Az autogén tréning pszichés történéseinek magyarazó elvei és kategorizalasai

Az autogén tréning pszichés történéseinek magyarázó elvei és kategorizálásai

Az AT pszichoterápiás folyamat. A gyakorlóban ennek során végbemenő pszichés történésekről, változásokról és élményekről leggyakrabban a beszámolók útján kapunk információt és visszajelzést. A folyamatvezető terapeuta szemlélete, személyisége nagy szerepet játszik abban, hogy az AT történéseket miként értékeli és értelmezi.

Ennek tulajdonítható, hogy sokféle és egymástól eltérő hipotézis, modell született napjainkig az AT pszichés jelenségvilágának magyarázatára. Mégis leginkább Schultz AT elmélete szabta meg azt az irányt, amelyen legtöbben elindultak. A felfogás- és magyarázatbeli különlegességek ellenére közös viszont az a törekvés, hogy az AT történéseket 1/ a beállítódás, 2/ az eltérő állapot, és 3/ a formula szabályozó, átéléseket irányító szerepére választ adjanak.

A passzív koncetrációban /PC/ megvalósuló "belső beleegyezés" létrejöttével a gyakorló irányulása megváltozik. Önmagához folyamodik ingerekért. Ez a testi önpercepció kiszélesedését, az un. szomatizálódást /1973./ indítja el. Mindazt, ami a gyakorlóban történik, mintegy "hagyja végbemenni" átéli, elfogadja és regisztrálja.

Az éberségnek a szendergés felé haladása megváltozott önészlelési helyzetet teremt. Követelménye pedig a pszichés szabályozási és működésmódok valame 848g68i ly mértékű megváltozása. "Regresszívebb" műveleti szintek és pszichés tartalmak jelennek meg. Csökken a kritikai valóságfunkciók realitás-ellenőrző és visszacsatoló, korrigáló funkciója és létrejön egy bizonyos distancia az átélő és az átélések (a megfigyelő ÉN és a megfigyelt Self) között. A regresszívebb működések jelei: a szomatizálódás mélyülése, az asszociációk szabaddá válása, a gondolkodás szemléletessé, képszerűvé válása, a belsőszemléleti panoráma megnyílása, vizualizálódása, képi tartalmak spontán felbukkanása, emlékezeti és fantázia-folyamatok megélénkülése.

E folyamatok mégsem szövődnek szabadon, miként az elalváshoz vezető (hasonló) történésekben. A valóságkapcsolat fenntartó és műveletszabályzó eszközét a formulák képviselik. Egyrészt, megakadályozzák az alvásfokozatok továbbszerveződését, megőrzik az adott féléber állapotot, másrészt, célirányosan terelik a gyakorló irányulását, ezáltal részben meg is határozzák az átélési tartalmakat.

Schultz /1965. és 1973./ bionom - vitális körkapcsolási rendszer - elméletének megfelelően döntőnek tartotta, hogy az AT jelenségeket (bármilyenek is azok) hagynunk kell szabadon megnyilvánulni, mert az önszabályozás automatikusan megy végbe. Az átalakulás a mély-személyiségben /Tiefenperson/, talamikus dienkefális integrációs szinteken zajlik. Ezt a felfogást minden Schultz tanítvány átvette.

A pszichoanalitikus szemléletű terapeuták dinamikus lélektani magyarázó elvek, modellek keretében szemlélik és dolgozzák fel az AT élményanyagot. Egyrészt Schultz "Ent-ichung" (eléntelenedés) fogalmához kapcsolódva a tudattalan szabad megnyilvánulásában az asszociatív képi és emlékanyag felmerülésében (elkerülhetőségében, átdolgozhatóságában) látják a módszer különös értékeit /Stokvis és Wiesenhütter, 1979. és Vaitl, 1978./, másrészt az AT-t újabban "Énreintegrációs" munka eszközéül használják /pl.: Stephanos "pszichoanalitikus relaxációjában" 1979./. Schultz nem zárkózott el a történések pszichodinamikai magyarázatától, de leszögezte: az átalakulás centrális problémáját semmiféle analitikus magyarázat nem ragadhatja meg, az mélyebben fekszik, a biológiai átkapcsoló és integrációs szinteken /1966., 1969./.

A pszihoterápiák egyéb módszereinek csatlakozása az AT-hez azt mutatja, hogy (1) vagy csekély jelentőséget tulajdonítanak az alapfoknak és "szükséges bevezető"-ként alkalmazzák, hogy ráépíthessék sajátos értelmező rendszerben vezetett kiegészítő eljárásukat, vagy (2) olyannyira módosítják az AT alapfokot, hogy az már identitását veszti pl.: a "funkcionális ellazítás" Fuchs rendszere szerint /1964/.

A viselkedés-terapeuták inkább a folyamat tanulási elemeit, a formula-adekvát "válaszok" mikéntjét vizsgálják. Olyannyira, hogy létezik olyan álláspont, amely a tanulást kísérő pszichés "különlegességeket" egyszerű "zavartényezők"-ként kezelik /Benson et al, 1977./.

A pszichés jelenségek változatossága tartalmi és műveleti sokfélesége kezdettől fogva rendszerezési és osztályozási kísérletekhez vezetett. A gazdag jelenségvilágot célszerűnek látszott aszerint kategórizálni, mennyire felelnek meg az átélések az előhívó formuláknak, illetve a tréning hatására várható kellemes, pozitív érzelmi minősítésnek. Így Schultz /1963./ az AT valamennyi pozitív töltésű átélését - annak minőségére, vagy jellegére tekintet nélkül - AT-helyzet - és gyakorlásfüggőnek minősített. Így értékelte a test érzetek formula -azonos élménytartalmait is. Az érzelmileg negatívnak becsült, vagy a formulák hívásától eltérő, inadekvát, zavaró érzeteket kezdetben egységesen (pszichodinamikai) ellenállási jelenségnek tartotta és hibás beállítódással, illetve személységi jegyekkel (ingeréhséggel, túlzott akarással) magyarázta. Sokasodó tapasztalatok szóltak azonban amellett, hogy a "zavaró és rendellenes" jelenségek minden gyakorlatban és minden pszichés modalitásban gyakoriak. Ezért az egyes testrészekben, vagy szervekben (pl.: szívnél) sűrűsödő funkció, vagy átélési zavarokat később diagnosztikai értékűnek tekintette. Úgy vélte, hogy ily módon "jelez" az organizmus "gyenge pontja", reaktor szerve. Az AT-ben gyakori heves érzelmi-indulati megnyilvánulásokat, vagy ismétlődően zavaró élményfolyamatokat "kitombolás"-ként fogta fel, autonóm "Zirkelsprengung"-oknak, körkörösen aktiválódott és lecsengő "tehermentesülésnek" tartotta. Bennük az autonóm szabályozás bölcs önvédelmi funkcióját ismerte fel.

Ez a felfogás ihlette meg Luthét /1970./, aki "neutralizációs, autogén lereagálási és autogén verbalizációs" módszereinek elméletét az "autonóm funkcionális normalizáció" feltevésére alapozza. Úgy vélte, hogy a pszichofiziológiailag zavaró többlet feszültség (miként egy kuktafazék túlnyomásos többletgőze) azokban a pszichés modalitásokban ürülhet ki, amelyben élettanilag, vagy pszichésen fennáll.

A lereagálás (és ismétlődő sorozata) kortikodienkefális kölcsönhatások által gerjesztett, önindikált, szükségszerűen bekövetkező autogén tehermentesülési folyamat, amely a szomatopszichikus egészségvédelem szolgálatában áll. A kanalizációs folyamatok szerveződési mintáit egy szimfónia szerkezetéhez hasonlította. A semlegesítő, ismétlődő kiürülési processzus "főmotívumát" a legnagyobb nyomású és megterhelődésű modalitás alkotja, variációs keretül pedig, eltérő megterhelésű pszichikus modalitások szolgálnak. Szerinte a "komputer pontossággal" lezajló "agyirányította" folyamatokhoz egy carte blache (fehér lap) állapot szükséges, amely PC állapottal azonos. Amíg Schultz nagy tapasztalatú pszichoterapeutaként arra helyezte a hangsúlyt, hogy az AT folyamat bármilyen zavarát, elakadását sokféle módon (megbeszéléssel, újrakezdéssel, értelmező megértetéssel, beállítódás-változtatással, heterohipnózis segítséggel, stb.) oldja fel, addig Luthe a kiürülések, zavarok elfogadását, "megtörténni hagyását" hangsúlyozza.

Az AT tudás gyakorlott fokán már a neutralizációs és lereagáltató (abreaction) módszerrel dolgozott. E folyamat vezető kérdése: "Mit akar velem közölni az agyam, amikor 'ezt és ezt' produkálja?" Az önkonfrontációs és önmegértési folyamatok e koncepció szerint a terapeuta részéről csupán a gyakorló vezetését és védelmét igénylik (operátor funkció). Az önmegértés mértéke és az értelmezés a páciens dolga. Az agy "pontosabban tudja", mikor és mennyi elég a reagálásából, ilyenkor a kiürülési folyamatok lecsengenek, elhalnak.

Luthe a Schultz-i elvek túlhajtásaként, sok kritikát megért koncepciója mégis hozzájárult ahhoz, hogy az AT pszichés jelenségei és folyamata reflektorfénybe kerüljenek. A meditatív, felsőfokkal dolgozó terapeuták többsége már az alapfok pszichés élményeiben is többnyire pszichodinamikai történéseket koncipiál. Érdeklődésük viszont (a meditációs imaginatív munkának megfelelően) inkább a vizualizációs jelenségekre irányul (autogene Imagogik). Bennük az álomképek és folyamatok szerveződési mechanizmusát pszichoanalitikus magyarázó elvekkel (sűrítés, áttolás, dramatizálás, másodlagos megmunkálás, szimbolizációs) közelítik meg. Így próbálnak értelmezhető anyagot feltárni a páciens jobb megértése és önmegérése érdekében /Binder, 1964., Leuner, 1970., Thomas, 1965./. Ily módon az AT alapfokának számos modalitásban fellépő zavarjelenségeit is igen eltérően fogják fel. Vagy ellenállási jelenségnek, vagy a személyiség egyediségéből következő állapotával (tüneteivel) összefüggő "szövődménynek" tekintik.

Schultz /1966./majd Thomas /1967./ és Luther /1970./ nyomán általánosan elfogadottá vált az AT vizualizációs jelenségeinek osztályozása. Kezdetben négy fokozatot, majd Luthe /1970/ szintézise nyomán hét stádiumot különböztettek meg az "elmerülési állapot" mélysége szerint. Jellemzőnek tartják azt trendet, amely /1/ az alaktalan, színtelen, akromatikus háttérből kibontakozó elemi formáktól vezet a /2/ dimanikus, polimorf színeken, a /3/ polikróm mintázatok és egyszerű formaképződés felé. A tárgyak, konkrét jelentésű, értelmes formák szövődése /4/, ezek spontán átalakulási, változási folyamata /5/ a filmszerű, szcenatorikus, "idegenszerű" jelenetekig halad /6/. A 6. stádiumban már részben alakíthatóvá váló jelenetek és jelenségek a /7/. szakaszban ("multikrómatikus cinerama") aktív önrészvétellel változtatható. Megszűnik az én-idegenérzés, a képek a páciens szándéka (és a terapeuta intenciói) szerint irányíthatókká válnak. Ez a fokozat teszi lehetővé az átlépést a "meditatív tréningbe". Egyszersmind alapjául kiinduló pontjául szolgál az imaginatív, éber-álom és szimboldratikus eljárásoknak /Gerard, 1974., Leuner, 1970., Singer, 1978./.

A "belső látás" megnyílásának, az "álom nyelvén" történő önkifejezésnek az AT-ben feltételezett szerves helyéhez mindmáig kevés kétely, vagy kritika férkőzhetett. Ismertté vált ugyan, hogy a gyakorlók egy része soha nem, mások szórványosan élnek át vizuális kísérő élményeket /Haring, 1979., Kniffki, 1970., Stokvis, 1971., Strotzka, 1970./. Ismét mások kezdettől tömegesen imaginálnak változó képeket, vagy folyamatokat. Utóbbit Schultz fokozott emocionalizáltsággal magyarázta és a vizuális típusú (eidetizmusra hajló) személyiség jellemzőjének tartotta /1966/.

Thomas /1965./ általános humán készségnek véli, miként az álmodási képességet, és az AT részvétel mélysége, gyakorlottsági fokmérőjeként értékeli. Tölle /1963./ ugyan kazuisztikában hívta fel a figyelmet arra, hogy a képképződés (és képzési művelet) sokszor csődbe jut, de ezt pszichodinamikai okokkal magyarázta. Binder /1964./ viszont a spontán keletkező színekben AT-t elősegítő eszközt lát. Ziolko /1960./ a képi folyamatok aktiválásában egyenértékű szerepet tulajdonít a gyakorló eidetikus készségének, az affektív töltöttségnek, a külső inger hiánynak, a pszichodinamikai konstellációnak. Az AT-ban történő képképződést regresszióval a gyermekkorban még erős vizualizációs készség újraéledésével magyarázza. Benne az én-tudat és kritikai folyamatok labilitását, csökkenését is megnyilvánulni látja. Arra mindmáig nincs egységes vagy érvényes magyarázat, hogy egyeseknél még a fenti feltételek teljesülése esetén sincs képi kísérőélmény, sőt arra sem, hogy bizonyos gyakorlókat miért zavarnak a segítő, képi asszociációs feladatok (máig vitatott, hogy ezeket helyes-e alkalmazni!). A vizualizációs jelenségek "elrendezettségéhez" képest, az AT egyéb pszichés modalitásokban bővelkedő világa szegényesen kimunkált terület. A testvázlat-zavarokat pl.: Schultz passzivizálódással ("elmerüléssel") magyarázta. A "kiterjedő Én" belefolyik a világba és úgy észleli önmagát, mint hajdan a még Én-nélküli gyermek. A francia iskola viszont a testkép (szétesésén át végbemenő) újra-strukturálásában látja AT egyik fő terápiás érékét /Winkler, 1962./.

Langen és Stokvis /1962. és 1972./ nyomán Luthe /1975./ végül azt javasolta, hogy a terapeuták különböztessék meg a formuláknak megfelelő pozitív átéléseket /1/ a formula-adekvát, de szubjektíve kellemetlennek átélt élményektől. Utóbbiak a "zavaró mellékhatások" /2/; végül minden olyan egyéb lelki történést, amely eltérő (szomatikus, muszkuláris, viszcerális, vesztibuláris, auditoros, vizuális, emocionális, stb.) modalitásban jelenik meg, ugyanakkor nem formula-adekvát, váratlan, spontán, erőteljes, zavaró, nem ego-szünton, idegenszerű, ismétlődik és egyéntipikusan kozisztens, kezeljenek autogén tehermentesülésként. /3/ Törekedjenek a lereagálási folyamatok levezetésére, elfogadtatására. Schultz-cal - részben közös - hatkötetes művében 100 (vegyes, neurotikus és pszichoszomatikus) beteg átlagosan nyolc hétig tartó AT tanulásának folyamatkövetését írja le, valamennyi előforduló pszichés (illetve testi) történéssel, amelyet regisztrált és (jegyzőkönyvek alapján) feldolgozott. Százalékos gyakorisági mutatókban adta meg valamennyi formula-adekvát /1/, a zavaró mellékhatású /2/ és kanalizációs pszichés fenomén /3/ folyamati változásait. E mindmáig legátfogóbb rendszerezési kísérlet azonban mégis sok kétséget kelt, kérdéseket nyit meg és kritikai észrevételeket tesz szükségessé. Az eredmények felhasználása ugyanis megkívánná a felosztás (és alapjául szolgáló elmélet) maradéktalan elfogadását, a változatos pszichés történések leegyszerűsítő modellbe való bekényszerítését. Ha pedig elfogadásra találna, még mindig nem tudjuk, hogyan zajlanak a kisülési, ventillációs folyamatok az egészségeseknél, hiszen (a kazuisztikákat meghaladó) rendszerezett ismereteink e téren nincsenek.

Nem tudhatjuk, mennyi írható a pszichopatológiai zavar számlájára és mennyi a humántipikus, egészséges mérték. Azt sem tudjuk hová helyezzük ilyen koncepcióban az ellenállási jelenségeket, amelyeket - Schultz-hoz csatlakozva - magunk fontosnak vélünk és szerepüket "kénytelenek vagyunk" az AT tanulásban belátni. Nem tudjuk továbbá azt, vajon van-e különbség a kisülési jelenségek szerveződési sémái és mintázatai közt. Az egyes pszichopatológiai állapotokban, mert eddig csak arra vonatkozó "irodalmi segédanyagunk" létezik, hogy ez a neurotikusokkal együttesen vizsgált pszichoszomatikus betegeknél összességében és általában milyen.

Ha pedig túllépünk Luthe-i életmű (egyébként imponálóan egységes), mindmáig legrendszerezettebb AT ismeretein és nem érjük be azzal sem, hogy másfajta pszichoterápiák magyarázó elveit ültessük át az észlelt tapasztalhatóan sajátos, változatos pszichikus élményfolyamatokra, akkor e jelenség tartomány megközelítésében az AT alapjáig kell visszamennünk: az AT tanulás során keletkező átélések szisztematikus követelésével, rendszerezésével, tanulási program és személyiség (állapot) függő elemzésével remélhetjük annak megismerését: mi történik az AT folyamán és hatására a gyakorló élmény - és átélés világában. Úgy véljük, hogy ez az AT terápia megfelelő, értő alkalmazásához is szükséges.

Az irodalmak jegyzékét hely hiányában nem közölhetjük, ezt a szerző az érdeklődőknek készséggel rendelkezésére bocsátja.