Az önsajnalat

Az önsajnálat

Ha sajnáltad már magadat valaha, akkor ismered a depresszió második fö okát is. Ez az önsajnálat. Ha elsö hallásra mégoly különös is, ez legalább ugyanúgy ízzé-porrá zúzhat, mint a lelkifurdalás. A depressziós emberröl ránézésre el nem döntheted, hogy milyen módon idézte elö depresszióját. Az ok, amitöl az ember c 151j94b udarul érzi magát változhat, mint az idöjárás, de a végeredmény gyakorlatilag mindig ugyanaz. Csak legszélsöségesebb formájában különböztethetö meg a lelkifurdalás okozta depresszió a másfajta depressziótól. Extrém esetekben például a lelkifurdalásos emberek büntetésképpen néha késsel, zsilettpengével, égö cigarettával tesznek kárt magukban, ami a depresszió egyéb formáiban nemigen fordul elö.

Ha gyanítod, hogy hajlamos vagy az önsajnálatra, nézz szembe a tényekkel. Sokan annyira röstellik ezt a gyengéjüket, hogy sohasem keresik mélyebb indítékait, és az öket önsajnálatra késztetö eröket. Azt hiszem, ennek az lehet az oka, hogy az önsajnálathoz éretlenség, mások gyerekes manipulálása társul, és többnyire a hisztérikus nökre jellemzö vonásokat ölti.

Akárhogyan is, a te érdeked, hogy fontolóra vedd, nem azért lógatod-e az orrod állandóan, mert majd megszakad a szíved magadért. Ha nem sikerül meggyöznöd magadat, hogy már megint elkövettél valamit, amiért gyötörhet a lelkifurdalás vagy ha nem másvalakinek a gondja-baja mardossa a lelked, akkor csaknem bizonyos, hogy magadat sajnálod. Ez keserü pirula, mégis le kell nyelni! Ha erröl nem vagy hajlandó tudomást venni, akkor nem jutsz sehová. Csak elvesztegeted az idödet meg annak az idejét is, aki segíteni akar rajtad. Így jártam egyik páciensemmel, aki semmiképpen sem volt hajlandó szembenézni azzal az igazsággal, hogy elsö osztályú önsajnálóvá nötte ki magát. Azzal, természetesen, mindvégig egyetértettem, hogy családi életében nagy szerencsétlenségek érték, és azt is elismertem, hogy semmiféle logikus magyarázat nem indokolja, miért éppen övele kellett ilyesminek elöfordulnia. Mindig is úgy élt, hogy a gyanú árnyéka sem férhetett hozzá, mindenkihez jóságos volt, a légynek sem ártott, és akkor meghalt a völegénye, majd nemsokára a legkedvesebb növére is. Mindez hat hónap leforgása alatt.

A történtek semmiképpen sem adtak okot lelkifurdalásra. Depressziójában része volt annak is, hogy sajnálta az elhunytakat, de belátta, hogy ök már nem szenvednek, hanem biztonságban vannak odafenn, a mennyországban. Ez tehát nem lehetett a fö oka hosszan tartó és mélységes kétségbeesésének. Amikor olyasmivel merészeltem elöállni, hogy önmagát sajnálja, amiért ez a büdös világ ilyen igazságtalanul bánt vele, oly hevesen tiltakozott, hogy valóban megdöbbentem. Ilyet még sohasem tapasztaltam. Semmiképpen sem akarta elismerni, hogy az önsajnálók csoportjába tartozik. Ez a megfigyelés sok hasonlóval együtt arra enged következtetni, hogy ha nem tudod biztosan mi az, amivel depresszióba hajszolod magad, vállald a kockázatot, és alaposan tanulmányozd az önsajnálat lényegét.

Két gondolat, amely gerjeszti az önsajnálatot

Ha meg akarod érteni önsajnáló hangulataidat, mindig tedd fel magadnak a kérdést: mi volt az a néhány gondolat, amely közvetlenül megelözte azt, hogy kiborultál. Majd a gondolatokból, amelyeket sikerült felidézned, válogasd ki és elemezd az értelmeseket és az értelmetleneket. Ha ezt helyesen végigviszed, gyakorlatilag minden alkalommal elérkezel arra a pontra, ahol életed valamely eseményéröl vagy szakaszáról az alábbi két megállapításra jutottál: a) szeretném, ha most az én akaratom érvényesülne és b) rémes, ha nem lehet úgy, ahogyan én akarom.

Az elsö gondolat ésszerü, és nagy bajt sohasem okoz. Addig, amíg csak akarsz, szeretnél, szívesebben látnál vagy óhajtasz bármit, sohasem fogsz kiborulni, ha a kívánságod nem teljesül. Mindannyian kívántunk már millió mindenfélét, amit nem kaphattunk meg, sebaj, legföljebb szomorkodtunk egy kicsit. Ki ne akart volna soha életében filmcsillag, gazdag, híres ember lenni, megírni a nagy regényt, vagy esetleg gyözni a hastáncosnök világbajnokságán? És ugye, milyen kellemes az ilyesfajta álmodozás, pedig valószínüleg sohasem lesz belöle semmi? Amíg némi iróniával kezeled ezeket a kívánságokat, nem leszel depressziós akkor sem, ha nem teljesülnek. A baj akkor kezdödik, amikor azt hiszed, hogy feltétlenül neked van igazad, amikor úgy érzed, hogy itt a világ vége, ha nem hajókázhatsz álmaid jachtján a Földközi-tengeren.

Értsd meg jól: nem olyan sok minden szükséges az életben, mi több, élned se olyan nagyon szükséges. Vegyük szemügyre az elsö gondolatot. Az élet fenntartásához mindössze táplálékra, menedékre és ruházatra van szükséged. Ha ennél több is jut, az nagyon kellemessé teheti az életet, de már aligha létszükséglet. Nagyszerü dolog, ha vannak barátaid, de nem halsz bele, ha nincsenek. Bármikor elvonulhatsz remetének. Ám nem valószínü, hogy odáig kell jutnod, mert mindig akad valaki, akitöl kenyeret vásárolhatsz és egy másik, akitöl szobát bérelhetsz. Szoba és kenyér híján elpusztulhatsz, de ha egyik vagy másik közeli barátoddal szakítasz, abba még nem halsz bele. Csak arra kell vigyáznod, hogy az emberek ne gyülöljenek. Legalábbis ne annyira, hogy esetleg lepuffantsanak a nyílt utcán. Nem a szeretet, hanem az emberi gyülölet az, ami gondot okoz.

A második gondolat, miszerint nem olyan nagyon szükséges, hogy élj, könnyen bebizonyítható, ha meggondolod, hány alkalommal áldoznád fel önként az életedet azért, akit szeretsz, vagy azért, akit esetleg nem is ismersz. Kockáztatnád az életedet a családodért, a hazádért, a vízbefúlóért, vagy valakiért, aki az égö házból segítségért kiált. Számtalan höstettet vittek véghez olyan emberek, akik nyilvánvalóan úgy vélték, hogy számukra az élet nem olyan fontos, máskülönben nem tették volna kockára. Ugyanezek az emberek azonban egy nappal azelött még lehettek depressziósak, mert megtudták, hogy nincs rájuk szükség a munkahelyükön, vagy hogy rákosak, és ezért azt hitték, hogy itt a világ vége.

Tegyünk különbséget szomorúság és tragédia között!

Másképpen fogalmazva: összekeverjük az elszomorítót a tragikussal. Sok szomorú esemény akad az ember életében, de valóban tragikus csak kevés (és még a tragédiák sem taglóznának le annyira, ha másképpen viszonyulsz hozzájuk).

A szomorú dolgokon sajnálkozunk, csalódottságot érzünk miattuk. Ezek nem elsöprö erejü érzelmek. Gyakran tapasztaljuk öket, de nem okoznak súlyosabb kárt, és gyakran nem tartósak. A tragédia már egészen más valami. Ha úgy érezzük, hogy katasztrófa sújtott le ránk, többnyire elveszítjük a hidegvérünket.

Az önsajnálattal gerjesztett depressziók alapja többnyire az, hogy összekeverjük a szomorú eseményeket a katasztrófával, tragikus eseményekkel. Vagyis, öszintén hisszük, hogy amit átélünk, az iszonyú, hogy attól vége a világnak, egyszóval elviselhetetlen. De az-e valóban? Mi a bizonyíték? Ki mondja meg? Ha nem hallgatnál jó szándékú barátaid részvétteljes lamentálására, vagy tulajdon beszámolóidra a katasztrófáról, gondolod, hogy egyetlen percig is kiborulnál? Egy fenét. Be kell beszélned magadnak, hogy egy-egy esemény elviselhetetlen, és többnyire (mintegy kilencvenkilenc százalékban) nincs igazad. Életed során az események nagy többsége sajnálatos, de nem rettenetes: lehangoló, de nem katasztrofális; szomorú, de nem tragikus. Ha gondolkodás nélkül kimondjuk, vagy elhitetjük magunkkal, hogy ami történt, rettenetes, katasztrofális vagy tragikus, akkor az effajta gondolatokat követöen percek alatt elkomorulunk. De ha világosan látjuk, hogy az a sok minden, amit átélünk, legföljebb sajnálatos, kiábrándító és szomorú, akkor, mondjuk, egy kissé szomorúak leszünk egy rövid ideig, majd visszatér normális, optimista hangulatunk.

Jim és barátnöje együtt mentek hazafelé az iskolai buliból. A lány ezt az alkalmat használta fel arra, hogy megmondja, szakítani akar. A fiú azon nyomban összeomlott, másnap már depressziós állapotban keresett fel. Miután végighallgattam, könnyen megállapíthattam, hogy csakugyan szomorú, ami a fiatalemberrel történt (a barátnöje elutasította). Ő azonban erre a meglepö hírre úgy reagált, hogy felfújta az ügyet, és tragédiát kerekített belöle (belehalok, ha nem szeret többé).

Sikerült hamar bebizonyítanom Jimnek, mennyire sajnálja magát és elmondtam, mit kell tennie, hogy véget vessen ennek a depressziós állapotnak.

- Jim, nem azért vagy úgy elkeseredve, mert a barátnöd elutasít - tiltakoztam. - Hanem mert azt hiszed, rettenetes dolog, ha az embert elutasítják.

- De hát az is. Egész éjjel le sem hunytam a szemem, csak törtem a fejemet, hogy mit követhettem el, amiért így ellenem fordult, meg hogy mihez kezdek ezután.

- Nem, Jim, téged nem ez borított ki. Ahogy elmagyaráztad kapcsolatodat a barátnöddel, annak volt értelme. Attól nem lehetsz depressziós, ha igyekszel tanulni a hibáidból. Az önsajnálat akkor lép fel, amikor azt hiszed, hogy muszáj megkaparintanod valamit, és hogy szörnyü és elviselhetetlen, ha nem sikerül megkaparintanod. Ebben az esetben azt beszélted be magadnak, hogy nem akarod elveszíteni a lányt, és ha ezen a ponton megálltál volna, akkor csak szomorú volnál és semmi más. De te továbbmentél és meggyözted magadat, hogy nem tisztességes eljárás, ha valakit elutasítanak, és rettenetes, hogy ezt tette veled azok után, amit te öérte tettél és egyébként is, miért éppen veled kellett ilyen disznóságnak történnie. És amikor ezeket az utóbbi gondolatokat elhitted, nekifogtál emészteni magadat, mondván, hogy "én szegény".

- De hát én kezem-lábam törtem miatta és nagyon igazságtalanul bánt velem.

- Igen, bizony igazságtalanul, de miért is ne? Csak azért, mert te nem akarod, hogy veled igazságtalanul bánjanak. De ebböl az következik, hogy csakugyan nem is bánhatnak? Itt a világ vége, mert másként történt, mint ahogyan te akartad? Miért ne tanulhatnál ebböl az esetböl? Őrizd meg kellemes emléknek, majd lépj tovább, és udvarolj egy tucat másik lánynak. Könnyedén megtehetnéd, ha felhagynál az önsajnálattal csak azért, mert ez az egy ejtett.

Így gyözködtem egy ideig, amíg a fiú végre belátta, hogy elefántot csinált a hangyából. Amikor legközelebb egy hét múlva találkoztunk, már túl volt a mélyponton és vígan randevúzott egy másik lánnyal! A változást annak tulajdonítottam, hogy a fiú könnyen belátta, önmagát gyözte meg arról, hogy szomorú esemény nem azonos a tragédiával. Ezt a leckét mindenkinek meg kell tanulnia, aki hajlamos az önsajnálatra, ha meg akarja örizni a lelki egyensúlyát.

A lelki zavarok rosszabbak a frusztrációknál

Az élet frusztrációk véget nem érö sorozata. Az ember egyetlen napot sem úszhat meg anélkül, hogy így vagy úgy csalódnia ne kellene (hisz nem megy minden úgy, ahogyan ö szeretné). Csakis azokat nem éri csalódás, akik odafönn vannak a mennyországban vagy lenn a sírban. Mi többiek, itt az élök világában éppúgy nem kerülhetjük el a frusztrációkat, ahogyan a betegségeket, az adófizetést és a halált sem. Élni annyi, mint csalódni. Ezért, aki frusztrációmentes életet óhajt, az a halált kívánja. Úgyhogy alkudjunk meg inkább a hátunkra nehezedö púpokkal, de közben azért tanuljunk meg úszni az árral.

Ha nem teszel különbséget frusztrációk és lelki zavarok között, két olyan hibát követhetsz el, amiböl súlyos károd származhat. Egyfelöl megnehezíted a dolgod, mivel a csalódás fájdalmát a lelki zavarok kínjával is tetézed. Másfelöl háborgó lelked úgy megkavar, hogy nem találsz kiutat a frusztrációkból.

Itt van például Fred esete. A fiú rendkívül népszerü gyerek volt egészen addig, míg egyetemre nem ment. Ott új ismerösei nem tudták, micsoda "menö fej" volt ö a középiskolában, és a vezért egyszeriben lefokozták közlegénynek.

Ez olyannyira aláásta önbizalmát, hogy az önsajnálattól eljutott a depresszióig. Kételkedni kezdett önmagában, értékeiben, és mindenhonnan visszahúzódott. Az elismerés hiánya ettöl csak fokozódott, és Fred úgy kiborult, hogy végül bevett egy nagy csomó altatót és kis híján belehalt. Ezzel nyomban a figyelem középpontjába került, és egy ideig ö volt a téma az évfolyamon. Azután eltelt néhány nap, az izgalom elült, és Fred visszasüllyedt az ismeretlenség homályába. Ezt újabb katasztrófának látta, és arra gondolt, hogy újabb kétségbeesett tettel kell magára vonnia a közfigyelmet. Alaposan leitta magát, azután karambolozott. Neve elhangzott a tévéhíradóban, és letartóztatása ideig-óráig szóbeszéd tárgya volt az egyetemen. Ám megint csak elült a vihar, és mire Fred visszatelepedett az iskolapadba, kisült, hogy még rosszabb minden, mint volt azelött. Társai már elkönyvelték félnótásnak, és kevésbé fogadták be, mint valaha. Néhány hasonló figyelemfelkeltö baleset után Fred megelégelte a dolgot, és úgy döntött, hogy ideje segítséget kérni. Már nemcsak magányos volt és depressziós, hanem idöt is vesztett, fontos elöadásokat mulasztott, többször megsérült és a rendörségi nyilvántartásban is szerepelt.

Ezért állítom, hogy a lelki zavarok még a frusztrációnál is rosszabbak. Ha Fred nyugodtan elviseli, hogy egy a sok közül, és szépen kivárja, míg tehetsége révén kiemelkedik és ilyen módon irányítja magára a többiek figyelmét, akkor elöbb-utóbb visszaszerezhette volna hön áhított tekintélyét és vezetö helyét. Ő azonban szentül hitte, hogy az ismeretlenség rosszabb a halálnál, hogy a népszerütlenséget nem lehet elviselni, és hogy minden módszer megengedett, ha ezen a frusztráción változtathat vele. Így azután sokkal többet ártott magának, mint amennyit a népszerütlenség árthatott volna neki. Ráadásul, irracionális tévhitének béklyóiban vergödve, nem tudta felfogni, mennyit ront a dolgán, holott ha változtat stratégiáján, szinte minden szíve vágya teljesülhetett volna. Hiába, a zavart elme nem szül világos gondolatokat, ezért Fred állapota egyre romlott, mígnem segítséget kellett kérnie, hogy megtudja: téved, ha azt hiszi, hogy aki nem vezéralakja az egyetemnek, az fabatkát sem ér, hogy emiatt sajnálnia és másokkal is sajnáltatnia kell magát, és hogy az sem igaz, hogy az ilyen frusztrációnál semmi sem lehet rosszabb, még az sem, ha az embert kiborítja valami.

Önsajnálat miatt hamis vádak

A legtöbb ember rosszul türi a kritikát. Annyira megbántódik, oly sok álmatlan éjszakát szerez magának egy-egy kellemetlen megjegyzés vagy sértés miatt, hogy a kezelés beható ismereteket kíván. Ilyenkor el kell érni, hogy az, akit sérelem ért, ne veszítse el a józan eszét, és a legközelebbi alkalommal se omoljon össze, ha újabb sérelem éri.

Ha legközelebb megvádolnak bármivel, ne izgulj, hanem tedd fel magadnak az alábbi két kérdést: "Igaz?" vagy "Hamis?" Ha úgy döntesz, hogy igaz, ne hibáztasd magad, amiért vétkesnek találtattál, hiszen minden embernek joga van tévedni. Tegyük fel, hogy a férjed utca rongyának titulál, mert partikon szívesen táncolsz más férfiakkal. Te csupán szabadon elvegyülsz a vendégek között, ö azonban makacsul állítja, hogy kacérkodsz, és követeli, hogy hagyd abba. Ne sajnáld magadat, amiért így félreértenek, hanem alaposan vizsgáld meg a férjed megjegyzését és döntsd el, hogy igaza van-e avagy sem.

Tegyük fel, úgy döntesz, hogy igaza van. Jó, rendben. Kacérkodtál. Jólesett, hogy körülrajzanak a férfiak, de öszintén el kell ismerned, hogy nagyon ideges lennél, ha a férjed viselkedne így a partikon. És ekkor meg kell gyöznöd magad, hogy azért, mert hebehurgyán viselkedtél, még nem vagy szörnyeteg. Jogod van a tévedéshez, és valójában hálás lehetsz a férjednek, amiért figyelmeztetett, hogy túlságosan szabadosan viselkedsz, mert most legalább változtathatsz rajta. Hiszen te sem szeretnél kedvezötlen benyomást kelteni a partikon, a jövöben tehát kerülni fogod az ilyen magatartást.

Lásd be, javadra vált, hogy legorombítottak, semmi okod tehát a depresszióra. Tiszta nyereség, ugye?

És most tegyük fel, hogy a téged ért vád alapos átgondolása után úgy döntöttél, hogy a férjednek egy szemernyi igaza sincs abban, amivel vádol. Akkor meg minek izgatnád fel magadat? Végtére is, ez csak az ö véleménye, szemben a tiéddel. Nem hiszem, hogy minden alkalommal kiborulsz, ahányszor véleménykülönbség van kettötök között. Akkor ez a mostani miért volna kivétel, azért, mert rólad van szó? Csak annyit mondj magadnak: "Lám, szegénykém, már megint kezdi. Valahányszor elmegyek táncolni valakivel, teljesen értelmetlenül begurul, mert azt hiszi, viszonyt kezdek minden férfival, akihez hozzáérek. Vajon mi üthetett belé? Talán nem bízik magában, fél, hogy elveszít, és retteg, ha egy lépést teszek nélküle? Hát, ez a baja. Nem tehet róla, és nem én hoztam ilyen helyzetbe. Akkor meg minek dühöngjek és húzzam fel magamat, mert azt hiszi, hogy könnyü nöcske vagyok? Nincs igaza és kész, és ha mégis azt hiszi, akkor majd eldönti, hogy mit akar."

Teljesen mindegy, mivel vádolnak. Az ügy mindig elsimítható, ha emberi és tisztességes hangot használsz azzal is, aki a sértö megjegyzést tette. No és a fent említetteket nem téveszted szem elöl. Ebböl egyebek között az is következik, hogy senki sem tud megsérteni. Bármit mondjanak is rólad, nyomban élét veheted a kellemetlen megjegyzésnek, ha felteszed a kérdést, hogy vajon igaz-e vagy hamis a vád. A sértést magunk követjük el, önmagunk ellen. Az nem olyasmi, amit mások követnek el ellenünk. Ők csak megmondják a véleményüket - mi vesszük zokon a megjegyzést, és sértödünk vérig a gondolattól, hogy mások fejében megfordulhat rólunk olyasmi is, amit elutasítunk.

Egy páciensem mesélte nemrégiben, hogy halálosan megsértették az este. A férj jelenlétében valaki meglehetösen egyértelmü ajánlatot tett neki. Mondanom sem kell, a férj felháborodásában kis híján ölre ment a tolakodó lovaggal. Én azonban kitartottam amellett, hogy mindketten önmagukat sértették meg, és hogy nem kellett volna annyira szívükre venni a fickó megjegyzését. Már csak azért sem, mert nyilvánvalóan nem ö volt az elsö és utolsó asszony, akinek a férfi ajánlatot tett, akkor hát miért gondolja, hogy éppen öt pécézte ki? Emellett az ajánlat bóknak is felfogható, hiszen bizonyára rengeteg olyan nö van, akinek soha nem tenne ilyen ajánlatot. Végül: ugyan kinek ártott a faragatlanságával? Szegény bolond, iszonyúan tompaeszü lehet, ha ilyen otromba hibára képes, vagy talán rettenetesen magányos és kétségbeesett, azért viselkedik úgy, mint az elefánt a porcelánboltban. Az ember csak szánalmat és részvétet érezhet az iránt, akinek ilyen szánalmas a lelkivilága. És ahelyett, hogy behúzna neki egyet vagy megsértödne, mennyivel értelmesebb lett volna, ha a páciensem így válaszol: "Kösz, de nem élek a lehetöséggel, bár nagyra értékelem az ajánlatát, és bizonyára a férjem is el van ragadtatva töle." Netán kívánhatott volna neki sikeres további vadászatot! Nem ez lett volna az igazi megoldás?

Ne légy depressziós házastársad hütlensége miatt!

Általában kétféle tipikus reakció tapasztalható azoknál, akik felfedezik, hogy házastársuk megcsalja öket. Az elsö az, hogy nem figyeltél eléggé a párodra, s emiatt lelkifurdalás gyötör. A második az önsajnálat, hiszen nem érted, hogyan viselkedhetett ilyen ócska módon veled, pedig te igazán áldozatosan szereted. Persze, ha ezek a kezdeti reakciók elülnek, mindjárt helyükbe telepszik a megbántottság és a keserüség, ami végül elképesztö dühbe csaphat át.

Megkockáztatom, hogy ha e magatartások bármelyikét választod is, bután viselkedsz, és inkább az alábbi eljárással kellene próbálkoznod.

Légy hálás, hogy nem te vagy az, akinek ilyen viszonyba kellett menekülnie. Benned legalább mindig volt annyi akaraterö és elszántság, hogy ellenállj, ha megkörnyékeztek, míg gyenge ösztönlény életed párja ugyanerre képtelennek bizonyult. Nem vagy büszke magadra? És nem szánod szeretett házastársadat, amiért elbukott a kísértéssel szemben? Hát csak légy büszke, felsöbbrendü önfegyelmedre. A hüség nem tartozik a világ legkönnyebb teljesítményei közé, kivált manapság. Ahhoz, hogy az ember megtartsa az esküvöje napján tett fogadalmát, olyan akarateröre van szükség, amilyen csak keveseknek adatott meg.

Be kell látnod, hogy mindkettötöket számtalanszor foglalkoztatott egy-egy viszony gondolata, csak épp te eléggé érettnek bizonyultál ahhoz, hogy hü maradj adott szavadhoz. Bebizonyítottad, hogy megbízható és hüséges vagy, míg társad a házasság két életbevágóan fontos követelményén elbukott.

És ha életed párja visszatér hozzád, mondván: "Sohasem kezdtem volna ki mással, ha te ezt vagy azt megteszed a kedvemért. Te vagy az oka, hogy a karjaiban kötöttem ki." Ezt ne nyeld le. Bármelyik percben elöránthatsz te is egy hosszú panaszlistát, hogy felhánytorgasd, mi mindent követett el ö ellened. De téged mégsem térített le az egyenes útról. Elfogadtad öt a hibáival együtt és kibírtad valahogy. És nem használtad fel mentségnek arra, hogy kéz a kézben üldögélj valakivel a mozi utolsó sorában.

Ha így viszonyulsz a hütlenséghez, akkor büszke leszel magadra, és szánni fogod életed párját. Bizonyosan nem leszel depressziós, ha a) nem hibáztatod magadat, amiért nem te voltál a legtökéletesebb társ, és b) ha nem beszéled be magadnak, hogy most vége a világnak. Az ilyen viszony többnyire nem más, mint komoly figyelmeztetés, hogy valahol baj van a házasságoddal. És az a "valahol" nem jelent szükségképpen annyit, hogy: nálad. Ugyanúgy lehet a párodnál is. Egy páciensem, akit, míg élek, el nem felejtek, évekig lépkedett félre ezzel-azzal, és erröl a felesége is tudott. Az asszony önmagát átkozta, amiért a férfi kénytelen mások után futni. Azt hitte ugyanis, hogy minden másképp lenne, ha a férje nála megtalálná mindazt, amit más nöknél keres. Amikor hozzám fordult, meglehetösen depressziós volt, már maradék önbecsülését is elveszítette. Ez azonban egy csapásra megváltozott, amikor sikerült meggyöznöm az asszonyt, hogy a férje azért rohangál más nök után, mert olyan, mint a kandúr macska, és nincs az a mintafeleség, aki sokáig odahaza tarthatná. Egy alkalommal, amikor együtt jöttek el hozzám, a férfinak is megmondtam ugyanezt, és ö rövid gondolkodás után elismerte, hogy ez bizony igaz, hiszen amúgy semmi kivetnivalót nem talál a feleségében. Mi több, ez a felismerés annyira megdöbbentette, hogy végül elhatározta, elválik az asszonytól, és hosszú évek után elöször öszintén beszélt vele. Megmondta, hogy imád elkujtorogni, és esze ágában sincs felhagyni ezzel a szokásával. A házasságot úgy képzelte, hogy szobalánya, szakácsnöje és mosónöje lesz. Belátta, hogy nem tisztességes a feleségével, ezért hát útjára engedte, hadd találjon magának másik társat, aki igazán becsületesen szereti.

A neurotikusok gyakran visszaesnek

Ha hajlamos vagy az önsajnálatra és meg akarod kímélni magad a gyakori depressziótól, jusson eszedbe, hogy mások viselkedése nagyon változékony. Valaki az egyik nap elragadóan kedves, és igen éretten viselkedik, és másnap ugyanolyan undok, mint volt azelött. Ez kiváltképp akkor bántó, ha már egy jó ideje nem bosszantott, és abban az illúzióban ringattad magad, hogy letett a rossz szokásáról.

Ha végre megnyugodtál, mert gyermeked felhagyott a lopással, ne ülj le a babérjaidra. Ha éppen úgy adódik, a gyerek ismét elkezdhet lopni, mintha soha ki sem gyógyították volna belöle, és mintha ez idáig tétlenül nézted volna, mit müvel. Ha ilyen pillanatokban nem ügyelsz magadra, akkor elöfordulhat, hogy két karod kétségbeesetten széttárva katasztrófának kiáltod ki hiábavaló eröfeszítéseidet, és úgy érzed, akár be is dobhatod a törülközöt.

Súlyos hiba lenne. Ez nem a legjobb alkalom a depresszióra. Ne feledd, hogy bármi, amit megtanultunk, idövel feledésbe merülhet. Ez nemcsak az egyszeregyre érvényes, hanem a viselkedésünkre is. Az emberi elme ellustul, ha nem gyakorolja az ésszerü gondolkodást. Ezért van, hogy a gyógyult alkoholista bármikor újrakezdheti az ivást. És ez az oka annak, hogy a gyerek, aki idestova hat hónapja nem csent el semmit, egyszer csak újból rákap a lopkodásra. És ezért válhatsz te is újra depresszióssá, noha már azt hitted, tudod, mi idézi elö ezt a kedélyállapotot és egy éve nem voltál olyan istenigazából lelombozva. Ha nem vagyunk résen, magunk ellen hívjuk ki a sorsot.

Ugyanúgy, mint a fogyókúrázók. Tegyük fel, hogy azért fordulsz hozzám, mert fogyni akarsz, és már annyira tudod fegyelmezni magad, hogy le is adtad a fölösleges kilókat. Gondolod, hogy ezzel vége a mesének? Vajon ezentúl ehetsz, amit akarsz és nem kell ellenállnod a kísértéseknek? Dehogynem. Ahhoz, hogy az ideális súlyodat megtartsd, életed hátralevö részében jószerével folyvást fogyókúráznod kell. Nos, ha nem akarod, hogy megint csak felboruljon az egyensúly, résen kell lenned, különben mire észbe kapnál, máris dühbe gurulsz, letört és szorongásos leszel. És ahhoz, hogy az ilyen hangulatokból kimássz, újból meg kell tenned mindazt, amit legutóbb tettél, hogy visszanyerd a nyugalmadat.

Egy-egy visszaesés még nem a világ, és semmiképpen sem azt jelzi, hogy eddig semmire se mentél. Az eredmények három mércével mérhetök: a gyakorisággal, a tartammal és a súlyossággal.

Gyakoriság: Ha férjed már csak hetente egyszer veszekszik veled, holott azelött mindennap talált rá okot, akkor hatalmas lépést tett elöre. Örülj neki!

Tartam: ha már csak egy óra hosszat vitatkozik, és nem egész éjjel, mint régebben, akkor hatalmas lépést tett elöre. Örülj neki!

Súlyosság: ha csak csészékkel és tányérokkal dobálózik, ahelyett, hogy öklével verné a falat, akkor hatalmas lépést tett elöre. Örülj neki!

Az az elképzelés, hogy kedélyhullámzásaink automatikusan megszünnek, mihelyt lehull a lepel valamelyik régen elfeledett emlékünkröl, amely feltételezhetöen gyermekkorunk óta rágódott bele tudatalattinkba - a freudi mitológia körébe tartozik. Az ember néha csodával határos gyorsasággal változtat magatartásán, de az esetek nagy többségében inkább lassan, fokozatosan. Jaj annak, aki abban reménykedik, hogy hitvestársa vagy gyermeke majd egyik percröl a másikra, mintegy villámcsapásszerüen megváltozik, és reggelre új emberként ébred. Az ilyen ember depresszióra ítéltetett.

Az önsajnálat hatalmas fegyver lehet

Mivel szinte mindenki azt hiszi, hogy mások kiboríthatják és ö is kiboríthat másokat, több millió embernek jutott már eszébe, hogy ezt a megfigyelést felhasználva hatalmában tartson másokat. Ha bárkit markunkban akarunk tartani, ennek egyik legjobb módszere a lelkifurdalás. Ha kimutatod barátodnak, hogy megjegyzéseivel mennyire megbántott, akkor abban reménykedsz, hogy kellöképpen furdalja majd a lekiismeret, és soha többé nem tesz veled ilyet. Ha végképp meg akarod gyözni aljas tettének horderejéröl, járkálj megnyúlt ábrázattal, kicsit sírhatsz is, és akkor remélheted, hogy önsajnálatod egészen összetöri a lelkét. Nagyon valószínü, hogy simán célt érsz, mert barátod minden bizonnyal szemrehányást tesz magának, amiért így bánt veled.

Ez a zsarnoki anyák kedvenc technikája, amellyel megakadályozzák, hogy gyermekük felnöjön. - Gyere haza tizenegyre, Jenny - mondja az anya felnött lányának. - Tudod, mennyire aggódom, ha kimaradsz éjszaka. Egyetlen szemhunyást sem alszom, amíg meg nem jössz.

A mama azt akarja, hogy Jenny lássa, mennyire szenved miatta. Jenny ezért haza fog menni. Ha esze volna, azt mondaná az anyjának: - Ne aggódj miattam, mama. De ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, hogy agyonidegesítsd magad amiért nem jövök haza korán, akkor, azt hiszem, kénytelen leszel aggódni. Te vagy az oka, ha felizgatod magad, nem én. Ha annyira bánt a dolog, remélem, majd csak segítesz rajta.

Tudom, hogy rengeteg olvasó tiltakozni fog, nem való ilyen ridegen bánni egy anyával, ennyire semmibe venni szeretetteljes aggódását. Épp ellenkezöleg. Ha Jenny másként viselkedik, az annyi, mintha szüntelen aggódásra serkentené és depresszióba kergetné anyját. Minél inkább vállalja a lány, hogy öt terheli a felelösség anyja zaklatottságáért, az anya annál jobban kihasználja ezt a hatást, hogy érvényesítse akaratát. Csupa szeretet, ugye?

Az önsajnálat fegyverként való felhasználásának egyik legeröteljesebb módja az öngyilkossággal való fenyegetözés. Udvarlód, aki azt mondja: "Sally, hozzám jössz feleségül, vagy megölöm magam" - annyira sajnálja magát, hogy reméli, megszánod és beleegyezel a házasságba. Minél jobban sajnálja magát, annál valószínübb, hogy keresztülviszi akaratát azoknál, akiknek szívét meglágyítja a mártíromság. Ebben az a veszélyes, hogy ha engedünk, azzal csak lovat adunk a zsaroló alá. És nemcsak újabb, öngyilkossággal való fenyegetözés következhet, hanem végül még sikeres öngyilkossági kísérlet is!

Senki sem tudja, hány kábítószerest és alkoholistát indított el a lejtön az önsajnálat, de gyanítom, hogy számuk elképesztöen nagy és minden bizonnyal jóval nagyobb, mint amennyit a hivatalos statisztikák feltételeznek. Alkoholistákkal jóval több tapasztalatot szereztem, mint a kábítószeresekkel, bátran állíthatom tehát, hogy nagyon sokan azért isszák le magukat, hogy valaki másnak lelkifurdalást okozzanak, vagy hogy sajnáltassák magukat.

Hallgasd csak meg egyszer, miröl beszél a kocsmapultnál összesereglett férfinép. Annyi önsajnálattól csöpögö zagyvaságot hallhatsz, hogy felfordul töle a gyomrod. Az egyik azért iszik, mert a barátnöje ideges volt vagy netán többet foglalkozott a kutyával, mint övele. Bármi legyen is az ok, az igazság az, hogy az alkoholisták nemcsak igen sajnálatra méltóak, hanem igencsak sajnálják is magukat.

Nem bántani vagy becsmérelni akarom az alkoholistákat, de úgy érzem, az igazság kevésbé ártalmas, mint a tudatlanság. Ezért hadd hangsúlyozzam: az alkoholisták és a nagyivók gyakran nagyon bizonytalanok és azért sírnak bele a pohár sörükbe, mert az életben nem sikerül célt érniük. Megfigyelted valaha a kisgyereket, aki nem éri el, amit akar? Néha olyan cirkuszt csap, hogy az ember azt hinné, nyomban összedöl a világ. A kétségbeesése láttán attól félsz, nem éli túl, hogy korán ágyba dugják. A böven ömlö könny és jajveszékelés nem egyéb, mint színtiszta önsajnálat és egyedüli célja, hogy te megsajnáld és engedj neki.

Ebben a helyzetben már nemcsak az önsajnálatnak, hanem a sajnáltatásnak is szerepe van. A legközelebbi fejezetben ezzel részletesebben foglalkozom, de itt is fontos, hogy megértsük: mekkora hatalmat adunk mások kezébe, ha önsajnálatuk láttán engedünk nekik. Sok-sok olyan páciensem volt, akinek sose nött be a feje lágya, mert olyan sikeresen üzte a részvétkeltés müvészetét. Ugyan minek tanulná meg, hogyan viszonyuljon filozofikusan a dolgokhoz, mikor mást sem kell tennie, mint látványosan összetörni, zokogni, kiabálni, hadd lássák az emberek az ö nagy szenvedését, és ezt addig folytatni, míg végül mégiscsak megszánják?

Nemrégiben tapasztaltam ismét, milyen körmönfontak tudnak lenni ezek az önsajnáló hisztérikusok. Felhívott egy fiatalember és vagy fél óráig mondta a magáét. Higgadt volt és összeszedett, értelmesen beszélt, mint aki már felülemelkedett mindenen. Néhány óra elteltével a fiatalember apja hívott fel a helyi klinika zárt osztályáról. Elmondta, hogy fia úgy hazudik, mintha könyvböl olvasná, és hogy nekem halvány sejtelmem sincs a való helyzetröl. Megtudtam, hogy fiacskája az iménti beszélgetésünk után néhány perccel eszeveszett jelenetet rendezett otthon. Olyan különösen és vadul viselkedett, hogy jobbnak látták bevitetni. A fiú azonban ragaszkodott hozzá, hogy az én tanácsomat kérje. Ezek után ismét ugyanazzal a higgadt, fegyelmezett, értelmes emberrel beszéltem, akivel az imént.

A fiú ugyanis gondosan kiszámítva, csakis szüleinek rendezte a nagy jelenetet, hogy megsajnálják, és a féltés minden drasztikusabb lépéstöl visszatartsa öket. A szülök persze nemigen értették, hogy a fiuk az orruknál fogva vezeti öket kisded játékával, amely ezúttal némiképp visszafelé sült el.

Ne légy mások kapcarongya!

Az önsajnálat egyik legegészségtelenebb következménye, amikor türöd, hogy az emberek kihasználjanak, irányítsanak, becsapjanak. Több millió gyerek és felnött éli az életét úgy, hogy a sebeit nyalogatja, némán szenved, ott sír, ahol senki se látja, mert úgy érzi, nincs joga kiállni az igazáért.

Az önsajnálónak szent meggyözödése, hogy neki nincsenek jogai, azt hiszi, hogy szembeszállni élete párjával rosszabb, mint a magas vérnyomás vagy a migrénes fejfájás, és úgy érzi, hogy valamilyen titokzatos oknál fogva bármiröl legyen is szó, mindig a másiknak van igaza és sohasem neki. Ezt a szomorú állapotot még fokozza rettegése, nehogy véletlenül jó véleménnyel legyen magáról, nehogy önzönek, énközpontúnak véljék, amiben még volna is valami igazság. Tisztázzuk mindenekelött, mit értünk önzésen. Az önzést kellö mértékkel teljesen helyénvalónak és normálisnak tartom. Az "önzés" szót sem szívesen használom, mert arra utal, hogy akiröl szó van, mindenáron a maga akaratát szeretné érvényesíteni. Az ilyen éretlen életfelfogás a legkevésbé se ajánlatos. De ha változtatunk a kifejezésen és a jelenséget "felvilágosult önérdek"-nek nevezzük, akkor már közelebb jutunk ahhoz, ami minden egészséges embernek sajátja.

Ha olykor szétnézel magad körül, észre fogod venni, hogy magánéletedben, a politikában, munkahelyeden a határozottnak ismert emberek mind fejlett érzékkel tartják szem elött önérdeküket. Csöppet se bánják, hogy ki kell állniuk jogaikért, vitatkoznak is körömszakadtáig, ha szükséges, és megszakítják kapcsolataikat, ha a helyzet úgy kívánja. Nem türik, hogy ide-oda lökdössék öket, és nem sajnálják magukat az elszenvedett sérelmeikért. Inkább méltatlankodnak és támadásba lendülnek, mert ez a világ sora. És ez a kulcsa annak, hogy sohase légy mások lába kapcája. Ha öszintén úgy érzed, hogy megtetted a magadét, akkor sokkal többet ne nyújts, mert visszaélnek veled és nem méltányolják eröfeszítésedet. Vannak, akik nem hajlandók tisztességes játszmát játszani, mert öszintén nem látják be, mitöl vagy te olyan boldogtalan. Meg kell mondanod, írásba kell adnod vagy esetleg viselkedéseddel kell éreztetned, hogy torkig vagy mindennel. Ha ezt nem teszed, akkor szánni fogod magad, depressziós leszel, barátodat vagy társadat lelkifurdalásra készteted, vagy magadra haragítod. Sajnálhatod magad persze tovább, elmehetsz a legvégsökig, hogy neked legyen igazad, de gondold meg, mekkora árat fizetsz az ilyen gyözelemért. Ha az önsajnálattal semmire sem mész, végül jön a konfrontáció, és egy ideig változásra számíthatsz. Azután, ahogy telnek-múlnak a napok, fokozatosan visszaáll a régi rend, te mosogatsz, otthon töltöd az estéidet egyedül, míg a ház ura a cimboráival szórakozik, és a többi.

Ha ezt a csapdát el akarod kerülni, vésd eszedbe, hogy senki sem használhat a lába kapcájának, ha te nem türöd. Valójában hozzásegíted a másikat ahhoz, hogy uralkodjék rajtad. Az, hogy gyakran panaszkodsz és kisebb változtatásokat eszközölsz, mit sem változtat azon, hogy végül minden folyik tovább a régi mederben, és csakis azért, mert te eltüröd, hogy így legyen.

Mindez azért lehetséges, mert a) alábecsülöd magad, b) túl sokat megteszel egy-egy kapcsolat fenntartásáért, mert azt hiszed, nem jöhet helyette más vagy c) mindkettö egyszerre. És akkor nincs más hátra, be kell érned azzal a rendkívül nyomasztó érzéssel, hogy téged nem ért meg senki, hogy egész életedben csak szenvedned kell, míg mások elérik, amit akarnak, és hogy talán valahol a mennyországban van egy különleges hely, amelyet a mártíroknak tartanak fenn.

Elég legyen ebböl! Itt az ideje, hogy környezetednek is tudomására hozd: egyszer s mindenkorra megelégelted, hogy ide-oda lökdösnek, és ha azon nyomban fel nem hagynak vele, akkor rád ne számítsanak, szükség esetén a szakítástól sem riadsz vissza. Meg fogsz lepödni, hogy a legtöbben milyen gyorsan beadják a derekukat, mihelyt azt látják, hogy csakugyan nem leszel többé a bolondjuk.

Soha nem fogom elfelejteni az ordító egér esetét. Ruth félénk és megviselt fiatal asszony volt. Elvált, egymagának kellett gondoskodnia három gyermekéröl és meg is tett mindent, hogy rendesen nevelje öket. Anyja meg növére a közelben laktak, és idönként egy-egy udvarló is felbukkant a képben. Ruth olyan elferdült kapcsolatban állt környezetével, amilyet én még életemben nem láttam. Egyszerüen senkinek nem tudott vagy nem akart nemet mondani. Megtett mindent, amit anyja vagy növére kért töle. Mit se számított, hogy netán más tervei voltak vagy hogy a háztartása már épp eléggé kifárasztotta, vagy hogy inkább ö szorult volna mások segítségére. Csak elejtettek egy megjegyzést, hogy megtenné-e ezt vagy azt a szívességet, és Ruth már ugrott is.

Megbántottságát véges-végig magába fojtotta, nehogy a többiek megsejtsék, mennyire torkig van mindennel. Mi sem természetesebb, mint hogy idövel depresszióba süllyedt. Mikor megismerkedtem vele, komor volt, akár a borús alkonyat. Hamarosan megpróbáltam rávezetni, hogy azért uralkodik rajta mindenki, mert türi, hogy jobbra-balra rángassák, mert fél az elutasítástól és attól is, hogy megbántja öket. Elmagyaráztam neki, hogy az elutasítás maga nem fáj, legfeljebb annak, aki felfújja a dolgot és más embereket sem lehet megbántani, hacsak nem hagyják bántani magukat. Azt javasoltam, ne sajnálja magát, amiért a többiek nem látják be, milyen igazságtalanok vele, inkább bánjon magával legalább ö igazságosan, azután szépen várja meg, amíg elül a csatazaj. Ha növére vagy anyja megtagadja, amiért a maga lábára állt, legalább megszabadul tölük, annyival is könnyebb lesz az élete. Gyanítottam azonban, hogy minél több tiszteletet tanúsít Ruth önmaga iránt, valószínüleg annál több tiszteletet fog kapni másoktól.

Már egy hét múlva fölkeresett és jelentette, hogy visszautasította a növérét, aki telefonált, hogy estére menjen vigyázni a gyerekeire. Nehezére esett megtenni, hiszen hosszú évek óta elöször állt a sarkára, meglehetösen ideges volt, de nem engedett, hanem udvariasan elbúcsúzott és letette a telefont. Utána órákig nem tudott megnyugodni, bizonytalan volt, de valamiféle új eröt is érzett magában. Akármi volt is ez az új érzés, élvezettel ízlelgette, és ahogy elmesélte, tudtam, hogy kifelé kapaszkodik a depresszióból.

Ezzel a tapasztalattal felvértezve, legközelebb anyjával szállt szembe, és ezt a küzdelmet is ugyanaz az érzelmi reakció követte. Anyja után a hentes következett. Egy szép napon, amikor nem olyan húst kapott, amilyet véleménye szerint az áráért kapnia kellett volna, visszavitte és másikat követelt, olyat, amilyet megfizetett. És így tovább. Meghalt benne a fejét megzavaró egérke, és vele a depresszió. Ruthot azontúl mintha kicserélték volna. Nemcsak öntudatra ébredt, hanem másoktól is észrevehetöen több tiszteletet kapott. Már nem közölték vele csak úgy félvállról a kívánságaikat, legföljebb nagyon udvariasan megkérték valamire. És ha módjában állt megtenni, akkor boldogan meg is tette. Ha nem, akkor visszautasította a kérést, és ennél maradt. Mosolya, ruganyos léptei és arcának élénksége világosan jelezte, hogy a kapcarongy immár visszabeszél.

Ha kapcarongy vagy, netán egérke, alaposan gondold végig, miért nem bírod elviselni a visszautasítást, és azon is gondolkodj el, hogy ha kiállnál magadért, vajon megzavarnád-e környezeted tagjainak lelki nyugalmát. Amíg e két ostobaságot nem látod annak, ami, soha nem leszel szabad és nem nyered vissza önmagadat. Addig a többiek igenis kihasználnak, semmibe vesznek és terrorizálnak, te pedig depressziós leszel.

Mikor engedj?

Mivel az önsajnálat alapja gyakran az, hogy folyvást engedsz mások akaratának, magától adódik a kérdés: - Mikor engedjek és mikor makacsoljam meg magamat?

A válasz igen egyszerü. Akkor engedj, amikor nem fontos neked a dolog. És akkor makacsold meg magad, amikor neked fontos dolgokról van szó. Néha megalkudni is lehet, de néha nem. Ebben mindig érzelmeidre hallgass.

Ennek a tanácsnak egyetlen gyönge pontja van. A legtöbb ember nehezen tudja eldönteni, mi igazán fontos neki. Szerintem a legbiztosabb, ha felteszed magadnak a kérdést, hogy vajon elviselsz-e emelt fövel ennyi frusztrációt, vagy addig-addig fog gyülni benned a keserüség, míg végül robban.

Martha nem akart veszekedést amiatt, hogy a férje mindig megvárakoztatta. Továbbra is érte ment, és hazavitte a munkából. Néha olyan sokáig várt, mintha a férfi megfeledkezett volna róla. De mert Martha nem akarta veszélyeztetni a házi békét, nem szólt semmit, és nem rendezett jelenetet. Hónapokig türte a férje figyelmetlenségét, fokról fokra dühösebben, mígnem egy szép napon úgy nekiesett a szegény embernek, hogy az csak hápogott. Azután rettenetesen bántotta, hogy így elvesztette az önuralmát, és másnap bocsánatot kért a kirohanásért, majd megint zokszó nélkül várt tovább kényelmes férjurára. Úgy érezte, többé nem teheti szóvá a dolgot, végtére is, miért olyan elviselhetetlen, hogy az ember vár egy félórát, vagy akár egy órát is a férjére, ha ezzel megválthatja a családi békét és nem dúlja fel a házasságát?

Martha sokkal okosabban tette volna, ha felismeri igazi érzéseit: azt, hogy gyülöli a várakozást, és úgy érzi, a férjének egyébként sincs semmi oka arra, hogy annyit piszmogjon az üzletben, míg ö odakint megsül vagy épp megfagy a kocsiban. Számtalan depressziót takaríthatott volna meg magának. Csak be kellett volna látnia, mennyire idegesíti ez a figyelmetlenség, s ha ideig-óráig megalkudott, hosszú távon mégsem állhatta meg szó nélkül. Végül is ez döntött. Erezte, hogy a végtelenségig nem bírja tartani a száját, akkor hát minél elöbb nyitja ki, annál jobb. A férje legalább mindjárt megtudja, hányadán állnak; és ö is azon nyomban jobban fogja érezni magát, mert kimondta, ami a szívét nyomja, nem beszélve arról, hogy ha idejében teszi szóvá, nem lesz újabb kiborulással egybekötött nagyjelenet.

Martha ezek után megpróbálkozhat még egyszer komolyan beszélni a férjével, figyelmeztetheti, hogy ha zárás után öt perccel nincs a kocsiban, akkor nem vár tovább, otthagyja. Azután ehhez is kell tartania magát. Egy-két ilyen alkalom után a férfi bizonyosan belátja, mennyire fontos ez a feleségének, és egy kicsivel gyorsabban mozog. Nem elég fenyegetözni, hogy majd ezt meg azt tesszük, foganatja annak van, amit meg is teszünk. Vagy, hogy közhellyel éljek, a tettek minden szónál érthetöbben beszélnek, és kiváltképpen igaz ez ilyen esetekben.

És most tekintsük át mindezt még egyszer. Lehet, hogy szerinted a késve érkezö férjre várni nem olyan nagy ügy, de Marthának az volt. Ezért tartozott annnyival önmagának és férjének is, hogy tegyen ellene valamit. Martha tudta továbbá azt is, hogy az ügy nem holmi múló bosszúság csupán, hiszen sehogy sem bírt napirendre térni fölötte. Márpedig, ha napirendre térni nem tudott, akkor szembe kellett néznie vele, mégpedig minél elöbb. Neki tehát a kocsiban való várakozás nem olyan apróság volt, amiben engednie kellett volna. Talán, ha a férje otthagyja, filozofikus bölcsességgel belenyugszik. Más nö meg ezt nem vette volna ilyen higgadtan tudomásul. Legyen hát mindenkinek természete szerint. Csak légy öszinte magadhoz és döntsd el, hogy mit bírsz elviselni és mit nem. Azután vagy egyszer s mindenkorra fütyülj rá, vagy tégy valamit ellene, mégpedig az elsö alkalommal.

Jogos eröszak?

Eltünödhetsz azon is, hogy elméletembe, mely szerint az ember álljon ki az igazáért, vajon belefér-e egy-két jól irányzott pofon is. De még mennyire! Persze csakis önvédelemböl. A másik ember megütését (gyermekek kizárva) olyan esetekre kell korlátozni, amikor testi sértéstöl kell tartani. Egyéb okát nem látom az eröszak alkalmazásának, és persze, nem hiszem, hogy az ütés-verésböl bármi jó származhat.

Van egy még nyomósabb ok arra, hogy ne folyamodjunk eröszakhoz. Ha meg akarod örizni önállóságodat, elég, ha nem vagy hajlandó együttmüködni azzal, aki irányítani akar. Teljesen fölösleges odalopakodnod hozzá a sötétben, amikor alszik, és egy jó nagyot húzni a fejére a sodrófával. Az ilyesfajta viselkedéssel jó esetben príma ellenséget, rossz esetben életfogytot szerezhetsz be magadnak. Nem szólva arról, hogy ha ilyen megoldásokhoz folyamodsz, elöbb-utóbb te is megkapod a magadét.

Ha nem akarsz mások akarata szerint élni, sokkal jobb módszer, ha megtagadod az együttmüködést azzal, aki uralkodni akar rajtad. Például: a féltékeny férj felesége a békesség kedvéért eltürheti, hogy a férje ne engedje el hazulról. Otthon marad, nehogy Roger azt higgye, mindennap mással andalog kézenfogva az utcán. De ha az asszony erre rááll, akkor már nem lesz öröme abban, hogy nem megy el hazulról. Sajnálni fogja magát, és tessék, máris kész a depresszió.

Avagy: kedvesen közölheti a férjével, hogy elmegy csatangolni egy kicsit, néhány barátnöjével. És ha erre Roger eröszakot alkalmaz, üssön vissza. A másik kezdte, úgyhogy jogos az önvédelem. Ha azonban az asszony csak ötven kiló, a férfi meg kilencven, ráadásul feketeöves karatebajnok, akkor nagy ostobaság lenne az asszonytól, ha ily módon akarna elégtételt venni magának. Inkább hívja a rendörséget, vagy váljon el, ha a férfi semmiképp sem hajlandó belátni, hogy a feleségének is joga van akkor elmenni otthonról, amikor kedve tartja. Mint minden felnött embernek, joga van hozzá, hogy legyen némi ideje önmaga számára, és oda menjen, ahová akar. Ha az asszony ebben enged, akkor elösegíti, hogy a férje diktátorrá váljon. Úgyhogy jobban teszi, ha világosan és félreérthetetlenül tudtára adja, mire megy az agresszióval az ilyen férfisoviniszta disznó!

Néhány olvasóm úgy vélekedhet, hogy álláspontom igencsak kemény. Szó sincs róla. Csak arra kívánok utalni, hogy azoknál, akik eltürik, hogy uralkodjanak rajtuk, elöbb-utóbb betelik a pohár, s minél elöbb cselekednek, annál több bánatot takarítanak meg maguknak. Számtalan olyan nöt ismertem, aki évekig különféle okoskodásokkal mentegette a gyávaságát. Olyanokkal, hogy: "Megsérülhetek." "A gyerekeknek szükségük van apára." "Hogyan élnék meg egymagam?" Azután eljön a nap, amikor nem bírja tovább elviselni a férje parancsuralmát, sutba vágja a szépen megfogalmazott mentséget, és aranyos, félénk, megszeppent nyuszikánk egyszeriben eröre kap és támadásba lendül. Mindebben csak az a szomorú, hogy olyan sokára szánta el magát. Vannak nök, akik húsz évig nyelik a megaláztatásokat gyerekeiktöl, fönöküktöl vagy férjüktöl, mire nagy nehezen összeszedik magukat. Nem hiszik el, hogy mindenkinél megvan a türéshatár és hogy azt a határt elöbb-utóbb úgyis elérik, akkor meg miért ne cselekednének most mindjárt, hogy megtakarítsanak maguknak több évnyi szenvedést?

A mártírokat csak az oroszlánok szeretik

Végezetül el kell mondanom még valamit az önsajnálatról. Éspedig azt, hogy gyakran visszafelé sül el, és ellened fordítja azokat, akiket pedig oly kétségbeesetten igyekszel megnyerni magadnak. A szomorú igazság az, hogy a világ gyülöli a mártírokat. Márpedig a mártír a legkevésbé erre vágyik. Hiszen arra játszik, hogy rettentö szenvedéseivel megérintse a hozzá közel állók szívének húrjait. Pengeti is a húrokat derekasan, csak épp nem a szívek húrjait. Inkább az idegeiken játszik, mivel a mártír igyekszik agresszíven fellépni, még akkor is, ha ezt tagadja. A másik azonban, akinek a mártíromság színjátéka szól, pontosan megérzi, hogy támadás érte. Ezért van, hogy a mártírok már egyáltalán nem népszerüek, és bizonyára ezzel magyarázható az is, hogy kétezer évvel ezelött miért vetették öket az oroszlánok elé. Ma már ilyen embertelenséget nem türnénk, de amit ma müvelünk a mártírokkal, az majdnem ugyanolyan kegyetlenség. Engedünk nekik. Ami csak fokozott önsajnálatra buzdítja öket, hisz könnyfakasztó müsorszámuk kellö sikert aratott.

Ha nem hiszed, hogy a kitartóan szenvedö emberek kirakatba tett fájdalmaikkal nem örvendenek népszerüségnek, csak nézd meg, legtöbben milyen könnyedén mennek el a koldusok mellett. Ott ülnek szegény ördögök esöben, napsütésben, az egyik nyomorék lábukon visszahajtva az üres nadrágszár, vagy világtalan szemmel bámulnak fel az éjfekete égre és csak annyit kérnek, hogy vegyél tölük egy ceruzát. Ha minden járókelötöl lehullana egy kis aprópénz, akkor már nekik is jutna valami az élet örömeiböl. De ad-e akár csak minden ötödik ember is? Fogadok, hogy nem. És miért nem? Mert annyira furdal bennünket a lelkiismeret, amiért épek és egészségesek vagyunk, hogy inkább félrefordítjuk a fejünket. Vagy azért nem adunk neki alamizsnát, mert úgy véljük, a nyomorékságával akar pénzt kicsikarni tölünk. Sajnos, az emberek még azoktól az önsajnálóktól is elfordulnak, akiknek pedig minden okuk megvan arra, hogy sajnáltassák magukat. Gondold csak meg, mennyivel kevésbé hajlandó sajnálni barátod vagy házastársad az olyan csip-csup dolgokért, amelyekért feltétlenül elvárod a sajnálkozását. Ha az emberek érzéketlenül elmennek a vak vagy a béna mellett, akkor hogyan is várhatnál tölük részvétet, amikor mindössze azért panaszkodsz, mert már két hete nem jutottál el a moziba?

Világ önsajnálói, hagyjátok abba! A módszer, amellyel uralomra törtök, csak az ostobákra és a gyengékre hat, és ráadásul lejáratjátok magatokat. Az élettöl másképpen is megkaphatjátok, amit akartok - például úgy, hogy tudomásul veszitek, hányan szeretnek benneteket és hányan nem, hogy vannak dolgok, amelyeken nem változtathattok, nem csináltok elefántot a bolhából, és nem hiszitek, hogy mindig mindennek úgy kell lennie, ahogyan ti szeretnétek, és nem akartok belehalni, ha az akaratotok nem teljesülhet. Ha megfogadjátok, kezeskedem róla, hogy életetekben alig lesz helye az önsajnálatnak, még kevésbé a depressziónak.