Az önvad

Az önvád

Valahányszor azt mondom pácienseimnek, hogy sokkal okosabban tennék, ha soha semmiért nem éreznének önvádat, úgy néznek rám, mintha elment volna a józan eszem. - Hogyisne furdalná az embert a lelkiismeret, amikor hibátlanul viselkedni egyszerüen lehetetlenség - tiltakoznak. A válasz igen egyszerü: ha olyasvalamit követtél el, amiröl magad is úgy 454i89e vélekedsz, hogy hiba volt, erkölcstelen, vagy szükségtelenül fájdalmat okozott másoknak - ismerd el a vétked. Ennyi a dolgod, és nem több. Biztosíthatlak, hogy kifogásolható viselkedésed nem fog kibillenteni egyensúlyodból, hogy egyszeriben higgadtan és tárgyilagosan szemléled cselekedeteidet. S ha higgadtan végiggondolod, amit tettél, akkor minden bizonnyal képes leszel arra is, hogy a jövöben ne ismételd meg.

Az emberek többsége azonban nemcsak elismeri, hogy hibázott, hanem utána még lelkifurdalást is érez ugyanazért. Ez a második lépés minden baj oka. Amikor meggyözöd magad arról, hogy szörnyeteg, érdemtelen, gonosz ember vagy, mert csúnyán viselkedtél.

És mit jelent a lelkifurdalás? Azt, hogy viselkedéseddel egyszer s mindenkorra megbélyegezted magadat. A folyamat általában a következöképpen megy végbe: "Nem kellett volna gorombáskodnom azzal a pincérrel. Rossz ember vagyok." "Hiba, hogy lebecsülöm a feleségemet. Semmirekellö alak vagyok." A viselkedésedböl ítéled meg magadat. Ha helyesen viselkedsz, el vagy ragadtatva magadtól. Ha hibásan viselkedsz, semmirekellönek véled magadat. De jól teszed-e? Muszáj mindjárt minösítenünk magunkat? Feltétlenül érdemrendet kell aggatnunk a mellünkre, mert átsegítettünk egy öreg hölgyet a túloldalra, és óhatatlanul gyülölnünk kell magunkat, ha meglökjük a járdán?

Most persze rögvest azt felelitek, hogy igenis lelkifurdalást kell éreznünk, ha rosszul viselkedünk. Rendre azt fogjátok hajtogatni, hogy szörnyü nagy baj lehet azzal az emberrel, aki megbánt egy öreg hölgyet, ordibál a vétlen pincérrel és nyilvánosan lehordja a feleségét. Az ilyen ember igenis érdemtelen, gonosz, elvetemült, egyszóval: rossz. Hát nincs igazatok. Mindig jó oka van annak, ha valaki rosszul viselkedik, mi több, akár olyan jó oka lehet, hogy a vétkes joggal megbocsáthat magának.

Három ok arra, hogy ne vádold magad

1. A butaság

Butaságon azt értem, hogy valaki kellö intelligencia híján nem nyújt olyan teljesítményt, amilyet szeretnél. A szellemi fogyatékostól aligha várhatjuk el, hogy hibátlanul viselkedjék. És még ha nem volna is értelmi fogyatékos, azért még lehet olyan korlátolt felfogóképességü, hogy könnyen elnézhetjük neki a gyönge teljesítményét. Nézzük elsönek a visszamaradott gyermek példáját.

Johnnynak körülbelül 60 az intelligenciahányadosa. Nyolcéves, szereti kezébe venni és megtapogatni a tárgyakat. Egy szép napon nálad jár látogatóban, talál egy doboz gyufát és eljátszik vele. Véletlenül felgyújtja a szobát, valaki megsérül. A szerencsétlenség súlyos, de mondanád-e, hogy Johnny rossz, gonosz gyerek? Remélem nem. Végtére is nem az elvetemültség, hanem gyermeki kíváncsisága vitte rá, hogy a gyufával játsszék. Alacsony intelligenciaszintje megakadályozta abban, hogy felmérje a veszélyt. Ez az igazság, és ezen mit sem változtatna, ha akár az egész ház porig ég, és benne pusztul mindenki. A szörnyü tett Johnny vétke lenne, de ostobaság, hogy emiatt bünösnek érezze magát, hiszen csak úgy viselkedett, ahogyan a fogyatékos gyerek viselkedik, ha a gyufával játszik: nem intelligensen. Nagy ostobaság lenne az is, ha az illetékes felnöttek leszidnák a gyereket, ordítoznának vele, ha igyekeznének depresszióssá tenni. Röviden: a tettet kell mérlegelnünk, nem a gyermeket. Gaztettet követett el, ö azonban nem gazember.

És most lássunk egy szokványosabb példát, ezúttal egy fiatal lányét. Szülei azt akarják, hogy zongorázzon. A jelek szerint azonban vajmi csekély tehetsége van a hangszerhez, vagy talán általában a zenéhez. Következésképpen gyatrán halad, lassan tanul, nincs érzéke hozzá. Vagyis, ha zenéröl van szó: unintelligens. Olyan ez, mintha életének ebben az egyetlen szférájában visszamaradott volna, sohasem fogja azt nyújtani, amit elvárnak töle.

Ki mondaná, hogy a lány gonosz, csak azért, mert rosszul zongorázik? Nagyon remélem, hogy senki. Eszünkbe sem jutna, hogy a lányt a gyatra zongorajátéka alapján minösítsük, mert valójában nem történt semmi szörnyüség.

2. A tudatlanság

Tegyük fel, hogy valaki, aki nem fogyatékos, mégis gonosz dolgot müvel. Ez esetben arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy ez az ember semmirekellö és elvetemült?

Képzeld el, hogy ifjú apa vagy, feleséged szabadságolta magát estére és téged otthon hagyott, hogy vigyázz a csecsemöre. A kicsi sír, és nyilvánvaló, hogy tisztába kellene tenni. Az egyik nagy biztosítótü beakadt, te elövigyázatlanul megnyomod, rántasz rajta egyet, és megsebzed vele a gyereket.

Értelme megint csak annak van, hogy kimondjuk: megsebezted a kicsit, ebben tehát vétkes vagy, de bizonyára egyetértünk abban, hogy lelkifurdalást nem kell érezned. Nem mintha örülnél persze, hogy ilyen hibát követtél el, hiszen ez már enyhén szólva, neurotikus megnyilvánulás lenne.

A lelkifurdalás azonban annyit jelentene, hogy úgy érzed, megengedhetetlen bün volt megsebezned a bébit, ami ostobaság. Végtére is, ügyetlen, tapasztalatlan apa vagy, aki szereti a gyerekét, és azt akarja, hogy a gyerek jól érezze magát. Ilyenformán igencsak meglepö volna, ha néhanapján meg nem szúrnád a gyereket, amíg nem teszel szert némi ügyességre és gyakorlatra. Nem ott a hiba, hogy gyülöletes alak vagy, bántottad a kisgyereket, hanem ott a baj, hogy tudatlan vagy. A gyakorlat majd meghozza, hogy ügyesebben bánsz a babával.

A tudatlanság annyit jelent, hogy bizonyos jártasságot, tudást még nem sajátítottál el, míg a buta nem képes elsajátítani, bármennyit gyakorolta is. A lángelme is lehet egyben-másban tudatlan, és sok mindent elronthat, ha nincs alkalma megtanulni, hogyan csinálja.

Anyáknak gyakran okoz problémát a lelkifurdalás azért, mert gyermekeik nevelésével kudarcot vallottak. Lehet, hogy a gyerek kábítószerhez nyúl, teherbe esik, vagy otthagyja az iskolát. Ha az ilyen eseteket behatóan tanulmányozzuk, legtöbbször a gyermeknevelés rossz gyakorlatának példáira bukkanunk. Mi több, gyakran magam is egyetértek ezekkel az anyákkal abban, hogy förtelmesen nevelték gyermeküket és rémes anyák, de amikor ezt megmondom nekik, hozzáteszem, hogy nincs joguk gyülölni magukat a baklövéseikért. Bármit müveltek is gyermeknevelés címén, mindenkor a legjobb szándékkal és szeretettel tették. Lehet, hogy ezt a szeretetet túlzásba vitték, vagy túlságosan is óvni akarták gyermekeiket a nagyobb hibák elkövetésétöl és folyvást szemrehányásaikkal gyötörték.

Nem azért volt problémájuk, mert értéktelen emberek, nanem mert gyatra anyák. És miért ne volnának? Nekik is megvoltak a maguk érzelmi problémái. Java részük azonban a helyes információk híján egyszerüen nem tudta, hogyan oldja meg a gyermeknevelés nehéz feladatát. Ha nem tudták, hogyan bánjanak a lázadó kamasszal, akkor most szidják magukat és érezzenek lelkifurdalást, mert hibát követtek el?

Az ilyen hibákat én másként bírálom el. Felhívom ezeknek a nöknek a figyelmét arra, hogy többnyire nincsenek pszichológiai ismereteik. A legtöbben nem olvasták a jó gyermeknevelési szakkönyveket. Bátorítom öket, hogy ne ítéljék meg olyan keményen önmagukat, és ne legyen lelkifurdalásuk, amiért rosszul nevelték gyermeküket, mert amit nem tanultak meg, azt nem is alkalmazhatták. Jobbára ugyanazt a hibás gyakorlatot követték, amit jó szándékú szüleiktöl láttak. És miért is ne? Miért ne utánozták volna azokat a gyermeknevelési módszereket, amelyeket egész életükben önmagukon tapasztaltak?

Ismét csak tudatlanságuk, a jobb módszerek ismeretének hiánya okozta, hogy gyermekeikkel problémáik támadtak, nem pedig tulajdon emberi silányságuk, amiért magukat kellene hibáztatniuk.

És most lássunk egy valóban súlyos esetet. Tegyük fel, hogy a tizenéves fiú vezetni tanul. Délidöben az egyik útkeresztezödésben gyerekcsoport halad át az autó elött. A tanulóvezetö a fék helyett véletlenül a gázpedálra lép, belehajt a keresztezödésbe, és több gyereket elgázol.

Mondanom sem kell, hogy a gyerekek szüleit mélyen felháborítja a tragédia, és legszívesebben meglincselnék a fiút. Bizonyára a fiú szülei is dühösek csemetéjükre. És a legrosszabb az, hogy a fiú maga is minden bizonnyal olyan nagyon hibásnak fogja érezni magát, hogy szinte bizonyosan kitör rajta a depresszió. Végtére is, ö a bünös, ö okozta a gyerekek halálát. Akkor meg miért ne érezné magát bünösnek?

Hát ne érezze! Azért ne, mert kiváló oka volt arra, hogy hibázzon: tapasztalatlan, nincs gyakorlata, még nagyon ügyetlen az autó kormányánál. Nagyobb gyakorlattal semmi esetre sem követett volna el ilyen szarvashibát. Szögezzük le ismét, nagyot vétett, de nem gonoszsága, hanem tudatlansága miatt.

Meglehet, lelketek legmélyén most úgy érzitek, hogy valami sántít, söt valami veszély rejlik ebben az érvelésben. Ha senkit sem hibáztatunk súlyos vétségekért, ha azt akarjuk, hogy ne gyötörjön senkit lelkifurdalás mások halála miatt, akkor mi fogja visszatartani az embereket attól, hogy lépten-nyomon ne kövessenek el bünöket, és még csak meg se bánják?

Ne feledjétek, hogy a buta és tudatlan emberek nem szántszándékkal viselkednek hibásan, mi több, még csak tudatában sincsenek annak, hogy amit tesznek, az nem helyénvaló (lásd a fogyatékosokat). Abban persze igazatok van, hogy valamit tenni kell a fogyatékos gyerekekkel, nehogy nyugodt lélekkel besétáljanak hozzád, és véletlenül felgyújtsák a házat. És kétségkívül van tennivalónk a tanulóvezetövel is, hogy amikor az útkeresztezödéshez ér, ne veszítse el annyira a fejét, hogy összetévessze a féket a gázpedállal.

Az elsö esetben igyekezzünk zárva tartani a házunk ajtaját, hogy a környékbeli gyerekek ne járkálhassanak ki-be ellenörzés nélkül. Gondoskodhatunk arról is, hogy a gyufa ne legyen a gyerekek keze ügyében, ahogyan pisztoly, kés és egyéb veszélyes szerszámok se.

A tanulóvezetövel talán többet kellene gyakoroltatni a hirtelen fékezést, mégpedig nem a forgalomban, hanem a biztonságos gyakorlópályán, vagy valamilyen elhagyatott úton, vagy kinn a mezön, és csak utána engednénk be a forgalomba. Az ilyesfajta balesetek elkerüléséhez erre van szükség. Ráripa-kodni a vétkesre, amikor a baj már megtörtént, szánalmasan keveset ér, de annál többet árthat. Annyira összezavarjuk a lelkifurdalással, hogy azután gyakran másra se tud többé gondolni, arra sem, hogy miképpen következett be a baleset, és hogyan kerülhetné el a jövöben.

3. Lelki válság

Bizonyára érted már, hogy a viselkedésformáknak van egy válfaja, amelyre nincs bocsánat: amikor az ember szándékosan, felelössége teljes tudatában követ el valamit, úgy, hogy a következményeivel is tisztában van. Vegyük példának a tehetséges egyetemi hallgatót, akinek, mondjuk, 130 az intelligenciahányadosa, de aki annyira elfecsérli idejét különféle fölöslegesnél fölöslegesebb dolgokra, hogy már-már kifelé áll a szekere rúdja az iskolából. Tudja: hogy kihajíthatják az egyetemröl. Tudja: ha rendesen dolgozna, nem a lányokkal hetyegne és abbahagyná az ivást, könnyüszerrel letehetné a vizsgáit. Ha ilyesmit lát az ember, akkor kedve volna felébreszteni a fiú lelkiismeretét, mert ez a diák már eléggé intelligens ahhoz, hogy felfogja: tönkreteszi magát. És mégis fejjel megy a falnak.

Viselkedését nyilvánvalóan nem nézhetjük el azon az alapon, hogy ostoba (fogyatékos) vagy tudatlan. Mentségére szolgálhat azonban, hogy az ilyen ember minden bizonnyal lelki válsággal küzd. Máskülönben mivel magyaráznánk az ostoba viselkedését. Szóval az ilyen ember nem gonosz, vagy semmirekellö, aki elherdálja a szülei pénzét és keserves csalódást okoz nekik. Az ilyen ember neurotikus, vagy bosszút áll, vagy fél. Az ilyen embernek érzelmi problémái vannak, ezért viselkedik ilyen idióta módra. Ha te lennél hasonló érzelmi válságban, könnyen lehet, hogy ugyanígy viselkednél.

Ismertem nem egy szépreményü egyetemistát, aki pontosan a példában szereplö ifjúhoz hasonlóan viselkedett. A probléma mélyén mindig megtalálhatjuk a zavarok okát, netán a rettegést, hogy nem fognak megfelelni az öket istenítö szülök várakozásának és képtelenek volnának elviselni a kudarcot, amely mindenképpen várna rájuk, ha mégis próbát tennének. Ha világéletedben mást se hallottál, mint azt, hogy csodálatos vagy és intelligens, és holtbiztosan bankelnök lesz belöled, akkor igen súlyos terhet cipelsz a válladon. Értésére adhatnád a családnak, hogy te is csak ugyanolyan közönséges földi halandó vagy, mint akárki más, de ehelyett inkább szántszándékkal megbuksz, mert akkor hivatkozhatsz arra, hogy meg sem próbáltad, és nem derül ki, hogy átlagos képességekkel vagy megáldva, holott szüleid isteni adottságokkal ruháztak fel. És akkor kevésbé gyötör a büntudat, ha azt mondod, hogy ezért húztak el az egyetemen, mert tanulás helyett mással foglalkoztál, mintha kiderül, hogy nem vagy az a lángész, akinek hittek.

És most feltételezzük, hogy szó sincs holmi szorongásról. Akkor lehetséges, hogy a bosszú vezeti, ami újabb súlyos érzelmi probléma. Szüleid például arra kényszerítettek, hogy az orvostudományi egyetemre iratkozz be, amitöl irtózol. Ha ott lógsz, és nem tanulsz, akkor bosszút állsz rajtuk, mert nem engedték, hogy müvész legyél. Eközben azt se bánod, ha magadnak is ártasz. Hová jutsz ezzel? A jegyeid olyan szégyenletesek lesznek, hogy ha akarnál, se iratkozhatnál át a képzömüvészeti föiskolára. És olyan förtelmes rossz szokásoknak leszel a rabja, hogy nem gyözöl leszokni róluk, ha késöbb mégis sikerül meggyöznöd szüleidet, hogy tegyenek le szándékukról. Tisztában vagy mindezzel, mégsem tehetsz ellene semmit. Neurotikus vagy, és nincs az az észérv a világon, mely ez idö szerint rávehetne, hogy változtass viselkedéseden. Egyetlen életcélod elkerülni még a látszatát is annak, hogy alkalmatlan volnál (mivel szent meggyözödésed, hogy fabatkát sem érsz, ha nem lehetsz eminens), vagy pedig, hogy olyan dühbe lovalod magad szüleid ellen, amely mellett már semmi sem számít.

Soha, semmiért, semmikor ne vádold magad!

Ha rossz fát tettél a tüzre, és ezt nemcsak tudod, hanem folyvást lelkifurdalást érzel miatta, az az önvád. Ennél egészségtelenebb dolgot aligha müvelhetnél. Itt és most szeretnélek megtanítani arra, hogy ilyesmit soha, de soha ne tegyél, s az itt következö néhány lapon remélem, be tudom bizonyítani, miért neurotikus az, aki önmagát vádolja, megmutathatom, mire vezet az önvád és hogyan védekezz ellene. Elsönek hadd magyarázzam el pontosan, mit értek az önvád fogalmán.

Az önvád kétirányú támadás: egyfelöl cselekedeteid, másfelöl személyiséged ellen. Ha végigöntöd a tintát az ülögarnitúrán, minden okod megvan rá, hogy kétbalkezesnek nevezd magad. Annak azonban az égvilágon semmi értelme, hogy miatta elmondd magad mindennek. Lehet, hogy figyelmetlen voltál. Lehet, hogy a mozdulataid kapkodók. Még az is lehetséges, hogy szántszándékkal tetted. De ettöl még nem leszel nyomorult pária. Ha mégis annak érzed magad, máris fellépett az önvád.

Egy ismerösöm véletlen autóbalesete egy gyalogos halálát okozta. Természetes, hogy mélységesen elítélte magát a gondatlan vezetésért, de azt is elhatározta, hogy sohasem bocsátja meg magának a másik ember halálát, amelynek akaratlanul ugyan, de ö volt az oka. Ez az önvád. Vádolta is magát évekig. Depressziós is volt többé-kevésbé tíz évig, amíg meg nem tanulta, hogy a depresszió meg az önvád jellegzetesen neurotikus viselkedés.

A önvád olyan, mintha iskolai bizonyítványt adnál önmagadnak. Az iskolában még csak elfogadható, ha valaki földrajzból vagy történelemböl ötös, angolból négyes, és így tovább. Ettöl még az ember maga nem lesz ötös vagy négyes rendü személyiség. A tantárgyat külön kell választani önmagadtól mint egyéntöl, aki a jegyet kapta. Ha ezt elmulasztod, azt fogod hinni, hogy kiváló ember vagy, ha ötösöket kapsz és silány, ha bukásra állsz. És nagyon gyakran mégis ezt látjuk. Ugyanez érvényes a nem iskolai tárgyakra is. A hétköznapi viselkedésre például. Az az asszony, aki az egyház tanítása ellenére elvéteti gyermekét, úgy vélheti, hogy erkölcsi értelemben hibázott, következésképpen erkölcstelen emberré lett. Vagyis a cselekedeteiböl ítéli meg önmagát. Ez annyit jelent, hogy csakis akkor tartja magát értékes embernek, ha tökéletesen és feddhetetlenül viselkedik. Nyilvánvaló, hogy azok, akik ezt a filozófiát követik, életük túlnyomó részében depressziósak lesznek, hisz hányszor viselkedhet az ember élete során tökéletesen és feddhetetlenül? Ezen a ponton pácienseim általában fölteszik a kérdést: "Hogyan választhatom külön magamtól a cselekedeteimet? Hiszen azonosnak kell lennem a cselekedeteimmel." A legközelebbi fejezetben arról lesz szó, hogy milyen módszerekkel lehet felülkerekedni a depresszión, és megtanuljuk, hogyan válasszuk külön cselekedeteinket önmagunktól. Elsöként arról szeretnélek meggyözni, hogy az önvád veszedelmes. Ezért bemutatom szerencsétlen következményeit.

Az önvád: eröszak önmagad ellen

Itt állj meg egy pillanatra és gondold végig, mit követsz el magad ellen, amikor önmagadat vádolod. Az elsö: úgy gondolsz magadra, mint aki nem méltó arra, hogy az emberiség tagja legyen. Sajátságos lénynek véled magadat, azt hiszed, más vagy, mint a többiek. Zúdítod magadra a szavakba öntött mocskot, s már-már érzed magadon a büzt, amelyröl mások mit sem sejtenek. Néha fizikai büntetést is alkalmazol, megégeted magadat a cigarettáddal vagy összeszabdalod a képed borotvapengével. És mindig úgy bánsz magaddal, mintha mások megköpdösnének és kerülnének, mint a pestisest. Ez pedig eröszak, gondolom, ebben egyetértünk.

És most tegyük fel, hogy ugyanezt másvalaki müveli veled. Vajon nem küzdenél-e utolsó leheletedig azért, hogy téged ugyan ne alázzanak meg ilyen szégyenteljesen? Dehogynem. Bolond volnál, ha nem tennéd. És felhagysz-e ugyanezzel az eröszakoskodással, ha magad vagy az, aki elköveti? Eszed ágában sincs. Lubickolsz benne. Azt hiszed, ez az, amit megérdemelsz. Még jól is esik, mert azt hiszed, hogy a sok önsanyargatással megtisztulsz büneidtöl.

Ha olyan jólesik szenvedni, amikor magadat gyötröd, mi a rossz abban, ha más teszi? Ha következetes akar lenni, és reálisan gondolkodik, akkor mindenki, aki önmagát vádolja, helyesebben tenné, ha önként börtönbe vonulna, hogy ott csakugyan megkapja méltó büntetését. Netán jelentkezhetne kamikazénak, vagy lepratelepen dolgozhatna. És bármilyen hihetetlen, pontosan így viselkedik néhány notórius önvádló. Kiteszi magát veszélynek, csödnek, bukásnak, abban a szent meggyözödésben, hogy azt kapja, amit megérdemel, hiszen semmirekellö. Az önvádlók többsége azért nem megy ilyen messzire. Ott bünteti magát, ahol senki sem látja, magában átkozza a napot, amikor megszületett, de mások elöl igyekszik titkolni öngyülöletét, s eközben sejtelme sincs róla, milyen ordítóan igazságtalan önmagához.

Az önvád mindig veszélyes

A vádaskodás nemcsak akkor hiba, amikor önmagadra irányítod, hibás és veszélyes akkor is, ha mások ellen fordul. Az utóbbi esetben gyülöletet, dühöt és eröszakot szül. Ha felidézed mindazt, amit az önvádról az imént kifejtettem, könnyen beláthatod, hogy a másokra irányított vádaskodás hasonló következményekkel jár. Amikor mások viselkednek kifogásolhatóan, hajlamos vagy arra, hogy elvetemült embereknek könyveld el öket is. Feltéve, hogy azonosítod öket a cselekedeteikkel. A jó cselekedet jó emberre vall, ha rosszat cselekszenek, akkor azt hiszed, rossz emberekkel állsz szemben. Badarság. Már megint összekevered az embert cselekedeteivel. Valójában minden eröszak, háború, kínzás és gyilkosság a földkerekén arra a szörnyü hiedelemre vezethetö vissza, hogy a) vannak rossz emberek a világon és b) a rossz embereket keményen felelösségre kell vonni és szigorúan megbüntetni gonosz cselekedeteikért. Nem vitás, hogy az ilyeneket biztonságunk érdekében rács mögé kell tenni, de ha kivégezzük vagy megfenyítjük öket, akkor ugyanazt tesszük csupán, amit ök már meg is tettek, hogy figyelmünket felhívják magukra.

Ne ragadtassuk magunkat túlzásokra. A legtöbb ember soha életében nem látott gyilkost, ezért, ha valamilyen hétköznapi eseményt veszünk szemügyre, akkor valószínüleg sokkal érthetöbbé válnak a vádaskodásban rejlö veszélyek. A férj se szó, se beszéd, új kocsit vett, anélkül hogy feleségével jó elöre megbeszélte volna. A feleség szerint nem volt szükség új kocsira, de ezt még hajlandó lett volna lenyelni. No de, annyi szava sem lehetett, hogy legalább a színt vagy a típust megválaszthatta volna. Mindazok után, amit ö tett a férjéért! Hiszen mindig a becsület mintaképe volt a férjével szemben. Öt centet ki nem adott volna, amíg meg nem beszélték. Most tehát eldönti, hogy iszonyú méltánytalanság érte (amiben igaza is van), így hát elöhozakodik mindennel, amit évek hosszú során át némán lenyelt. Miután lehordta a sárga földig, hozzá is vág valamit, azután, hogy férjeura még nyomorultabbul érezze magát, berohan a hálószobába zokogni. Még sokkal jobb, ha magára tudja zárni a fürdöszoba ajtaját. Ez nem mese. Hasonló jelenetek szinte minden családban elöfordulnak. Van, ahol úgy hozzátartoznak a mindennapi élet rituáléihoz, mint a reggeli mosakodás.

A feleség a fenti példában figyelmetlenséggel vádolta férjét. Valójában ezt mondja magában: "Rosszul viselkedett. Rossz ember." És az emberek kilencvenkilenc százaléka igazat adna neki. Én azonban tiltakozom. Miben téved az asszony? Mindenekelött abban, hogy a férje emberi lény, tehát éppoly tökéletlen, mint ö maga. Ebböl következik, hogy hibái is lehetnek. Ha nem türi, hogy férjének egyik nagy hibája éppenséggel a figyelmetlenség, akkor mégis mi lenne az, amivel kibékülne? Boldogabb lenne talán, ha a férje nöket eröszakolna meg? Gyerekeket molesztálna? Vagy sikkasztana? Nem? Akkor talán ajánlatos volna, ha ezzel a hibájával együtt elfogadná öt olyannak, amilyen, és szépen, nyugodtan próbálná leszoktatni róla, ahelyett hogy meggyülölteti magát, addig-addig, míg a férfi már azt sem fogja megbeszélni vele, hogy elefántot vegyen-e vagy sem.

Az ilyesfajta vádaskodás azért veszedelmes, mert elriasztja egymástól az embereket, tönkretesz házasságokat, az áldozatnak lelkifurdalást és depressziót okoz, a vádaskodónak magas vérnyomást és gyomorfekélyt. Nem lehetünk dühösek egymásra úgy, hogy keményen meg ne fizetnénk az árát. Jó néhány embert ismerek, akinek az orvos megmondta, hogy rossz a szíve, és minden izgalom megárthat. És ezek az emberek mégsem nyughatnak, naponta millió okot találnak arra, hogy dühöngjenek, pedig ök adják meg az árát. Valaki egyszer azt mondta, hogy a düh mások hibáinak az ára, de mi fizetjük.

Az önvád az önteltség jele

Ha visszagondolsz azokra az idökre, amikor valami miatt nagyon furdalt a lelkiismeret, bizonyára csak arra emlékezel, hogy mennyire alávalónak érezted magad, szinte látni vélted, hogy mások utálkozva elfordulnak töled, hiszen érdemtelen vagy arra is, hogy szóba álljanak veled. A depressziós embereket általában úgy jellemzik, hogy szerények, alázatosak, nincs önbizalmuk és igen rossz véleménnyel vannak önmagukról. Azzal elöállni, hogy ezek az önutálók alapjában véve önteltek, meglehetösen képtelen gondolat. Pedig egyértelmüen így van.

Nemrégiben egy kamaszlány elmondta nekem, hogy teherbe esett, s emiatt a legszívesebben öngyilkos lenne. És sorolta tovább, hogy úgy érzi, beszennyezödött, hogy szégyenkezik. A viselkedése sok mindent elárult, csak önteltséget nem. Úgyhogy majd leesett a székröl, amikor kijelentettem, hogy nála önteltebb emberrel még sohasem volt dolgom.

- Én? Öntelt? - kérdezte elképedten.

- De még mennyire. Azt hiszed, olyan hihetetlenül tökéletes emberpéldány vagy, hogy nem hibázhatsz, és egyetlen botlást sem engedhetsz meg magadnak.

- Ez igaz. Nem kellett volna teherbe esnem, ennél sokkal több eszem van, mégis hagytam, hogy megtörténjen.

- És ha, teszem azt, valamelyik barátnöd esett volna teherbe? Hibáztatnád? Meg akarnád ölni? Nem állnál szóba vele? Kerülnéd a társaságát, úgy, ahogyan szerinted másoknak kerülniük kellene téged? Egy fenét! Ha csak nem egészen más vagy, mint a legtöbb ember, odamennél a barátnödhöz, vigasztalóan átölelnéd a vállát, megadnál neki minden támogatást és szeretetet, ami csak telik töled. És komolyan is gondolnád.

- Igen - mondta a lány. - Biztos, hogy ezt tenném. De az nem egészen más?

- De, gondolom, más - feleltem. - Mert a hozzá hasonlókkal elöfordulhat, hogy teherbe esnek. De az olyan felsöbbrendü lényekkel, mint amilyen te vagy, más a helyzet. Te nem hibázhatsz. Te nem hallgathatsz az ösztöneidre, nem lehetsz romantikus. Ilyesmi csak a nyájtól várható, amelyhez a barátnöd is tartozik. De te, ó, az egészen más tészta. Gondolom, te az emberiségnek valamelyik magasabb rendü változatához tartozol.

A lány lassanként megértette, hogy igenis nagyképü, ha nem tud megbocsátani magának egyetlen könnyelmü cselekedetet sem, holott ugyanazt habozás nélkül elnézné a barátnöjének.

Alapvetö jellemvonása ez minden önvádlónak. Egyik sem bírja elviselni ugyanis a csúf tényt, hogy közönséges emberi lény ö is, nem tévedhetetlen, és nem hibátlan. És hiába minden igyekezet, erröl sohasem fog letenni. Csak hajtogatja tovább vég nélkül, neurotikusán, hogy neki különbnek kell lennie a többieknél, s hogy minden rosszat megérdemel, ha itt és most azonnal fel nem hagy ballépéseivel.

Ideje lenne a maga teljességében felfognunk, mi az, hogy emberi lények vagyunk.

Tegyük fel, hogy te vagy Isten, és elhatározod, hogy planétáidat tökéletes teremtményekkel fogod benépesíteni. Megalkothatod mindet bölcsnek, minden képzeletet felülmúlóan intelligensnek, elláthatod öket elképesztöen gyors reflexekkel és természetesen ki kell iktatnod életükböl az ifjú- és öregkort. Végtére, Isten se tudhatja tökéletesre teremteni a csecsemöt, mert a csecsemö értelemszerüen fejletlen és tudatlan lény. És Istennek minden bizonnyal el kellene törölnie az öregeket is, hisz másként hogyan népesíthetné be a világot hibátlan emberekkel, ha elnézi, hogy megöregednek, szenilissé válnak, és fürgeségükkel együtt élénkségüket, vagyis tökéletességüket is elveszítik. Istennek tehát olyan embereket kellene teremtenie, akik ifjúi testtel és középkorú ésszel jönnek a világra, és ilyenek is maradnak örökké, vagy legalábbis amíg meg nem halnak (már ha Isten azt akarná, hogy csak egy bizonyos ideig éljenek). Nem létezne az öregedés folyamata, hisz mint ismeretes, beálltával bizonyosan elszaporodnak a hibák. A tökéletes emberi lények világában tehát az lenne a rend, hogy "ma itt, holnap sehol". Másfelöl, ha Isten lennél, azt is elhatározhatnád, hogy teremtményeidet, akikkel a világot benépesíted, nem alkotod tökéletesre. Ám ha így teszel, kétségkívül mást kell elvárnod ezektöl a szegény halandóktól, mint azoktól, akikkel a tökéletes lények világát népesítetted be. A halandóknál hosszú idöre, legalább tizenhat, tizennyolc évre tehetö a tanulás korszaka, hamarabb nemigen állnak meg a lábukon. És ahogy ezek a halandók öregszenek, számíthatunk rá, hogy veszítenek fürgeségükböl, intellektusuk éle kicsorbul és hogy lassacskán minden téren elhasználódnak. De még legjobb éveikben is számíthatunk rá, hogy ezek a normális emberi lények mindenféle ostobaságot és butaságot követnek el. Más szóval, számíthatunk rá, hogy némelyikük gyilkolni fog, vagy öngyilkos lesz, tolvajjá válik és egyéb rémtetteket követ el. Lesznek közöttük anyák, akik agyonverik gyermeküket. Apák, akik háborút szítanak tulajdon fiaik elpusztítására. Az ilyen emberek az egyik percben szeretnek, a másikban már gyülölnek. Ezek az emberek rendkívüli teljesítményekre lesznek képesek, úrrá lesznek a betegségeken és meghódítják a világürt, de ugyanezek az emberek közben fenekestöl felforgatják a természet rendjét, szennyezik a levegöt, megmentik annyi ember életét, hogy a Földet túlnépesedés fenyegeti, és annyi atombombát gyártanak, hogy az egész világot szétvethetik vele.

Számomra mindez teljességgel elfogadható, mert tudomásul veszem a tényt, hogy az ember: ember, és mert ember, nem tökéletes, és nem tehet róla, hogy míg ideje le nem jár, számtalan ostobaságot müvel.

Mindhiába! Több millió ember csak hajtogatja, hogy fel kell hagyni az eröszakkal, hogy a gyermekeknek nem volna szabad meghalniuk, és hogy a balesetek sem szükségszerüek. Hogy lehetünk ennyire ostobák?

Mennyivel okosabb lenne, ha azt mondanánk: "Jobban tennénk, ha nem volnánk olyan eröszakosak. Mennyivel szebb lenne az élet, ha szeretteink nem halnának meg. És ugye, milyen csodálatos lenne, ha nem szenvednénk baleseteket?" Ezeknek az állításoknak van értelmük, mert vágyakat, preferenciákat fogalmaznak meg, nem követeléseket és szükségszerüségeket. Követeljünk bármit, csak azért, mert el akarjuk érni, ha akaratunk nem teljesedik, akkor holtbiztos az érzelmi válság. Ne követelj magadtól tökéletességet, vedd tudomásul, hogy cselekedeteid rajtad kívül álló okoknak is következményei, és akkor bizonyosan több szeretettel viseltetsz majd önmagad meg embertársaid iránt is. Ne légy öntelt. Ne feledd: Isten a másodiknak vázolt tervet választotta, amikor megteremtette az embereket, nem az elsöt.

Az önvád gyávaság

A büntudat zseniális módszer, amelynek segítségével az emberek visszafogják magukat bizonyos cselekedetek elkövetésétöl. Gyilkosságot nem azért követnek el ritkábban, mint szeretnének, mert rettegnek a kemény börtönbüntetéstöl, hanem mert irtóznak attól, hogy utána büntudattal éljenek tovább. Az emberek azért tisztelik a törvényt mindenütt a földkerekén, mert rettenetesen kínozná öket a büntudat, ha másképpen cselekednének. Mi tagadás, lelkiismeretünk igen eredményesen örködhet viselkedésünk fölött.

Sajnos, iszonyatos árat fizetünk azért, hogy a büntudatot ily módon alkalmazzuk, ez ugyanis nemcsak a rossz, hanem a bátor, értelmes viselkedésben is akadályozhat bennünket. Amikor Shakespeare kimondta, hogy a lelkiismeret mindnyájunkat elgyávít, éppen ezt az elméletet fogalmazta meg. Szeretném bemutatni, miképpen silányítja a büntudat gyáva féreggé az embert, olyannyira, hogy mások kíméletlenül visszaélhetnek vele, és miképpen juttatja odáig, hogy az ember végül megtagadja tulajdon érdekeit, és már azt sem tudja, kinek a fejével gondolkodik, s egyáltalán, kié az élete.

Bill esete kiválóan példázza, mi történik azzal az emberrel, akit büntudat gyötör. Házassága során egyetlenegyszer viszonya volt valakivel, de a felesége sohasem tudta meg. Mivel félt, hogy a felesége elutasítaná, Bill több mint tíz évig gondosan örizte a titkot. Eközben mindvégig úgy érezte, nincs joga, hogy érvényesítse akaratát felesége esztelen viselkedésével szemben, s az asszony, aki megérezte, hogy Bill soha ki nem állna az igazáért, mind nyíltabban visszaélt a helyzettel. A kapcsolat annyira elmérgesedett, hogy a férfi meggyülölte az asszonyt ostobaságaiért és gyülölte önmagát is, amiért gyáva ahhoz, hogy egy jól irányzott pofonnal észre térítse. A nö meg azért gyülölte a férjét, mert Bill mindig meghunyászkodott, s mert eltürte, hogy beletörölje a sáros lábát.

Miután bizonyos idöt eltöltöttem Bill-lel négyszemközt, tudomást szereztem a múltbéli kalandról, amellyel elnézö viselkedését és félelmét indokolja. Azt könnyedén belátta, hogy az elmúlt évek során gyáván viselkedett, de azt egyáltalán nem értette meg, miért nincs szükség rá, hogy lelkifurdalást érezzen egykori viszonya miatt és azt sem, hogy minél elöbb megvallja "vétkét" a feleségének, annál hamarabb szabadul bünének láthatatlan szégyenbélyegétöl, s az asszony sem élhet vissza tovább helyzetével.

Arra igyekeztem rávenni Billt, hogy fogadja el önmagát olyannak, amilyen, és hagyjon fel az önváddal. Amikor végre belátta, hogy viszonya az önbecsülés hiányának következménye volt, hogy tehát pszichológiai probléma ez is és nem súlyos jellemhiba, akkor már volt ereje bevallani feleségének a félrelépést. Kapcsolatukban, amint elöre látható volt, óriási változás állt be, miután az asszony túljutott az elsö megrázkódtatáson.

- Most, hogy rádöbbentem, mit türtem ennyi éven át, szeretném fenéken billenteni magamat - mondta késöbb Bill. - Csak mert egyszer elkövettem valamit, amit azután szégyelltem, mindent ráhagytam erre a nöre, viselkedjen úgy, ahogyan neki tetszik, eltürtem, hogy szidalmazzon, követelözzön, mert úgy éreztem, az a dolgom, hogy mindent lenyeljek. Eszembe sem jutott, hogy feltegyem a kérdést, vajon mi a fenét müvel velem az asszony. Ha én bántam volna úgy vele, ahogyan ö bánt énvelem, ugyanolyan önzön, akkor csakugyan lett volna okom az önvádra. De ha azt hiszi, hogy neki egyetlen pillanatig is gondot okozott az, ahogyan velem viselkedett, hát nagyon téved.

Bill újra meglelt magabiztossága elnyerte jutalmát: felesége újra becsülni tudta, és ezt meg is mondta. - Hát persze, hogy most sokkal többre becsülöm Billt - vallotta be. - Ha összevetem a jelenlegi erös egyéniségét azzal a gyenge jellemmel, akivel ez idáig egy fedél alatt éltem, csak arra tudok gondolni, hogy biztosan azért nyaggattam annyit, mert azt akartam, hogy végre megelégelje a dolgot, összeszedje magát és férfimód viselkedjen.

A rossz lelkiismeret egyik legérdekesebb és legszokatlanabb következményét annál a tizenéves lánynál figyelhettem meg, aki nemcsak depressziós volt, hanem hangokat is hallott, amelyek arra biztatták, hogy ölje meg az anyját, vagy végezzen magával. Anya és leánya sokat veszekedtek, jeleneteket rendeztek, ahogyan az már szokás, haragjukban ocsmány szavakat vagdostak egymás fejéhez. Az anya jót akart, nevelni szerette volna csupán a lányát, de nem vette észre, milyen ellenségesen reagál a lány arra, hogy naphosszat irányítani akarják, és minden lépését ellenörzik. Evekig folyt közöttük a háborúskodás, mígnem a gyülölködés odáig fajult, hogy a lány már tudomást sem akart venni róla. Ekkor kezdödtek a hallucinációi.

Néha sikerült nem odafigyelni a hangokra, de gyakran igencsak zavarták, teszem azt, baráti beszélgetések vagy bevásárlás közben. Ez csakugyan tönkretette az idegeit, hiszen két párbeszédet kellett volna folytatnia egyszerre és nem árulhatta el senkinek, hogy ö belsö "hangokat" hall.

Elsö alkalommal egyik csoportterápiás foglalkozásomon értesültem a jelenségröl. Megkérdeztem a csoport többi tagját, véleményük szerint mit tehetne a lány azért, hogy megszabaduljon a hangoktól. Az alábbi javaslatokkal álltak elö: valamilyen ürüggyel lépjen le; beszéljen hangosabban, hogy elnyomja magában a gyilkos gondolatokat; nevessen egy nagyot, így gyözze meg magát arról, hogy az egész ügy nevetséges; és végül, meg se szólaljon, amíg a hangok el nem hallgatnak. Elmagyaráztam, miért valószínü, hogy a javaslatok egyike se válna be, majd elmondtam, hogy véleményem szerint mi a teendö. A csoport egy hölgytagja kis híján elájult, amikor azt javasoltam: - Meg kell gyöznünk a lányt, hogy ne legyen lelkifurdalása azért, mert úgy érzi, legszívesebben megölné az anyját.

Hadd világítsam meg, hogyan gondolkodtam: minél többet aggodalmaskodunk azért, mert valami bekövetkezhet, annál inkább növeljük az esélyt, hogy csakugyan bekövetkezik. Az ifjú hölgy nagyon is tudatában volt ezeknek a fenyegetö hangoknak, következésképp eléggé félt is tölük. Ha nem csapott volna akkora hühót gyilkos gondolataiból, akkor szép nyugodtan úrrá lehetett volna rajtuk. Ha tudomásul veszi, hogy így érez, könnyedén nevethetett volna rajta. Ezért azt javasoltam, hogy anyja iránt érzett dühét fogadja el jobbára normális érzésnek, s akkor rádöbben majd, hogy nagyon sokszor, talán több százszor is átélt már hasonló érzést, de sohasem jutott el a cselekvésig, és legyen elnézöbb anyja iránt, aki csakis azért gyötri öt, mert emberi lény maga is, és a lánya javát akarja. Ha megszólalnak a belsö hangok, ne veszítse el a nyugalmát, meg se kísérelje elhallgattatni öket, de az önvád se mardossa, s akkor idövel mindez bizonyosan elveszíti jelentöségét.

Egy hónapon belül a hangok szinte teljesen elnémultak. Ha szórványosan mégis visszatértek, a lány addig elemezte, míg kibeszélte magából dühös érzelmeit. És mert a csoportban senki sem gondol olyasmit, hogy micsoda szörnyeteg az, aki az anyját gyülöli, már ö sem esett pánikba miatta. Azontúl egészséges ösztönnel szállt szembe anyjával, nem türte, hogy uralkodjék fölötte. Ezzel elejét vette a számtalan gyötrelemnek, amely máskor kihúzta lába alól a talajt.

Utoljára hagytam John példáját arról, hogy mennyire gyávává teszi az embert az önvád. John alkoholista volt, aki gyakran leitta magát, mert apjának ivócimborára volt szüksége, meg arra, hogy valaki fizessen helyette a kocsmában. John belépett a Névtelen Alkoholistákhoz, és mindent elkövetett, hogy leszokjon az ivásról. Néhanapján azért beállított hozzám. Ilyenkor depresszió kínozta, mert nem volt hajlandó inni a jó öreg papával, söt legutóbb egy alkalommal nem engedte, hogy apja a három unokát is magával vigye a kocsmába. Ilyenkor az öreg szándékosan igyekezett büntudatot ébreszteni Johnban, felhánytorgatta mindazt, amit az évek során Johnért tett és kijelentette, hogy a fiának kutya kötelessége meghozni ezt a csekély áldozatot az apjáért. John kitartott, nem állt kötélnek, idegeit azonban alaposan megviselte ez az állhatatosság.

Igyekeztem megértetni Johnnal, hogy apja olyan, mint egy elkényeztetett, akaratos csecsemö, amikor ilyen nevetséges követelésekkel áll elö és aligha fog belepusztulni az öregfiú, ha kívánsága nem teljesül. Elmondtam, hogyan tagadhatná meg könnyedén apja kívánságait, éspedig lelkifurdalás nélkül.

El kell döntenie magában, hogy mi a fontosabb.

- John, ha apád azt mondaná, hogy rettentöen szeretné porig égetni a házadat, mert neki is kell néha egy kis mulatság, bizonyára nem engednéd, hogy megtegye, így van?

- Természetesen.

- Vagy teszem azt, ha apád a nappalidat óhajtaná vécének használni, eltürnéd?

- Dehogy türném.

- De hát, John, ha teszem azt, olyasmit mondana, hogy a fiú köteles az apja kedvében járni, te pedig ilyen-olyan háládatlan vagy, hiszen még annyit sem engedsz meg neki, hogy felgyújtsa a házadat vagy a szönyegre vizeijen, mi lenne akkor a különbség?

- Értem doktor úr, hogy mire akar kilyukadni, de hát az egészen más.

- Miért? Mi a különbség az imént felsorolt példák és aközött, amit az apád már eddig is elkövetett ellened? Mindent megtett azért, hogy te is alkoholista legyél, gyakorlatilag tönkretette a házasságodat, és most azt kívánja, hogy még a lányaidat is tedd ki a veszélynek, azért, mert nem akar unatkozni a kocsmában. Nem, John, sehogy sem értem az érvelésedet. Ha egyvalamit visszautasíthatsz, visszautasíthatod a másik kettöt is, ami még sokkal fontosabb neked.

És ekkor megértette. Nem engedett többé az apjának, lelkifurdalás nélkül, szilárdan ellenállt az öregnek, tudomásul vette, hogy utána az apja egy idöre megsértödik, és ezzel nagy jót tett magának is meg a gyerekeinek is. Mindez azonban csak azért vált lehetségessé, mert sikerült úrrá lennie a lelkifurdalásán.

A lelkifurdalás rossz tanácsadó

Belénk verték, hogy az erkölcsös magatartás az, ha vétkeink miatt lelkifurdalást érzünk. Állítólag azért, mert ha a büntudathoz még ez a kín is társul, akkor a kettö együtt olyan kellemetlen lesz, hogy még egyszer bizonyosan nem követjük el ugyanazt a vétséget. Ha ez igaz volna, én lennék az elsö, aki javasolnám, hogy fejlesszünk ki magunkban annyi lelkifurdalást, amennyit csak bírunk, hogy azután mind kevesebb hiba elkövetésére legyen lehetöségünk. Sajnos azonban koránt sincs így. Mi több, az ellenkezöje mint módszer, sokkal hatásosabb. Vagyis: sohase hibáztasd magadat, hanem elemezd hibáidat és vétkeidet és azután minden eröddel azon légy, hogy ne ismételj meg egyet sem. Ha vétkeidért kárhoztatod magadat, akkor csak erösíted abbeli meggyözödésedet, hogy a jobb magatartás teljességgel megvalósíthatatlan, és a magadfajta szörnyeteg csak azt érdemli, hogy tettéért még rosszabb viselkedésével bünhödjék. Mellesleg, hogyan is véshetnéd emlékezetedbe a vétked, ha nem úgy, hogy folyvást vérzik miatta a szíved?

Itt van például Lucy. Férjhez ment, de férje a tengerentúl teljesített katonai szolgálatot. Lucy magányos volt és viszonyt kezdett valakivel. Tudta, hogy vét az erkölcs ellen, és emiatt olykor gyötrödött is, de a kis románc azért jólesett, úgyhogy eszébe sem jutott felhagyni vele, vagy komolyabb lelkifurdalást érezni miatta. A kellemes kapcsolat hat hónap múlva véget ért, és Lucy szinte azon nyomban egy másik férfi karjában kötött ki. Most kezdte már meggyülölni önmagát. Eldöntötte, hogy az ilyen asszony szajha, elfajzott emberi lény, akin nem lehet segíteni. Kiállhatna akár az utcasarokra, és lefekhetne az elsö jöttment férfival, akinek éppen kedve szottyan rá. Egy este partin volt. Hazafelé menet észrevette, hogy egy férfi a vendégek közül követi a kocsijával. Mit tett vajon? Azt, amit ilyenkor egy "szajha" tehet. Megállította a kocsiját, beült a férfihoz és szeretkezett vele. Utána hazament. Még akkor este könnyek között telefonált, öngyilkosságot fontolgatott és segítséget kért. Hamarosan sikerült megértetnem vele, mit müvel magával. Felfogta, hogy az önvád csak erösítette meggyözödését, miszerint ö bizony elvetemült, rossz nö. Noha mindössze ostoba és hütlen volt. Ettöl gyökeresen megváltozott. Egyetlenegyszer sem hallhatta tölem, hogy amit tett, ártalmatlan semmiség csupán. Nem, nagy hiba, hogy úgy váltogatja a férfiakat, mint más a fehérnemüjét, hiszen még összeszedhet valami nyavalyát, teherbe eshet és föként a férjével szemben tisztességtelen. De kitartottam amellett, hogy azért követi el a sok meggondolatlanságot, mert a lelkifurdalástól végképp összezavarodott, és azt hiszi, nincs más választása, folytatnia kell az önbüntetö taktikát. Amikor megértette, a probléma is megszünt, mielött elhatalmasodhatott volna.

Abba még senki sem rokkant bele, ha egy kicsit mardosta az önvád. A heves és szünni nem akaró lelkifurdalással kell csupán csínján bánni. Ha érdemtelen embernek hiszed magad, tenni is fogsz róla, hogy semmi érdemes ne történjék veled. Az ember önmaga legádázabb ellensége. Az a fiú, akinek azt mondják, hogy sohasem viszi semmire, mert csalt a vizsgán, továbbá szégyellhetné magát, hiszen ezzel fájdalmat okozott az anyjának, azontúl mindent elkövet azért, hogy rászolgáljon anyja megvetésére, hiszen az anyai szeretetre nem érdemes. Végtére is az anyjától hallotta, méghozzá nemegyszer, hogy nem érdemli meg a szeretetét, márpedig, ha az anyja mondta, akkor így igaz.

Önmagunkat elfogadni, ez a gyógyír erre a betegségre. Tudomásul kell vennünk a gyöngéinket, emberi hibáinkat, szokásainkat, és közben neki kell gyürköznünk, hogy leküzdjük ezeket az emberi gyarlóságokat, amelyeket születésünkkor örökölünk. Tudnunk kell megbocsátani másoknak, de önmagunknak is, ez a nagy lecke, amelyet az önvádlónak meg kell tanulnia.

Vallás és önvád

Néhány olvasóm bizonyára úgy véli, gonosz és bünös tanács az, hogy sohase vádoljátok önmagatokat. Netán arra a következtetésre jut, hogy mindenféle erkölcstelen és eröszakos cselekedetre biztatom az embereket, meg arra, hogy még csak lelkifurdalást se érezzenek miatta. Ebböl semmi sem igaz. Valójában azt állítom, hogy a) a legtöbb ember, aki azt hiszi önmagáról, hogy vallásos, igazából nem az; b) hogy a legtöbben, akik szentül hiszik, hogy ök erkölcsös életet élnek, úgy, ahogyan az a Bibliában meg vagyon írva, gyakran épp az ellenkezöjét cselekszik; és c) hogy az, amit az önvádról mondtam, hogy tehát sohase vádold önmagadat, igenis keresztényi gondolat, és d) a Biblia is alátámasztja.

Minden vallás azt akarja, hogy boldogok legyünk, elégedettek önmagunkkal és szeretetteljesek másokkal. Ha vétkezünk, arról hitünk azt tanítja, hogy emberi dolog. Ezért meg kell bocsátanunk magunknak. És meg kell bocsátanunk azoknak is, akik ellenünk vétkeznek. Emlékeztek? Ha nem kárhoztattok másokat hibáikért, akkor megbocsátjátok vétkeiket, ugye? És amikor öszintén megbocsátjátok magatoknak önnön hibáitokat és fogyatékosságaitokat, akkor nem azt teszitek-e, amit a Biblia sugall: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat? Tessék észrevenni, hogy ez a bibliai mondat jobbra és balra is szól egyszerre: azt mondja, szeressünk másokat, de szeressük önmagunkat is. Ezt megfogalmazhatjuk úgy is: ne vádolj másokat, önmagadat sem.

Az általam ismert összes vallás hangsúlyozza: az emberi lények legyenek tudatában annak a ténynek, hogy gyarló emberek, és hogy hiába minden fáradozás és hatalom, semmi sem teheti Istenné öket. Más szóval, minden vallás elismeri, hogy az ember, ember és ezért gyönge, és minden igyekezete ellenére vétkezni fog. Kifogásolható magatartását persze korlátozhatja, de egyszer s mindenkorra meg nem szüntetheti. Az ember nem tökéletes, ezért nem viselkedhet tökéletesen. Ez annyit jelent, hogy lopni, csalni fog, önzö lesz, fájdalmat okoz, és a többi. Csak Isten tökéletes, ö azonban nem alkotott tökéletesnek bennünket. Ezért áll hatalmában megbocsátani, függetlenül attól, hogy mi mit tettünk. Nem ismerek olyan vallást, amelynek középpontjában ne a teljes isteni megbocsátás állna. Itt a magva annak, amire szeretnék rámutatni. Ha Isten megbocsátja nekünk rosszaságainkat, akkor mi miért ne lehetnénk hasonlóképpen nagylelküek és elnézöek önmagunkkal? Nem mond ellent vallásunknak, ha így vélekedünk: "Tudom, hogy Isten megbocsátja büneimet, miért ne bocsáthatnám meg magam is?" Ha nem teszem, akkor ítéletemet fölébe helyezem az övének. És pszichológiai aspektusból ugyanezt hangoztatom én is. Sohase kárhoztassuk magunkat semmiért, mert Isten nem alkotott bennünket tökéletesnek. Ő ezzel tisztában volt abban a pillanatban, amikor a teremtést elhatározta, és ezért nem illet bennünket szemrehányásokkal az ostobaságokért, amelyek az ilyen esendö emberektöl elvárhatók.

Ha követed vallásodnak vagy a Bibliának ezeket a tanításait, meggyözödésem, hogy ritkán leszel depressziós - és ha mégis, akkor sem az önvád lesz az oka. Íme, a példa, amikor a vallás és a pszichológia kéz a kézben jár és szinte ugyanazt tanítja. Ne érezz tehát lelkifurdalást legközelebb, amikor rosszul viselkedsz, vagy legalább próbálkozz, talán lebeszélheted magad a lelkifurdalásról. Ne feledd, vallásod tanítását szeged meg, ha lelkifurdalást érzel. Annyi elvárható, hogy tudd, igenis vétettél, de egyszersmind küzdj a lelkifurdalásos érzés ellen. Teheted, anélkül hogy vallásod tanításait megszegnéd. Ha pedig lelkipásztorod makacskodik, hogy igenis mélységes megvetéssel kellene sújtanod magad azért a tettért, amelyet magad is rosszallasz, mondd meg neki, hogy nem ismeri tulajdon tanait, és halvány sejtelme sincs a vallás lényegéröl. Nagy a valószínüsége, hogy maga is ugyanolyan gyakran lesz depressziós, mint te, mert azt hiszi, hogy számára nincs megváltás és hogy maga is érdemtelenné vált, hiszen bizonyosan elkövetett egyet-mást, amiért élete hátralevö részében egyvégtében gyülölheti magát. Ha kedélybeteg lelkipásztorral találkozol, bizonyosra veheted, hogy ö sem követte botlás nélkül vallásának tanításait. A kereszténység és a judaizmus egyformán tele van bölcs megállapításokkal, amelyek, ha helyesen értelmezzük öket, egy életen át gondoskodnak híveik egészséges kedélyéröl. Ha tehát a pap, vagy bárki más, érzelmileg labilis, akkor nem követi a szent tanokat. Hiszem, hogy az egészséges pszichológia minden sarkalatos tétele meglelhetö a Bibliában. Hiába tagja oly sok ember a különféle egyházaknak egész életében, ha rosszul értelmezi a vallás üzenetét és következésképp nem él igaz, példamutató életet, akkor mégis lelki zavarokkal fog küzdeni.

Mindezzel azt akarom mondani, könnyen lehetséges, hogy lelkifurdalásod lesz azért, mert nem gyötör a lelkifurdalás rossz cselekedeteid miatt. Azt hiszed, hogy vallásod tanításai megkívánják lelki szenvedéseidet. Tévedsz. A vallás nem korbács, a vallás arra való, hogy betakarózz vele. Ha depresszióba süllyedsz, ha lelkifurdalást érzel, ha úrrá lesz rajtad a düh, vagy a rettegés, akkor nemcsak lelki egészséged, hanem hitedhez való hüséged is megrendült.