ÉRZELMEK

ÉRZELMEK

Azok a legalapvetöbb érzések, amelyeket mindannyian átélünk, nemcsak olyan motívumokat tartalmaznak, mint az éhség vagy a nemi vágy, hanem olyan érzelmeket is, mint az öröm vagy a harag. Az érzelmek és a motívumok szorosan összetartoznak. Az érzelmek ugyanúgy aktiválhatják és irányíthatják a viselkedést, mint az alapvetö motívumok. Az érzelmek kísérhetik is a motivált viselkedést: például a szexualitás nemcsak eröteljes motívum, hanem az öröm egy lehetséges forrása is.

Hasonlóságuk ellenére a motívumokat és az érzelmeket meg kell különböztetni. A különbségtevés leggyakoribb alapja szerint az érzelmek kívülröl irányítottak, míg a motívumok belülröl aktiválódnak. Azaz az érzelmeket rendszerint külsö események váltják ki, és az emocionális reakciók ezen események felé irányulnak; ezzel szemben a motívumok gyakran belsö eseményeknek (például a homeosztázis megbomlásának) a következményei, és természetüknél fogva a környezet bizonyos tárgyai (mint például étel, víz vagy egy fajtárs) felé irányulnak. Az érzelmek és a motívumok közötti másik különbség az, hogy az érzelmek mindig aktiválják a vegetatív idegrendszert, míg a motívumok nem. Ezek a különbségek nem mindig egyértelmüek. Külsö forrás idönként kiválthat egy motívumot, mint amikor az étel megpillantása felkelti az éhséget. És a homeosztázis megbomlása által keletkezett rossz érzés (például erös éhség) érzelmeket aktiválhat. Az érzelmek és a motívumok mindemellett eléggé különböznek egymástól aktivációjuk forrásában, a szubjektív élményben és a viselkedésre gyakorolt hatásukban ahhoz, hogy külön kezeljük öket. 737i86h

Az érzelmek összetevöi

Egy érzelemnek több általános összetevöje van (Frijda Kuipers és Schure, 1989; Lazarus, 1991). Az érzelmekben legtöbbször felismert alkotóelem annak szubjektív élménye - az érzelem állapotához kapcsolódó belsö érzéseink. A második összetevö a testi reakció. Amikor például dühösek vagyunk, hangunk megemelkedik és remegni kezd, még ha nem is akarjuk. A harmadik összetevö az érzelemmel együtt járó, automatikusan elöjövö gondolatok és vélekedések összessége. Az öröm élményekor például gyakran gondolunk az öröm okára ("Megcsináltam - felvettek az egyetemre!"). Az emocionális élmény negyedik összetevöje az arckifejezés. Amikor például undort érzünk, valószínüleg szemöldökünket összeráncoljuk, szájunk kinyílik, és szemhéjunk össze­szükül. Az ötödik alkotóelem az érzelemre adott általános válasszal kapcsolatos; a negatív érzelmek például sötétebb színben tüntetik fel a világot. A hatodik összetevöt az érzelmekhez kapcsolódó cselekvéses tendenciák alkotják, azok a viselkedések, amelyeket az emberek az adott érzelem átélésekor hajlamosak véghezvinni. A düh például agressziót szülhet.

Az érzelem összetevöinek listája tehát a következöképpen alakul:

1. Az érzelem szubjektív élménye.

2. Belsö testi válaszok, elsösorban a vegetatív idegrendszer reakciói.

3. Az érzelemröl és a helyzetröl alkotott gondolatok.

4. Arckifejezések.

5. Érzelmi reakciók.

6. Cselekvéses tendenciák.

Önmagában ezen összetevök egyike sem érzelem. Ezeknek az alkotóelemeknek az együttese alkotja az egyes érzelmeket. Emellett mindegyik összetevö befolyásolhatja a többi összetevöt. A helyzet kognitív kiértékelése például egy sajátos érzelemhez vezethet. Ha például úgy véljük, hogy a boltban a pénztáros be akar csapni minket, valószínüleg dühbe gurulunk. Az érzelemröl elméleteket alkotó pszichológusok egyre inkább a rendszerszemlélet irányába mozdulnak, amelyben az érzelem minden egyes alkotóeleme kölcsönösen hat minden másik alkotóelemre (lásd 11.1. ábra). A modern érzelemelméletek döntö kérdései ezeknek az összetevöknek a pontos természetére és az összetevök közötti hatásokat közvetítö mechanizmusokra vonatkoznak. Az egyikfajta kérdés például az, hogyan járulnak hozzá a vegetatív válaszok, a vélekedések és ismeretek, valamint az arckifejezések az érzelem élményének intenzitásához. Dühösebbnek érezzük-e magunkat például akkor, amikor nagyobb vegetatív arousalt élünk át? Függ-e dühünk erössége attól, hogy vannak-e bizonyos gondolataink, vagy mutatunk-e bizonyos arckifejezéseket? Az érzelmek erösségével kapcsolatos ezen problémákon kívül vannak arra vonatkozó kérdések is, hogy az érzelmek mely összetevöi felelösek azért, hogy a különbözö érzelmeket különbözönek érezzük. Mely összetevök különböztetik meg az érzelmeket? Az intenzitásra és a különbségekre vonatkozó kérdések közötti különbség megértése érdekében vegyük észre, hogy bár lehet, hogy vegetatív arousalre szükség van az érzelem élményéhez, de ha ennek mintázata nagyjából azonos lenne minden érzelem esetén, akkor az arousal nem különböztethetné meg az érzelmeket.

Ezek a kérdések vezetnek majd minket, amikor a vegetatív arousalt, a kognitív kiértékelést és az arckifejezéseket tárgyaljuk meg. Ezután figyelmünket az érzelmi élmény általános reakcióira fordítjuk. A fejezet utolsó részében az érzelmek egy sajátos következményére összpontosítunk, amikor az agresszió témáját részletezzük. Elsösorban az intenzívebb érzelmi állapotokkal foglalkozunk - boldogság, szomorúság, düh, félelem és undor -, jóllehet a tárgyalás során elökerülö gondolatok és alapelvek az érzések sokaságára érvényesek.

Arousal és érzelmek

FIZIOLÓGIAI ALAPOK

Amikor egy olyan intenzív érzelmet élünk át, mint a félelem vagy a harag, rendszerint számos testi változásnak vagyunk a tudatában: gyors szívritmus és légzés, a torok és a száj kiszáradása, megnövekedett izomfeszültség, izzadás, a végtagok remegése és a gyomor hirtelen összeszükülése (lásd 11.1. táblázat). Az érzelmi arousal­lel együtt járó fiziológiai változások többsége a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágának aktivációjából származik, mivel ez készíti elö a szervezetet a vészreakcióra (lásd 2. fejezet). A szimpatikus idegrendszer a következö változásokért felelös:

1. A vérnyomás és a szívritmus nö.

2. A légzés felgyorsul.

3. A pupillák kitágulnak.

4. Az izzadás fokozódik, miközben a nyálelválasztás és a mucin (a nyálkahártyák váladéka) elválasztása csökken.

5. A vércukorszint emelkedik, hogy több energiát biztosítson.

6. A vér gyorsabban alvad a sebeknél.

7. A vér a gyomorból és a belekböl az agyba és a vázizmokba áramlik.

8. A szörzet feláll, "libabört okozva".

A szimpatikus rendszer a szervezet energiáit mozgósítja. Amint az érzelem lecsillapodik, a paraszimpatikus idegrendszer - az energiatartalékoló rendszer - felülkerekedik, és visszaállítja a szervezet normális állapotát.

A vegetatív idegrendszernek ezeket a müködéseit az agy bizonyos területeinek - például a hipotalamusznak (amely, ahogyan azt az elözö fejezetben láttuk, kitüntetett szerepet játszik sok biológiai késztetésben) és a lim­bikus rendszer egyes részeinek - aktivitásai váltják ki. Ezeknek a területeknek az impulzusai az agytörzsi ideg­magvakhoz jutnak, amelyek a vegetatív idegrendszer müködését vezérlik. A vegetatív idegrendszer ezután közvetlenül irányítja az izmokat és a belsö szerveket, hogy beindítsa az említett testi változásokat, valamint a mellékvese hormontermelésének szabályozásával közvetetten is részt vesz további fiziológiai reakciók elöidézésében.

Figyeljük meg, hogy az a fajta fokozott fiziológiai arousal, amit leírtunk, olyan érzelmi állapotokra jellemzö, mint a harag és a félelem, melyekben az élölénynek fel kell készülnie a cselekvésre: például a küzdelemre vagy a menekülésre. (A fenyegetö vagy stresszhelyzetre adott "harcolj vagy menekülj" válasz szerepét a 14. fejezetben részletezzük.) Örömteli izgalom vagy szexuá­lis arousal a fentiekhez hasonló reakciókat eredményezhet. Ugyanakkor az olyan érzelmek meglétekor, mint a bánat és a szomorúság, egyes testi müködések gyengülhetnek vagy lelassulhatnak.

AZ ÉRZELMEK INTENZITÁSA

Mi a kapcsolat az emelkedett fiziológiai arousal és az érzelmek szubjektív élménye között? Saját vegetatív izgalmunk észlelése részét képezi-e az érzelmi élménynek? E kérdések megválaszolása érdekében a kutatók gerincvelöi sérülésben szenvedö betegek érzelmi életét tanulmányozták. Ha a gerincvelö kettéválik, a sérülés pontja alatti érzékletek nem érhetik el az agyat. Mivel ezek közül az érzékletek közül néhány a szimpatikus idegrendszerböl származik, a sérülések csökkentik a vegetatív arousal hozzájárulását az emóció érzéséhez. Egy kísérletben gerincvelöi sérülést szenvedett háborús veteránokat aszerint osztottak öt csoportba, hogy milyen gerincvelöi szinten történt a sérülés. Az egyik csoportban a sérülés a nyak közelében volt (a nyaki szakaszon), amikor is a paraszimpatikus idegrendszernek csak az egyik ága sértetlen, és a szimpatikus rendszernek nincs beidegzése. Egy másik csoportban a sérülés a gerincvelö aljához volt közel (a keresztcsonti szakaszon), a szimpatikus és paraszimpatikus rendszer legalább részleges beidegzésével. A maradék három csoport a fenti két véglet között helyezkedett el. Az öt csoport a testi érzékelés kontinuumát képviselte: minél magasabb szintü a gerincvelöi sérülés, annál kevesebb visszajelentést kap az agy a vegetatív idegrendszerböl.

Ezeket a személyeket arra kérték, hogy határozzák meg saját érzéseiket félelem, harag, bánat és szexuális izgalom helyzeteiben. A vizsgálatban részt vevöknek fel kellett idézniük egy érzelmet kiváltó helyzetet a sérülés elöttröl, valamint egy hasonló szituációt a sérülést követöen, majd össze kellett hasonlítaniuk a két érzelmi élmény intenzitását. A félelem és harag állapotainak adatait a 11.2. ábrán tüntettük fel. Tisztán látható, hogy minél magasabb szintü a gerincvelö sérülése (tehát minél kevesebb a vegetatív idegrendszerböl származó visszajelentés), annál nagyobb a sérülést követöen az érzelmi intenzitás csökkenése. A szexuális izgalom és a szomorúság eseteire ugyanez az összefüggés érvényes. A vegetatív arousal megvonása tehát jelentös csökkenést eredményezett a szubjektíven átélt érzelemben.

A magasabb gerincvelöi szinten sérült betegek beszámolói azt sugallják, hogy képesek emocionálisan rea­gálni a kiváltó helyzetre, de valójában nem élnek át érzelmet. Például: "Ez egyféle hideg harag. Idönként mér­gesen cselekszem, ha valami igazságtalanságot látok. Üvöltök, káromkodok, felfordulást csinálok, mert arra jöttem rá, ha idönként nem teszem ezt, akkor az emberek kihasználnak; de nem kell annyira felhevülnöm ehhez, mint korábban. Ez egyféle mentális harag." Vagy: "Azt mondom, félek, mint amikor egy igazán nehéz vizsgára megyek az iskolába, de valójában nem érzek félelmet, nem feszült és nem remeg mindenem, nem érzek ürességet a gyomromban, ahogy korábban tapasztaltam."

Az elözö kísérlet fontos, de nem teljesen objektív, mivel az érzelmet kiváltó helyzetek egyénenként eltéröek, és a személyek saját tapasztalataikról számoltak be. Egy ezt követö kísérlet sokkal objektívebb helyzetet eredményezett: minden kísérleti személyt azonos szituá­cióba helyeztek, és az érzelmeiket független bírák ítélték meg. Gerincvelöi sérült férfi betegeknek felöltözött és meztelen nöket ábrázoló képeket mutattak. Az instrukció szerint azt kellett elképzelniük, hogy egyedül vannak a nökkel. A személyek beszámoltak a saját gondolataikról és érzéseikröl, amit azután a bírálók az ezekben kifejezett érzelem szempontjából értékeltek. Azok a betegek, akiknél a sérülés magasabb helyen történt, kisebb szexuális izgalomról számoltak be, mint azok, akiknél alacsonyabb szintü gerincvelöi szakasz sérült (Jasmos és Hakmiller, 1975). Ismét azt látjuk, hogy minél kevesebb a vegetatív rendszerböl a visszacsatolás az agy felé, annál kevésbé erös az érzelem.

KÜLÖNBÖZŐ ÉRZELMEK

Az érzelmi élmény intenzitásához a vegetatív arou­s­al egyértelmüen hozzájárul. De ez különbözteti-e meg az érzelmeket? Létezik-e az örömre vonatkozó külön fiziológiai mintázat, egy másik a dühre, egy harmadik a félelemre és így tovább? Ez a kérdés William James érzelemröl szóló, korszakos jelentöségü dolgozatában vetödik fel (James, 1884), amelyben James azt állítja, hogy egy érzelem szubjektív élménye a testi változások észlelése: "azért félünk, mert elfutunk", "mérgesek vagyunk, mert ütünk". Nagyjából ugyanabban az idöben Carl Lan­ge dán fiziológus hasonló állásponton volt, de számára a testi változásokba a vegetatív arousal is beletartozott. Kombinált elképzelésük, mely James-Lange-elméletként ismert, a következöképpen szól: mivel a vegetatív arousal (és talán más testi változások) észlelése alkotja egy érzelem élményét, és mivel a különbözö érzelmeket különbözönek érezzük, mindegyik érzelemhez kell legyen egy külön vegetatív aktivitási mintázat. A James-Lange-elmélet tehát azt állítja, hogy a vegetatív arousal különbözteti meg az érzelmeket.

Az elméletet kemény támadások érték az 1920-as években (különösen a vegetatív arousalre vonatkozó részét). A támadást a fiziológus Walter Cannon (1927) vezette, aki három fö ellenérvet állított fel:

1. Mivel a belsö szervek viszonylag érzéketlenek, és beidegzésük gyenge, a belsö változások túl lassúak ahhoz, hogy az érzelem átélésének forrásai lehessenek.

2. Érzelemmel együtt járó testi változások mesterséges elöállítása - például adrenalin beadása - nem vált ki igazi emocionális élményt.

3. Az egyik érzelmi állapot vegetatív arousaljének mintázata nem sokban különbözik a többiétöl; például a harag gyorsabb müködésre készteti a szívet, de ugyanezt váltja ki szerelmünk megpillantása is.

A harmadik ellenérv nyíltan tagadja, hogy a vegetatív arousal alapján meg lehet különböztetni az érzelmeket.

Pszichológusok azóta is próbálják megcáfolni Can­non harmadik pontját, miközben a vegetatív arousal összetevöi­nek egyre pontosabb méröeszközeit fejlesztették ki. Bár az ötvenes években néhány kísérlet különbözö fiziológiai mintázatokat talált a különbözö érzelmek esetén (Ax, 1953; Funkenstein, 1955), a nyolcvanas évekig a legtöbb vizsgálat nem talált a különbözö érzelmekre elkülönült fiziológiai mintázatot. Az Ekman és munkatársai (1983) által végzett kísérlet azonban azt mutatja, hogy valóban léteznek a különbözö érzelmeknek megfelelö elkülönült mintázatok. A kísérleti személyek a hat érzelem - meglepödés, undor, bánat, harag, félelem és öröm - emocionális kifejezéseit hozták létre egy-egy adott arcizom összehúzásával. (A kísérleti személyek többsége színész volt, és a feladat végrehajtását elözetes betanítás, valamint tükör használata segítette.) Az alatt a tíz másodperc alatt, amíg az érzelem az arcukon tükrözödött, a kutatók megmérték szívritmusukat, börhömérsékletüket és a vegetatív arousal más jelzöértékeit. Ezeknek a méréseknek a sokasága feltárta az érzelmek közötti különbségeket (lásd 11.3. ábra). A harag, félelem és bánat negatív érzelmeinél a szívritmus gyorsabb volt, mint az örömnél, meglepödésnél és undornál; s az elöbbi három érzelmet annak alapján lehetett egymástól elkülöníteni, hogy a börhömérséklet harag esetében magasabb, mint félelemben és bánatban. Így annak ellenére, hogy a harag és szerelmünk megpillantása egyaránt gyorsabb müködésre készteti a szívet, csak a harag dobogtatja meg sokkal gyorsabban. És jóllehet a haragban és a félelemben sok közös vonás van, a harag "forró", míg a félelem "hideg" (nem meglepö, hogy az emberek haragjuk jellemzésére a "felforrt a vérem" kifejezést használják).

A legutóbbi kutatások szerint ezek a különbözö aktivitásmintázatok egyetemesek lehetnek. Ekman és munkatársai egy miénktöl eléggé különbözö kultúrájú nyugat-szumátrai minangkabau törzs tagjait tanulmányozták. Itt is mérték a különbözö érzelmek (félelem, düh, szomorúság és undor) kifejezödésekor a szívverést, börhömérsékletet és az arousal más jelzéseit. Bár a fiziológiai változások erössége kisebb volt, mint az amerikaiaknál elözöleg mért értékek, a különbözö érzelmekhez tartozó arousal­mintázat azonos volt. A szívritmus most is gyorsabb volt düh, félelem és szomorúság esetén, mint az undor esetén, és a börhömérséklet legmagasabbnak a dühnél mutatkozott (Levenson, Ekman, Heider és Friesen, 1992).

A fenti eredmények fontosak, de semmi esetre sem nyújtanak egyértelmü bizonyítékot a James-Lange-elmélet vagy azon állítás mellett, amely szerint a vegetatív arousal az egyetlen összetevö, amely elkülöníti az érzelmeket. A fenti vizsgálatok mindössze azt mutatták ki, hogy van néhány fiziológiai különbség az érzelmek között, és nem azt, hogy ezeket a különbségeket észleljük úgy, mint az érzelmek közötti minöségi különbségeket. Még ha a vegetatív arousal segít is megkülönböztetni néhány érzelmet, valószínütlen, hogy az összeset elkülöníti; a megelégedettség és a büszkeség közötti különbséget minden bizonnyal nem a zsigeri reakciókban fogjuk megtalálni. Továbbá a Cannon által a James-Lange-elmélet ellen felhozott elsö két érv még mindig érvényes: a vegetatív arousal túlságosan lassú ahhoz, hogy megkülönböztesse az érzelmeket, és az arousal mesterséges gerjesztése nem eredményez igazi érzelmet. Ilyen érvek miatt számos pszichológus még mindig úgy gondolja, hogy a vegetatív arousalen kívül valami másnak is részt kell vennie az érzelmek elkülönítésében. Ez - sokak szerint - a kiváltó helyzet kognitív kiértékelése.

Kogníció és érzelmek

Amikor egy eseményt vagy cselekedetet észlelünk, személyes céljaink és jóllétünk szempontjából értelmezzük a helyzetet; a kiértékelés eredménye egy vélekedés, mely pozitív ("Megnyertem a meccset, és örülök") vagy negatív ("Megbuktam a vizsgán, és szomorú vagyok"). Ezt a mérlegelést nevezzük kognitív kiértékelésnek.

AZ ÉRZELMEK INTENZITÁSA ÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE

Egy helyzet értelmezése természetesen hozzájárul érzelmi élményünkhöz. Ha egy kocsiban ülünk, amely egy meredek lejtön kezd elindulni, félelmet vagy rettegést érzünk, de ha tudjuk, hogy a "kocsi" egy hullámvasút része, a félelem rendszerint sokkal kisebb. Ha valaki azt mondja nekünk, hogy ki nem állhat minket, nagyon dühösek leszünk, esetleg fájdalmat is érezhetünk, ha az illetö a barátunk, de éppen csak zavarba jövünk, ha a személy egy elmebeteg, akivel azelött sohasem találkoztunk. Ha egy filmben azt látjuk, hogy egy afrikai törzs tagjai vágást ejtenek egy fiatal fiú testén, gyalázatosnak tartjuk, ha azt hisszük, hogy kínozzák a fiút, de viszonylagos közönyt is érezhetünk, ha azt gondoljuk, hogy a férfiak beavatási szertartást hajtanak végre. Ezekben és még sok más esetben a helyzet kognitív kiértékelése határozza meg érzelmi élményünk intenzitását (Lazarus, 1990; Lazarus, Kanner és Folkman, 1980).

A kognitív kiértékelés az érzelmek elkülönítéséért is nagymértékben felelös. Szemben a vegetatív arousallel, a kiértékelésböl származó vélelmek elég gazdagok ahhoz, hogy az érzelmek számos különbözö formáját elkülönítsék, és a kiértékelö folyamat lehet olyan gyors, hogy megmagyarázza azt a sebességet, amellyel bizonyos érzelmek keletkeznek. Továbbá majdnem mindig hangsúlyozzuk az érzelmeink értelmezését, amikor leírjuk egy érzelem minöségét. Azt szoktuk mondani: "Mérges voltam, mert nem volt tisztességes", vagy: "Féltem, mert egyedül voltam." Az igazságosság és az elhagyatottság egyértelmüen vélekedések, amelyek kognitív kiértékelés eredményei.

Ezek a megfigyelések azt sugallják, hogy a kognitív kiértékelés gyakran elégséges az élmény minöségének meghatározásához. Azaz, ha az emberekben a vegetatív arousal semleges állapotát váltjuk ki, érzelmük minöségét egyedül a helyzet kiértékelése határozza meg. Elöször Schachter és Singer (1962) ellenörizte ezt a feltételezést kísérletben, amely alapvetö hatást gyakorolt a következö két évtized érzelemelméleteire.

A kísérleti személyeknek adrenalininjekciót adtak, amely általában vegetatív arousalt okoz: erös szívritmus- és légzésszám-növekedés, izomremegés és fokozott izgalmi állapot keletkezik. A kísérletvezetök a kísérleti személyeknek beadott adrenalin hatására vonatkozó információt változtatták. Néhány kísérleti személyt pontosan felvilágosítottak a szer következményeiröl (szív­rit­mus­gyorsulás, izomremegés stb.), másokat félrevezettek, azt állítva, hogy a szer zsibbadást okoz. Az informált személyeknek volt magyarázatuk az izgalmukra, a félreinformáltaknak nem. Hogy a félreinformált személyek hogyan értelmezték a tüneteket, az attól a helyzettöl függött, amibe helyezték öket. A kísérleti személyeket egy szobában hagyták egy másik személlyel, aki látszólag másik kísérleti személy, valójában a kísérletvezetö beépített embere volt. A beépített ember vagy örömhelyzetet teremtett úgy, hogy feldobottan viselkedett (papírrepülöket hajtogatott, papírgalacsinokat szemétkosárba dobálva "kosarazott" stb.), vagy dühhelyzetet azzal, hogy mérgesen viselkedett (panaszkodott a kísérletre, neheztelését fejezte ki a kérdöívvel kapcsolatban, amit a személyeknek ki kellett tölteniük, majd széttépte azt, és kirohant a szobából). Az eredmények azt jelezték hogy az örömhelyzetbe juttatott félreinformált személyek boldogabbnak vélték magukat, mint ugyanebben a helyzetben az informált személyek, és a dühhelyzetbe sorolt félreinformált személyek mérgesebbnek osztályozták magukat, mint az informált személyek ugyanebben a helyzetben. Más szóval, azoknak a személyeknek a szubjektív élményét, akiknek arousaljükre vonatkozóan fiziológiai magyarázat állt rendelkezésére, kevésbé befolyásolta a helyzet, mint azokét, akiknek nem volt ilyen magyarázatuk.

Schachter és Singer kísérletének nagyon nagy hatása lett, noha ez talán nem is volt annyira megalapozott. A vizsgálat eredményeinek mintázata nem igazán támasztotta alá a kísérletezök feltételezését, mivel bizonyos fontos kísérleti csoportok közötti különbség nem érte el a statisztikailag szignifikáns szintet, és a placébót kapott kontrollcsoport nem egészen a hipotézisekkel összhangban válaszolt a kísérleti manipulációkra. Emellett a vegetatív arousal nem biztos, hogy azonos volt az öröm- és a dühhelyzetekben, és bizonyos, hogy nem volt semleges.

A késöbbi kísérletekben a személyek az érzelmeiket negatívabbnak (kevésbé vidámnak, illetve még haragosabbnak) értékelték, mint a beépített személy cselekedetei indokolták, és ezzel egyben azt sugallták, hogy az adrenalin által kiváltott fiziológiai arousalt valahogyan kellemetlennek érzik. Ezekben a kísérletekben néha nehéz volt Schachter és Singer eredeti eredményeit megismételni (Marshall és Zimbardo, 1979; Maslach, 1979). Ezért még mindig szükségünk van annak bizonyítására, hogy a teljesen semleges arousalt félre lehet értelmezni.

Erre vonatkozóan a következö kísérlet szolgált bizonyítékkal. A kísérleti személyek elöször megeröltetö testmozgást végeztek, majd ezt követöen egy olyan feladatban vettek részt, amelyben a beépített ember provokálta öket. A mozgás semleges fiziológiai arousalt váltott ki, amely fennmaradt a provokálás idöpontjáig. Ennek az arousalnek kellett volna a provokálás által kiváltottal együtt még intenzívebb dühöt eredményeznie. Így is történt. Azok a személyek, akik elözöleg tornáztak, sokkal agresszívebben válaszoltak a provokációra, mint azok, akik nem (Zillman és Bryant, 1974).

Az ilyen irányú kutatások tanulsága az, hogy emocionális helyzetben a kiváltó esemény általában vegetatív arousalt és kognitív kiértékelést egyaránt eredményez. Az arousal észlelt arousalhez, a kiértékelés pedig egy vélekedéshez vezet, amelyek együtt határozzák meg az észlelt érzelmet. Az észlelt arousalt és a vélekedést nem egymástól függetlenül tapasztaljuk: inkább az a helyzet, hogy az arousalt a vélekedésnek tulajdonítjuk: "Kalapál a szívem, mert ideges vagyok." Ezek a kutatások azt mutatják, hogy mind az arousal, mind a kiértékelés hozzájárul az élmény intenzitásához, és hogy idönként a kiértékelés magában is meghatározhatja az élmény minöségét. Bár a kutatás azt jelzi, hogy az arousal segíthet az érzelmek megkülönböztetésében, úgy tünik, hogy kisebb szerepet játszik, mint a kiértékelés.

Habár a 11.4. ábrán látható elemzési séma hasznosnak bizonyult, egy fontos szempontból túlegyszerüsíti a dolgokat. Az összetevök, a vegetatív arousal és a kognitív kiértékelés maguk is komplex események, amelyeknek további alkotórészeik vannak, és ezek az alkotórészek nem mind egyszerre jelennek meg. Tegyük fel, hogy egy ismerösünk egy megjegyzése megsért minket. Elöször felfogjuk a megjegyzés kellemetlenségét, aztán egy kis izgatottságot érzünk, aztán még mélyebben kiértékeljük, amit mondott, miközben még erösebb izgatottságot élünk át, és így tovább. A vegetatív arousal és a kognitív kiértékelés tehát idöben kiterjedt események, és ezen események alkotórészei egymással párhuzamosan jelenhetnek meg (Ellsworth, 1991).

A KIÉRTÉKELÉS DIMENZIÓI

A 11.4. ábra c) pontja az érzelmek egy harmadik elméletét vázolja, amelyet itt mi kiértékelés­elmé­let­nek nevezünk. Ez tulajdonképpen az elméleteknek egy olyan csoportja, amely szerint a helyzetek (és nem az általános fiziológiai arousal) kiértékelése az, ami az érzelem átéléséhez és az ahhoz kapcsolódó fiziológiai válaszokhoz vezet. Ezek közé a kiértékeléselméletek közé tartoznak 1. azok az elméletek, amelyek meghatározzák a mindenki által átélt elsödleges érzelmeket, és aztán megadják, hogy milyenfajta helyzetek és kiértékelések vezetnek ezekhez az elsödleges érzelmekhez; és 2. azok az elméletek, amelyek a kiértékelés elsödleges dimenzióit azonosítják, és megadják, hogy milyen érzelmek keletkeznek ezekböl a kiértékelésekböl.

Az elsö csoportba tartozó kiértékeléselméletek szerint aránylag kisszámú "elsödleges" érzelem létezik, és mindegyik egy-egy alapvetö élethelyzettel hozható összefüggésbe. A 11.2. táblázat felsorol néhány érzelmet (például félelem) a megfelelö élethelyzetekkel (például fenyegetés) együtt. Ezek az alapvetö érzelmek minden emberi kultúrában és az állatvilágban is megtalálhatók. Egyes eseményeket talán mindenki azonosan értékel. Egy nagy, sziszegve közeledö kígyó például valószínüleg minden ember és emlösállat számára fenyegetésként értékelödik ki. De azok az események, amelyek a 11.2. táblázat kiértékeléseit kiválthatják, fajról fajra és kultúráról kultúrára különbözhetnek (Scherer, 1988). Sok amerikai például meglepödne, ha a tengerparton sétálva azt venné észre, hogy mindenki meztelen; a brazilok azonban nem csodálkoznának, mert a meztelen napozás Brazíliában sokkal gyakoribb, mint az Egyesült Államokban.

A második csoportba sorolt kiértékeléselméleteket a kiértékelés (nem pedig az érzelmek) elsödleges dimenziói és azok érzelmi következményei érdeklik. A 11.3. táblázatban egy példát mutatunk be. A helyzetek egyik dimenziója a várható esemény "kívánatossága", míg egy másik az, hogy az esemény ténylegesen bekövetkezik-e vagy sem. Ezt a két dimenziót kombinálva (11.3. táblázat bal oldali része) négy lehetséges helyzetet kapunk, amelyek mindegyike külön érzelemnek felel meg. A magyarázat érthetösége érdekében csak négy érzelmet használunk. Amikor egy kívánt esemény megtörténik, örömöt érzünk; ha nem következik be, bánatot élünk át; amikor egy nemkívánatos esemény következik be, aggodalmat érzünk; és amikor egy nemkívánatos esemény nem következik be, megkönnyebbülést. Például ha egy fiatal nö egy vonzó férfihoz megy hozzá, aki köztudottan nem veti meg az italt, akkor a nö örülni fog ("megkap" valamit, ami számára kívánatos), vetélytársa bánkódik (nem kap meg valami számára kívánatos dolgot), a feleség szülei aggódni fognak (kapnak valami nemkívánatosat), míg a férj szülei megkönnyebbülnek (megszabadulnak egy nemkívánatos helyzettöl).

A fenti példa csak két dimenziót használ, de a kognitív kiértékelés legtöbb elmélete több dimenzió meglétét feltételezi. Smith és Ellsworth (1985, 1987) például azt találta, hogy legalább 6 dimenzió szükséges 15 különbözö érzelem (például düh, büntudat, szomorúság stb.) leírásához. Ezek a dimenziók: a) a helyzet kívánatossága (kellemes vagy kellemetlen); b) a helyzethez elövételezett eröfeszítés mennyisége; c) a helyzet bizonyossága; d) a figyelem, amit a személy a helyzetnek akar szentelni; e) a helyzet felett érzett kontroll erössége; és f) a helyzetben jelen lévö nem emberi eröknek tulajdonított befolyás. Az utolsó két dimenzió müködését szemléltetik a következö példák: a düh egy kellemetlen helyzet, amelyet egy másik személy okozott, a büntudat kellemetlen helyzet, amelyet a személy maga hozott létre, és a szomorúság kellemetlen helyzet, amely a körülmények kontrollja alatt áll. Így például ha barátunkkal együtt kihagyunk egy koncertet, amelyre nagyon vágytunk, dühösek leszünk, ha azért történt így, mert barátunk elvesztette a jegyet, büntudatot érzünk, ha mi vesztettük el, és szomorúságot, ha a koncert az elöadó betegsége miatt maradt el. E megközelítésnek az az elönye, hogy a kiértékelési folyamatot részletezi, és magyarázattal szolgál az érzelmi tapasztalatok széles tartományára.

NÉHÁNY KLINIKAI KÖVETKEZTETÉS

Az, hogy a kognitív kiértékelés különbözteti meg az érzelmeket, segít megérteni egy rejtélyes klinikai megfigyelést. Klinikusok számolnak be arról, hogy néha úgy tünik, a beteg érzelmet él át, de nincs annak tudatában. Tehát a betegnek nincs emocionális élménye, mégis egy bizonyos fokig az érzelemmel konzisztens módon reagál: például, habár talán nem dühös, mégis ellenségesen viselkedik. Mindemellett egy késöbbi idöpontban átélheti az érzelmet, és egyetérthet azzal, hogy bizonyos értelemben korábban is rendelkezett vele. Freud (1915/1976) úgy gondolta, hogy ez a jelenség a "fájdalmas" gondolatok elnyomásának következménye. A ki­értékelésre és az érzelemre vonatkozó jelenkori vizsgálatok összeegyeztethetök ezzel az elképzeléssel. Mivel egy érzelem minöségét a helyzetröl kialakított vélekedés szolgáltatja, az adott vélekedés tudatba kerülésének megakadályozása (elfojtás) meggátolja a személyt az érzelem minöségének tapasztalásában.

A klinikai elemzés és a kísérleti kutatás közötti másik kapcsolódási pont az érzelmi fejlödésnél kínálkozik. A klinikai tapasztalatok azt sugallják, hogy az emberek öröm- és fájdalomérzékletei nagyon keveset változnak, mialatt gyermekböl felnötté válnak; az érzésekhez kapcsolódó gondolatok azonban fejlödnek (Brenner, 1980). Az öröm érzékelése tehát ugyanaz lehet három-, illetve harmincéves korban, de ami örömre késztet, az nagyon különbözö. A fejlödésnek ez a mintázata tökéletesen illeszkedik azokhoz a tényekhez, amelyeket az érzelmekröl áttekintettünk. Az öröm és a fájdalom érzései feltehetöleg a vegetatív arousal­böl származó vissza­jelentésnek köszönhetöek, és ennek az arousalnek a természete nem sokat változik az élet során. Ezzel szemben az érzésekkel összekapcsolt gondolatok egyszerüen érzelmi vélekedések, és a fejlödésnek ugyanazt a min­táját kell hogy kövessék, mint a megismerés más té­nyezöi.

A kiértékelésre vonatkozó vizsgálatok egy olyan jelenséggel is összhangban vannak, amely nemcsak a klinikusok, hanem mindannyiunk számára ismerös: egy helyzet érzelemkiváltó mértéke a múltbeli tapasztalatoktól függ. Amikor egy túl sokat bíráló fönökkel szembesülünk, van, aki csak bosszankodik, míg mások dühbe gurulnak. Mivel magyarázható ez a különbség? Valószínüleg a múltbeli tapasztalatok különbségeivel: a dühbe jövök talán egy túl kritikus tekintélytöl szenvedtek a múltban, míg azok, akik csak bosszankodnak, nem rendelkeznek ilyen tapasztalattal. A múltbeli tapasztalat és az aktuális érzelem közötti lehetséges kapcsolat a kiértékelési folyamat: azaz múltbeli tapasztalatunk meghatározza az aktuális helyzetröl alkotott véleményünket, és ez a vélemény befolyásolja az átélt érzelmet.

ÉRZELEM KIÉRTÉKELÉS NÉLKÜL

Van olyan érzelem, amelyben nincs kognitív kiértékelés? Amikor a patkányt elöször áramütés éri, feltehetöen keveset gondolkozhat rajta, és emocionális reakció­ja kognitív kiértékeléstöl mentes. Hasonlóképpen, ha hirtelen egy pofont kapunk, érzelmet élünk át, mielött értelmezhetnénk az eseményt.

Ezek a példák arra utalnak, hogy kétféle érzelem lehet: azok, amelyek kognitív kiértékelésre alapozódnak, és azok, amelyek megelözik a kognitív folyamatokat (Za­jonc, 1980, 1984). Ezt a kettösséget alátámasztják azok az érzelem fiziológiájával kapcsolatos kutatások, amelyek az érzelmekben szerepet játszó agyterületeket keresik. Az egyik ilyen terület az amygdala, egy kis, mandula alakú rész az agy alsó felén, amelyröl ismert, hogy rögzíti az emocionális reakciókat. A legutóbbi idökig úgy hitték, hogy az amygdala minden bemenetét a kéregböl kapja, és mivel a kéreg a kogníció helye, az amygdala bemeneteiröl azt gondolták, hogy mindig a kognitív kiértékelést is tartalmazzák. De újabb, patkányokon végzett kutatások feltártak az amygdala és az érzékleti csatornák közötti kapcsolatokat is, amelyek nem haladnak keresztül az agykérgen. Ezek a kapcsolatok lehetnének az alapjai a prekognitív érzelmeknek, azaz a kiértékelésre nem alapozó érzelmeknek. Az amyg­dala tehát elöbb képes egy veszélyes helyzetre válaszolni, mint az agykéreg, ami azt jelenti, hogy néha azelött érzünk, mielött gondolkodnánk. Ha például szemünk sarkából valami olyasmit látunk, ami egy kígyóra emlékeztet, amygdalánk azelött küldhet félreugrásra késztetö vészjelzést, mielött az agykéreg meghatározná, hogy a kérdéses tárgy valójában csak egy ártalmatlan fadarab. Bár ezek a megfigyelések patkányokon végzett kutatásokon alapszanak, okkal feltételezhetjük, hogy ezek az idegpályák emberekben is léteznek (Le Doux, 1989).

Bár lehetnek érzelmi élményeink kognitív kiértékelés nélkül, ezek az élmények csak differenciálatlan pozitív és negatív érzésekre korlátozódnak. Ha a kognitív kiértékelést olyan tágan határozzuk meg, hogy az azokat a primitív és automatikus helyzetértékeléseket tartalmazza, amelyekre az evolúció folyamán tettünk szert, akkor akár mondhatjuk, hogy szinte minden érzelem megkövetel egyfajta kiértékelést (Lazarus, 1991).

Érzelemkifejezés

Egy érzelmet kísérö arckifejezés természetesen az adott érzelem kommunikációját szolgálja. Darwin 1872-ben megjelent klasszikus müve (Az érzelem kifejezése az embernél és az állatnál) óta pszichológusok az érzelmek kommunikációját fontos funkciónak tekintik, olyannak, amelynek túlélési értéke van a faj számára. A megrettenés látványa másokat arra figyelmeztet, hogy veszély van jelen, annak észlelése pedig, hogy valaki mérges, azt tudatja velünk, hogy valószínüleg agresszíven fog viselkedni. A legfrissebb kutatások túllépnek a darwini hagyományon, és azt sugallják, hogy a kommunikatív funkció mellett az érzelmi kifejezések éppúgy hozzájárulnak a szubjektív élményhez, mint az arousal és a kiértékelés. Ezt az elméletet ábrázoltuk a 11.4. ábra d) pontjában.

AZ ÉRZELMI KIFEJEZÉSEK KOMMUNIKÁCIÓJA

Úgy tünik, bizonyos arckifejezéseknek egyetemes jelentésük van, attól a kultúrától függetlenül, amelyben az egyén nevelkedett. Amikor öt különbözö országból származó emberek (Egyesült Államok, Brazília, Chile, Argentína és Japán) az öröm, düh, bánat, undor, félelem és meglepödés arckifejezéseit tükrözö fényképeket néztek, nem okozott gondot azoknak az érzelmeknek az azonosítása, amelyet a kifejezések hordoztak. Még távoli, írástudatlan törzsek (az új-guineai fore és dani törzs) tagjai is, akik gyakorlatilag nem kerültek kapcsolatba nyugati kultúrákkal, képesek voltak helyesen azonosítani az arckifejezéseket. Hasonlóképpen amerikai föiskolások, akik fore bennszülöttek érzelemkifejezéseit nézték video­felvételen, pontosan határozták meg az érzelmeket, jóllehet a félelmet és a meglepödést néha összekeverték (Ekman, 1982).

Bizonyos érzelemkifejezések egyetemessége alátámasztja Darwin állítását, amely szerint azok evolúciós történettel rendelkezö, veleszületett válaszok. Darwin szerint az érzelemkifejezések többsége öröklött mintázatú, és eredetileg valamilyen túlélési értékük volt. Az undor vagy az elutasítás kifejezése például az állat azon kísérletén alapszik, mellyel megszabadulni igyekszik valami kellemetlentöl, amit bevett, lenyelt. Így írt Darwin 1872-ben:

Az "undor" szó legegyszerübb értelmében valami, az ízlelés számára visszataszítót jelent. De minthogy az undor bosszúságot is okoz, rendszerint a szemöldök összehúzása és olyan gesztusok kísérik, mintha a személy elnyomná vagy távol tartaná magától a visszataszító tárgyat. A fokozott undort olyan száj körüli mozgások fejezik ki, amelyek megegyeznek a hányást elökészítö mozgásokkal. A száj szélesre nyílik, az alsó ajak visszahúzódik. A szemhéjak részleges lezárása vagy a szemek elfordítása, illetve az egész test elfordítása az utálat erös érzelemkifejezéséhez hasonlóak. Úgy tünik, ezek a cselekedetek azt fejezik ki, hogy a lenézett személyre nem érdemes pillantani, vagy ellenszenves meglátni. A köpködés a megvetésnek és az undornak szinte univerzális jele. A köpködés nyilvánvalóan a száj számára visszataszító dolgok elutasítását képviseli.

Míg néhány arckifejezés és gesztus, úgy tünik, veleszületetten kapcsolódik bizonyos érzelmekhez, mások a kultúrából elsajátítottak. Egy pszichológus átnézte a kínai regényirodalmat, hogy meghatározza, hogyan ábrázolják a kínai írók a különbözö emberi érzelmeket. Számos, az érzelmek esetén átélt testi változás (kipirulás, hideg veríték) ugyanazokat az érzelmi tüneteket képviseli a kínai irodalomban, mint a nyugati írásokban. A kínaiak azonban egészen eltérö érzelemkifejezésekkel is rendelkeznek. A kínai kultúrát nem ismerö magyar olvasó egészen biztosan félreértelmezné a következö, kínai regényekböl származó idézeteket (Klineberg, 1938).

"Kinyújtotta a nyelvét."

(A meglepödés jeleit mutatta.)

"Tapsolt."

(Aggódott vagy csalódott volt.)

"Megvakarta az arcát és a fülét."

(Örült.)

"Kikerekedtek és szélesre nyíltak a szemei."

(Mérges lett.)

Minden kultúrában vannak az érzelmekre vonatkozó megnyilatkozási szabályok. Ezek a szabályok határozzák meg, hogy milyen érzelmeket kell az egyén érezzen bizonyos helyzetekben, és hogy milyen viselkedés a való az adott érzelmekhez. Egyes kultúrákban például azoktól az emberektöl, akik egy szeretett személyt elvesztenek, elvárják, hogy szomorúságot érezzenek, és hogy ezt a szomorúságot nyilvánosan is kifejezésre juttassák az elhunyt személy hangos siratásával. Más kultúrákban a gyászolótól éneklést, táncolást és jókedvet várnak el. Európában ha két ismerös férfi találkozik az utcán, esetleg megölelik és megcsókolják egymást. Amerikában az ilyen típusú érzelemnyilvánítás férfiaknak tabu. Tehát az érzelem alapvetö formáira - amelyek egyetemesnek tünnek - ráépülnek a kifejezések konvencionális és sztereo­tipizált változatai is, egyfajta "érzelmek nyelve", amelyet az azonos kultúrához tartozók felismernek, de más kultúrák tagjai gyakran félreértenek.

AGYI LOKALIZÁCIÓ

Azok az érzelemkifejezések, amelyek egyetemesek (például az örömmel, a dühvel és az undorral összekapcsolódóak), egyben nagyon specifikusak is: egy bizonyos izmot használunk egy bizonyos érzelem kifejezésére. Az egyetemességnek és a specializálódásnak ez a kombinációja azt sugallja, hogy az embernél egy specializált idegi alrendszer fejlödött ki a primitív érzelemkifejezések értelmezésére, és az újabb bizonyítékok azt mutatják, hogy ez a rendszer a jobb agyféltekében helyezkedik el.

A bizonyítékok egyik forrását azok a kutatások szolgáltatják, amelyekben a kísérleti személyek bal vagy jobb oldali látómezöjébe érzelmi kifejezéseket ábrázoló képeket vetítettek. (Elevenítsük fel a második fejezetet, ahol arról volt szó, hogy a bal oldali látómezöbe adott inger a jobb, a jobb oldaliba adott pedig a bal agyféltekébe vetül.) Ha a kísérleti személyeknek el kell dönteniük, hogy két érzelem közül a kép melyiket ábrázolja, gyorsabbak és pontosabbak, ha a képeket a bal oldali látómezöbe adják, azaz ha az a jobb agyféltekére vetül. Továbbá, ha az arc két fele különbözö érzelmeket közvetít (az egyik fele mosolyog, míg a másik rosszallást fejez ki), a bal oldali látótérbe adott kifejezés nagyobb hatást fejt ki a személy döntésére. Az érzelemkifejezések értelmezésének lokalizációjára vonatkozó bizonyítékok másik forrása a balesetböl és agyvérzésböl eredö agysérülésben szenvedö betegek tanulmányozásából származik. A csak jobb féltekei sérülést szenvedett betegek több nehézséggel küzdenek az arckifejezések felismerésében, mint azok a betegek, akiknek csak a bal féltekéjük sérült (Etcoff, 1985).

Az érzelemkifejezésre szolgáló rendszerünk nagyon specializáltnak tünik. Pontosabban, arcfelismerési képességünktöl teljesen független. Nézzünk egy prozo­pag­nóziást, egy olyan személyt, akinek olyan végletes nehézségei vannak az ismerös arcok felismerésében, hogy idönként saját arcát sem ismeri fel. Az érzelemkifejezéseket azonban felismeri: képes megmondani, hogy az adott személy vidám, még akkor is, ha azt sem tudja, hogy az illetö a hitvese! (Bruyer és munkatársai, 1983). Az érzelmek és az arcok felismerésének képességeire a jobb agyfélteke különbözö területeinek elektromos ingerlése is különbözö hatásokat fejt ki: a fali és nyakszirtlebeny határán lévö terület ingerlése az arcfelismerést, míg a középsö halántéki tekervény ingerlése az érzelem­felismerést szakítja meg (Fried és munkatársai, 1982).

Az arckifejezéssel történö kommunikáción túl az érzelmeket még hanglejtéssel (a hangmagasság, a tempó és a hangsúlyozás mintázataival) is kifejezzük. Ezek közül néhány egyetemesnek és specifikusnak tünik: például a hangmagasság hirtelen emelkedése félelmet jelez. Az ezeknek az érzelmi jeleknek az észlelésére specializálódott idegrendszeri egység is a jobb agyféltekében van, és az erre vonatkozó bizonyítékok hasonlóak az arckifejezésekéhez. A bal vagy jobb fülbe adott, érzelmet kifejezö hangok közül (melyek elsösorban az ellenoldali féltekébe vetülnek) a kísérleti személyek könnyebben azonosítják a bal fülbe érkezö hangokhoz tartozó érzelmeket. Azok a betegek, akiknél kizárólag a jobb agyfélteke sérült, nagyobb nehézséggel küzdenek a hangjelzésekböl történö érzelemmeghatározásban, mint a kizárólag bal féltekei sérültek (Ley és Bryden, 1982).

AZ ÉRZELMEK INTENZITÁSA ÉS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE

A FACIÁLIS FEEDBACK HIPOTÉZISE. Azt az elképzelést, amely szerint az arckifejezések kommunikatív funkciójukon túlmenöen az érzelem élményének létrejöttéhez is hozzájárulnak, a faciális feedback hipotézisének nevezik. A hipotézis szerint ahogyan visszajelentést kapunk a vegetatív arousalröl, ugyanúgy visszajelentést kapunk arckifejezésünkröl is, és ez a visszajelentés az érzelem más összetevöivel kombinálódva még intenzívebb élményt idéz elö. Ebböl az következik, hogy ha eröltetetten mosolygunk, és ezt több másodpercig fenntartjuk, akkor boldogabbnak kezdjük magunkat érezni, míg ha morcosan nézünk, akkor feszültek és dühösek leszünk. (Próbáljuk ki!)

A hipotézis mellett szól, hogy azok, akik érzelemkiváltó helyzetekben eltúlozzák saját arckifejezésüket, érzelemtelibb válaszokról számolnak be, mint mások. Az egyik kísérletben a személyek illatok kellemességéröl döntöttek, miközben vagy mosolyogtak, vagy morcosan néztek. A mosolygó arckifejezés beállításakor kellemesebbnek érezték az illatokat, az összeráncolt szemöldöknél viszont kellemetlenebbnek (Kraut, 1982). Lehetséges azonban, hogy ebben a kísérletben a kísérleti személyek "kitalálták", hogy például amikor mosolygó arcot kell vágniuk, elvárják, hogy örüljenek, és ezért befolyásolja az arckifejezés az ítéleteket. Ezt a lehetöséget azok a késöbbi kísérletek kizárták, amelyekben nagyon valószínütlen, hogy a személyek észrevették a kapcsolatot az arckifejezés és az érzelmek között. Az egyik ilyen kísérletben a személyek rajzfilmek mulatságosságát ítélték meg, miközben egy tollat tartottak vagy a foguk, vagy az ajkaik között. A fogak között tartott toll mosolyt eröltet az ember arcára, az ajkak között tartott tárgy viszont szigorú kifejezést kölcsönöz. (Próbáljuk ki!) Ahogy várták, a rajzfilmeket a kísérleti személyek mulatságosabbnak ítélték akkor, amikor foguk, mint amikor ajkaik között tartották a tollat (Strack, Martin és Stepper, 1988). Ezek mellett a vizsgálatok mellett, amelyek közvetlen kapcsolatot mutattak ki az arckifejezés és az átélt érzelmek között, mások arra utalnak, hogy az arckifejezések közvetve is hatnak az érzelmekre a vegetatív arousal emelésén keresztül. Ilyen közvetett kapcsolatot mutatott az a korábban ismertetett kísérlet is, amelyben egy bizonyos érzelemkifejezés elöállítása megváltoztatta a szívritmust és a börhömérsékletet. Ezért az érzelmi élményhez hozzájáruló tényezök közé fel kell vennünk az érzelemkifejezéseket is.

Néhány kutató azt gondolja, hogy az arckifejezések az érzelmek minöségét is meghatározhatják. Mivel az elsödleges érzelmek kifejezései különbözöek és gyorsan megjelennek, kézenfekvö azokat az érzelmek elkülönítésében szerepet játszó lehetséges tényezök között szerepeltetni. Tomkins (1980) feltételezése szerint az arckifejezésböl származó visszajelentés lényegében kellemes vagy kellemetlen, ezáltal olyan eszközt nyújt, amellyel az arckifejezések különbséget tehetnek a pozitív és negatív érzelmek között. Ha további kutatások alátámasztják azt a hipotézist, amely szerint az arckifejezés különbözteti meg az érzelmeket egymástól, akkor (részben) William Jameshez térünk vissza, aki azt állította, hogy az érzelem bizonyos testi változások észlelése. Az arckifejezések testi változások - tehát azért örülünk, mert nevetünk.

VÉRKERINGÉS ÉS AGYHŐMÉRSÉKLET. Az arckifejezések melyik vonatkozása teszi pozitívvá vagy ne­ga­tívvá az arckifejezéseket? Egy lehetséges válasz abban rejlik, hogy bizonyos arcizmok összehúzódása befolyásolhatja a szomszédos véredényeket. Ez az agyi vérkeringésre hathat, ami meghatározza az agy hömérsékletét, ez pedig serkentheti vagy gátolhatja a különbözö neuro­transzmitterek kiválasztását, amely az érzelmeket megalapozó kérgi aktivitás része lehet. Amikor például mosolygunk, az arcizmok elrendezése csökkentheti az agy egy olyan területének hömérsékletét, amelyben szeroto­nin választódik ki. A hömérséklet változása gátolhatja e neurotranszmitter felszabadulását, ami pozitív érzésekhez vezethet. A láncolat tehát az arckifejezésektöl a vérkeringésen és az agy hömérsékletén keresztül éri el az érzelmi élményt (Zajonc, Murphy és Ingle­hart, 1989).

E láncolat létét a legutóbbi kísérletek alátámasztják. Az egyik kísérlet azt használta ki, hogy a német (és a magyar) "ü" magánhangzó kiejtése a mosolygás közben összehúzódó arcizmok kitágulását igényli. Ez azt sejteti, hogy az "ü" kiejtése negatív érzéseket eredményezhet. Hogy ezt a feltételezést ellenörizzék, német kísérleti személyekkel olyan történeteket olvastattak hangosan, amelyekben vagy nagyon sok szó tartalmazott "ü" hangot, vagy egy sem. Amikor megkérdezték, mennyire tetszett a történet, a személyek a sok "ü"-t tartalmazó történeteket kevésbé jónak értékelték, mint a kevés "ü"-t tartalmazókat. Miközben a személyek olvastak, homlokuk hömérsékletének mérésével próbálták megbecsülni az agyhömérsékletüket. A hömérséklet emelkedett a sok "ü"-t tartalmazó történetek olvasása közben, de nem emelkedett a többi történet olvasásakor. Tehát az "ü" hang kiejtéséhez szükséges arckifejezés egyaránt emelte az agy hömérsékletét és a negatív érzéseket, ami alátámasztja az arckifejezésektöl az agyhömérsékleten keresztül az érzelmi élményekig tartó láncolatot (Zajonc, Murphy és Ingle­hart, 1989).

Az érzelmi állapotra adott általános reakciók

A fejezet bevezetöjében említettük, hogy az érzelmek fö összetevöinek egyike az érzelmi állapotra adott reakciók összessége. Habár néhány érzelmi állapot által kiváltott reakció sajátosan összefügg az átélt érzelemmel - például mások megközelítése öröm esetén és visszahúzódás félelem esetén -, más reakciók általánosságban köthetök az érzelmekhez. Az érzelmi állapot a) energizál vagy megzavar minket; b) meghatározza, mire figyelünk és mit tanulunk; és c) meghatározza, milyen ítéleteket alkotunk a világról.

ENERGIZÁLÁS ÉS MEGZAVARÁS

Az érzelmi állapot néha energiát kölcsönöz, máskor viszont megzavar minket - az élmény erösségétöl, az egyéntöl és az állapot hosszától függöen. Az intenzitásra vonatkozóan azt mondhatjuk, hogy az emocionális arousal közepes szintje segíti legjobban az éberség és az érdeklödés fenntartását. Amikor azonban az érzelem intenzívvé válik, akkor akár kellemes, akár kellemetlen, rendszerint a viselkedés vagy a gondolkodás valamilyen zavarához vezet. A 11.5. ábra görbéje egy személy emocionális arousalszintje és egy feladat megoldásának hatékonysága közötti összefüggést ábrázolja. Az emocionális arousal nagyon alacsony szintjén (például felébredéskor) a szenzoros információk nem kelthetik fel figyelmünket, és a teljesítmény viszonylagosan gyenge. A teljesítmény az arousal mérsékelt szintjén optimális, magas szintjein azonban hanyatlani kezd, feltehetöleg azért, mert a személy nem tud elegendö kognitív eröforrást fordítani a feladatra. Az arousal optimális szintje és a görbe alakja a különbözö feladatoknál eltérö. Egy egyszerü, jól begyakorolt rutinfeladat sokkal kevésbé érzékeny az emocionális arousal általi megzavarásra, mint a bonyolultabb tevékenységek, amelyek számos gondolkodási folyamat integrációjától függnek. Intenzív fé­lelem pillanatában valószínüleg képesek lennénk kiejteni a nevünket, de nem sakkoznánk jól.

Az emberek különböznek egymástól abban a tekintetben, hogy mennyire magasra szökik érzelmi arousal­jük válsághelyzetekben, tehát abban is, hogy mennyire zavarja az meg viselkedésüket. A tüzvésszel vagy árvízzel szembekerülö egyének vizsgálata szerint ezekben a helyzetekben az emberek körülbelül 15 százaléka viselkedik szervezetten és hatékonyan, mutatva, hogy az emo­cionális arousaljük nem haladja meg az optimális szintet. Az emberek többsége (mintegy 70 százalék) a szervezetlenség különbözö fokozatait mutatja, de még mindig képesek valamennyi hatékonysággal cselekedni. A maradék 15 százalék viselkedése olyannyira szervezetlen, hogy minden cselekvésre képtelenek; pánikba esnek, vagy cél nélküli és teljesen értelmetlen viselkedést mutatnak. Ebböl arra következtethetünk, hogy messze meghaladják saját érzelmi arousaljük optimális szintjét (Tyhurst, 1951).

Idönként az intenzív érzelmek nem tünnek el gyorsan, hanem megoldatlanul fennmaradnak. Esetleg a helyzet, ami haragot (elhúzódó konfliktus a fönökkel) vagy szorongást (egy szeretett személy egészsége miatti aggódás) okoz, hosszú ideig eltart. Habár a haragot és félelmet vagy szorongást kísérö fiziológiai változások adaptív értéke nyilvánvaló (küzdelemre vagy menekülésre készítenek fel), ha túl sokáig fennállnak, akkor kimeríthetik eröforrásainkat, söt szervi károsodásokat is okozhatnak. A fokozott arousal krónikus állapota tehát az egészség rovására mehet. A 14. fejezetben részletesebben fogjuk tárgyalni a stressz és a betegségek közti összefüggést.

FIGYELEM ÉS TANULÁS: HANGULATFÜGGŐSÉG

Egy érzelem átélésekor hajlamosak vagyunk több figyelmet szentelni a hangulatunknak megfelelö ese­mé­nyek­nek, mint a többinek. Ennek következtében többet tanulunk meg a hangulatunknak megfelelö esemé­nyekböl.

Az egyik ezt demonstráló kísérletnek három szakasza volt. Az elsö szakaszban a kísérleti személyeket hipnotizálták, és vagy boldog, vagy szomorú hangulatot indukáltak (a személyeket hipnábilis emberek közül válogatták ki). A második szakaszban a hipnotizált személy egy történetet olvasott két ember - egy szomorú és egy boldog ember - találkozásáról. A történet színesen ábrázolta a két ember életének történéseit és érzelmi reakciói­kat. A történet elolvasása után a személyektöl megkérdezték, ki volt szerintük a történet központi szereplöje, akivel azonosultak. A boldog állapotba hozott emberek inkább a boldog szereplövel azonosultak, és úgy vélték, a történet többet mondott a boldog emberröl. A szomorú állapotba hipnotizált személyek inkább a szomorú szereplövel azonosultak, és úgy becsülték, több állítás hangzott el róla. Ezek az eredmények azt jelzik, hogy a kísérleti személyek több figyelmet fordítottak a saját hangulatuknak megfelelö szereplökre és eseményekre, mint az azzal össze nem illöekre.

A kísérlet harmadik szakasza azt bizonyítja, hogy a személyek többet tanultak a hangulatuknak megfelelö eseményekröl, mint az ahhoz nem illökröl. Egy nappal a történet olvasása után a személyek visszatértek a laboratóriumba, ekkor semleges hangulatban, és megkérték öket, hogy idézzék fel a történetet. A személyek többet idéztek fel arról a szereplöröl, akivel azonosultak. Az elözö nap boldog kísérleti személyek által felidézett tények 55 százaléka a boldog szereplöröl szólt, az elözö nap szomorú személyek viszont 80 százalékban a szomorú szereplöre vonatkozó tényeket idéztek fel (Bower, 1981).

Hogyan befolyásolja a hangulat és az új anyag egymásnak megfelelése az anyag megtanulását? Tudjuk, hogy jobban tanulunk új anyagot, ha a már emlékezetünkben tárolt információkhoz tudjuk kapcsolni. A tanulás közbeni hangulat megnövelheti azoknak az emléknyomoknak a hozzáférhetöségét, amelyek illeszkednek a hangulathoz, és ezért ezeket az emlékeket könnyebb a hangulathoz ugyancsak illeszkedö új anyaghoz kapcsolni. Tegyük fel, hogy hallunk egy történetet, amelyben egy diák megbukik az iskolában. Ha rossz hangulatban vagyunk, amikor a történetet elmondják nekünk, a kudarcainkról (különösen az iskolai kudarcainkról) szóló emlékeink könnyebben hozzáférhetöek, és ezek, valamint az új hír hasonlósága megkönnyíti az összekapcsolásukat. Ha viszont jó hangulatban halljuk a történetet, a legtöbb könnyen hozzáférhetö emlékünk eléggé különbözik az iskolai kudarctól ahhoz, hogy összeköthetövé tegye a régi emlékeket az új hírrel. Így tehát hangulatunk meghatározza, mely emlékeink hozzáférhetöek, ezek viszont meghatározzák, mit könnyü az adott pillanatban megtanulnunk (Bower, 1981; Isen, 1985).

ÉRTÉKELÉS ÉS BECSLÉS: A HANGULAT HATÁSAI

Hangulatunk befolyásolhatja, hogy miképp értékelünk más embereket. Mindennapi tapasztalataink számos példát szolgáltatnak erre. Amikor például jó hangulatban vagyunk, barátunknak az a szokása, hogy minduntalan ellenörzi kinézetét a tükörben, pusztán egyéni jellemzöjének tünhet; ha viszont hangulatunk nem túl jó, azon bosszankodhatunk, milyen hiú is a barátunk. Hangulatunk még az élettelen tárgyak értékelését is befolyásolhatja. Azok a személyek, akik elözöleg éppen egy kis ajándékot kaptak, televíziójukat és autójukat többre értékelték, mint a kontrollszemélyek, akik semleges hangulatban voltak (Isen és munkatársai, 1978).

Hangulatunk a különbözö kockázatok gyakoriságának megítélését is befolyásolja. Rossz hangulatban ezeket a kockázatokat valószínübbnek látjuk, jó hangulatban kevésbé valószínünek. Egy kockázatok becslésével foglalkozó kísérletben a személyek elöször újsághírt olvastak, amely egy tragikus halálról számolt be, és így negatív hangulatot indukált. A kontrollszemélyek egy kellemes újsághírt olvastak, amely semleges hangulatot okozott. Ezután a személyeknek különbözö végzetes események, köztük például a leukémia és a szívbetegségek vagy a tüzvészek és az áradások gyakoriságát kellett megbecsülniük. A negatív hangulatban lévö személyek majdnem kétszer akkorára becsülték ezen események gyakoriságát, mint a semleges hangulatúak. Ezenkívül csak a személyek hangulata befolyásolta a becsült gyakoriságokat, nem pedig az a történet, amely ebbe a hangulatba hozta öket. A tragikus történetek között volt leu­kémia okozta halál és tüzhalál; mindkét történetet olvasó személyek túlbecsülték mind a leukémia, mind a tüzhalálok gyakoriságát. A kockázat és a történet hasonlósága nem befolyásolta a gyakoriság becslését; mintha az érzelmi töltés levált volna a történet tartalmáról, és csak az érzelmi töltés vezette volna a késöbbi becsléseket. Hasonló eredményeket mutatott a jó hangulat állapotának hatása is. Egy történet arról, hogy valakit nagy szerencse ért, viszonylag alacsony becsléseket okozott a különbözö végzetes események gyakoriságára vonatkozóan, és e hatás nagysága nem függött a történet és a megbecsülendö kockázat hasonlóságától (Johnson és Tversky, 1983).

Egyes hangulatok sajátos hatást gyakorolhatnak a világ és más emberek megítélésére. Az egyik vizsgálatban a személyekben vagy szomorú, vagy dühös hangulatot keltettek azzal, hogy vagy egy szomorúságot, vagy egy dühöt keltö esemény élményét képzeltették el velük. Ezután megkérték öket, hogy feltételezett események, például egy repülögép lekésése vagy pénzük elvesztése okait mérjék fel. A dühös hangulatban lévö emberek hajlamosabbak voltak e feltételezett eseményeket más emberek által elkövetett hibáknak tulajdonítani, míg a szomorú hangulatú személyek inkább tulajdonították az eseményt a helyzetnek (például úgy, hogy a forgalmi dugó volt a repülögép lekésésének az oka). A dühös személyek tehát hajlamosabbak voltak másokat hibáztatni a negatív eseményekért, a szomorúak viszont hajlamosabbnak mutatkoztak elismerni, hogy az eseményt esetleg a szerencsétlen helyzet idézte elö (Keltner, Ellsworth és Edwards, 1993).

Rossz hangulatban tehát sokkal veszélyesebb helynek látszik a világ. Az ilyen észlelés viszont megerösítheti a rossz hangulatot. Amint említettük, rossz hangulatban szelektíven figyelünk a negatív tónusú eseményekre; ez ugyancsak megerösíti rossz hangulatunkat. Hasonló gondolatmenet a jó hangulatra is alkalmazható. Ez a világot kevésbé kockázatosnak láttatja, és a pozitívabb eseményekre irányítja figyelmünket. A hangulat általános hatása tehát az, hogy fenntartja saját magát.

Az agresszió mint érzelmi reakció

Az érzelmek nemcsak általános reakciókat eredményeznek, de specifikusakat is. Nevetünk, amikor örülünk, visszahúzódunk, amikor félünk, agresszívvé válunk, ha dühösek vagyunk, stb. Ezek közül a tipikus érzelmi reakciók közül a pszichológusok legkiterjedtebben az agressziót tanulmányozták.

Ez a különleges bánásmód részben az agresszió szociális jelentöségének köszönhetö. Társadalmi szinten egyetlen agresszív cselekedet katasztrófához vezethet egy olyan korban, amikor a nukleáris fegyverek széles körben elérhetöek. Az egyén szintjén pedig sok múlik azon, hogyan kezeljük agresszív gondolatainkat és késztetéseinket; ez ugyanis jelentös hatást gyakorolhat egészségünkre és társas kapcsolatainkra. Az agresszió fontosságának további oka, hogy az agresszió a társas interakciók különbözö elméleteinek elsödleges kutatási tárgya. Freud pszichoanalitikus elmélete az agressziót mint drive-ot tekinti, míg a szociális tanuláselmélet mint tanult választ vizsgálja. Az agresszióra vonatkozó kutatások nagy részét ez a két nézet uralja.

A következökben elöször ezt a kétféle megközelítést ismertetjük a kapcsolódó kutatásokat tárgyalva, azután megvizsgáljuk, hogy a két nézet miben tér el a tömegkommunikációban megjelenö agresszió hatásainak kérdésében. Tartsuk szem elött, hogy agresszión olyan viselkedést értünk, amely szándékosan sért egy másik embert (fizikailag vagy verbálisan), vagy rombol tárgyakat. Ebben a meghatározásban a szándék a kulcsfogalom. Ha valaki véletlenül rálép lábunkra a zsúfolt villamoson, és azonnal elnézést kér, viselkedését nem értelmezzük agresszívnak; de ha valaki odalép hozzánk, amikor íróasztalunknál ülünk, és rátipor lábunkra, nem habozunk, hogy cselekedetét agresszívnak címkézzük-e.

AZ AGRESSZIÓ MINT DRIVE

A pszichoanalitikus elméletet és a szociális tanuláselméletet itt csak azokból a szempontokból mutatjuk be, amelyek relevánsak az agresszió vonatkozásában. Mindkét elméletet részletesebben tárgyaljuk a 13. fejezetben, ahol témánk a személyiség, valamint a 15. és 16. fejezetben, ahol a kóros viselkedést és kezelését tárgyaljuk.

Freud korai pszichoanalitikus elmélete szerint cselekedeteink többségét ösztönök, elsösorban a szexuális ösztönök határozzák meg. Amikor ezeknek az ösztönöknek a kifejezödését gátolják, agresszív drive keletkezik. A pszichoanalitikus hagyomány késöbbi elméletalkotói ezt a frusztráció-agresszió hipotézist tovább szélesítették: amikor egy személyt valami akadályoz bármilyen cél elérésében, agresszív drive keletkezik, amely az illetöt arra motiválja, hogy megsértse vagy megsebesítse a frusztrációt okozó akadályt (személyt vagy tárgyat) (Dollard és munkatársai, 1939). Ennek az állításnak két kritikus pontja van: az egyik, hogy az agresszió oka rendszerint a frusztráció; a másik, hogy az agresszió az alapvetö motívumok tulajdonságaival rendelkezik: energizálja a viselkedést, és mindaddig fennmarad, amíg a célját el nem éri, a veleszületett reakciókhoz (éhség, szexualitás stb.) hasonlóan. Amint majd látni fogjuk, a frusztráció-agresszió hipotézis utóbbi vonatkozása bizonyult különösen ellentmondásosnak.

AGRESSZIÓ MÁS FAJOKNÁL. Ha az agresszió valóban olyan alapvetö drive, mint az éhség, azt várhatjuk, hogy más emlösfajok is hasonló agresszivitásmintákat mutatnak, mint az emberek (mint ahogy az éhség hasonló mintáit is mutatják). Az erre vonatkozó adatok sokat változtak az évek folyamán. A hatvanas években az etológia korai kutatásai azt sejtették, hogy az emberek és más fajok között van egy alapvetö különbség - nevezetesen az, hogy az állatok rendelkeznek saját agresszivitásukat kontroll alatt tartó mechanizmusokkal, az ember viszont nem (lásd például Ardrey, 1966; Lorenz, 1966). A hetvenes és nyolcvanas években végzett késöbbi kutatások azonban azt jelezték, hogy az állatok sem kevésbé agresszívak, mint az emberek. A gyilkosság, a nemi eröszak és a gyermekgyilkosság elöfordulási gyakorisága az állatok között jóval nagyobb, mint a hatvanas években gondolták. A gyilkosságok egyik típusának példája a csimpánzok közötti határháborúk esete (Goodall, 1978). Egy jól dokumentált esetben a tanzániai Gombe Stream Nemzeti Parkban öt hím csimpánz csapata saját területét minden betévedö idegen hímmel szemben megvédte. Ha a csoport kettö vagy több idegennel találkozott, a válaszuk fenyegetö volt, de nem halálos; ha viszont csak egy betolakodó volt, akkor a csoport egyik tagja elkapta a karját, egy másik a lábát, és egy harmadik halálra zúzta. Esetleg a csoport több tagja addig vonszolta a betolakodót a sziklás terepen, amíg meg nem halt. Egy csimpánzok közötti másik határháborúban, melyet a hetvenes években figyeltek meg, egy körülbelül tizenöt csimpánzból álló törzs elpusztított egy szomszédos kisebb csoportot, hím tagjainak egyenkénti kivégzése útján. Az ilyen jellegü megfigyelések vezettek az állati agresszió mértékére vonatkozó nézeteink drasztikus újraértékeléséhez. Emellett - legalábbis a föemlösök között - a nöstények ugyanolyan agresszívak, mint a hímek, bár találkozásaik kevésbé gyakran halálosak, mivel fogaik kisebbek és kevésbé élesek (Smuts, 1986).

Bár ezek a megfigyelések az állatok agresszióját az emberekéhez hasonlónak mutatják, maradnak még nyilvánvaló különbségek. Például csak az emberek vívnak kiterjedt háborúkat.

MÁS FAJOK AGRESSZIÓJÁNAK BIOLÓGIAI ALAP­JAI. Az agresszív drive létezésére jobb bizonyítékot szolgáltattak azok az eredmények, amelyek az agresszió biológiai alapjait tárták fel állatoknál. Néhány vizsgálat azt mutatja, hogy a hipotalamusz speciális területeinek enyhe elektromos ingerlése agresszív, söt akár gyilkos viselkedést vált ki állatoknál. Ha egy macska hipotalamuszát beépített elektródával ingereljük, az állat fúj, a szöre felborzolódik, pupillái kitágulnak, és rátámad a ketrecébe helyezett patkányra vagy egyéb tárgyra. A hipotalamusz más területeinek ingerlése egészen eltérö viselkedést eredményez: a fenti dühreakciók nélkül a macska nyugodtan odaoson, és megöli a patkányt.

Hasonló technikával váltottak ki agresszív viselkedést patkányoknál. Egy laboratóriumi fehér patkány, amely sohasem ölt egeret, és nem is látta, hogy egy vad patkány megölt volna egyet, teljes békességben él együtt egy ketrecben egy egérrel. De ha a patkány hipo­tala­mu­szát ingerlik, akkor az állat lecsap a ketrecben lévö társára, és pontosan ugyanazzal a válasszal öli meg, amilyet egy vad patkány produkál (erös harapás a nyakon, amely elmetszi a gerincvelöt). Úgy tünik, az ingerlés egy veleszületett ölöválaszt vált ki, amely korábban szunnyadt. Ezzel ellentétesen, ha neurokémiai gátlóanyagot juttatunk ugyanarra a helyre azoknak a patkányoknak az agyába, amelyek folyamatosan megölik az elöttük lévö egereket, akkor a patkányok idölegesen békéssé válnak (Smith, King és Hoebel, 1970). Ezekben az esetekben tehát az agresszió egy drive jellegzetességeit mutatja, minthogy veleszületett reakciókat tartalmaz.

Magasabb rendü emlösöknél az agresszió ilyen ösztönös mintázatai az agykéreg szabályozása alatt állnak, és a tapasztalat jobban befolyásolja öket. A csoportban élö majmok dominanciahierarchiát alkotnak: egy vagy két hím vezetövé válik, a többiek az alárendeltség különbözö szintjein helyezkednek el. Amikor egy domináns majom hipotalamuszát elektromosan ingerlik, akkor a majom az alárendelt hímet támadja meg, és nem a nöstényt. Ha viszont egy a hierarchiában alacsony helyet elfoglaló majmot ingerelnek, akkor az lekuporodik, és alázatosan viselkedik (11.6. ábra). A hipo­tala­musz elektromos ingerlése majmoknál tehát nem automatikusan váltja ki az agresszív viselkedést; inkább arról van szó, hogy a majom környezetét és múltbeli tapasztalatainak emlékeit "figyelembe véve" alakítja ki válaszát. Az embernél ez hasonlóképpen alakul. Jóllehet vannak az agresszióhoz kapcsolódó idegi mechanizmusaink, ezeknek a mechanizmusoknak az aktivációja rendszerint kérgi szabályozás alatt áll (az agysérülések bizonyos eseteinek a kivételével). Valójában a legtöbb embernél az agresszív viselkedés megjelenésének gyakoriságát, for­máit és azokat a helyzeteket, amelyekben megmutatkozik, nagyrészt a tapasztalat és a szociális hatások determinálják.

AZ EMBERI AGRESSZIÓ BIOLÓGIAI ALAPJAI. Az egyik olyan tényezö, amely az emberi hímek esetén kapcsolatba hozható az agresszióval, a tesztoszteron szintje. A 10. fejezetben megtárgyaltuk, hogy a teszto­szteron egy hím nemi hormon, amely a férfias testi jellemzökért felelös, és amely a majmok agressziójához is kötödik. A legutóbbi kutatások szerint a magasabb tesz­to­szteronszint az emberek esetén is nagyobb agresszióval jár együtt. Az egyik kiterjedt vizsgálat több mint 4400 amerikai veteránt fogott át. Ezeket az embereket különbözö pszichológiai teszteknek vetették alá, melyek közül néhány az agresszivitást is érintette, és vért is vettek tölük, hogy meghatározzák tesztoszteron­szint­jüket. A magasabb tesztoszteronszintü férfiak múltja inkább tartalmazott agresszív elemeket. Mivel a férfiak agressziója gyakran antiszociális viselkedésben nyilvánul meg, talán a magas tesztoszteronszint az amerikai kultúrában a sikeresség gátja is lehet. Így is van, a szélsöségesen magas tesztoszteronszinttel rendelkezö férfiak inkább alacsony, mint magas státusúak (Dabbs és Morris, 1990).

Ezek az eredmények az emberi agresszió biológiai alapjára utalnak, tehát azt a nézetet támogatják, hogy az agresszió drive. De ezekben a kutatásokban a teszto­szte­ron és az agresszió közötti kapcsolat nagyon halvány volt (nagyon sok személy kellett a hatás kimutatásához), ami arra utal, hogy az agresszió meghatározóit máshol is kell keresnünk.

AZ AGRESSZIÓ MINT TANULT VÁLASZ

A szociális tanuláselmélet az emberek közti interakciókkal foglalkozik, de gyökerei az állati tanulás beha­v­iorista vizsgálataira (lásd a 7. fejezetben) nyúlnak vissza. Az elmélet azokra a viselkedésmintázatokra összpontosít, amelyeket az emberek a környezeti kon­tin­gen­ciák­ra adott válaszaikban mutatnak. Bizonyos viselkedéseinket jutalmazzák, mások kedvezötlen eredményhez vezetnek; a megerösítések folyamatán keresztül az emberek végsö soron a sikeresebb viselkedésmintázatokat választják. A szociális tanuláselmélet abban különbözik a szigorú behaviorizmustól, hogy a kognitív folyamatok jelentöségét hangsúlyozza. Mivel az emberek képesek a helyzeteket szimbolikusan reprezentálni, ezért elöre láthatják cselekedeteik valószínü következményeit, és ennek fényében megváltoztathatják viselkedésüket.

A szociális tanuláselmélet abban is különbözik a szigorú behaviorizmustól, hogy a megfigyeléses tanulás jelentöségét hangsúlyozza. Számos viselkedési mintát úgy tanulunk, hogy mások viselkedését figyeljük, és megjegyezzük, milyen következményekkel jár ez számukra. Egy gyermek, aki látja idösebb testvére fájdalmas arckifejezését a fogorvosi székben, feltehetöen szorongani fog, amikor elérkezik elsö fogorvosi vizsgálatának ideje. A szociális tanuláselmélet a modellek szerepét hangsúlyozza mind a specifikus viselkedések, mind az érzelmi válaszok átvételében, és olyan kérdésekre keres választ, hogy milyen modellek a leghatékonyabbak, és milyen tényezök befolyásolják, hogy megjelenik-e a modellált viselkedés, amelyet a személy tanult (Bandura, 1973, 1986).

Mivel a tanulást hangsúlyozza, nem meglepö, hogy a szociális tanuláselmélet elveti az agresszió ösztönként vagy frusztráció eredményezte hajtóeröként való felfogását; ehelyett az elmélet azt állítja, hogy az agresszió bármely más tanult válaszhoz hasonló. Az agresszió megfigyeléssel és utánzással tanulható, és minél gyakrabban megerösítik, annál nagyobb valószínüséggel jelenik meg. A személy, akit célja elérésében akadályoznak, vagy stresszhelyzetbe kerül, kellemetlen emocionális arousalt él át. Ez az arousal különbözö válaszokat vált ki, amelyek attól függnek, hogy a személy milyen válaszokat tanult meg használni a stresszhelyzetekkel való megküzdésben. A frusztrált személy segítséget kérhet másoktól, viselkedhet agresszíven, visszahúzódhat, még nagyobb eröbedobással próbálkozhat az akadály legyözésében, vagy kábítószerekkel, illetve alkohollal érzéstelenítheti magát. A választott válasz az lesz, amelyik a múltban legsikeresebben csökkentette a frusztrációt. E nézet szerint a frusztráció leginkább azokban az emberekben vált ki agressziót, akik az ellenséges helyzetekre agresszív viselkedéssel tanultak meg válaszolni (Bandura, 1977).

A 11.7. ábra azt mutatja, miben különbözik a szociá­lis tanuláselmélet a pszichoanalitikus elmélettöl (a frusztráció-agresszió hipotézistöl) az agresszióról való fogalomalkotásban. A szociális tanuláselmélet azt állítja, hogy a) a frusztráció csak egy az agresszió számos oka közül, valamint azt, hogy b) az agresszió olyan válasz, amely nem rendelkezik drive-szerü tulajdonságokkal, tehát a viselkedés elövételezett következményei befolyásolják.

AZ AGRESSZIÓ UTÁNZÁSA. A szociális tanuláselmélet bizonyítékainak egyik forrását azok a kutatások szolgáltatják, amelyek kimutatják, hogy az agresszió, más válaszokhoz hasonlóan, utánzás útján tanulható. Azok az óvodás gyermekek, akik egy felnöttet figyelnek meg, amikor egy nagy, felfújt babával szemben az agresszió különbözö formáit fejezi ki, késöbb a felnött cselekedeteinek többségét, még a furcsákat és szokatlanokat is, utánozzák (lásd 11.8. ábra). A kísérletet úgy fejlesztették tovább, hogy az agresszív modell két filme­sített változatát tartalmazta (az egyik egy babával szemben agresszívan viselkedö felnöttet mutatott, a másik egy rajzfilmfigurát, aki ugyanazt az agresszív viselkedést produkálta). Az eredmények egyaránt megrázóak voltak. A gyermekek, akik a két film valamelyikét látták, olyan agresszívan viselkedtek a babával szemben, mint azok a gyerekek, akik agresszívan viselkedö élö személyt figyeltek meg. A 11.9. ábra a kísérleti csoportoknak és annak a két kontrollcsoportnak az adatait mutatja, amelyek közül az egyik tagjai nem láttak semmilyen modellt, a másik tagjai pedig nem agresszív modellt figyelhettek meg. Az ilyen kutatások tanulsága az, hogy az agresszió filmbeli vagy élö modelljei növelik az agresszivitás megjelenésének való­színüségét a nézöben. Részben ez lehet az oka, hogy miért agresszívabbak az átlagnál azon szülök gyermekei, akik súlyos büntetéseket alkalmaznak; a szülök modellt jelentenek a gyerek számára (Eron, 1987).

AZ AGRESSZIÓ MEGERŐSÍTÉSE. A szociális tanuláselmélet másik forrását azok a demonstrációk jelentik, amelyek szerint az agresszió ugyanúgy érzékeny a megerösítési kontingenciákra, mint más válaszok. Számos kutatás igazolta, hogy a gyermekek nagyobb valószínüséggel fejeznek ki agresszív válaszokat, amikor ezekért megerösítést kapnak, vagy amikor olyan agresszív modellt figyelnek meg, akit megerösítettek. Az egyik kutatásban a kutatók gyermekeket figyeltek meg tíz héten át, miközben rögzítették az interperszonális agresszió eseteit és azokat az eseményeket, amelyek közvetlenül követték az agressziót. Ezek között voltak pozitív megerösítések (az áldozat összerezzenése vagy sírása), büntetések (az áldozat ellentámadása) és semleges reakciók (az áldozat nem vesz tudomást a támadóról). A legmagasabb általános agresszivitási szintet mutató gyermekek agresszív cselekedeteire pozitív megerösítés volt a leggyakoribb válasz. Azok a gyermekek, akik kezdetben nem voltak agresszívak, de alkalmanként ellentámadás útján sikeresek voltak a támadás leállításában, fokozatosan elkezdtek önálló támadásokat kezdeményezni (az agressziójukat megerösítették). A legkevesebb agressziót mutató gyermekek azok voltak, akiknek az ellentámadása sikertelen volt (nem erösítették meg). Egyszóval az agresszió következményei fontos szerepet játszanak a viselkedés formálásában (Patterson, Littman és Bricker, 1967).

AZ AGRESSZIÓ KIFEJEZÉSE ÉS A KATARZIS

Azok a kutatások, amelyek megpróbálnak különbséget tenni az agresszió mint drive és az agresszió mint tanult válasz között, gyakran fordítják figyelmüket a katarzisra. (A katarzis egy érzelemtöl való megtisztulás, az érzelem intenzív átélése következtében.) Ha az agresszió tartós energia, akkor az agresszió kifejezése katartikus lehet, a katarzis pedig az agresszív érzések és cselekedetek intenzitásának csökkenését eredményezheti. Másrészröl pedig, ha az agresszió tanult válasz, akkor az agresszió kifejezése az ilyen cselekedetek növekedését eredményezheti (ha az agressziót megerö­sítik). Az eddigi eredmények a tanult válasz mellett szólnak.

AZ AGRESSZÍV CSELEKEDET. Pszichológusok számos laboratóriumi vizsgálatot hajtottak végre annak felderítése érdekében, hogy csökken-e az agresszió, ha egyszer már részben kifejezték. Gyermektanulmányok kimutatják, hogy az agresszív tevékenységekben való részvétel vagy növeli az agresszív viselkedést, vagy azonos szinten tartja. Felnöttekkel végzett kísérletek hasonló eredményekhez vezettek. Amikor ismételt lehetöség adódott egy másik személy áramütéssel történö büntetésére (aki nem tudta azt viszonozni), az egyetemisták egyre többet büntettek. És azok a személyek, akik mérgesek, jobban növelik a büntetést a próbák során, mint azok, akik nem. Ha az agresszió katartikus lenne, a dühös személyeket vezérlö agresszív hajtóerönek csökkennie kellene, és minél több agressziót fejeztek ki, annál kevésbé kellene büntetniük (Berkowitz, 1965; Green és Quanty, 1977).

A katarzisra vonatkozó eredményekkel valódi élethelyzetekben is találkozhatunk. Elbocsátott kaliforniai légiforgalmi dolgozókat kérdeztek ki arról, hogy milyen érzéseik vannak cégükkel és feletteseikkel szemben. Ezt követöen arra kérték öket, hogy írásban jellemezzék érzéseiket. Ha az agresszió katartikus lenne, akkor azoknak az embereknek, akik sok agressziót fejeztek ki az interjúkban, viszonylagosan keveset kellene kifejezniük az írásos beszámolókban. Az eredmények azonban másképpen alakultak: azok az emberek, akik szabadjára engedték haragjukat a beszélgetésben, még többet fejeztek ki a beszámolóikban. A beszélgetésbeli füstölgés "gerjeszthette" az agressziót. Egy másik kutatás egy kultúra (szomszédaival szembeni) ellenségességének mértéke és a kultúrában játszott játékok közötti kapcsolatot vizsgálta. Azt találta, hogy a hadviselö kultúrákban több harcias játékot játszanak. Ismét úgy tünik, hogy az agresszió inkább szüli az agressziót, mintsem eloszlatja (Ebbesen, Duncan és Konečni, 1975).

Ezek az eredmények az agresszió katartikus volta ellen érvelnek. Léteznek azonban olyan helyzetek is, amelyekben az agresszió kifejezése csökkenti annak elöfordulását. Például az agresszív viselkedés a szorongás érzését keltheti az agresszorban, ami gátolja a további agressziót, különösen akkor, ha látja cselekedeteinek sérülésekkel járó következményeit. Ebben az esetben azonban az agresszív viselkedés hatását megmagyarázhatjuk annak a következtetésnek a levonása nélkül, hogy az agresszív drive csökkent. Továbbá, jóllehet az agresszív érzések cselekedetben való kifejezése rendszerint nem csökkenti az agressziót, hozzájárulhat ahhoz, hogy a személy jobban érezze magát. De ez azért történhet, mert a személy erösebbnek és a helyzet urának érzi magát, s nem azért, mert csökkent az agresszív hajtóerö.

ERŐSZAK NÉZÉSE. A tárgyalt kutatások többsége a közvetlenül kifejezett agresszió következményeivel foglalkozik. Mi a helyzet a televízióban, illetve moziban közvetetten kifejezett agresszió esetén? Katartikus-e az agresszió nézése az agresszív drive fantázia általi levezetését biztosítva? Vagy az eröszakos viselkedés utánzásával inkább elöhívja az agressziót? Korábban már láttuk, hogy kísérleti körülmények között a gyerekek utánozzák az élö vagy filmen látott agresszív viselkedést, de hogyan reagálnak természetesebb helyzetekben? A tömegkommunikáción keresztül mindannyiunkhoz eljutó nem kevés eröszak teszi fontossá ezt a kérdést. Ez különösen a gyerekekre igaz, mivel a nekik szóló bizonyos müsorokban az eröszak mennyisége folyamatosan növekszik. 1980-ban például átlagosan 18,6 eröszakos cselekmény volt óránként látható a szombat délelött sugárzott rajzfilmekben; ez az arány 1990-re 26,4-re nött (New York Times, 1990).

Több kísérletben vizsgálták a gyermekek televízió­nézését. Az egyikben az egyik csoport mindennap meghatározott ideig eröszakot tartalmazó rajzfilmeket nézett, a másik csoport pedig eröszakmentes rajzfilmeket látott ugyanannyi ideig. Gondosan regisztrálták az agresszió mennyiségét, amelyet a gyermekek napközbeni tevékenységük alatt mutattak. Azok a gyermekek, akik agresszív rajzfilmeket láttak, társaikkal folytatott inter­akcióikban agresszívabbá váltak, míg azok a gyerekek, akik eröszakot nem tartalmazó filmeket láttak, nem mutattak változást az interperszonális agresszió mennyiségében (Steuer, Applefield és Smith, 1971).

A fenti kutatásban egy kísérleti és egy kontrollcsoport vett részt. A gyermekek televíziózási szokásaival foglalkozó kutatások többsége azonban korrelációs; meghatározzák a televízióban látott eröszak mennyisége és annak a mértéke közötti összefüggést, hogy mennyire használnak a gyerekek agresszív viselkedést interperszonális konfliktusaik megoldásában. Ez a korreláció egyértelmüen pozitív (Singer és Singer, 1981), még finn gyerekek esetében is, ahol az eröszakot tartalmazó müsorok erösen korlátozottak (Lagerspetz, Viemero és Akademi, 1986). A korrelá­cióból azonban nem következik az okozati összefüggés. Meglehet, hogy azok a gyerekek, akik agresszívabbak, elönyben részesítik az eröszakos tévémüsorokat; tehát az agresszió okozza azt, hogy valaki eröszakos müsort néz, semmint fordítva.

Ennek az alternatív hipotézisnek az ellenörzése érdekében egy longitudinális vizsgálat több mint tíz éven keresztül nyomon követte a tévénézési szokásokat. Több mint nyolcszáz, nyolc és kilenc év közötti gyermeket tanulmányoztak. A kutatók információkat gyüjtöttek minden gyerek tévénézési szokásairól, valamint agresszivitásáról az iskolatársak pontozása alapján. Azok a fiúk, akik elönyben részesítették a jelentös mennyiségü eröszakot tartalmazó müsorokat, interperszonális kapcsolataikban jóval agresszívabbnak bizonyultak, mint azok, akik a kevés eröszakot tartalmazó müsorokat preferálták. Eddig az adatok ugyanolyan természetüek, mint a korábbi tanulmányokban. Ebben a vizsgálatban azonban tíz évvel késöbb az eredeti vizsgálatba bevont gyerekek több mint felét ismét kikérdezték tévénézési szokásaikról, mérték bünözési hajlamukat, és pontozták agresszivitásukat. A 11.10. ábra mutatja, hogy sok eröszak nézése kilencéves korban pozitív kapcsolatban áll a tizenkilenc éves fiúk agresszivitásával. A legfontosabb az, hogy a korreláció szignifikáns marad még akkor is, ha statisztikai eljárásokkal kizárjuk annak lehetöségét, hogy az agresszió kezdeti szintje határozza meg egyaránt a gyerekkori tévénézési szokásokat és a felnöttkori agressziót.

Érdekes, hogy az eredmények nem mutatnak konzisztens kapcsolatot a lányok tévénézési szokásai és bármely életkorban tapasztalt agresszív viselkedésük között. Ez egybevág más kutatások eredményeivel, azt mutatva, hogy a lányok sokkal kevésbé hajlamosak az agresszív viselkedés utánzására, mint a fiúk, hacsak ezért nem kapnak fokozott megerösítést. A mi társadal­munkban kevésbé valószínü, hogy a lányokat megerösítik az agresszív viselkedésért. És mivel a televízióban az agresszív szereplök többsége férfi, a nök kisebb valószínüséggel találnak utánzásra késztetö agresszív modelleket. A fiúk esetében viszont a legtöbb kutatás kimutatja, hogy az eröszak nézése valóban megnöveli a személyes agressziót, különösen kisgyerekeknél. Ezt a következtetést támasztotta alá a témával kapcsolatos 28 vizsgálat egy nemrégen készült összefoglalója is (Wood, Wong és Cha­chere, 1991). Ezek az eredmények az agresszió katarzis­elmélete ellen szólnak, és az agresszió drive-jellegét sem támasztják alá.

Áttekintésünk semmi esetre sem tárgyalta az agresszió összes lehetséges okát. A harag és az agresszió gyakori kiváltója például az önértékelés elvesztése vagy annak az észlelése, hogy a másik személy becstelenül viselkedett (Averill, 1983). Ezen tényezök egyikét sem érintettük az agresszió mint drive, illetve az agresszió mint tanult válasz elméleteit szembeállító tárgyalásunkban. Továbbá az agresszió ösztönzésében számos társadalmi tényezö is szerepet játszik; a szegénység, a túlnépesedés, a rendöri intézkedések és egyes kulturális csoportok sajátos értékei, hogy csak néhányat említsünk. E társadalmi tényezök közül néhányat a 18. fejezetben fogunk tárgyalni. Összegezve, az agresszió ugyan gyakran akkor jelentkezik, amikor az egyén frusztrált, de nem követi a frusztráció minden esetét. Vannak olyan társas körülmények és jelzések, amelyek emelhetik vagy csökkenthetik az agresszív cselekvésekre való hajlandóságot (Berkowitz, 1981).

Az agresszió tanulmányozása világossá teszi, hogy az érzelmi reakció egy komplex esemény. Ugyanígy, egy-egy érzelem mindegyik tárgyalt összetevöje (a vegetatív arou­sal, a kognitív kiértékelés és az érzelemkifejezés) magában is sok tényezö által befolyásolt, összetett jelenség.

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Az ebben a fejezetben tárgyalt minden érzelemelmélet azt próbálta megmagyarázni, hogyan hatnak egymásra az érzelem biológiai (mint a fiziológiai arousal és az arckifejezések) és pszichológiai (mint a kognitív kiértékelés) összetevöi. Az elméletek különböznek azonban abban, hogy melyik összetevöt vélik a többi okának. A James-Lange-elmélet és a faciális feedback hipotézise szerint az érzelem biológiai összetevöi befolyásolják leginkább az érzelem szubjektív élményét. A Schachter-Singer-elmélet és a kiértékeléselméletek a pszichológiai összetevök központi szerepét hangsúlyozzák az érzelem átélésében. Láttuk továbbá, hogy noha talán vannak olyan érzelmek, melyek kifejezési módja minden kultúrában azonos és talán biológiailag meghatározott, a társas helyzetek és a megnyilatkozási szabályok is befolyásolhatják azt, hogy az emberek hogyan fejezik ki érzelmeiket, és talán azt is, hogy milyen érzelmeket élnek át bizonyos helyzetekben. Mindent összevéve, az ebben a fejezetben áttekintett kutatások arra utalnak, hogy az érzelmek bio­lógiai és pszichológiai összetevöi valószínüleg kölcsönösen hatnak egymásra egy idöben fejlödö, dinamikus folyamatban. A helyzet kezdetben talán csak egy enyhe érzelmet vált ki, de ahogy a személy mélyebben felméri a helyzetet, az érzelem erösödhet, és a fizio­lógiai arousal megnöhet. A múltbeli, hasonló események emlékéhez tapadó érzelmek és a pillanatnyi esemény kiértékelése tovább növelheti a szubjektíven átélt érzelem intenzitását. Az idö elörehaladtával tehát az érzelem biológiai és pszichológiai összetevöi közötti visszacsatolások az érzelem továbbfejlödését is befolyásolhatják. Az érzelem biológiai és pszichológiai összetevöi közötti visszacsatolások témájára még visszatérünk, amikor a stresszt (14. fejezet) és az érzelmi zavarokat (15. és 16. fejezet) tárgyaljuk.

Összefoglalás

 Az érzelem összetevöi a szubjektív élmény, a vegetatív arousal, a kognitív kiértékelés, az érzelemkifejezés, az érzelmi reakciók és a cselekvéses tendenciák. Az egyik fontos kérdés az, hogy milyen ezeknek az összetevöknek a természete. További döntö kérdések, hogy hogyan járul hozzá az arousal, a kiértékelés és az érzelemkifejezés az érzelem szubjektív élményéhez, és melyik összetevö különbözteti meg az érzelmeket.

 Az erös érzelmek a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágának aktivációjából eredö fiziológiai arousal­lel járnak együtt. A gerincvelöi sérültek, akiknél a sérülés korlátozza a vegetatív idegrendszerböl származó visszajelentést, kisebb intenzitású érzelmekröl számolnak be. A vegetatív arousal segítheti az érzelmek megkülönböztetését is, mivel az arousal mintázata (például szívritmus, börhömérséklet) eltérö a különbözö érzelmeknél.

 Egy helyzet elemzése a kognitív kiértékelés, ami érzelmi vélekedéshez vezet. Az ilyen kiértékelések az érzelem intenzitását és minöségét egyaránt befolyásolják. Amikor az emberek a differenciálatlan arousal állapotába kerülnek (mondjuk adrenalininjekció következtében), érzelmi élményüket majdnem teljesen meghatározza a helyzetre vonatkozó kiértékelésük. Vannak azonban olyan érzelmek is, amelyekben a kognitív kiértékelés nem játszik szerepet (például a gyerekkorban klasszikus kondicionálás által tanult félelmek). Ezeket a prekognitív érzelmeket valószínüleg más idegpályák közvetítik az agyban.

 Az elsödleges érzelmeket kísérö arckifejezéseknek egyetemes jelentésük van: különbözö kultúrákból származó emberek egyetértenek abban, hogy egy személy egy adott fényképen milyen érzelmet fejez ki. Az érzelemkifejezések felismerésének képessége a jobb agyféltekében lokalizálódik, és neurológiailag elkülönül az arcok felismerésének képességétöl. Kommunikatív funkciójuk mellett az érzelemkifejezések az érzelem szubjektív élményéhez is hozzájárulhatnak (faciális feed­back hipotézise). Ezt a hipotézist az támasztja alá, hogy az emberek nagyobb érzelmi élményekröl számolnak be, ha eltúlozzák érzelmi ingerekre mutatott arckifejezéseiket.

Az érzelmi állapotnak van néhány általános következménye. Egyes érzelmek energizálhatják az embereket, mások viszont megzavarhatják öket. A gyenge érzelem éberséget eredményez, de az erös romboló lehet. Az érzelmi állapotra adott további reakció, hogy hajlamosabbak vagyunk több figyelmet fordítani azokra az eseményekre, amelyek megfelelnek hangulatunknak, mint azokra, amelyek nem, és többet is tanulunk az elöbbiekböl. Hangulatunk az emberek és a tárgyak értékelését is befolyásolja, mint ahogy a jövöbeli események megbecsülését is. Rossz hangulatban a különbözö kockázatok gyakoriságát túlbecsüljük, jó hangulatban pedig viszonylag ritkának ítéljük.

 Az agresszió általában a haragra adott tipikus reakció, habár más okok is elöidézhetik. A korai pszichoanalitikus elmélet szerint az agresszió frusztráció által kiváltott drive; a szociális tanuláselmélet szerint tanult válasz.

 Az agressziót alapvetö (az éhséghez hasonló) drive-nak tekintö hipotézist az agresszió biológiai alapjait kimutató kutatások támasztják alá. Alacsonyabb rendü állatoknál az agressziót a hipotalamusz neurológiai mechanizmusai szabályozzák. Patkány vagy macska hipotalamuszának ingerlése "düh" vagy "ölö" válaszhoz vezethet. Az embernél és más magasabb rendü emlösöknél az agresszív viselkedés kérgi ellenörzés alatt áll, így inkább befolyásolják a múltbeli tapasztalatok és a társas hatások. Még embereknél is lehet némi biológiai alapja (például a férfiak tesztoszteronszintje ) az agressziónak.

 A szociális tanuláselmélet szerint az agresszív válaszok utánzás útján elsajátíthatók, és gyakoriságuk növekszik, ha pozitívan megerösítik azokat. A gyerekek inkább kifejezik agressziójukat, ha ilyen cselekedeteiket megerösítik (az áldozat összerezzen vagy sír), mint ha az agresszió büntetést eredményez (az áldozat visszaüt).

 Az adatok szerint az agresszió vagy növeli az elkövetkezö agresszív viselkedéseket, vagy azonos szinten tartja öket. Az agresszió közvetett kifejezése és megfigyelése hasonló hatású: gyerekeknél a televízióban látott eröszak mennyisége és agresszív cselekedeteik mértéke között pozitív összefüggés van.

További olvasmányok

Bereczkei, 1992

Csányi, 1986

Csepeli, 1981

Damasio, 1996

Halász és Marton, 1978

Ranschburg, 1983

Tinbergen, 1976

11.1. TÁBLÁZAT

A félelem tünetei vadászrepülöknél. A második világháború vadászpilótáinak beszámolói alapján (Shaffer, 1947 nyomán)

Szíve kalapál, és a pulzusa gyors              56 30 86

Izmai nagyon feszültek                              53 30 83

Ingerlékeny, ideges vagy érzékeny            58 22 80

Kiszárad a torka vagy a szája                   50 30 80

Izzad, vagy hideg verejték veri ki              53 26 79

Összeszükül a gyomra                              53 23 76

A képtelenség érzése - hogy ez nem történhet meg önnel            49 20 69

Gyakran kell vizelnie                                40 25 65

Remeg                                                     53 11 64

Zavart vagy szórakozott                           50 3 53

Gyenge vagy erötlen                                 37 4 41

Képtelen a történtek részleteire emlékezni a visszatérés után        34 5 39

Hányingere van                                        33 5 38

Képtelen koncentrálni                              32 3 35

Nem tudja a vizeletét vagy székletét visszatartani           4 1 5

11.2. TÁBLÁZAT

Az elsödleges érzelmek és okaik. Nyolc elsödleges érzelem és a hozzájuk tartozó helyzetek (Plutchik, 1980 nyomán)

Szomorúság                Szeretett személy elvesztése

Félelem                      Fenyegetettség

Harag                         Akadály

Öröm                         Pontenciális társ

Bizalom                      Csoporttag

Undor                        Förtelmes tárgy

Anticipáció Új territórium

Meglepödés     Hirtelen új tárgy

11.3. TÁBLÁZAT

Elsödleges helyzeti tényezök és következményeik. Két helyzeti tényezö kombinációi és a megfelelö érzelmek (Roseman, 1979, 1984 nyomán)

Kívánatos és megtörténik           Öröm

Kívánatos és nem történik meg   Bánat

Nemkívánatos és megtörténik     Aggódás

Nemkívánatos és nem történik meg       Megkönnyebbülés

Vitatott kérdések

Az arousal használata a hazugság leleplezésében

Ha a vegetatív arousal elengedhetetlen része az érzelemnek, és ha a hazudás emocionális állapotot eredményez, akkor az arousal jeleit használhatjuk annak kiderítésére, hogy valaki hazudik-e vagy sem. Ez az elméleti háttere a hazugságvizsgálatnak, melynek során egy poli­gráfnak (jelentése: sok írás) nevezett müszer a vegetatív arousal összetevöiként ismert fiziológiai válaszok sokaságát egy idöben méri. A szívritmus, a vérnyomás, a légzés és a GBR (a bör elektromos vezetöképességének az érzelmi arousallel együtt járó gyors változása) a leggyakrabban rögzített adatok.

A poligráfot használó szokásos eljárásban az elsö felvételt akkor készítik, amikor a személy nyugodt; a késöbbi válaszok értékeléséhez ez a felvétel szolgál alapszintként. Ezután a vizsgáló gondosan megfogalmazott kérdéseket tesz fel, amelyekre a személynek "igen-nem" válaszokat kell adnia. A kérdések között néhány "kritikus" is van, amelyekre válaszolva a bünös valószínüleg hazudik. (Például: "Kirabolta a Skála Áruházat december 11-én?") Más kérdések a "kontroll" kategóriába tartoznak; valószínüleg még ártatlan emberek is hazudnak valamit ezekre válaszolva. (Például: "Eltulajdonított-e valamit már életében?") A többi kérdés "semleges". (Például: "Kecskeméten él?") A kritikus kérdéseket a kontrollokkal és a semlegesekkel összekeverik, és elegendö idöt biztosítanak ahhoz, hogy a poligráf által mért értékek a kérdések között visszatérjenek az alapszintre. A feltételezés szerint csak a bünös személy mutat a kritikus kérdésekre nagyobb fiziológiai válaszreakciókat. A hazugságvizsgálat lényegében egyfajta rászedös játszma, amelyben a vizsgáló igyekszik meggyözni a vizsgált személyt, hogy a gép becsapásának minden kísérlete hiábavaló (Saxe, Dougherty és Cross, 1985). Ennek a vélekedésnek a személy fejébe ültetése szinte fontosabb, mint maga a mérés.

A poligráf használata a hazugság felderítésében azonban távolról sem megbízható. Egy kérdésre adott válasz megmutathatja, hogy a személy izgatott, de azt nem, hogy miért az. Egy ártatlan személy a kérdések bizonyos szavaira nagyon feszült lehet, vagy reagálhat emocionálisan, és ezért úgy tünik, mintha hazudna, miközben igazat beszél. Másrészt egy gyakorlott hazudozó kis arou­sa­lt mutathat, miközben lódít. Tájékozott személy "átverheti" a müszert úgy, hogy a semleges kérdések alatt valami izgalmasra gondol, illetve megfeszíti az izmait, és ezáltal a kritikus kérdések mintázatához hasonló alapszintet hoz létre. Az 1. ábra tényleges és szimulált hazugságra adott válaszokat mutat. Ebben a kísérletben a személy egy általa kiválasztott számot próbált meg eltitkolni a vizsgáló elött. A szám a 27-es volt; a szívritmus és a GBR jelentös változása látható, amikor a személy letagadja a 27-es számot. A kísérleti személy (ujjait megfeszítve) hazugságot szimulál a 22-es számra, és ezzel észre­vehetöen változik a szívritmusa és a GBR-je.

Ezek és más problémák miatt a legtöbb állam és bíróság nem fogadja el a poligráffal készült teszteket; azok pedig, akik elfogadják, általában megkövetelik, hogy mindkét fél egyezzen bele a felhasználásába. Gyakran használnak azonban ilyen teszteket elözetes bünügyi vizsgálatokban és bizalmas állásokra pályázó személyekkel készített interjúknál.

Az Amerikai Poligráftársaság képviselöi azt állítják, hogy képzett kezelövel 90 százalékos vagy ennél is jobb pontossági arány érhetö el a poligráffal készülö tesztek segítségével. A kritikusok azonban jóval alacsonyabbnak tekintik ezt az arányt. Lykken (1984) például azt állítja, hogy valódi élethelyzeteket használó kísérletekben a hazugságvizsgálat csak az esetek 65 százalékában pontos, és egy ártatlan személynek 50 százalékos esélye van megbukni a vizsgálaton. Érvelése szerint a poligráf nemcsak a hazugságot kísérö arousalt mutatja ki, hanem azt a stresszt is, amit egy becsületes személy él át, amikor egy müszerhez szíjazzák. Emellett a kevésbé szocia­lizált bünösök kevésbé lesznek izgatottak, ha hazudnak, tehát nehezebb a hazugságon rajtakapni öket (Saxe, Dougherty és Cross, 1985). Mindazonáltal számos üzleti vállalkozás szerint a teszt elönyei túlsúlyban vannak a kockázattal szemben, és a poligráf használata magáncégeknél egyre elterjedtebb. Az igazságszolgáltatásban is egyre gyakrabban alkalmazzák. Az FBI például több ezer poligráftesztet végez évente vezetö állású személyek figyelemmel kísérésében és bizonyos tények igazolásához olyan területeken, ahol a szakértök egyöntetü véleménye szerint a poligráf alkalmazása a leghasznosabb. Az FBI által kormányzati tisztviselökkel végzett hazugságvizsgálatok szolgáltatták a Water­gate-botrány bizonyítékait. Bünügyekben és a magán­szférában mindenkinek törvényes joga, hogy megtagadja a hazugságvizsgálatban való részvételt. Ez azonban aligha elég biztosíték a visszautasító számára, mivel ezzel veszélyeztetheti elöléptetési és álláslehetöségeit.

A hazugságfelderítök másik típusa a személy hangjának az emberi fül számára nem érzékelhetö változásait méri. Az összes izom, a hangszalagokat vezérlöket is beleszámítva, használat közben enyhén remeg. Ezt a tremort, ami a hangszalagokra is átterjed, a vegetatív idegrendszer aktivitása elnyomja, amikor a beszélö stresszben van. Ha a személy beszédéröl készült magnófelvételt egy hangstressz-analizátor nevü eszközön játsszák le (négyszer lassabban, mint az eredeti felvételen), a hang képe milliméterpapíron rögzíthetö. A nyugodt beszélö hangjában a hangszalagok tremorja hullámokhoz hasonlít (lásd a bal oldali görbét a 2. ábrán), de stressz alatt e tremor elnyomódik (jobb oldali görbe).

A hangstressz-analizátort lényegében ugyanúgy használják a hazugság felderítésében, mint a poligráfot; a semleges kérdések között kritikus kérdéseket szórnak el, és a kétféle kérdésre adott válaszokat hasonlítják össze. Ha a kritikus kérdésre adott válaszok a nyugalmi hullámok formáját adják, akkor a személy valószínüleg igazat beszél (tudomásunk szerint a hangszalagok tremorját nem lehet akaratlagosan befolyásolni). A stresszre jellemzö hullámok ugyanakkor csak azt mutatják, hogy a személy feszült vagy szorong, és nem szükségszerüen azt, hogy hazudik.

A hangstressz-analizátor használatának elönye a poligráffal szemben leginkább az, hogy nem kell a kísérleti személyre egy csomó készüléket felaggatni. Söt a személynek még jelen sem kell lennie, mivel az analizátor müködöképes telefonon, rádión és televízión keresztül, és magnófelvételen is. Mivel az emberek hangja tudtuk nélkül is elemezhetö, jelentös aggodalom tapasztalható a müszer etikátlan használatának lehetösége miatt. Egy másik aggodalom a hang­stressz-analizátor pontosságával kapcsolatos. Néhány szakértö állítása szerint az ártatlan és a bünös személy megkülönböztetésében ugyanolyan megbízható, mint a poligráf, mások szerint nem pontosabb, mint a véletlen. A hang változásai és az érzelmek egyéb fiziológiai mérése közötti kapcsolat meghatározásához jóval több kutatás szükséges (Lykken, 1980; Rice, 1978).