegséghez vezethet. A szívkoszorúér-betegség akkor lép fel, amikor beszükülnek vagy elzáródnak azok az erek, melyek a szívizmokat látják el, s ez megakadályozza az oxigén és a tápanyagok odaáramlását. Mindez a mellkasra és a felkarra kisugárzó fájdalomhoz (angina pectoris) vezethet. Amikor a szív oxigénellátása teljesen leáll, szívizominfarktus (szívroham) következik be.

A szívkoszorúér-betegség az Egyesült Államokban (s Magyarországon is) vezetö halálok, s vezet a krónikus betegségek között is. Az Egyesült Államokban az összes haláleset közel felét minden évben szívkoszorúér-betegség okozza, sokszor hatvanöt éves kor alatt. Úgy tünik, hogy a szívkoszorúér-betegségnek van egy genetikai összetevöje is: azoknál a személyeknél, akiknél a család történetében elöfordult koszorúér-betegség, nagyobb az esély rá. Kapcsolatban van a magas vérnyomással, a vér magas koleszterinszintjével, a cukorbetegséggel, a dohányzással s az elhízással is.

Az erös stresszt jelentö munkát végzö személyeknek nagyobb a kockázata a koszorúér-betegségre, különösen az olyan munkáknál, amelyek nagyon nagy követelményeket támasztanak (nagy terhelés, felelösség, sok szerepkonfliktus), de ugyanakkor kevés a kontroll (a dolgozónak kevés lehetösége van, hogy befolyásolja a munka sebességét, jellegét és feltételeit). Jó példa az ilyen állandó stresszt jelentö munkára az a szerelöszalag, ahol a munkástól gyors, minöségi teljesítményt várnak el, s a munka sebességét gép szabályozza, nem a dolgozó maga.

Az egyik vizsgálatban mintegy 900 középkorú férfit és nöt követtek tíz éven át, s vizsgálták náluk a szívbetegség kialakulását. Két független módszert használtak a dolgozók csoportosítására a munka követelményei és a kontroll szempontjából: a foglalkozás megnevezését és a személyek önbeszámolóit. Az eredmények szerint a "nagyon megterhelö" foglalkozásba sorolt férfiak és nök (nagy követelmények, kis kontroll mellett) másfélszer nagyobb esélyt mutattak a szívkoszorúér-betegségre, mint az egyéb foglalkozású személyek (Karasek és munkatársai, 1981, 1982).

Ha a stresszt jelentö állás mellett nagyok a családi követelmények is, az kedvezötlenül befolyásolhatja a nök szív- és érrendszerének egészségét. A dolgozó nök általában nem mutatnak nagyobb esélyt a szívkoszorúér-betegségre, mint a háziasszonyok, a dolgozó anyák azonban valószínübben lesznek szívbetegség áldozatai. Dolgozó nöknél a betegség valószínüsége a gyermekek számával arányosan nö, míg háziasszonyoknál nem (Haynes és Feinleib, 1980). A kutatók nem vizsgálták a gyerekszám hatását a férfiak egészségére.

Az alacsony jövedelmü amerikai feketék tartósan stresszkeltö körülmények között élnek, és köztük különösen nagy a magas vérnyomásúak aránya. Sokszor még a mindennapi megélhetéshez szükséges forrásaikat sem tudják biztosítani; szakképzetlenek, és ezért nehezen találnak munkát; eröszakkal telített környezetben élnek; és gyakran rasszista bántalmazásoknak vannak kitéve. Mindezek a körülmények erösen kötödnek a magas vérnyomáshoz (Armstead és munkatársai, 1989).

Állatokkal végzett kísérleti vizsgálatok szerint a társas közösség felbomlása a szívkoszorúér-betegséghez hasonló zavarokat eredményezhet (Manuck, Kaplan és Matthews, 1986; Sapolsky, 1990). A kulcskísérletek egy részét egy olyan macacus majommal végezték, melynél a társas szervezödés stabil dominanciahierarchia kialakítását jelenti: az állatok társas viselkedése alapján azonosítani lehet egy adott csoportban a domináns (uralkodó) és a szubmisszív (alávetett) állatokat. Ismeretlen majmok bevitele a kialakult társas csoportba olyan stresszkeltö esemény, mely az agresszív viselkedés növekedését eredményezi, mivel a csoport tagjai megpróbálják újra kialakítani a dominanciahierarchiát (Ma­nuck, Kaplan és Matthews, 1986).

Ezekben a vizsgálatokban a majomcsoportok egy része stabil maradt, rögzített tagokkal; más csoportokban stresszt indukáltak új tagok állandó behozatalával. Körülbelül két év után a domináns hímek az instabil társas helyzetben nagyobb mértékü érelmeszesedést mutattak, mint az alárendelt hímek (Sapolsky, 1990).

AZ IMMUNRENDSZER. A viselkedéses orvostudomány egyik viszonylag új területe a pszicho­neuro­immu­nológia, vagyis annak vizsgálata, hogy a pszichológiai változók hogyan befolyásolják az immunrendszert. Az immunrendszer limfocitáknak nevezett, spe­cializálódott sejtek segítségével védi meg a szervezetet a fertözö mikroorganizmusoktól, s így meghatározza sérülékenységünket a fertözésekkel, allergiákkal, rákkal és auto­im­mun zavarokkal szemben. (Az autoimmun betegségekben, mint például a reumás ízületi gyulladás, az im­mun­sejtek a test egészséges sejtjeit támadják meg.)

Az egyén immunmüködésének minösége, azaz az egyén immunkompetenciája nem jellemezhetö egyetlen mutatóval. Ez egy bonyolult rendszer, melynek számos, egymással kölcsönhatásban lévö komponense van, s a különbözö kutatók a rendszer különbözö összetevöit hangsúlyozzák. Különbözö területekröl származó adatok szerint a stressz befolyásolja az immunrendszer védekezöképességét. Nézzünk néhány példát. Egy újabb vizsgálat szerint valószínüleg igaz az a közkeletü nézet, hogy könnyebben megfázunk, ha stressz alatt vagyunk (Co­hen, Tyrel és Smith, 1991). Négyszáz egészséges önként vállalkozót vetettek alá egy olyan orrmosási kezelésnek, ahol öt náthát okozó vírus valamelyike vagy egy ártalmatlan sóoldat volt az anyagban. A résztvevök mindegyikének kérdéseket tettek fel az elözö év stresszkeltö eseményeire vonatkozóan, arra nézve, hogy mennyire képesek megküzdeni mindennapi feladataikkal, és negatív érzelmeik (harag és depresszió) gyakoriságával kapcsolatban. Ezen adatok alapján mindegyik személy kapott egy stresszmutatót. A legalacsonyabb pontérték 3, míg a legmagasabb 12 volt. A személyeket naponta megvizsgálták, hogy mutatnak-e megfázási tüneteket, valamint hogy jelen vannak-e a náthát okozó vírusok és a vírusokkal szembeni antitestek felsö légúti rendszerükben.

A vírussal megfertözött önkéntesek többsége mutatta a fertözés jegyeit, igazi nátha azonban csak egyhar­ma­duknál fejlödött ki. A vírusfertözés aránya és a tényleges nátha megjelenése a stressz-szinttel együtt nött. A legalacsonyabb stresszcsoporttal összehasonlítva azok a személyek, akik a legmagasabb stresszröl számoltak be, sokkal valószínübben fertözödtek meg a vírustól, s kétszer olyan valószínü volt, hogy náthásak is lettek (lásd 14.2. ábra). Az eredmények még akkor is igazak, ha statisztikailag kiegyenlítünk számos olyan változót, melyek befolyásolhatják az immunmüködést, mint például az életkor, az allergiák, a dohányzás és az alkoholfogyasztás, a testmozgás és az étrend. Az immun­kompetenciának ebben a vizsgálatban mért két mutatója nem változott szignifikánsan a stressz függvényében, úgyhogy további tisztázásra vár, hogy a stressz pontosan hogyan csökkenti a test ellenállását a nátha vírusaival szemben.

Ez a vizsgálat meglehetösen különleges abból a szempontból, hogy a személyeket ténylegesen kitették a vírus hatásának, a laboratóriumhoz közeli helyen elkülönítve éltek mind a vírusfertözés elött, mind utána, s gondosan nyomon követték öket. Ritkán lehet ennyire ellenörzött körülményeket teremteni a stressznek az egészségre gyakorolt hatását vizsgálva. A legtöbb kutatásban olyan egyéneket vizsgálnak meg, akik valamilyen speciális stresszkeltö eseményen (például iskolai feszültségek, gyász, család szétesése) mentek keresztül, és különbözö mutatók mentén értékelik immunkompetenciájukat. Az egyik vizsgálat például azt találta, hogy az egyetemisták vérében a vizsgaidöszak során alacsonyabb szintet mutat az olyan antitestek mennyisége, melyek megvédenek a légúti fertözésekkel szemben (Jemmott és munkatársai, 1985). Egy másik vizsgálat szerint medikusoknak számos vérmutatóban alacsonyabb volt az immunmüködésük (Glaser és munkatársai, 1985, 1986). Olyan özvegy férfiak vizsgálata, akiknek felesége mellrákban hunyt el, azt mutatta, hogy a feleségük halálát követö hónapban a férfiak immunrendszerének válaszkészsége jelentösen lecsökkent, és sokszor egy évig is megmaradt ezen az alacsonyabb szinten (Schleifer és munkatársai, 1979). Hasonlóképpen, egy vizsgálatsorozat szerint mindkét nemre igaz az, hogy szétköltözés vagy válás után az immunmüködés sokkal gyengébb, mint a még házasságban élöké, bár a két csoportban nem találtak különbséget az olyan életmódhoz kapcsolódó viselkedésekben, mint a dohányzás és az étrend (Kiecolt-Glaser és munkatársai, 1987, 1988).

A stresszt csökkentö pszichológiai tényezök tompíthatják ezeket a káros immunológiai változásokat. Kiecolt-Glaser és munkatársai (1985) például arra tanítottak meg idösebb felnötteket, hogy relaxáció segítségével csökkentsék a stresszt. E felnöttek immunmüködése számos mutató mentén javult, míg idösebb felnöttek egy kontrollcsoportja, amely nem kapott relaxációs kiképzést, ugyanezen idö alatt nem mutatott javulást az immunkompetenciában.

Az egyik fontosnak tünö tényezö az, hogy mennyire képes befolyásolni a stresszt az egyén. Emlékezzünk rá, hogy a stressz súlyosságát meghatározó egyik változó a befolyásolhatóság. Állatkísérletek sora mutatta ki, hogy a befolyásolhatatlan áramütésnek sokkal nagyobb hatása van az immunrendszerre, mint a befolyásolhatónak (Laudens­lager és munkatársai, 1983; Visintainer, Volpicelli és Selig­man, 1982). E kísérletekben a patkányokat áram­ütésnek tették ki. Az egyik csoport egy pedál lenyomásával ki tudja kapcsolni az áramütést. Kontrollpárjaik ugyanannyi áramütést kaptak, de pedáljukkal nem befolyásolhatták az eseményeket (14.3. ábra).

Az ezt az eljárást használó egyik vizsgálatban a kutatók azt nézték meg, hogy a patkányok T-sejtjei milyen gyorsan osztódnak, ha egy betolakodó jelenik meg. A T-sejtek olyan limfociták, melyek káros, például rákos sejteket elpusztító vegyületeket választanak ki. Az eredmények szerint azoknak a patkányoknak a T-sejtjei, melyek képesek voltak befolyásolni az áramütést, ugyanolyan könnyedén osztódtak, mint azoké, amelyek nem részesültek stresszkeltö ingerekben. A befolyásolhatatlan áramütésnek kitett patkányoknál azonban a T-sejtek osztódása nagyon gyenge volt. Az áramütés (stressz) tehát csak azoknál a patkányoknál rontotta az immunválaszt, amelyek nem tudták befolyásolni (Laudenslager és munkatársai, 1983).

Egy másik vizsgálatban a kutatók ráksejteket operáltak be patkányokba, azután áramütést adtak az állatoknak, s megnézték, hogy vajon az állat természetes védekezése kilöki-e a sejteket, vagy daganat fejlödik ki belölük. A ráksejteket a befolyásolhatatlan áramütésben részesült patkányoknak csak 27 százaléka vetette ki, míg azoknak a patkányoknak, akik ki tudták kapcsolni az áramot, 63 százalékánál kilöködött a daganat - bár mindkét csoport azonos mennyiségü áramütést kapott (Visin­tainer, Volpicelli és Seligman, 1982).

A befolyás lehetöségének észlelése embernél is közvetítö szerepet játszik a stressznek az immunrendszerre gyakorolt hatásában. Az egyik olyan vizsgálatban, ahol a válás vagy szétköltözés hatását nézték az immunrendszerre, kiderült, hogy az a partner, aki a különválást kezdeményezte (aki nagyobb befolyást gyakorolt a helyzetre), kevesebb stresszt élt át, egészsége s immunmüködése is jobb volt, mint a nem kezdeményezö személynek (Kiecolt-Glaser és munkatársai, 1988). Hasonlóképp, mellrákos nök vizsgálata azt mutatta, hogy a pesszimistáknál - akik úgy érezték, hogy nemigen tudják életüket befolyásolni - fejlödött ki új daganat a legvalószínübben egy ötéves periódus során, és a különbség még akkor is fennállt, ha a betegségek súlyosságát is tekintetbe vették (Levy és Heiden, 1991).

Az immunrendszer rendkívül bonyolult s egymással kölcsönhatásban lévö nagyszámú fegyvert használ a test védelmére. Sok felfedeznivaló van még az immunrendszerröl magáról, és még több az idegrendszerrel való kapcsolatát illetöen. A tudósok sokáig úgy vélték, hogy az immunrendszer a többi fiziológiai rendszertöl meglehetösen függetlenül müködik. Az újabb vizsgálatok szerint egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy az idegrendszernek és az immunrendszernek számos anatómiai és élettani kapcsolata van. Kutatók kimutatták például, hogy a limfocitáknak számos neurotranszmitterre vannak receptoraik. Vagyis ezek az immunrendszerbeli sejtek képesek üzenetet kapni az idegrendszertöl, ami megváltoztathatja viselkedésüket. A neurotranszmitterek és az immunrendszer közti kapcsolatok részben azért fontosak, mert a negatív érzelmi állapotok (például a szorongás vagy a depresszió) képesek befolyást gyakorolni a neuro­transz­mitterek szintjére. A stresszkeltö helyzetek így csak akkor tudják befolyásolni az immunrendszert, ha a stressz negatív érzelmi állapotot vált ki.

Ahogy a pszichoneuroimmunológia fejlödésével többet tudunk majd az idegrendszer és az immunrendszer közti kapcsolatokról, jobban meg fogjuk érteni, hogy attitüdjeink hogyan befolyásolhatják egészségünket.

ÉLETMÓD

A stressz azáltal is károsíthatja egészségünket, hogy olyan viselkedésmódokra késztet bennünket, amelyek aláássák a test védekezöképességét. Amikor stresszt élünk át, gyakran nem törödünk eleget magunkkal. A vizsgára készülö diákok egész éjszaka fennmaradnak, sokszor több éjszaka egymás után. Kihagyják az étkezést, s csak nassolnak. Sok megözvegyült férfi nem tud fözni, s ezért rosszul vagy alig táplálkozik, s gyászában esetleg többet iszik és dohányzik. A stressz hatására a személyek abbahagyják szokásos testmozgásaikat, s ellustulnak. Mindezek az életmódbeli tényezök befolyást gyakorolnak arra, hogy hogyan tudja leküzdeni a test a betegségeket, s az általános testi müködésekre is befolyást gyakorolva hozzájárulhatnak betegségek kialakulásához. A stressz tehát közvetve, a helyes életmódnak megfelelö viselkedések csökkentésével és az annak ellentmondó viselkedések növelésével befolyásolhatja az egészséget.

Helyzetmegítélések és személyiségstílusok mint a stresszreakciók közvetítöi

Említettük már, hogy a befolyásolhatatlan vagy bejósolhatatlan eseményeket és azokat, amelyek próbára teszik képességeinket vagy megkérdöjelezik énképünket, stresszkeltönek tartjuk. Úgy tünik, vannak, akik másoknál is hajlamosabbak ily módon értékelni az eseményeket, s így nagyobb valószínüséggel élnek át stresszt ugyanannál az eseménynél. Három alapvetö elmélet próbál számot adni arról, hogy miért tartják stresszkeltönek az emberek az eseményeket: pszichoanalitikus elméletek, a viselkedéses (behaviorista) elméletek és a személyiségelméletek.

PSZICHOANALITIKUS ELMÉLET

A pszichoanalitikusok megkülönböztetik az objektív szorongást, amely ésszerü reakció a fenyegetö helyzetre, a neurotikus szorongástól, amely a tényleges veszélyhez képest aránytalanul nagy. Freud úgy vélte, hogy a neurotikus szorongás az id impulzusai (föleg szexuális és agresszív vágyak), valamint az ego és szuper­ego által szabott korlátok közötti nem tudatos konfliktus eredménye (lásd 13. fejezet). Az id impulzusai félelmet okozhatnak, minthogy ezek ellentmondanak a személy vagy a társadalom normáinak. Egy leány nem ismerheti be tudatosan, hogy erös gyülöletet érez anyja iránt, minthogy ezek az érzések ellentmondanak annak a hitének, hogy a gyermeknek szeretnie kell szüleit. Ha beismerné érzéseit, lerombolná a magáról mint szeretö gyermekröl alkotott énképet, és anyja szeretetének és támogatásának elvesztését is kockáztatná. Mikor haragot érez anyja iránt, a kiváltott szorongás jelzésként szolgál e lehetséges veszélyre. Ezért jelentös stresszt okozhatnak még az olyan kisebb viták is, hogy hova menjen a család nyaralni. Ha a lánynak nem volnának belsö konfliktusai az anyjával szembeni érzései miatt, ezt sokkal kisebb stresszkeltö tényezönek érezné.

A pszichoanalitikus elmélet szerint mindannyiunknak vannak tudattalan konfliktusaink, egyes személyeknél azonban ezek sokkal súlyosabbak és gyakoribbak, s ezek az életet gyakran mint állandó stresszt élik meg.

VISELKEDÉSES ELMÉLET

Míg Freud a stresszreakciók belsö forrásának a tudattalan konfliktusokat tartotta, a behavioristák azt emelik ki, hogy az ember másképp kapcsolja az egyes stresszválaszokat a különbözö helyzetekhez. Az emberek azért is reagálhatnak félelemmel és szorongással egyes helyzetekre, mert a múltban e helyzetek sérülést vagy stresszt okoztak bennük. A fóbiák egy része így, klasszikus kondicionálás révén alakul ki (lásd 7. fejezet). Ha például valakinek a kocsija egyszer egy meredek hegyi úton majdnem lecsúszott az útról, azóta mindig szorongást él át, amikor valami magas helyen van. Vagy ha egy diák egy záróvizsgán egy adott tanteremben bukott meg, szorongani kezdhet, ha egy egészen más órára megy be ebbe a terembe.

A félelmeket nagyon nehéz kioltani. Ha az ember elsö reakciója az, hogy megpróbálja elkerülni a szorongást produkáló helyzetet, vagy hogy elmeneküljön attól, akkor soha nem fogja megtudni, hogy esetleg a helyzet már nem is veszélyes. Ha a múltban egy kislányt mindig megbüntettek azért, mert világosan képviselte saját érdekeit és határozott volt, talán sosem fogja megtanulni, hogy egy új helyzetben elfogadható lehet vágyainak kifejtése, és nem is fog vele próbálkozni. Az emberek tehát bizonyos helyzetektöl akkor is félnek, ha már nem érvényes a korábbi összefüggés, mivel állandóan kerülik a helyzetet, s ezáltal sosem kérdöjelezik meg félelmeik megalapozottságát.

KOGNITÍV ELMÉLET

Abramson és munkatársai (1978) egy olyan változatát javasolták a tanult tehetetlenségi elméletnek, mely egyfajta személyiségstílusra teszi a hangsúlyt, amely azzal kapcsolatos, hogy hogyan tulajdonítanak oki magyarázatokat az emberek fontos eseményeknek. E kutatók úgy vélik, hogy amikor az emberek negatív eseményeket belsö ("az én hibám"), stabil ("mindig így lesz") s életük sok területére kiható ("ez mindent felforgat az életemben") okoknak tulajdonítanak, akkor valószínü, hogy a negatív eseményekre tehetetlenséggel reagálnak. Ha például az a személy, akit elhagyott a házastársa, házassága felborulását saját "rossz" személyiségének tulajdonítja (belsö, stabil és átfogó attribúció), elveszíti önértékelését, és mintegy elvárja, hogy késöbbi kapcsolatai is kudarcot valljanak. Ennek megfelelöen passzív lesz, szomorú, és nem lesz túl motivált. Ha viszont kevésbé pesszimistán kereste az okokat, így például házasságának kudarcát egyszerüen annak tulajdonítja, hogy nem illenek össze a feleségével, a jövöre nézve is megörzi önbizalmát és motivációját (hasonló érvelésre lásd Weiner, 1972).

Abramson és kollégái szerint a személyekre jellemzö, hogy milyen módon rendelnek magyarázatokat élet­eseményeikhez. Ezt attribúciós stílusnak nevezték. E stílusjegyek befolyásolják, hogy az emberek mennyire tartják stresszkeltönek az eseményeket, s milyen mértékig reagálnak tehetetlen, pesszimista módon a megterhelö eseményekre. Számos vizsgálat támasztja alá ezt az elméletet (Peterson és Seligman, 1984). Az egyikben a kutatók diákok attribúciós stílusát vizsgálták néhány héttel a félévközi vizsga elött. A vizsgát közvetlenül megelözöen azt is megkérdezték tölük, hogy milyen jegyet tartanának kudarcnak, és milyen jeggyel lennének boldogok. Amikor a diákok megkapták vizsgajegyeiket, lemérték szomorúságukat és depressziójukat. Az elvárásaik alatt teljesítö diákok közül a pesszimista attribúciós stílusú diákok sokkal lehangoltabbnak bizonyultak, mint azok, akik optimistább attribúciós stílussal éltek (Me­talsky, Halberstadt és Abramson, 1987).

A pesszimista attribúciós stílus a testi betegségekkel is kapcsolatban van (Peterson és Seligman, 1987; Peter­son, Seligman és Vaillant, 1988). A pesszimista attri­bú­ciós stílusú diákok többször betegek, s többször látogatják meg az egyetemi orvosi rendelöt, mint azok a diákok, akiknek optimistább az attribúciós stílusuk. Egy 35 évet átfogó vizsgálatban az 1930 és 1940 közötti Harvard egyetemi évfolyamokról a kutatók azt találták, hogy azoknál a férfiaknál, akiknek huszonöt éves korukban pesszimista volt az attribúciós stílusuk, a késöbbi években valószínübben fejlödött ki valamilyen betegség, mint az optimistábbaknál. Hogyan befolyásolhatja az attri­búciós stílus az egészséget? Nem tudjuk még biztosan. A pesszimista attribúciós stílusú emberek úgy érezhetik, hogy nemigen befolyásolhatják életük alakulását, s mint korábban már említettük, a befolyásolhatatlanság észlelése az immunrendszer gyengébb müködését eredményezheti. Egy Taylor és munkatársai (1992) által végzett vizsgálat szerint a pesszimizmus úgy is károsíthatja az egészséget, hogy egészségtelen életmódra készteti az embereket. A kutatásban homoszexuális férfiakat vizsgáltak, akik közül egyesek hordozták az AIDS vírusát (HIV-pozitívak voltak), mások nem (HIV-negatívak). Az eredmények szerint mind a HIV-pozitív, mind a HIV-negatív férfiak közül azok, akik pesszimisták vagy fatalisták voltak, kevésbé folytattak egészséges életmódot, táplálkoztak helyesen, aludtak eleget és végeztek elegendö testmozgást. Mindez különösen a HIV-pozitív férfiak esetében fontos, mivel ezek az egészséget erösítö viselkedésmódok az AIDS kifejlödésének kockázatát csökkenthetik. A pesszimizmus tehát hathat az egészségre közvetlenül, az immunrendszer gyengítésével, és közvetetten azzal, hogy az egészséges életmód elhanyagolására hajlamosít.

SZÍVÓSSÁG. Egy másik kutatási irány azokra az emberekre összpontosított, akik a legellenállóbbak a stresszel szemben, akik az igen nagy stresszt hordozó események hatására sem károsodnak fizikailag vagy érzelmileg (Kobasa, 1979; Kobasa, Maddi és Kahn, 1982). Az egyik vizsgálatban egy nagyvállalat alkalmazottai közül több mint hatszáz embert (a hivatali ranglétra különbözö fokain álló üzletembereket) választottak ki egy felméréshez, amelyben arra kérték öket, hogy egy listán tüntessenek fel minden olyan stresszkeltö életeseményt vagy betegséget, amelyet az elmúlt három év során átéltek. Két csoportot választottak ki összehasonlításra: az elsö csoport az átlagnál magasabb pontszámot ért el mind a stresszkeltö események, mind a betegségek vonatkozásában; a második csoportnak ugyanolyan magasak voltak a stresszpontszámai, de az átlag alatt voltak a betegségekkel kapcsolatos pontszámai. Ezt követöen mindkét csoport tagjai részletes személyiség-kérdöívet töltöttek ki. Az eredmények elemzése azt mutatta, hogy a magas stresszel és alacsony betegségpontszámmal jellemzett csoport tagjai három fö dimenzióban különböztek azoktól a személyektöl, akik a stressz hatására megbetegedtek: aktívabban vettek részt munkájukban és társadalmi életükben, jobban vonzották öket a kihívások és a változások, és inkább úgy érezték, hogy befolyásuk van életük eseményeire (Kobasa, 1979).

Természetesen felmerülhet az az ellenvetés, hogy ezek a személyiségkülönbségek inkább a betegségek következményei, mintsem okai volnának, hiszen például nehéz lenne valakinek belevetnie magát a munkába vagy a társadalmi életbe, ha egyszer beteg. Ezért a kutatók egy longitudinális vizsgálatba kezdtek, amelyben elöször felmérték a vizsgálati személyek (üzletemberek) személyiségvonásait a megbetegedés elött, majd nyomon követték a stresszpontjaikat és betegségük alakulását egy kétéves idöszak során. Az eredmények azt mutatták, hogy azok a személyek, akik magas pontszámot értek el az eseményekben való részvétel, a befolyás érzése és a változások iránti pozitív attitüd tekintetében, egészségesebbek maradtak, mint azok, akik alacsony pontszámot mutattak ezekben a dimenziókban (Kobasa, Maddi és Kahn, 1982). A legfontosabb tényezönek a változások iránt mutatott attitüd látszik. Azok az emberek, akik kihívásként kezelik a változásokat - például állásuk elvesztését nem jóvátehetetlen csapásnak érzik, hanem lehetöségnek egy új karrier megteremtésére -, hajlamosabbak arra, hogy kevesebb stresszt éljenek meg, és elönyükre fordítsák a helyzetet. Bár a fenti vizsgálatot csak férfiakkal végezték el, hasonló eredményekröl számoltak be nökkel kapcsolatban is (Wiebe és McCallum, 1986).

A stressznek ellenálló, szívós és kitartó személyeket három szóval lehetne jellemezni: elkötelezettség, kontroll, kihívás. Ezek a tulajdonságok párhuzamosak azokkal a tényezökkel, amelyekröl azt mondtuk, hogy hatással vannak a stressz súlyosságára. Ha valakinek megvan az az érzése, hogy kontrollálni képes az életében bekövetkezö eseményeket, akkor ez magában hordja a kompetencia érzését is, és egyben azt a módot is befolyásolja, ahogyan a személy a stresszkeltö eseményeket értékeli. Az események kihívásként értelmezése pedig kognitív kiértékelés eredménye, mely szerint a változás az élet természetes velejárója, és inkább elörejutási alkalomnak, mintsem a biztonságérzés elleni fenyegetésnek kell tekinteni.

A TÍPUSÚ VISELKEDÉS

A köztudatban is nagy figyelmet kapott egy viselkedési minta, egy személyiségstílus, melyet A típusú személyiségnek neveznek. Az évek során az orvosok észrevették, hogy a szívinfarktus áldozatai sokszor ellenséges, agresszív, türelmetlen személyek, akik rendkívül sok energiát fektettek munkájukba. Az 1950-es év közepén két kardiológus egy olyan viselkedésmintát (A típusú viselkedés) írt le, amely jól jellemezte a szívkoszorúér-betegségben szenvedö pácienseket (Friedman és Rosen­man, 1974). Az A típusú viselkedést mutató személyek rendkívül versengöek és teljesítményorientáltak; versenyt futnak az idövel, nem tudnak lazítani, türelmetlenek és dühösek lesznek, ha várakozniuk kell, vagy olyan személyekkel szembesülnek, akiket hozzá nem értönek tartanak. Bár kifelé nagy az önbizalmuk, állandóan kételyek gyötrik öket; egyre többet akarnak egyre kevesebb idö alatt teljesíteni. A 14.2. táblázat néhány jellegzetes A típusú viselkedésformát sorol fel. A B típusú személyek azok, akik nem mutatják az A típus jellemzöit. A B típusú személyek lelkiismeret-furdalás nélkül képesek lazítani; nem érzik sürgetve magukat, nem türelmetlenek; és nehezen lehet feldühíteni öket.

Az A típusú személyiség és a szívkoszorúér-betegség közti kapcsolat vizsgálata érdekében strukturált interjúk segítségével több mint háromezer egészséges középkorú férfit vizsgáltak meg. Az interjú szándékosan dühítö volt. Az interjúkészítö magyarázat nélkül megvárakoztatta a személyt, s aztán kérdéseket tett fel a versengésröl, az ellenségességröl s az idöbeosztásról. Például: Van-e olyan érzése, hogy sürgetik? Gyorsan eszik-e? Ambiciózusnak és rámenösnek tartja-e magát, vagy könnyednek? Mérges-e, ha valaki késik? Az interjúkészítö gyakran félbeszakította a másikat, kihívó kérdéseket tett fel, s idönként oda nem illö témákat dobott be. Az interjút inkább abból a szempontból kódolták, hogy hogyan viselkedett a kérdezett személy, mintsem a válaszok tartalma felöl. Így például a szélsöségesen A típusú személyek hangosabban, robbanékonyabban beszéltek, és túlkiabálták az interjúkészítöt, hogy ne lehessen félbeszakítani öket. Feszültek voltak, ajkuk összeszorult, s nagyobb érzelmi intenzitással írták le az ellenségesnek érzett eseményeket. A klasszikus B típusú személyek nyugodtan ültek, lassan és lágyan beszéltek, könnyü volt félbeszakítani öket, és gyakran mosolyogtak.

Miután a személyeket A és B típusba sorolták be, nyolc és fél évig követték nyomon öket. E periódus során az A típusú férfiaknál kétszer olyan gyakran fordult elö szívroham vagy más koszorúér-betegség, mint a B típusúaknál. Ezek az eredmények még akkor is érvényesek, ha figyelembe vesszük az étrendet, az életkort, a dohányzást és számos egyéb változót (Rosenman és munkatársai, 1975). Más vizsgálatok is megerösítették ezt a kétszeres veszélyeztetettséget, s mind férfiaknál, mind nöknél összekapcsolták az A típusú viselkedést a szívbetegséggel (Haynes, Feinleib és Kannel, 1980; Kor­nitzer és munkatársai, 1982). Ezenfelül az A típusú viselkedés korrelál a koszorúér elzáródásának súlyosságával is a boncolási eredmények és a szívkoszorúerek belsejében végzett röntgenvizsgálatok alapján (Friedman és munkatársai, 1968; Williams és munkatársai, 1988).

A bizonyítékok áttekintése után, 1981-ben az Amerikai Szívgyógyászok Társasága úgy döntött, hogy az A típusú viselkedést be kell sorolni a koszorúér-betegség kockázati tényezöi közé. Újabban azonban két kutatás nem talált kapcsolatot az A típusú viselkedés és a szívbetegségek között (Case, Heller, Case és Moss, 1985; Shekelle és munkatársai, 1983). Bár egyes kutatók ezt a kudarcot annak tulajdonítják, hogy a vizsgálatokban az A típusú személyeket hogyan választották ki, mások úgy gondolják, hogy az A típusú viselkedés eredetileg definiált fogalma túl zürzavaros. Azt mondják, hogy az idökényszer és a versengés nem a legfontosabb összetevök; a döntö tényezö talán az ellenségesség.

Több vizsgálat szerint egy személy ellenségesség­szintje jobb elörejelzöje a szívbetegségnek, mint az A típusú viselkedés általános szintje (Booth-Kewley és Friedman, 1987; Dembroski és munkatársai, 1985; Tho­resen, Telch és Eagleston 1981). Az A típusú viselkedésen belül a düh összetevöjének további vizsgálatára számos kutatás személyiségteszteket, s nem interjúkat használt. Egy huszonöt éven át tartó, 118 ügyvédre kiterjedö kutatás például azt találta, hogy akik a jogi egyetemen felvett személyiség-kérdöíven ellenségeskedönek bizonyultak, ötször akkora eséllyel haltak meg ötvenéves koruk elött, mint azok az évfolyamtársaik, akik nem voltak ellenségesek (Barefoot és munkatársai, 1989). Orvosok hasonló nyomon követö vizsgálata szerint az orvosegyetemi évek alatt felvett ellenségességi pontértékek jól jelezték elöre a szívkoszorúér-betegséget, de a bármilyen okból bekövetkezö elhalálozást is (Barefoot, Williams és Dahl­strom, 1983). A hatás mindkét vizsgálatban a dohányzástól, az életkortól és a magas vérnyomástól függetlenül érvényes. Arra is vannak adatok, hogy amikor a dühöt elfojtjuk, magunkban tartjuk, akkor ez még rombolóbb hatást gyakorolhat a szívre, mint mikor nyíltan kifejezzük (Spielberger és munkatársai, 1985; Wright, 1988).

Hogyan vezet az A típusú viselkedés (vagy ennek egyik összetevöje, az ellenségesség) a szívkoszorúér-betegséghez? Az egyik lehetséges biológiai mechanizmus az, ahogyan az egyén szimpatikus idegrendszere reagál a stresszre. Stresszkeltö kísérleti helyzetekben (amikor kudarc fenyegeti, bosszúságokkal szembesül vagy versengö feladat kihívása várja) a legtöbb személy arról számol be, hogy dühös, ideges és feszült. Azok a személyek azonban, akik magas pontértéket mutatnak az ellenségesség személyiségvonásában, ilyenkor sokkal nagyobb vérnyomás-, szívritmus- és hormonszint-emelkedést mutatnak, mint azok, akik alacsony pontszámot értek el az ellenségesség skáláján (Suarez és Williams, 1989). Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha A típusú személyeket B típusú személyekkel hasonlítunk össze (Manuck és Kranz, 1986). Az ellenséges és/vagy A típusú személyek szimpatikus idegrendszere túlzottan reagál a stresszkeltö helyzetekre. Mindezek a fiziológiai változások károsak lehetnek a szívre és az erekre.

Lehet, hogy az ellenséges és nem ellenséges emberek alapvetöen eltérö idegrendszerrel rendelkeznek. Mikor a nem ellenséges személyek dühösek és idegesek, paraszimpatikus idegrendszerük bekapcsol, megnyugtatja és letompítja öket. Az ellenséges személyeknek talán gyenge a paraszimpatikus idegrendszerük. Mikor dühösek, elönti öket az adrenalin, s kellemetlenül izgatott állapotban maradnak, ezért máshogy reagálnak az eseményekre (Williams, 1989).

Az A típusú személyiséggel kapcsolatban vannak jó hírek is. Jól tervezett terápiás programok segítségével a személyiség módosítható, s azok az emberek, akik az A típusú jellemzök erösségét csökkentették, kevésbé vannak kitéve a koszorúér-megbetegedésnek. Fejezetünkben késöbb még visszatérünk erre a terápiára.

Megküzdési készségek

A stresszkeltö helyzetek által kiváltott érzelmek és fizio­lógiai izgalom nagyon kellemetlen, s ez a kellemetlenség arra indítja az egyéneket, hogy valahogyan csökkentsék. Azt a folyamatot, melynek során a személy megpróbál szembeszállni a stresszel, megküzdésnek nevezzük, s ennek két fö formája van. A személy összpontosíthat a speciális problémára vagy helyzetre, hogy megkísérelje azt a jövöben elkerülni vagy megváltoztatni. Ezt nevezzük problémaközpontú megküzdésnek. Foglalkozhat azonban azzal is, hogy enyhítse a stresszkeltö helyzethez kapcsolódó érzelmi reakciókat, ha a helyzetet magát nem is tudja megváltoztatni. Ezt a második folyamatot nevezzük érzelemközpontú megküzdésnek (Lazarus és Folk­man, 1984). A stresszkeltö helyzetekkel szembeszállva az emberek többnyire egyaránt használják a problémaközpontú és az érzelemközpontú megküzdést.

PROBLÉMAKÖZPONTÚ MEGKÜZDÉS

A problémamegoldó stratégiák alkalmazása során elöször meghatározzuk a problémát, alternatív megoldásokat találunk ki, mérlegeljük az alternatívákat az elö­nyök és hátrányok vonatkozásában, végül választunk közülük, és végrehajtjuk a kiválasztott megoldást. A problémaközpontú stratégiák befelé is irányulhatnak: a személy önmagában változtat meg valamit, ahelyett hogy a környezetét módosítaná. Ennek példája az, amikor megváltoztatjuk igényszintünket, alternatív forrásokat keresünk vágyaink kiélésére, vagy új készségeket tanulunk meg. Az ilyen stratégiák jelentik a legjobb megoldást például olyankor, ha valakinek a munkája folyamatos stresszforrást jelent. Hogy egy személy mennyire sikeresen alkalmazza ezeket a stratégiákat, az attól függ, hogy milyen tapasztalatokkal, intellektuális képességekkel és önkontrollal rendelkezik.

Tegyük fel, hogy figyelmeztetnek bennünket, hogy valamely tantárgyból veszélyeztetve van a félévi aláírásunk. Ekkor egyezkedhetünk az illetékes tanárral, munkatervet készíthetünk a hiányok pótlására, amit aztán be is tartunk; vagy akár úgy is dönthetünk, hogy a rendelkezésünkre álló kevés idö alatt már nem tudunk eleget tenni a követelményeknek, és ezért inkább évet halasztunk. Ezek a megoldások mind problémaközpontúak.

Azok az emberek, akik problémaközpontú megküzdést használnak stresszhelyzetekben, mind a stressz alatt, mind a stressz után kevésbé depressziósak (Bill­ings és Moos, 1984). Akik kevésbé depressziósak, azok persze könnyebbnek találhatják a problémaközpontú megküzdést. Longitudinális vizsgálatok szerint azonban a problémaközpontú megküzdés, még ha figyelembe vesszük a személyek kezdeti depressziós szintjét is, rövidebb dep­ressziós periódusokat eredményez. Ráadásul azok a terápiák, melyekkel depressziós személyeket arra tanítanak, hogy problémaközpontú megküzdést alkalmazzanak, képesek elösegíteni azt, hogy leküzdjék dep­resszi­ó­jukat, és jobban alkalmazkodva reagáljanak a stresszo­rokra (Nezu, Nezu és Perri, 1989).

ÉRZELEMKÖZPONTÚ MEGKÜZDÉS

Az érzelemközpontú megküzdés célja, hogy megakadályozza a negatív érzelmek elhatalmasodását és azt, hogy a személy a probléma megoldásával foglalkozzon. Akkor is érzelemközpontú megküzdéshez folyamodunk, ha a helyzet eseményei befolyásolhatatlanok.

Negatív érzelmeinkkel számos módon megküzdhetünk. Egyes kutatók ezeket a módszereket viselkedéses és kognitív stratégiákba sorolják (Moos, 1988). A viselkedéses stratégiák közé tartozik a testmozgás, hogy eltereljük figyelmünket a problémáról, az ivás vagy más drogok használata, a dühkitörés, az érzelmi támasz keresése a barátoknál. A kognitív stratégiák közé tartozik a probléma idöleges félretétele (például: "úgy döntöttem, hogy nem érdemes ezen gyötrödni") és a fenyegetés csökkentése a helyzet jelentésének megváltoztatásával (például: "úgy döntöttem, hogy ez a kapcsolat nem is olyan fontos nekem"). A kognitív stratégiák gyakran a helyzet újraértékelését igénylik. Vannak olyan viselkedéses és kognitív stratégiák, melyeket adaptívaknak tartunk, másoknál azonban úgy érezzük, hogy csak növelik a stresszt (például a kemény ivás). A negatív érzelmekkel való megbirkózás egyik olyan stratégiája, amely segíthet az embereknek a stresszkeltö eseményhez való érzelmi és testi alkalmazkodásban, mások érzelmi támogatásának keresése. A mellrák miatt mütéten átesett nök egyik vizsgálatában például Levy és munkatársai (1990) azt találták, hogy azoknak az asszonyoknak, akik aktívan keresik mások szociális támogatását, az immunrendszere agresszívabban lép fel a rákkal szemben, ami az ölösejtek nagyobb aktivitásában mutatkozik meg (lásd még a Képes-e a pszichológiai beavatkozás befolyásolni a rák lefolyását? címü Vitatott kérdéseket). Egy nagy kiterjedésü vizsgálatban Pennebaker (1990) mutatta ki, hogy azok, akik támogatást nyújtó társaiknak feltárják személyes traumáikat, legyen szó akár nemi eröszakról vagy a házastárs öngyilkosságáról, nagyobb eséllyel maradnak egészségesek a trauma után, söt hosszú távon is.

De a traumát követö társas támogatás minösége is erös befolyással van arra, hogy milyen hatást gyakorol az egészségre (Rook, 1984). Egyes barátok és családta­gok inkább terhet, mint áldást jelentenek a trauma napjaiban. Azok az emberek, akiknek sok konfliktusuk van a személyes környezetükben, valószínübben mutatnak testi és érzelmi egészségkárosodást az olyan nagyobb stresszkeltö események, mint a gyász következtében (Windholz és munkatársai, 1985). A konfliktusos társas kapcsolatok az immunrendszeren keresztül is befolyásolhatják a testi egészséget. Kiecolt-Glaser és munkatársai (1993) eredményei szerint azok az újdonsült házaspárok, akik egy házassági probléma megvitatása közben ellenségessé és elutasítóvá válnak egymással szemben, az immunrendszer négy mutatójában nagyobb csökkenést produkálnak, mint azok a házaspárok, akik a vita alatt nyugodtak és szelídek maradnak. A vita közben ellenségessé váló házaspárok vérnyomása is hosszabb távra nö meg, mint azoké, akik nem mutatnak ellenségességet.

A pozitív szociális támogatás azáltal is segíthet az érzelmi stresszel való megküzdésben, hogy megakadályozza, hogy az emberek a traumán kéröddzenek (No­len-Hoeksema, Parker és Larson, 1994; Pennebaker és O'Hee­ron, 1984). Kérödzés az, amikor elszigeteljük magunkat a világtól, hogy azon meditálhassunk, milyen rosszul érezzük magunkat. Azon aggodalmaskodunk, hogy mik lesznek a trauma következményei, vagy saját érzelmi állapotunkon töprengünk. Állandóan arról beszélünk, milyen rosszul mennek a dolgok, de nem teszünk semmit megváltoztatásuk érdekében. Gyászoló emberek egy hosszmetszeti vizsgálata szerint a haláleseten kérödzö egyének hosszabb depressziót mutattak (Nolen-Hoeksema, Parker és Larson, 1994). Emellett azok voltak a leghajlamosabbak a kérödzésre, akik szociálisan a legelszigeteltebbek voltak, és akiknek sok konfliktusuk volt környezetükkel.

Egy másik longitudinális vizsgálat szinte véletlenül formálódott. A Stanford Egyetemen egy kutatócsoport éppen két héttel az 1989-es nagy San Franciscó-i földrengés elött végzett méréseket nagyszámú diák körében az érzelemközpontú megküzdésre való hajlammal és a depressziós szinttel kapcsolatban. A diákok depressziós szintjét tíz nappal és hét héttel a földrengést követöen újra megmérték. Azt is felbecsülték, hogy mekkora környezeti stresszt éltek át a diákok a földrengés nyomán (megsebesültek-e, volt-e barátaik és családtagjaik között sebesült, érte-e kár a házukat). Az eredmények szerint azok a diákok, akikre a földrengés elött végzett felmérés tanúsága szerint a kérödzö megküzdési stílus volt jellemzö, valószínübben voltak depressziósok tíz nappal vagy akár hét héttel is a földrengés után. Ez még akkor is így volt, ha figyelembe vették a földrengés elötti depressziós szintet (Nolen-Hoeksema és Morrow, 1991a). Azok a diákok, akik veszélyes cselekvésekbe, mondjuk ivásba menekültek hullámzó hangulatuk elöl, ugyancsak inkább maradtak depressziós és szorongó állapotban. Azok a diákok viszont, akik hangulatuk javítására élvezetes tevékenységeket használtak (visszanyerve ezzel a kontroll érzését), csak rövid és enyhe depressziót éltek át.

Felmerülhet a kérdés, hogy talán a kérödzö stratégiát használó emberek érzékenyebbek saját érzéseikre, s így valószínübb, hogy megoldják problémáikat, míg azok az emberek, akik elterelö megküzdést alkalmaznak, letagadják érzelmeiket és problémáikat, s így végsö soron rosszabbul végzik. A máig rendelkezésre álló adatok szerint nem így van. A kérödzö típusú megküzdéssel élö személyek a stresszkeltö események után kevésbé hajlanak aktív problémamegoldásra. Ezzel szemben, akik kellemes tevékenységeket végeznek azért, hogy lélegzethez jussanak és megszabaduljanak rossz hangulatuktól, valószínübb, hogy aktív problémamegoldáshoz fordulnak a stresszorral való megküzdésben (Nolen-Hoeksema és Morrow, 1991a; Nolen­-Hoeksema, Parker és Larson, 1992). Ezenfelül a kérödzö megküzdési stratégiát használó személyek gyakran rosszabb megoldást választanak, amikor megkísérlik a problémamegoldást. Két laboratóriumi vizsgálat szerint azok a depressziós emberek, akik tíz percig töprengtek állapotukon, s utána problémamegoldó feladatot kaptak, gyengébben teljesítettek, mint azok, akik tíz percet elterelö feladattal töltöttek, mielött áttértek volna a problémamegoldásra (Nolen-Hoeksema és Lynbomirsky, 1992; Nolen-Hoeksema és Morrow, 1991b). A kérödzés megakadályozhatja a jó problémamegoldást.

ELHÁRÍTÓ MECHANIZMUSOK

Az eddig tárgyalt megküzdési mechanizmusok viszonylag új kutatásokból származnak. A pszichoanalitikus szakirodalomban azonban meglehetösen nagy hagyománya van az érzelemközpontú megküzdésnek (Anna Freud, 1946/1967). Anna Freud az elhárító mechanizmusok kifejezést azokra a tudattalan stratégiákra alkalmazta, melyek segítségével az emberek negatív érzelmeikkel megküzdenek. Ezek az érzelemközpontú stratégiák nem változtatják meg a stresszhelyzetet; egyszerüen azon módosítanak, ahogyan a személy a helyzetröl gondolkozik, vagy ahogyan észleli azt. Minden elhárító mechanizmusnak van tehát egy önbecsapási eleme.

Idönként mindannyian alkalmazunk elhárító mechanizmusokat. Ezek átsegítenek a nehéz helyzeteken, amíg képesek leszünk közvetlenül szembeszállni a stresszt okozó problémával. Az elhárító mechanizmusok csak akkor jeleznek alkalmazkodási zavart, mikor a problémákra való reagálás uralkodó módjává válnak. Az elhárító mechanizmusok és a fentebb tárgyalt megküzdési stratégiák közti különbség az, hogy az elhárító mechanizmusok tudattalan folyamatok, míg a megküzdési stratégiák gyakran tudatosak. Késöbb azonban kiderül, hogy a tudattalan elhárító mechanizmusok egy része szélsöséges esetben arra készteti a személyt, hogy a korábban leírt tudatos, de rossz alkalmazkodást jelentö megküzdési stratégiák valamelyikét használja.

ELFOJTÁS. Freud az elfojtást tekintette a legalapvetöbb és legfontosabb elhárító mechanizmusnak. Az elfojtás lényege az, hogy a személy a számára túlságosan félelmetes vagy fájdalmas memóriatartalmakat kiszorítja a tudatából. A szégyent, büntudatot vagy önleértékelést keltö tartalmak gyakran kerülnek elfojtásra. Freud úgy vélte, hogy bizonyos gyermekkori impulzusok elfojtása univerzális jelenség. Nézete szerint a fiúgyermek szexuális vonzalmat érez az anya iránt, ugyanakkor rivalizáló és ellenséges érzelmeket táplál az apa iránt (ödipális komplexus). Ezek az impulzusok elfojtás alá kerülnek, mivel ha kifejezésre jutnának, annak fájdalmas következményei lennének. A késöbbi életszakaszokban a személy elfojthatja a szorongáskeltö érzéseket és emlékeket, mivel ezek inkonzisztensek az önmagáról alkotott képpel. A szeretett személy iránti ellenséges érzések és a kínos kudarcélmények ugyancsak kitörlödhetnek a tudatos memóriából.

Az elfojtás különbözik az elnyomástól. Ez utóbbi egy olyan szabályozó folyamat, amely ellenörzése alatt tartja az impulzusokat és a vágyakat (például önmagunk elött nem, csak a külvilág elött tagadunk le valamit), vagy pedig idölegesen félreteszünk valamilyen fájdalmas memóriatartalmat annak érdekében, hogy például koncentrálni tudjunk egy feladatra. Elnyomott gondolatainknak tehát tudatában vagyunk, az elfojtott impulzusok és tartalmak azonban jórészt tudattalanok.

Freud szerint az elfojtás ritkán sikerül teljes mértékben. Az elfojtott impulzusok valósággal ostrom alatt tartják a tudatot; a személy szorongást él át (holott ennek okai nem ismeretesek elötte), és további elhárító mechanizmusokat alkalmaz annak érdekében, hogy elkerülje a részlegesen elfojtott impulzusok tudatossá válását.

Az utóbbi években újra megnött az érdeklödés azok iránt az emberek iránt, akik általában elfojtják vagy elnyomják fájdalmas gondolataikat és érzelmeiket. A rep­resszív, elfojtó stílussal jellemzett személyek általában könnyebben betegednek meg, jellemzöbb rájuk a koszorúér-betegség, s gyorsabb náluk a rák lezajlása (Bonnano és Singer, 1990). Egy másik kutatási irány szerint azok az emberek, akik a traumatikus eseményekröl s az ilyen eseményekkel kapcsolatos érzelmeikröl bizalmasan képesek beszélni másoknak, jobb egészségnek örvendenek, mint akik nem avatnak másokat bizalmukba (Pennebaker és Beall, 1986). Öngyilkosságot elkövetett férfiak özvegyei például a férj halála utáni években gyakrabban voltak betegek, ha nem mondták el senkinek, hogy férjük öngyilkos lett (Pennebaker és O'Heeron, 1984).

Mennyi elfojtás okoz megbetegedést? Elöször is, mint Freud már utalt rá, az elfojtás és az elnyomás sosem teljesen tökéletes. Lehet, hogy akik megpróbálják elnyomni gondolataikat, többet rágódnak a nemkívánt gondolatokon és érzelmeken, mint azok, akik kifejezik azokat. Számos vizsgálat kimutatta, hogy a gondolatok elfojtásával való próbálkozás azt eredményezi, hogy többször gondolunk rájuk, mint hogyha abbahagyjuk az elnyomást (Wegner, Schneider, Carter és White, 1987). Más szóval, visszacsapási hatás lép fel, melynek következtében az elnyomott nemkívánt gondolatok erötelje­sebben térnek vissza, amint az éberség megszünik. Öngyilkosok özvegyeit vizsgálva azt találták, hogy akik nem mondták el senkinek férjük öngyilkosságát, többet rágódtak azon, mint azok az asszonyok, akik másokat is beavattak titkukba (Pennebaker és O'Heeron, 1984). Vagyis azok az emberek, akik rendszeresen megpróbálják kiiktatni fejükböl a nemkívánt gondolatokat, esetleg azon kapják magukat, hogy e gondolatok nagyobb erövel térnek vissza, sok stresszt okozva számukra. A meg­nö­ve­kedett stressz és az azt kísérö fiziológiai izgalom negatívan befolyásolhatja a testi müködéseket.

Másodszor, a gondolatok elfojtása maga is fizikai eröfeszítést igényelhet, s így negatív következményei lehetnek a testre. Vagyis az, hogy állandóan kiiktatunk bizonyos gondolatokat a fejünkböl, s azt figyeljük, hogy ezek visszatérnek-e, fizikai energiát igényel, s ez állandó feszültséghez vezethet.

Pennebaker (1990) kimutatta, hogy ha sikerül az embereket rávenni, hogy meséljék el traumáikat, és adják ki azokhoz kapcsolódó érzelmeiket (akár úgy, hogy elmondják valakinek, akár úgy, hogy leírják naplójukba), ez csökkenti hajlamukat, hogy ezeken a traumákon rágódjanak, és egészségükre is jó hatással lehet. A traumák és a traumákkal kapcsolatos érzelmek kifejezése csökkentheti a kérödzö stratégiát, és több módon is hozzájárul a személy egészségéhez. A félelmek és érzelmek verbális kifejezése kézzelfoghatóbbá s könnyebben kezelhetövé teszi azokat. Ha másoknak elmondjuk traumá­in­kat és érzelmeinket, a hallgatók szociális támaszt és igazolást adnak érzéseinknek. Végül, a traumáról beszélve hozzászokhatunk a traumához - megszokjuk, s így már nem váltja ki minden alkalommal, mikor csak eszünkbe jut, ugyanazt a negatív érzelmi szintet.

RACIONALIZÁCIÓ. Amikor Ezópus meséjében a róka visszautasítja a számára elérhetetlen szölöt, mondván, hogy az "savanyú", jó példáját mutatja a racionalizáció néven ismert elhárító mechanizmusnak. A racionalizáció nem azt jelenti, hogy valaki "racionálisan cselekszik", hanem azt, hogy logikailag vagy társadalmilag kívánatos motívumok segítségével olyan színben próbálja feltüntetni tényleges cselekedeteit, mintha valóban racionálisan cselekedett volna. A racionalizáció kettös célt szolgál: egyfelöl csökkenti a cél elérésének meghiú­sulása miatt érzett csalódásunkat ("tulajdonképpen nem is akartam azt a dolgot igazán"), másrészt elfogadható motívumokat kínál viselkedésünk igazolására. Ha impulzívan cselekszünk, vagy pedig olyan motívumok alapján, amelyeket még önmagunknak sem ismerünk be, akkor az ilyen cselekedeteket racionalizáljuk, hogy viselkedésünket kedvezöbb színben tüntessük fel.

Miközben a "jó okot" keresik az "igazi ok" helyett, az emberek számos mentö körülményt találnak viselkedésük igazolására. Az ilyen mentségek rendszerint valóban kézenfekvöek; mindössze nem a teljes igazságot jelentik. Az olyan kijelentések, mint "a szobatársam nem ébresztett fel idöben", vagy "annyi más dolgom volt még", akár még igazak is lehetnek, csak éppenséggel nem a valódi okai annak, ami miatt az adott személy nem végezte el a kérdéses cselekvést. Ha valaki valóban meg akar csinálni valamit, akkor az beállítja az ébresztöórát, vagy talál idöt a dolog elvégzésére.

Egy poszthipnotikus szuggesztiót (lásd 6. fejezet) használó kísérlet jól demonstrálta a racionalizáció folyamatát. A hipnotizált személynek azt az instrukciót adták, hogy a transzból felébredve figyelje a hipnotizör viselkedését, és amikor az leveszi a szemüvegét, nyissa ki az ablakot, de ne emlékezzen arra, hogy ezt a szuggesztiót kapta. A transzból felébredve a személy kissé még álmos, de már ide-oda járkál, és normális beszélgetést folytat a szobában lévö emberekkel, eközben azonban a szeme sarkából figyeli a hipnotizört. Amikor a hipnotizör "véletlenül" leveszi a szemüvegét, a személy impulzust érez, hogy kinyissa az ablakot. Tesz egy lépést abba az irányba, de aztán habozva megáll. Tudattalanul mozgósítja azt a vágyát, hogy racionálisan viselkedjen, és miközben indokot próbál keresni arra, hogy miért is érzi úgy, hogy ki kell nyitnia az ablakot, egyszer csak megjegyzi: "Olyan fülledt itt a levegö, ugye?" Így megtalálva a szükséges igazolást, kinyitja az ablakot, és utána sokkal kényelmesebben érzi magát (Hilgard, 1965).

REAKCIÓKÉPZÉS. Néha az emberek úgy rejtik el önmaguk elöl valamilyen késztetésüket, hogy ellenkezö irányú motivációt fejeznek ki. Ezt a hajlamot nevezzük reakcióképzésnek. Az anya, aki bünösnek érzi magát, mert nem akarja elfogadni gyermekét, túlságosan engedékeny vagy gondoskodó lehet azért, hogy meggyözze a gyermeket szeretetéröl, és meggyözze önmagát arról, hogy jó anya. Egy ilyen esetben egy anya, aki mindent megtett a lányáért, nem tudta megérteni, hogy gyermeke miért nem értékeli öt. Óriási áldozatok árán drága zon­goraleckékre járatta a lányát, és mindennap végigülte vele az órákat. Bár az anya úgy vélte, hogy rendkívül jóságos, valójában nagyon is követelözö, söt mi több, ellenséges volt a gyermekkel szemben. Nem volt tudatában ennek az ellenséges indulatnak, de amikor szembesült vele, akkor beismerte, hogy gyermekkorában gyülölte a zongoraórákat. A kedvesség tudatos álarca mögött tudattalanul kegyetlen volt a kislányhoz. A gyermek megérezte, hogy miröl is van szó, és olyan tüneteket fejlesztett ki, amelyek pszichológiai kezelést igényeltek.

Az olyan embereknél, akik fanatikus hévvel ostorozzák a laza erkölcsöket, az alkoholfogyasztást és a szerencsejátékokat, néha ugyancsak reakcióképzéssel van dolgunk. Az ilyen személyeknél nemritkán éppen az ilyen problémákkal kapcsolatos korábbi nehézségek húzódhatnak meg a háttérben, és az efféle buzgó kirohanásokkal elsösorban éppen önmagukat akarják megvédeni a visszaeséstöl.

PROJEKCIÓ. Mindannyiunkban vannak nemkívánatos tulajdonságok, amelyeket még önmagunknak sem szívesen vallunk be. Az egyik tudattalan mechanizmus, a projekció oly módon véd meg bennünket az ilyen vonások beismerésétöl, hogy az adott tulajdonságot erösen túlzott formában másoknak tulajdonítjuk. Tegyük fel például, hogy hajlamosak vagyunk kritikusak vagy utálatosak lenni másokkal szemben, de rontaná a személyiségképünket, ha ezt beismernénk magunknak. Ha meggyözzük magunkat arról, hogy a körülöttünk lévö emberek gonoszak és utálatosak, akkor az irányukban mutatott kemény bánásmód nem a mi rossz természetünkböl fakad, hiszen "ök pusztán csak azt kapják, amit megérdemelnek". Ha az a véleményünk, hogy úgyis mindenki puskázik az egyetemi vizsgákon, akkor az a be nem ismert vágyunk, hogy mi is "ügyeskedni szeretnénk egy kicsit", már nem is tünik fel olyan rossz színben. A projekció valójában a racionalizáció egyik formája, de kultúránkban annyira eluralkodott, hogy érdemes külön tárgyalni.

INTELLEKTUALIZÁCIÓ. Az intellektualizáció lényege az, hogy a személy oly módon próbál meg elhatárolódni a stresszhelyzettöl, hogy absztrakt, intellektuá­lis fogalmakban kezeli azt. Az elhárításnak ezzel a módjával gyakran élnek olyan emberek, akiknek a napi munkájuk során élet-halál kérdésekkel kell szembenézniük. Az emberi szenvedéssel állandóan szembesülö orvos nem engedheti meg magának, hogy minden egyes beteggel érzelmileg azonosuljon. Söt az orvosnak szüksége van az érzelmi elhatárolódás egy bizonyos fokára, hogy a dolgát jól végezhesse. Az intellektualizációnak ez a formája csak akkor jelentkezik problémaként, ha olyan uralkodó életstílussá válik, melynek hatására a személy már mindenfajta érzelmi élménytöl elszigeteli magát.

TAGADÁS. Olyan esetekben, amikor túlságosan kellemetlen lenne szembenézni a külsö valósággal, a személy letagadhatja annak létezését. A halálosan beteg gyermek szülei még a diagnózis és a várható következmények teljes ismeretében is elutasíthatják annak beismerését, hogy bármilyen súlyos probléma létezne. Mivel nem képesek elviselni a valósággal való szembenézés okozta fájdalmat, a tagadást választják elhárító mechanizmusként. A tagadás kevésbé szélsöséges formáit olyan személyeknél láthatjuk, akik konzisztensen semmibe veszik a kritikát, nem képesek észlelni, hogy mások haragszanak rájuk, vagy azoknál, akik nem hajlandók tudomásul venni semmilyen olyan jelet, amely arra utal, hogy a házastársuk megcsalja öket.

Néha jobb letagadni a tényeket, mint szembenézni velük. Egy súlyos válságban lévö embernek a tagadás idöt adhat ahhoz, hogy fokozatosan fogadja el a szörnyü helyzetet. Például egy agyvérzéses vagy gerincsérült beteg teljesen feladhatná a reményt, ha tökéletesen tudatában lenne állapota súlyosságának. A tagadás által nyújtott remény viszont életben tarthatja. Súlyos harcokban részt vett vagy fogságba esett katonák beszámolóiból tudjuk, hogy a halál lehetöségének tagadása segítette öket a túlélésben. Az ilyen helyzetekben a tagadásnak valóban adaptív értéke van. Másfelöl azonban a tagadás negatív oldalai nyilvánvalóak olyan esetekben, amikor az emberek halogatják, hogy felkeressék orvosukat. Ha egy asszony letagadja például, hogy a mellében lévö csomó rákos lehet, esetleg túl késön kap orvosi segítséget.

ÁTTOLÁS. Az általunk tárgyalt utolsó elhárító mechanizmus oly módon teljesíti funkcióját (a szorongáscsökkentést), hogy a személy részlegesen kiéli az elfogadhatatlan késztetését. Az áttolás mechanizmusa során az a motívum, amely egy adott formában nem ke­rülhet felszínre, átirányítódik egy másik csatornára. Az áttolás egy példáját mutattuk be, amikor azt mondtuk, hogy az a düh, amit nem lehetett a frusztráció forrása felé kifejezni, egy kevésbé fenyegetö tárgy felé terelödött.

Freud jól ráérzett arra, hogy az áttolás az agresszív és szexuális impulzusok leginkább kielégítést nyújtó kezelési módja. Az alapvetö ösztönkésztetéseket ugyan nem változtathatjuk meg, azt a tárgyat viszont igen, amely felé a drive irányul. A szülök felé irányuló szexuá­lis vágyakat nem lehet biztonságosan kiélni, de ezeket az impulzusokat áttolhatjuk egy alkalmasabb szerelmi tárgyra. A közvetlenül nem kifejezhetö erotikus impulzusok kifejezést nyerhetnek olyan kreatív tevékenységekben, mint a müvészet, a költészet vagy a zene. Az ellenséges impulzusok pedig küzdösportokban való részvétel útján találhatnak szociálisan is elfogadható kifejezödési formát.

Valószínütlennek tünik, hogy az áttolás ténylegesen megszünteti a frusztrált impulzusokat, a helyettesítö tevékenységek azonban segíthetnek a feszültség levezetésében olyankor, amikor az alapvetö drive akadályokba ütközik. Például az anyai gondoskodás, az ilyen gondoskodás elfogadása vagy a társasági élet csökkentheti a kielégítetlen szexuális szükségletekkel kapcsolatos indulati feszültségeket.

A stressz kezelése

Eddig föleg belsö személyes tényezökre összpontosítottunk, melyek befolyásolják azt, hogy az egyének hogyan észlelik a helyzeteket, s milyen hatással vannak rájuk a stresszkeltö események. Mások érzelmi támogatása s törödése szintén elviselhetöbbé teheti a stresszt. A válás, a szeretett személy halála vagy egy súlyos betegség általában sokkal nehezebb, ha egyedül kell szembenéznünk vele. Olyan izraeli szülök körében végzett vizsgálat, akik fiukat vesztették (balesetben vagy a Yom Kip­pur-háborúban), azt mutatta, hogy a gyász súlyosabb volt azok számára, akik már özvegyek voltak, vagy elváltak. Halálozási arányuk a veszteséget követö tíz évben nagyobb volt, mint azoknál a szülöknél, akik meg tudták osztani egymással gyászukat (Levav, Friedlander, Kark és Peritz, 1988).

Számos vizsgálat mutatja, hogy az az ember, aki sok társas kapcsolattal rendelkezik - házastárs, barát, rokonok, csoporttagság -, tovább él, és kevésbé valószínü, hogy stresszel kapcsolatos betegség támadja meg, mint azokat, akik csak kevés támogató szociális kapcsolattal rendelkeznek (Cohen és Wills, 1985). A barátok és a család számos módon jelentenek támaszt. Önértékelésünket védi, hogy szeretnek bennünket problémáink ellenére. Felvilágosításokat és tanácsokat adnak, társaságot nyújtanak, és elvonják figyelmünket a szorongásról, pénzügyi segítséget is adhatnak. Mindezek csökkentik a tehetetlenség érzését, és növelik hitünket abban, hogy képesek vagyunk a problémákkal megküzdeni.

A stresszt könnyebb elviselni, ha nem egyedül bennünket ér. A szerencsétlenségek - árvizek, földrengések, tornádók, háborúk - gyakran a legjobb tulajdonságokat váltják ki az emberekböl (Nilson és munkatársai, 1981). Az egyéni szorongások és konfliktusok elfelejtödhetnek, ha az emberek együttmüködnek egy közös ellenséggel szemben vagy egy közös cél érdekében. London erös bombázása során a második világháborúban például erösen csökkent az érzelmi problémáik miatt segélyt kérö személyek száma.

Néha azonban a család és a barátok fokozhatják a stresszt. A probléma súlyának csökkentése vagy az elvakult biztatás, hogy minden rendben lesz, nagyobb szorongást okozhat, mint ha elmarad a támogatás. Egyetemi hallgatók, akik nehéz vizsga elött állnak, azt mondják, hogy a házastársuk, aki reális támasz ("Aggódom, de tudom, hogy te megteszel minden töled telhetöt"), sokkal nagyobb segítséget jelent, mint azok a házastársak, akik a sikertelenség minden lehetöségét tagadják ("Nem aggódom, biztos vagyok benne, hogy át fogsz menni a vizsgán"). Az utóbbi esetben a diáknak nemcsak a kudarc miatt kell aggódnia a vizsgán, hanem azért is, hogy el ne veszítse társa megbecsülését (Mechanic, 1962). Más emberek ugyanakkor új követelményeket és terheket is róhatnak a stresszel küzdö személyre (Rook, 1984). Ha például valaki halálos beteg szülöjét gondozza, könnyebben válik depresszióssá, ha testvérei bírálják és piszkálják amiatt, hogy hogyan gondoskodik a betegröl (Nolen-Hoek­sema, Parker és Larson, 1994).

A pozitív szociális támasz keresése mellett az emberek más eljárásokat is megtanulhatnak a stressz testi és lelki hatásainak csökkentésére. Az alábbiakban bemutatunk néhány viselkedéses és kognitív eljárást, aztán részletesen megnézzük, hogyan lehet ezeket alkalmazni az A típusú viselkedés és a koszorúér-betegség csökkentésére.

VISELKEDÉSES ELJÁRÁSOK

A stresszhelyzetekre adott fiziológiai válaszok ellenörzését segíteni hivatott viselkedési technikák a bio­feed­back, a relaxációs tréning és a testmozgás.

A biofeedback elsajátítása során az emberek információt (visszacsatolást, feedbacket) kapnak fiziológiai állapotuk valamely vonatkozásáról, és aztán megkísérlik azt megváltoztatni. A feszült fejfájás kontrolljának tanulásában például elektródákat helyeznek a homlokra, hogy minden homlokizommozgás elektromosan érzékelhetö és felerösíthetö legyen, és hanggal visszajelzik a személynek. A jel, vagyis a hang magassága növekszik, amikor az izmok összehúzódnak, és csökken, amikor elernyednek. A hangmagasság szabályozásának megtanulásával az egyén megtanulja, hogy feszülés nélküli állapotban tartsa izmait. (A homlokizmok relaxá­ció­ja általában biztosítja a fejbör és a nyak izmainak ellazulását is.) Négy-nyolc hetes biofeedback-tréning után a személy megtanulja felismerni a feszülés kezdetét, és megtanulja csökkenteni azt gépi feedback nélkül (Tar­ler-Benlolo, 1978).

A vegetatív idegrendszer által szabályozott fiziológiai folyamatokról, mint a szívritmus vagy a vérnyomás, hagyományosan azt feltételezzük, hogy akaratlagosan nem befolyásolhatók. Az 1960-as évek kísérletei azonban kimutatták, hogy patkányok operánsan kondicionálhatók szívritmusuk lassítására és gyorsítására. További laboratóriumi kísérletek szerint emberek is képesek megtanulni szívritmusuk és vérnyomásuk módosítását (lásd 14.4. ábra). E vizsgálatok eredményei új eljárásokhoz vezettek a magas vérnyomású betegek kezelésében. Az egyik eljárásban a páciensek a vérnyomásuk értékét figyelik, miközben a különbözö izmok ellazításának technikáit tanítják nekik. A pácienseknek egyes izmaikat kell megfeszíteni (például öklüket összeszorítani vagy hasukat megfeszíteni), majd elernyeszteni, és meg kell figyelniük az érzékletek közötti különbséget. A lábfej és a boka izmaitól kezdve végighaladnak a test izmain a nyakig és a fejig, és megtanulják módosítani az izmok feszülését. A biofeedback és a relaxációs tréning ilyen kombináció­ja néhány személynél hatékonynak bizonyult a vérnyomás csökkentésében (Tarler-Benlolo, 1978).

Számos biofeedbacket és relaxációs tréninget alkalmazó, a fejfájást és a magas vérnyomást befolyásoló vizsgálat áttekintése szerint a legfontosabb változó a relaxáció megtanulása (Runck, 1980). Néhány ember gyorsabban tanul meg relaxálni, ha biofeedbacket kap. Mások ugyanolyan jól megtanulnak relaxálni minden feedback nélkül is. A relaxációs tréning hasznossága, úgy tünik, az egyéntöl függ. Néhányan, akik nem szedik lelkiismeretesen a vérnyomáscsökkentö gyógyszereket, fogékonyabbak a relaxációs tréningre, míg mások, akik megtanulták relaxációval szabályozni vérnyomásukat, elhagyják az eljárást, mert túlságosan idöigényesnek találják.

A stressz kontrolljának egyik további fontos tényezöje a fizikai erönlét. Akik rendszeresen végeznek valamilyen testmozgást (legyen az torna, kocogás, úszás vagy biciklizés), mely megnöveli a szívritmust és az oxigénfelvételt, sokkal alacsonyabb szívritmust és vérnyomást mutatnak stresszhelyzetekben, mint azok, akik nem edzik magukat (Blumenthal és munkatársai, 1990; Hol­mes és McGilley, 1987; Holmes és Roth, 1985). Ugyanakkor Brown (1991) azt találta, hogy a jó fizikai erönlétü személyek a többieknél jóval kisebb valószínüséggel betegedtek meg stresszkeltö események nyomán. Ezeknek az eredményeknek a következtében sok stresszkezelö tanfolyam a fizikai erönlétre helyezi a hangsúlyt.

KOGNITÍV ELJÁRÁSOK

Azok, akik laboratóriumban, biofeedback és relaxációs tréning segítségével megtanulták fiziológiai vála­szai­kat befolyásolni, sokkal több nehézséggel néznek szembe a tényleges stresszkeltö helyzetekben, különösen, ha továbbra is olyan módon élnek, hogy az feszültséget okoz bennük. A stressz kezelésének egy további megközelítése ezért az egyén stresszkeltö helyzetekre adott kognitív és viselkedéses válaszainak megváltoztatására összpontosít. A kognitív viselkedésterápia abban próbál meg segíteni az embereknek, hogy azonosítsák az olyanfajta stresszkeltö helyzeteket, amelyek fiziológiai tüneteiket okozzák, és hogy megváltoztassák azokat a módszereket, amelyekkel megküzdenek ezekkel a helyzetekkel. A feszült fejfájástól szenvedö férfit például megkérik, hogy jegyezze fel a fejfájások gyakoriságát, erösségét és azokat a körülményeket, amelyekben jelentkeztek. Ezután megtanítják, hogy hogyan figyelje válaszait ezekre a stresszkeltö eseményekre, és megkérik, hogy jegyezze fel az esemény elötti, alatti és utáni érzéseit, gondolatait és viselkedését. Az önmegfigyelés egy idöszaka után bizonyos kapcsolatok világossá válnak a helyzeti változók (például a fönök vagy egy munkatárs bírálata), a gondolatok ("Semmi jót nem tudok csinálni") és az érzelmi, viselkedéses és fiziológiai válaszok (depresszió, visszahúzódás, fejfájás) között.

A következö lépés, hogy megpróbálják azonosítani azokat az elvárásokat és hiedelmeket, amelyek megmagyarázhatják a fejfájást (például: "Úgy gondolom, hogy mindent tökéletesen csinálok, tehát a legkisebb bírálat is kiborít engem"; "Szigorú vagyok magamhoz, depresszióssá válok, és fejfájás a vége"). Az utolsó és legnehezebb lépés megváltoztatni valamiképp a stressz­keltö helyzetet, az arról való gondolkodást és a viselkedést. A lehetöségek között van egy kevésbé stresszkeltö állás keresése, annak felismerése, hogy a tökéletes teljesítmény szükséglete a hibákkal kapcsolatos felesleges gyötrelmekhez vezet, és annak megtanulása, hogyan kell rámenösebben viselkedni a visszahúzódás helyett.

A kognitív viselkedésterápia stresszkeltö helyzetekkel való megküzdésre alkalmazásával nem méltányos egy ilyen rövid összegzésben elbánni. Részletesebb leírás a 16. fejezetben található. A biofeedback, a relaxációs tréning és a kognitív viselkedésterápia mind hasznosnak bizonyult abban, hogy segítsen az embereknek a stresszre adott fiziológiai válaszok kontrollálásában. Néhány kutatás szerint a kognitív viselkedésterápia hatása valószínübben marad fenn hosszú ideig (Holroyd, Appel és Andrasik, 1983). Ez nem meglepö, hiszen a mindennapi élet bonyolult követelményei gyakran rugalmas megküzdökészségeket követelnek meg. A relaxáció képessége az élet nem minden stresszével szemben hatékony fegyver. A stressz mindennapi kezelésének programjai gyakran a biofeedback, a relaxációs tréning és a kognitív viselkedésmódosítás módszereit ötvözik.

AZ A TÍPUSÚ VISELKEDÉSMINTA MÓDOSÍTÁSA

Az A típusú viselkedést hatékonyan csökkenti a kognitív és viselkedéses eljárások egy sajátos kombinációja (Friedman és munkatársai, 1985). A vizsgálatban több mint ezer olyan személy vett részt, aki már legalább egy szívrohamot átélt. A kísérleti csoport tagjainak segítséget nyújtottak abban, hogy megváltoztassák A típusú viselkedésüket. Például a sürgetö idökényszer legyözése érdekében megkérték a személyeket, hogy gyakorolják a sorban állást (vagyis azt a helyzetet, amit az A típusú személyiség rendkívül irritálónak tart), és használják ki ezt az alkalmat arra, hogy olyan dolgokon töprengjenek, amelyekre rendes körülmények között nem is gondoltak volna, vagy nézegessék az embereket, és kezdeményezzenek beszélgetéseket idegenekkel. A kezelés részeként megtanulták, hogy hogyan változtassanak meg bizonyos specifikus viselkedésformákat (mint például mások beszédének félbeszakítása, a túl gyors étkezés vagy beszédtempó), hogy hogyan értékeljenek át bizonyos alapvetö hiedelmeket (mint például azt, hogy a siker az elvégzett munka mennyiségétöl függ), és hogy hogyan találják meg a módját annak, hogy otthoni és munkahelyi környezetükben kevesebb stresszhelyzetet éljenek meg (például beszéljék meg házastársukkal, hogy a jövöben csökkentik szükségtelen társadalmi programjaik számát).

Ebben a vizsgálatban a kritikus függö változó egy újabb szívroham bekövetkezése volt. A vizsgálat végén, négy és fél évvel késöbb az újabb szívrohamok aránya a kísérleti csoportban csaknem a fele volt a kontrollcsoporténak, akiket nem tanítottak meg arra, hogy hogyan változtassák meg életstílusukat. Nyilvánvaló tehát, hogy az A típusú viselkedés módosításának megtanulása jó hatással van az egészségre (Friedman és munkatársai, 1985).

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Az ebben a fejezetben ismertetett kutatások arra a feltételezésre építenek, hogy a test és a lélek egymást befolyásolják. A stressznek az egészségre gyakorolt egyszerü modelljeit olyan összetett elméletek váltják fel, amelyek megmagyarázzák, hogyan képesek a biológiai, pszichológiai és társadalmi tényezök összefonódva az egészséget befolyásolni és betegségeket létrehozni. A test jellegzetes módokon reagál a stresszre. A biológiailag sérülékenyebb emberek számára, például azoknak, akik genetikailag hajlamosabbak a szívbetegségekre, ezek a reakciók egészségük fokozatos romlását jelenthetik. Mindazonáltal a stressz egyéni észlelését a környezet jellemzöi, az egyén élettörténete, az esemény egyéni értékelése és az egyén megküzdési stratégiái is meghatározzák. Vagyis az, hogy az egyén milyen mértékü pszichológiai zavarokat és egészségromlást él át a potenciálisan stresszkeltö események következtében, az egyén biológiai és pszichológiai érzékenységétöl függ.

A viselkedéses orvoslás területe azért izgalmas, mert a betegség és az egészség egyértelmüen bio-pszicho-szociális modelljeire épül. Ez a gyorsan fejlödö tudományterület azért is izgalmas, mert eredményei sok reménnyel kecsegtetnek az emberek életének javításában.

Összefoglalás

 Azok az események keltenek stresszt, amelyek a szokásos emberi tapasztalatok terjedelmén túli traumák, amelyek befolyásolhatatlannak vagy bejósolhatatlannak tünnek, amelyek próbára teszik képességeinket és megkérdöjelezik énképünket, és amelyek versengö céljaink között belsö konfliktusokat okoznak.

 Pszichológiai stresszreakciók a szorongás, a harag és az agresszió, a fásultság és a depresszió, valamint egyes kognitív károsodások (például az összpontosítás nehézsége és a teljesítménycsökkenés).

 A test a "harcolj vagy menekülj" reakcióval válaszol a stresszre. A szimpatikus idegrendszer gyorsítja a szívritmust, emeli a vérnyomást, tágítja a pupillát, és mozgósítja a máj cukortartalékait. Az adreno­kor­tikális rendszer az adrenokortikotrop hormon (ACTH) kiválasztását eredményezi, mely a mellékvese kéregállományát serkenti hormonkibocsátásra. Ezek a reakciók felkészítik a szervezetet arra, hogy megküzdjön a stresszo­rokkal, vagy elmeneküljön azoktól. Krónikus aktiválás esetén ezek a fiziológiai válaszok kimeríthetik a szervezetet.

 A stressz az egészségre közvetlen hatással lehet a szimpatikus és az adrenokortikális rendszer krónikus túl­izgalma esetén vagy az immunrendszer károsításával. Stressz hatása alatt az emberek gyakran nem követnek egészséges életmódot, és ez szintén betegséghez vezethet.

 Az, ahogyan az emberek értékelik az eseményeket, befolyást gyakorolhat arra, hogy mekkora eséllyel válnak beteggé az eseményeket követöen. Azok az emberek például, akik a rossz eseményeket belsö, stabil és átfogó okkal magyarázzák, valószínübben alakítanak ki tanult tehetetlenséget a rossz események során, és könnyebben válnak beteggé.

 Az A típusú viselkedésmintával jellemezhetö személyek általában ellenségesek, agresszívek, türelmetlenek, és túl komolyan veszik a munkájukat. A vizsgálatok szerint ezeknek a személyeknek (legyenek férfiak vagy nök) nagyobb az esélyük a szívkoszorúér-megbetegedésre.

 A megküzdési stratégiákat problémaközpontú és érzelemközpontú stratégiákra osztjuk fel. Azok, akik aktív lépéseket tesznek problémáik megoldása érdekében, kevésbé hajlamosak a negatív életeseményeket követöen depresszióra és betegségekre. Akik kérödzö vagy elkerülö stratégiát alkalmazva küzdenek meg negatív érzelmeikkel, hosszabb és mélyebb lehangoltságot mutatnak a stresszkeltö események után. A pszichoanalitikus elmélet számos tudattalan stratégiát írt le, amelyeket az emberek a negatív érzelmeikkel való megküzdésben használnak. Ilyen elhárító mechanizmus például az elfojtás, a reakcióképzés, a tagadás és a projekció.

 A viselkedéses eljárások, mint például a relaxációs tréning, és a kognitív eljárások, mint például a negatív gondolatok kikezdése, segíthetik az embereket abban, hogy megfelelöbben reagáljanak a stresszre. Az A típusú viselkedést meg lehet változtatni viselkedéses és kognitív eljárások segítségével, csökkentve a szívkoszorúér-betegség valószínüségét.

További olvasmányok

Bagdy és Koronkai, 1978

Halász és Marton, 1978

Selye, 1963, 1983

* Az amerikai egyetemeken az egész félévi anyagból, az összes tárgyból egy hét alatt kell vizsgát tenni. - A ford.

14.1. TÁBLÁZAT

Az életesemények skálája. Ez a skála a stressz erösségét méri az életesemények változásaiban (Holmes és Rahe, 1967 nyomán)

Házastárs halála     100

Válás                      73

Különélés               65

Börtön                    63

Közeli családtag halála                              63

Baleset vagy betegség                               53

Házasság                50

Állás elvesztése       47

Kibékülés a házastárssal                            45

Nyugdíjazás            45

Családtag betegsége                                 44

Terhesség               40

Szexuális problémák                                 39

Új családtag befogadása                           39

Üzleti problémák     39

Anyagi helyzet változása                            38

Közeli barát halála  37

Új munkaterület      36

Jelzálog érvényesítése                                30

Új beosztás a munkahelyen                       29

Gyermek elköltözése otthonról                  29

Probléma anyóssal, apóssal                       29

Kitünö személyes teljesítmény                    28

Feleség munkába állása vagy munka abbahagyása         26

Iskola kezdete vagy vége                          26

Életkörülmények változása                        25

Személyes szokások megváltoztatása         24

Vita a fönökkel       23

Költözés                 20

Iskolaváltoztatás     20

Hobbiváltoztatás     19

Templombajárási szokások változása        19

Társasági szokások megváltoztatása          18

Alvási szokások megváltoztatása               16

Étkezési szokások megváltoztatása            15

Üdülés                    13

Karácsony              12

Apróbb szabálysértések            11

14.2. TÁBLÁZAT

Az A típusú személyiség jellemzöi. Néhány olyan viselkedés, amely a szívbetegségekre veszélyeztetett emberekre jellemzö (Friedman és Rosenman, 1974 nyomán)

Két dolgon gondolkozik vagy két dolgot csinál egyszerre.

Egyre több tevékenységet tervez egyre kevesebb idöre.

Nem veszi észre és nem is érdeklödik a környezete és a szép dolgok iránt.

Sürgeti mások beszédét.

Indokolatlanul izgatott, amikor sorban kell állnia, vagy amikor úgy érzi, hogy az elötte haladó kocsi túl lassan megy.

Úgy gondolja, hogy ha azt akarja, hogy valami jól meg legyen csinálva, magának kell elvégeznie.

Gesztikulál beszéd közben.

Gyakran himbálja a lábszárát és csettintget az ujjaival.

Robbanékonyan beszél, és gyakran használ obszcén kifejezéseket.

Fetisizálja a pontosságot.

Nehezére esik, hogy csak üljön és ne csináljon semmit.

Szinte minden játékot gyözelemre játszik, még gyerekeivel is.

Számokban méri saját és mások teljesítményét (hány beteget kezelt, hány cikket írt stb.).

Beszéd közben cuppant, bólogat, ökölbe szorítja a kezét, veri az asztalt.

Türelmetlenné válik, amikor azt látja, hogy mások olyasmit csinálnak, amiröl azt gondolja, hogy ö jobban vagy gyorsabban tudná megcsinálni.

Gyorsan pislog, és emelgeti a szemöldökét.

Vitatott kérdések

A szexuális bántalmazás mint stresszforrás

Társadalmunkban tragikusan gyakori a szexuális zaklatás és a szexuális eröszak. Az egyes vizsgálatok módszerüktöl függö becsléseket adnak a szexuális bántalmazások gyakoriságára (Cutler és Nolen-Hoeksema, 1991). Az egyik legnagyobb vizsgálatban 3132 véletlenszerüen kiválasztott Los Angeles-i felnöttel készítettek személyes interjút (Bur­nam és munkatársai, 1988; Stein és munkatársai, 1988). A nök 17 és a férfiak 9 százaléka számolt be arról, hogy életében valamikor valamiféle szexuális támadás áldozata volt. A támadások 80 százaléka huszonöt éves életkor elött történt; a nök 6,8, a férfiak 3,8 százaléka számolt be arról, hogy tizenhat éves kora elött valamilyen testi kapcsolatot is jelentö szexuális bántalmazást szenvedett el. Kilpatrick és munkatársai (1985) 2004 véletlenszerüen kiválasztott növel folytattak kikérdezéses vizsgálatot Dél-Karolinában telefonon, s azt találták, hogy 14,5 százalékuk legalább egy megkísérelt vagy végre is hajtott szexuális támadásról számolt be; 5 százalékukat megeröszakolták, 4 százalékuk pedig eröszakkísérlet áldozata volt. Russell és Howell (1983) 930 San Franciscóban élö, véletlenszerüen kiválasztott növel személyesen folytatott interjú során a nemi eröszak még nagyobb arányát találták. Ők nem azt kérdezték a nöktöl, hogy megeröszakolták-e öket, hanem azt, hogy volt-e már részük kikény­sze­rített közösülésben, fenyegetés segítségével megvalósított közösülésben vagy olyan közösülésben, amikor ök részegek voltak, aludtak, nem voltak eszméletüknél, vagy más okból voltak annyira tehetetlenek, hogy nem is adhatták hozzájárulásukat (ez a nemi eröszak törvényi meghatározása Kaliforniában). A nök 24 százaléka számolt be legalább egy ilyen esetröl.

Meglehetösen nagy a nemi eröszak és a többi szexuális büncselekmény hatása az áldozat érzelmi életére (Kendall, Tuckett, Williams és Finkelhart, 1993). Több vizsgálat számol be arról, hogy a nemi eröszak vagy más támadás után hat hónapig a férfiak és a nök nagymérvü dep­ressziót, szorongást, félelmet és a stressz számos további jelét mutatják (Kilpatrick, Veronen és Resick, 1979; Rothbaum és munkatársai, 1992; Wirtz és Harrell, 1987). Vannak, akiknél ez az érzelmi stressz idövel csökken. Másoknál azonban a hatás hosszú távú. Az alábbi levél egy nemi eröszak áldozatának tovább­ élö félelmét és stresszállapotát mutatja

Csak aki átélte, hogy megeröszakolják, az ismeri azt az éjszakai néma visszajátszást, azt a sok ezer tolakodó emléket, melyek, amint alkalmuk van, azonnal elötolják undorító fejüket. Majd egy évvel késöbb, ahogy közeledik az "évforduló", most is szinte teljes erövel átélem eredeti reakcióimat, s ezek nem szünnek az idövel. Csak azok az asszonyok, akik ehhez hasonló magányos éjszakákat töltöttek a szellemek üzésével, csak ök érthetik meg az eröszak rettenetét. S számuk nö, egyre gyorsabban. (J. Pilgrim, a levelet idézi Thom, 1987, 222. o.)

Burnam és munkatársai (1988) vizsgálatukban azt találták, hogy szexuális támadások áldozatai kétszer olyan eséllyel mutattak a támadást követöen diagnosztizálható depressziót, szorongásos betegséget vagy kábítószerfüggést, mint mások. A legvalószínübben akkor bontakoztak ki ezek a zavarok, ha az áldozat gyermekkorában élte át a támadást. Söt akik gyerekkorukban éltek át szexuális bántalmazást, egész életükben sérülékenyebbek maradnak a pszichológiai betegségekkel szemben.

A szexuális bántalmazás stresszkeltö mivolta nemcsak magából a cselekményböl fakad, hanem abból is, hogy a társadalom gyakran a támadások áldozatait hibáztatja. Kulturális mítoszok és sztereotípiák (különösen megeröszakolt nök esetén) arra késztethetik az áldozatot, hogy bünösként titkolja a történteket, attól félve, hogy kinevetik, amiért "hagyta", hogy kihasználják. Ilyen mítosz, hogy "csak a rossz lányokat eröszakolják meg", "minden nö képes ellenállni az eröszaknak, ha tényleg akar", "biztosan ö provokálja", "amikor egy nö azt mondja, hogy nem, valójában azt akarja mondani, hogy igen", s "a nök azért kiáltoznak eröszakot, hogy ezzel molesztálják a férfiakat" (Burt, 1980).

Ahogy a társadalom egyre inkább felismeri, milyen gyakori a nemi eröszak és a szexuális bántalmazás, csak remélhetjük, hogy nagyobb eröfeszítések történnek ezek megakadályozására, s az áldozatokkal szembeni attitüdök megváltoznak. Addig is a visszaélések áldozatait segíteni lehet pszichoterápiával és olyan támogatócsoportok létrehozásával, ahol más, hasonló támadáson átesettekkel oszthatják meg élményeiket.

Képes-e a pszicho­-lógiai beavatkozás befolyásolni a rák lefolyását?

Sok tudós szkeptikus azt illetöen, hogy a pszichológiai beavatkozások jelentösen képesek lennének olyan súlyos kórfolyamatok, mint a rák kimenetelét befolyásolni. Azt mondják, hogy a célozgatás arra, hogy rákos betegek akaraterövel befolyásolhatják betegségüket, több kárt okoz, mint amennyit segít, mert a beteg kezdi úgy érezni magát, hogy ö a felelös azért, ha nem tudja meggyógyítani magát. Az adatok azonban egyre inkább azt sugallják, hogy létezik olyan támogató pszichológiai beavatkozás, amely lelassíthatja a rák elhatalmasodását. Spiegel és munkatársai (Spiegel, Bloom, Krae­mer és Gottheil, 1989) a legjobb adatokat ezzel kapcsolatban véletlenül nyerték. Jó néhány évvel ezelött kezdtek el egy vizsgálatot, ahol áttételes mellrákos betegeket véletlenszerüen vagy a hetenként összeülö támogatócsoportba vagy a csoport nélküli helyzetbe sorolták be (szokásos rákkezelést mindkét csoport tagjai kaptak). A támogatócsoportokban a halállal való szembenézés és a hátralévö napok életének teljessége volt a téma. Spiegel és munkatársai nem akarták befolyásolni a rák lefolyását - nem hitték, hogy erre mód van; csak azt szerették volna, hogy javuljon a rákos nök életminösége.

A kutatók voltak legjobban meglepve, mikor a vizsgálat kezdete után 48 hónappal mindazok az asszonyok, akik nem vettek részt a támogatócsoportban, meghaltak, míg a támogatócsoport tagjainak egyharmada még mindig élt. A kutatás kezdetétöl számított átlagos túl­élés a támogatócsoportban 40 hónap, a másik helyzetben pedig 19 hónap volt.

A csoportok között semmi más különbség nem volt, ami meg tudta volna magyarázni az átlagos túlélési idö különbségeit, kivéve a hetenkénti csoportülések. Vagyis nem volt különbség a rák súlyosságában, a terápiában és az élettartamot befolyásoló egyéb tényezökben. Spiegel és munkatársai kénytelenek voltak arra a következtetésre jutni, hogy beavatkozásuk ténylegesen meghosszabbította a támogatócsoportokban részt vevö asszonyok életét (hasonló eredményekre lásd még Richardson, Shelton, Krailo és Levine, 1990).

De hát hogyan befolyásolták ezek a beavatkozások a rákot? A kutatók szerint a hatás annak tulajdonítható, hogy a csoport többi tagjától szociális támogatást kaptak:

A támogatócsoportok rendkívül érzelemteliek voltak, és valóban támaszt nyújtottak. A tagok a haldoklással és a halállal kapcsolatos legmélyebb félelmeiket beszélték meg, meglátogatták egymást a kórházban, gyászoltak, ha a másik meghalt, elmentek a temetésre, s megsiratták barátaik elvesztését. A gyász megosztása mellett az asszonyok rendkívüli eröt merítettek egymásból. Az élet mestereinek érezték magukat, és ezt a bölcsességet a halállal való állandó szembenézésnek köszönhették. Új terveket szöttek; olyanokat, hogy átadják az élet értékeit gyermekeiknek, vagy hogy verseket írnak. (Spiegel, 1991, 62. o.)

A támogatócsoportokba járó személyek mindezeken túl kisebb érzelmi stresszt mutattak, s jobban kontrollálták testi fájdalmaikat, mint azok az asszonyok, akik nem vettek részt a támogatócsoportokban.

További vizsgálatok is folynak annak pontos meghatározására, hogy hogyan képesek a pszichológiai beavatkozások befolyásolni a betegség lezajlását. Lehet, hogy a stresszállapot csökkentése javítja az immunrendszer müködését, ami lelassítja a betegség elörehaladását. Az efféle vizsgálatok nagyon izgalmasak, mivel némi reményt adnak arra, hogy segíteni lehet majd a súlyos betegséggel szembenézö embereken.