ALAPVETŐ MOTÍVUMOK

ALAPVETŐ MOTÍVUMOK

Mit kívánnánk, ha egy kívánságunk teljesülhetne? Próbáljuk meg erösen magunk elé képzelni! Megvan? Nos, képesek lennénk-e e nélkül élni? Persze hogy képesek lennénk. De képesek lennénk-e nem vágyni arra, hogy teljesüljön? Le tudnánk-e öszintén mondani róla? Vagy vegyük az ellenkezöjét! El tudjuk-e képzelni, hogy valamire, amit most nagyon utálunk, egyetlen elhatározással öszintén vágyakozni kezdjünk?

A motivációs folyamatok határozzák meg a célirányult viselkedések irányát és intenzitását. Szubjektíven tudatos vágyakként éljük át ezeket. Legtöbbünk képes eldönteni, hogy vágyai szerint cselekszik-e. Rákényszeríthetjük magunkat, hogy lemondjunk vágyaink teljesüléséröl, és olyasmire is rávehetjük magunkat, amit legszívesebben nem tennénk. Talán még arra is képesek vagyunk, hogy tudatosan ne gondoljunk azokra a vágyainkra, amelyeknek az érdekében való cselekvésröl lemondtunk. De sokkalta nehezebb (talán lehetetlen is), hogy motívumainkat közvetlenül befolyásoljuk. Ezek, úgy tünik, elhatározásunktól függetlenül léteznek. Amikor éhesek vagyunk, nem tudunk nem akarni enni. Amikor melegünk van, vagy szomjasak vagyunk, nem állhatjuk meg, hogy ne vágyjunk hüs szellöre vagy italra. Tudatos döntéseink motivációs állapotainknak sokkal inkább a következményeinek, mintsem okainak tünnek. Mi vezérli akkor motívumainkat, ha nem racionális döntéseink?

Ez a kérdés áll a motiváció pszichológiájának központjában. A motívumok okai az agyunkban és testünkben lejátszódó mikroszkopikus szintü élettani folyamatoktól a kultúra és a más egyénekkel folytatott társas interakciók makroszkopikus tényezöiig terjednek. Ez a fejezet az olyan alapvetö motívumok szabályozását tárgyalja, mint az éhség, a szomjúság és a szexuális vágy. Ezek a motívumok föként biológiai örökségünkböl erednek, és rávilágítanak azokra az alapelvekre, amelyek - emberekben és állatokban egyaránt - a motivációnak és a jutalmaknak a viselkedés irányításában játszott szerepét vezérlik. A társas motívumokat és a kulturális hatásokat a késöbbi fejezetekben (14-18. fejezet) tárgyaljuk.

Az alapvetö motívumok (éhség, szomjúság, szexuá­lis vágy) tárgyalásában a pszichológusok hagyományosan a motiváció kétféle elméletét különböztetik meg. Ezek között a különbség abban áll, hogy honnan származik a motívum, mi okozza, és miként befolyásolja a viselkedést. Az egyik oldalon állnak a késztetésre alapuló elméletek, amelyek a motivációban a belsö tényezök szerepét hangsúlyozzák. Ezek szerint egyes belsö késztetéseink, mint például az éhség és a szomjúság, alapvetö élettani szükségleteinket tükrözik. Az olyan motívumoknál viszont, mint a szexuális vágy és az agresszió, a belsö késztetés kevésbé tünik végsö élettani szükségleteink folyományának. Mondhatjuk-e, hogy valakinek ugyanabban az értelemben kell egy másik egyént agresszív támadásban részesítenie, mint ahogy ennie vagy innia kell? Ennek ellenére vannak, akik azt állítják, hogy a szexuális vágynak és az agresziónak vannak késztetés jellegü mozzanatai, egyrészt abban az értelemben, hogy belsö tényezök, például a hormonális állapot gyakran fontos szerepet játszanak müködésükben, másrészt pedig abban, hogy eredetileg azért fejlödhettek ki, hogy alapvetö, ösi szükségleteket elégítsenek ki.

A másik oldalon állnak az ösztönzésre alapuló elméletek, amelyek külsö események vagy tárgyak motivációs szerepét hangsúlyozzák. Étel, ital, szexuális partner, támadás célpontjai, másokkal való kapcsolatok, önbecsülés, pénz és siker - mindezek ösztönzöként hatnak. Az ösztönzök motívumaink tárgyai. Végül is motívumaink nem légüres térben hatnak: amikor akarunk, akkor mindig valamit akarunk. Ennek a valaminek a jellege az, ami minket az egyik vagy a másik irányba húz. És ezért felkutatjuk ezeket az ösztönzöket, és megküzdünk megszerzésükért. Lehet a cél ízletes élelem, iható víz, interakciós partner, egy betolakodó kiüzése vagy vitatott javak birtoklásának megszerzése. Sok ösztönzö müködik jutalomként: megszerzésük élvezetet okoz, ezért me 252h72c gerösíti az ahhoz vezetö viselkedést. Egyes ösztönzök elsödleges megerösítök, azaz elözetes tanulás nélkül is képesek jutalomként müködni. Az édes íz vagy egy szexuális érzet már az elsö találkozás alkalmával élvezetes lehet. Más ösztönzök másodlagos megerösítök, amelyek ezt a minöségüket részben más eseményekhez füzödö viszonyuk megtanulása révén nyerik el. A pénz vagy a jó osztályzat például hatékony ösztönzö lehet annak alapján, ami kulturális tapasztalataink által ezekhez kötödik, illetve amit ezek képviselnek. Állatoknál az étellel társított feltételes ingerek szolgálhatnak hatékony megerösítöként. Mindezekben az esetekben a tanulás döntö szerepet játszik a másodlagos megerösítö létrehozásában. Noha a szerepe kevésbé fontos, a tanulás egyes elsödleges megerösítök hatékonyságának a módosításában is közrejátszhat. Például, noha már születésünkkor is voltunk néha éhesek, de a manapság kedvenc étkeink gondolata nyilván nem született velünk. A motiváció ösztönzöket hangsúlyozó elméletei elsösorban a tanulásnak és a tapasztalatoknak a motivációk vezérlésében játszott szerepére összpontosítanak.

Az ösztönzöket és a késztetéseket hangsúlyozó elméletek más szempontból tekintenek a motivációra. De a két elmélet közötti különbség elsösorban nézöpontjukban rejlik, nem pedig lényegükben. Valójában a kettö nincs egymással ellentétben, és a legtöbb kutató elismeri, hogy szinte mindenfajta motívumban mindkét folyamat megtalálható (Toates, 1986). Tárgyalási szempontból egyszerüen csak könnyebb egyszerre csak az egyik tényezöre összpontosítani, hogy azt alaposan megismerhessük, mielött a másikat szemügyre vennénk. Ezért elöször az ösztönzö­fo­lya­ma­tokat, azután a késztetéseket tárgyaljuk. Való életbeli motívumainkban mindkét tényezö együttmüködik, sokszor egymásra is hatva (10.1. ábra). A késztetések például megnövelhetik az ösztönzök motivációs hatékonyságát: az étel íze a legtöbb ember számára kellemesebbnek tünik, amikor éhes (Ca­ba­nac, 1979). Néha éppen azért hagyjuk ki az ebédet, hogy az esti lakoma még élvezetesebb lehessen. És viszont: az ösztönzök gyakran késztetéseket fakasztanak, mint amikor a pékség mellett elhaladva az onnan kiáradó kellemes illatok ébresztenek rá minket arra, hogy éhesek vagyunk.

Jutalom és ösztönzés

A motiváció általában egy olyan ösztönzö irányába hajtja a viselkedést, amely élvezetet okoz vagy kellemetlen állapotot enyhít: élelem, ital, szexuális partner stb. Más szóval az ösztönzö motivációt affektus, azaz élvezet vagy irtózás keltése jellemzi. A korai pszichológusok szerint szinte minden érzetünk tartalmaz valamilyen fokú kellemes vagy kellemetlen színezetet az egyéb érzékleti minöségek és az intenzitás mellett (Wundt, 1904). E nézet szerint minden élményünk a "hedonikus skála" valamely pontjára esik. Ez a skála a kellemestöl a semlegesen keresztül a kellemetlenig terjed.

Attól függetlenül, hogy valóban igaz-e ez minden egyes érzékletünkre vonatkozóan, bizonyosan így van az ösztönzökkel kapcsolatban. Miért olyan ellenállhatatlan az élvezet és az irtózás érzése? Az egyik lehetséges válasz az evolúcióban és a tudatos élmény funkciójában kereshetö. Az életünk élményeit olyannyira átható affektusok jelenlétéböl egyesek arra következtetnek, hogy az élvezet egy alapvetö pszichológiai szerep betöltése céljából fejlödött ki (Cabanac, 1992). Ez a szerep a viselkedés alakítása azáltal, hogy az élvezet egy "közös pénzegységben" fejezi ki a végrehajtott cselekedetek értékét. Az élvezetek leginkább azokhoz az ingerekhez társulnak, amelyek biológiailag elönyünket szolgálják, éspedig azáltal, hogy növelik saját magunk vagy utódaink fennmaradási képességét. Ilyenek az ízletes étel, a frissítö ital és a szexuális szaporodás. A fájdalmas és frusztráló élmények olyan eseményekhez társulnak, amelyek fennmaradásunkat fenyegetik: testi sérülés, betegség vagy a javak elvesztése. Más szóval egy cselekedet jutalmazó következményei általában azt tükrözik, hogy a cselekedetet érdemes megismételni. Az élvezet talán azért fejlödött ki, hogy az agy nyomon követhesse az elmúlt cselekedetek jótékony vagy ártalmas következményeit, és ezáltal irányíthassa a jövöbeni cselekedeteket.

Ha az élvezet a különféle események értékének egyfajta közös pénzegysége, akkor az agynak módja kell legyen a különbözö élvezeteket erre a közös valutára lefordítani. Valóban vannak arra adataink, hogy az agynak megvan a saját idegi pénzegysége a jutalmak mérésére. Söt az is lehet, hogy az ösztönzök éppen azért jutalma­zóértéküek, mert ugyanazt az agyi jutalmazó rendszert aktiválják. Ez az idegi pénzegység a mezolimbikus dopaminrendszer müködéséhez látszik kötödni (lásd 10.2. ábra). E rendszer idegsejtjei az agytörzs felsö részében találhatók, és axonjaik fenn, az elöagyban végzödnek. Ahogy a nevükböl is látható, ezek az idegsejtek a dopamin nevü neurotranszmitter segítségével szállítják üzeneteiket.

A mezolimbikus dopaminrendszert sokféle természetes jutalom aktiválja, mint például az élelem, az ital vagy a szexuális partner. Ugyanezeket az idegsejteket sok olyan kábítószer is aktiválja, amelyeket emberek és állatok jutalmazónak találnak. Ilyen többek között a kokain, az amfetamin és a heroin. Az, hogy szinte minden jutalom, legyen az természetes vagy mesterséges, aktiválni képes ezeket az idegsejteket, egyes pszichológusokat arra a következtetésre vezetett, hogy ennek az idegi rendszernek az aktivitása alkotja az agy "közös pénzegységét", amivel a jutalmakat méri (Wise, 1982).

A mezolimbikus dopaminrendszer müködése különösen fontosnak tünik a jutalmak motivációs jellegének megteremtésében. Aktivitása nemcsak élvezetet okoz, de hajlamossá teszi az egyéneket arra is, hogy megismételjék azokat a cselekedeteket, amelyek az aktivitás emelkedését eredményezték, azaz arra, hogy hasonló ösztönzöket kutassanak fel és tegyenek magukévá (Berridge és Valenstein, 1991). Ez történik akkor, amikor egy falat étel elfogyasztása nagyobb étvágyat gerjeszt. Még a dopaminsejtek mesterséges aktivációja is ugyanilyen hatással van. Ha például egy ingerlö elektródával aktiválják ezt a rendszert, az állatok esznek, isznak vagy közösülnek, amennyiben erre alkalmuk adódik. A mezolimbikus dopaminrendszer elektróda (vagy kábítószer) általi aktivációja önmagában is jutalomértékü. A kísérleti állatok dolgozni hajlandók olyan események megismétléséért, amelyek aktiválják ezt a rendszert. És ellenkezöleg is, ha olyan szert adnak be nekik, amely elnyomja a mezolimbikus dopaminrendszer aktivitását, az állatok úgy viselkednek, mintha nem akarnának élelmet, italt, szexuális partnert vagy bármi más ösztönzöt megszerezni. De nem akarnak mesterséges ösztönzökben, például kokainban vagy jutalmazó agyi ingerlésben sem részesülni. A mezolimbikus dopaminrendszert tehát az agy arra használja, hogy vágyat keltsen a legkülönbözöbb természetes és mesterséges ösztönzök iránt.

Kábítószer-függöség és jutalmazás

A kábítószer-függöség eröteljes motivációt jelent sok ember számára. Az egyes kábítószerek, mint az opiá­tok (például a heroin vagy a morfium), a stimulánsok (am­fe­ta­min és kokain) vagy e szerek "utcai" változatai és az egyéb drogok (mint például az alkohol) iránti sóvárgás mindent elsöprö erösségü lehet. A kábítószerfüggök olyan erösen vágyhatnak megszokott drogjukra, hogy állásukat, családjukat, kapcsolataikat, otthonukat, söt még szabadságukat is képesek feladni, hogy hozzájuthassanak.

Az egyszeri vagy nagyon ritka kábítószer-élvezet nem tesz valakit függövé. Nagyon sok amerikai megkóstolta már a fenti drogok egyikét anélkül, hogy függövé vált volna. Még a rendszeres használat sem feltétlenül tükröz függöséget (például ha valaki gyakran iszik a vacsorájához bort). A függöség csak akkor jelentkezik, amikor a kényszeres kábítószerezés megjelent, és amikor a személy kényszeresen sóvárog a drog után. Mitöl fordul a drog "kipróbálása" vagy társas, illetve szórakozási használata kábítószer-függöséggé?

Egyes kábítószerek különösen eröteljesen képesek függöséget okozni. Noha mondjuk néha emberekre, hogy "munkaörültek", "ételmániások" vagy "szexhajhászók", csak a pszichoaktív szerek képesek azt a fajta függöséget kialakítani, amely életeket tehet tönkre. Három fö tényezö játszik közre abban, hogy a kábítószerek nagyobb függöséget okoznak, mint az egyéb ösztönzök. Az elsö az, hogy a legtöbb ilyen drog túlaktiválja az agy jutalmazó rendszereit. Minthogy ezek a szerek közvetlenül az agyi idegsejtekre hatnak, a mezolimbikus dopaminrendszerben olyan aktivitásszintet képesek létrehozni, ami messze meghaladja a természetes ösztönzök lehetséges hatását. A kábítószeres eufória azért hat szuperjutalomként, mert a kábítószer az agy jutalmazó rendszereit szuperaktiválja. Az eufóriát okozó drogok az agyi jutalmazó rendszereknek mind az élvezeti, mind a motivációs ágát aktiválják, talán azáltal, hogy mind az opiát-, mind a dopaminrendszerekre hatnak. Ennek az intenzív élvezetnek az élménye hathatós kísértést jelent, hogy azt a személy újra és újra átélje.

De az élvezet emléke önmagában, legalábbis egyes emberek esetén, még nem lenne elegendö a függöség kialakításához, ha nem volnának további tényezök is. A második tényezö az, hogy a kábítószer rendszeres szedése kellemetlen elvonási tüneteket okoz. A rendszeres kábítószer-használat hatására a drog által aktivált élvezeti központok az ingerléssel szemben egyre ellenállóbbá válnak, hogy normál egyensúlyi állapotukat helyreállítsák. Részben ez az oka a toleranciának (azaz annak, hogy egyre nagyobb mennyiségü kábítószer szükséges az eufória kiváltásához). Emellett a rendszeres szedés következményeként az agyban olyan folyamatok is aktiválódnak, amelyeknek a hatása éppen ellenkezö a kábítószer hatásával. Ezek a folyamatok segítenek a kábítószer hatása alatt lévö agy egyensúlyának fenntartásában, de önmagukban kellemetlenek. Amikor a kábítószerfüggö személy abbahagyja a drog szedését, az ellenállóvá vált élvezeti központok aktivitáshiánya és a kellemetlen hatású ellenfolyamatok együttesen hozzák létre az elvonási tüneteket. Az elvonási tünetek viszont egy újabb motívumot jelentenek a kábítószer-élvezö számára, hogy visszatérjen a droghoz. Ez a motívum mindaddig fennmarad, amíg az elvonási tünetek - azaz általában hetekig.

Végül, a függöséget okozó kábítószerek olyan állandó változásokat is eredményezhetnek az agyi jutalmazó rendszerekben, amelyek még az elvonási tünetek elmúltával is serkenthetik a drog utáni sóvárgást. Az olyan szerek, mint a kokain, a heroin vagy az am­fe­t­amin, rendszeres használata hiperaktívvá teszi, azaz szen­zitizálja a me­zo­­limbikus dopaminrendszer sejtjeit.* Az idegi szen­­zi­tizáció végleges lehet, ami annyit jelent, hogy ezeket az idegsejteket fokozottabban aktiválja minden késöbbi droghasználat és minden droggal kapcsolatos inger. Mint­hogy pedig a mezolimbikus do­pa­minrendszer a jutalomnak inkább a motivációs jellegét (akarás), mint az élvezeti jellegét (tetszés) közvetíti, ennek a hiper­ak­ti­vá­ciója ismét a kábítószer utáni túlzott sóvárgást okoz­hatja (Robinson és Berridge, 1993). Az idegi szen­zi­tizáció sokkal tovább tart, mint az elvonási tünetek. Ez az egyik oka annak, hogy miért nagy a visszaesés veszélye még azoknál a kábítószereseknél is, akik sikeresen végigmentek a detoxikáció fázisain.

A tényezök együttese rávilágít, hogy miért okoznak a kábítószerek más ösztönzöknél sokkal inkább függöséget. A kábítószer közvetlenül serkenti az agyi élvezeti központokat, és azok aktivitását szélsöségesen magasra emeli, elvonási tüneteket okoz, amelyek a hatás alól felszabaduló egyént ismét a drog felé hajtják, és esetleg véglegesen szenzitizálja azokat az agyi rendszereket, amelyek a jutalomértékü kábítószer iránti vágyat fokozzák. Ennek az ostromnak nehéz ellenállni.

Homeosztázis és késztetések

Az életünk múlik azon, hogy bizonyos dolgokat állandó szinten tartsunk. Ha agyunk hömérséklete néhány fokkal megváltozna, gyorsan elvesztenénk eszméletünket. Ha testünk víztartalma néhány százalékponttal emelkedne vagy csökkenne, agyunk és testünk nem tudná ellátni feladatát, és halál fenyegetne bennünket. Az emberek és az állatok az élettani végletek közötti szük sávban kell egyensúlyozzanak. Ahogy a pontosan hangolt, finom szerkezetü gépek, testünk is csak akkor müködöképes, ha belsö környezetünk egyensúlyban marad. De a legtöbb géppel szemben mi magunk képesek vagyunk fenntartani az egyensúlyt. Még ha a külvilág változik is, belsö állapotaink viszonylag stabilak maradnak.

Az alapvetö motívumok jó része arra irányul, hogy segítsen belsö egyensúlyunk fenntartásában. Belsö világunknak az élettani korlátok által megszabott szük sávban tartása érdekében olyan szabályozófolyamataink vannak, amelyek fenntartják homeosztázisunkat. A homeosztázis valaminek az állandó szinten tartását jelenti, és a homeosztatikus szabályozás az a rendszer, amely ezt az állandó szintet fenntartja.

A homeosztatikus szabályozás lehet pszichológiai, élettani vagy mechanikai. A legismertebb homeosztatikus szabályozó rendszer nem pszichológiai jellegü, hanem egy egyszerü eszköz, ami a legtöbb lakóházban megtalálható: a termosztát, ami a fütést és esetleg a légkondicionálást vezérli. A termosztátot arra találták ki, hogy a ház hömérsékletének a homeosztázisát fenntartsa. Amikor egy bizonyos szintre beállítjuk, az adott hömérséklet lesz a termosztát célértéke, azaz stabilizációs pontja, amely értéket igyekszik fenntartani. Ha télen a szoba hömérséklete e pont alá esik, a termosztát bekapcsol: a célérték és a tényleges hömérséklet eltérése miatt müködésbe hozza a fütést. Nyáron pedig, amikor a szoba hömérséklete a stabilizációs pont fölé emelkedik, a termosztát a légkondicionálót aktiválja. A fütö- és hütörendszerrel egyaránt összekapcsolt termosztát segítségével a szoba hömérséklete állandó szinten tartható az évszakok változása ellenére. Sok olyan élettani folyamat van, amely ugyanolyan homeosztatikus módon müködik, mint a termosztát. Ezek a folyamatok gerjesztik a homeo­sztázis fenntartására irányuló motivációt.

Hömérséklet és homeosztázis

Ha agyunk hömérséklete 10 °C-kal csökkenne, elvesztenénk eszméletünket. Ha viszont több mint 10 °C-kal emelkedne, akkor életünket vesztenénk. Még amikor nagyon hideg vagy nagyon meleg az idö, agyunk hömérséklete akkor is a néhány fokos védett tartományon belül marad. Ezért az állandóságért pszichológiai és élettani homeo­sztatikus szabályozórendszerek egyaránt felelösek.

Részben élettani válaszok teremtik meg agyunk állandó hömérsékletét, mint például az izzadás és a reszketés. Ezek hütenek párologtatás és fütenek izommozgás révén. Pszichológiai válaszok is megjelennek, amint túlságosan melegünk kezd lenni. Úgy érezzük, hogy le akarjuk venni a ruhánkat, egy pohár hideg italra vagy árnyékos helyre vágyunk. De mi kapcsolja be ezeket az élettani és pszichológiai válaszokat?

Amikor a tüzö napra megyünk, egész testünk forróvá válik. Amikor viszont túl sokáig tartózkodunk a hidegben, egész testünk lehül. Valójában azonban a hömérséklet változását csak az agyban észleljük. Az agy több különbözö helyén, elsösorban az agy alapján elhelyezkedö hipotalamusz preoptikus (elülsö) területén találhatók olyan idegsejtek, amelyek lényegében idegi termosztátok (Satinoff, 1983). Ahogy a hömérsékletük változik, ezek az idegsejtek másképp kezdenek viselkedni. E sejtek egyaránt szolgálnak höméröként és homeosztatikus stabilizációs pontként. Amikor hömérsékletük eltér a normális szinttöl, anyagcseréjük megváltozik, ami módosítja aktivitásukat (tüzelési mintázatukat). Ez viszont olyan élettani mechanizmusokat hoz müködésbe, mint a verítékezés és a reszketés, amelyek segítenek hömérsékletünk kiigazításában. Mindemellett a fázás és a höség tudatosodó érzékletét is generálja, ami arra késztet minket, hogy árnyékba menjünk vagy felöltözzünk - ezek a cselekedetek pedig viselkedéses megoldást jelentenek ugyanarra a problémára.

Amikor túl melegünk van, jólesik a hüvös szellö. És fordítva, amikor fázunk, kellemesnek tünik a meleg fürdö. De ahogy belsö hömérsékletünk változik, a külsö események észlelete is módosul. Noha általában teljes testünk hömérséklete változik 1-2 fokkal azokban a helyzetekben, amikor fázunk vagy melegünk van, csak az agy hömérsékletének parányi változása az, ami a tudatos érzékelésben a különbséget okozza. Az agy akár be is csapható, ha csak a hipotalamusz viszonylag kevés sejtjének a hömérsékletét változtatjuk. Ha például a patkánynak csak a hipotalamuszát hütik úgy, hogy hideg folyadékot pumpálnak egy sebészileg a hipotalamuszába ültetett csöhurokba, ezzel a patkányt a melegítö lámpát bekapcsoló pedál nyomkodására lehet motiválni - noha a patkány testhömérséklete nem csökkent (Satinoff, 1964). A hipotalamusz idegsejtjei észlelték, hogy hömérsékletük eltér a normális stabilizációs ponttól.

A legtöbb ember ismeri a stabilizációs pont ideiglenes megváltozását. Egyes betegségek a stabilizációs pontot több fokkal a normális fölé emelhetik, ezért a hömérséklet célértéke magasabb lesz, ami lázat eredményez. Erre válaszként a testhömérsékletet emelö élettani reakciók lépnek müködésbe. Reszketni kezdünk, és hömérsékletünk a normális fölé emelkedik. De a hömérséklet emelkedése ellenére fázunk (még meleg szobában is) mindaddig, amíg a hipotalamusz sejtjeinek hömérséklete el nem éri a megemelt satbilizációs pont értékét.

A szomjúság mint homeosztatikus motívum

Ha éhségsztrájkba kezdünk, több hétig is életben maradhatunk (noha nem a legkellemesebb állapotban), ha böségesen iszunk folyadékot. De víz nélkül valószínüleg egy hétig sem élnénk. És erös napsütésben innivaló nélkül egyetlen napot sem élnénk túl. A víz elengedhetetlen az emberi élethez, és a szomjúság a víz iránti szükséglet pszichológiai megnyilvánulása. Mi szabályozza a szomjúságot?

Ivás nélkül vagy a napon végzett sok testmozgás után, ahogy a víz verejtékezéssel, lélegzéssel és vizeléssel fokozatosan távozik szervezetünkböl, testünk kezdi kimeríteni kétféle folyadéktartalékát. Sós ételek fogyasztása is szomjúságot okoz, mert csökkenti az egyikféle folyadéktartalék mennyiségét. E tartalékok egyik fajtája a test sejtjeiben lévö vízböl áll. Ez a víz fehérje-, szénhidrát- és zsírmolekulákkal keveredve alkotja a sejtek szerkezetét. A sejten belüli víztartalékot intracelluláris folyadéknak nevezzük. A víztartalék másik fajtája a sejteken kívüli folyadékból áll. Ezt a víztartalékot a vér és az egyéb testnedvek foglalják magukban, és extra­cellu­láris folyadéknak nevezzük. Akármelyik víztartalék csökken, az szomjúságot okoz. Elöször az extracelluláris folyadék csökkenése miatti szomjúságot tárgyaljuk.

Testünk akkor veszít vizet, ha sokáig nem iszunk, vagy sok testmozgást végzünk a melegben. A vese által kiválasztott vizelet, a bör által kibocsátott verejték és a légzés közben a tüdö által kiengedett pára formájában a szervezetböl távozó vízmennyiség a vérböl, tehát az extracelluláris folyadékból származik. Ez a vízveszteség csökkenti a maradék extracelluláris folyadék mennyiségét, és ugyanúgy, ahogy az autó kerekének tömlöjéböl szivárgó levegö is petyhüdtté teszi a gumit, a vér mennyiségének csökkenése is csökkenti a vérnyomást. Nem vesszük persze észre a vérnyomás ilyen kismértékü csökkenését. Mindazonáltal a vesében, a szívben és a föbb vérerekben található nyomásérzékelök észlelik a vérnyomás enyhe csökkenését, és olyan jeleket küldenek az agyba, amelyek a szomjúság érzését eredményezik.

A nyomásérzékelök és a szomjúság észlelése közötti események láncolata az agy és a test között közlekedö üzenetek bonyolult együtteséböl áll.

Amikor a nyomásérzékelök a vérnyomás esését észlelik, érzékelösejteket aktiválnak, amelyek az agy felé küldenek jeleket. Erre a hipotalamusz sejtjei az agyalapi mirigybe küldenek impulzusokat, amely anti­diure­tikus hormont (ADH) választ ki a véráramba. Az ADH arra ösztönzi a vesét, hogy több vizet tartson vissza a vérben, miközben szüri. Vagyis ahelyett, hogy a vizelet részévé tenné, a vese a vizet inkább visszaforgatja a vérbe. Ez történik akkor, amikor néhány órán keresztül nem iszunk folyadékot. Ilyenkor (például reggel, az egész éjjeli alvás után) észrevehetjük, hogy vizeletünknek sötétebb színe van. Emellett az agy olyan idegi jeleket is küld a vesébe, amelyek azt egy hormon, a renin kibocsátására késztetik. A renin a vér egyik alkotóelemével kölcsönhatásba lépve egy további hormont, angiotenzint alkot, és ez a szomjúság megjelenésének végsö és közvetlen oka. Az angiotenzin az agy mélyén fekvö egyes idegsejteket aktiválja, amelyek az ivás utáni vágyat fokozzák. Emlékezzünk, hogy ezt az egész eseményláncolatot a vízveszteség miatti vérnyomásesés indította be. Az olyan további események, amelyek a vérnyomás drámai csökkenését okozzák, ugyancsak szomjúságot eredményeznek. A harcban megsebesült katonák vagy az erösen vérzö sérültek intenzív szomjúságot éreznek. Ennek oka a nyomásérzékelök aktivációja, ami a renin és az angio­tenzin termelödésének a fenti láncolatát beindítva a szomjúság érzését eredményezi (Fitzsimons, 1990).

A fent ismertetett extracelluláris szomjúságrendszerrel párhuzamosan egy másik szomjúságot eredményezö rendszer is müködik az agyban. Ez a rendszer teljességgel az agyon belül helyezkedik el, és nincs szüksége a testböl származó nyomásinformációkra és hormonális jelzésekre. Az intracelluláris szomjúságrendszer az agy idegsejtjein belül lévö víz mennyiségét kíséri figyelemmel. A legtöbb idegsejt állapota ténylegesen nem számít - csak egy kevés, a hipotalamuszban elhelyezkedö sejt képes szomjúságot kelteni intracelluláris folyadékának csökkenése következtében. De minthogy a hozzáférhetö víz mennyisége minden idegsejt számára közel azonos, ez a néhány idegsejt a teljes agy általános állapotát képes nyomon követni. Az intracelluláris szomjúságot az ozmózis hozza létre, azaz a víz azon tulajdonsága, hogy azokról a helyekröl, ahol sok van belöle, azokra áramoljon, ahol kevés. Elsösorban a nátrium- és káliumionok koncentrációja az, ami meghatározza, hogy sok vagy kevés víz van-e jelen (híg vagy sós-e a folyadék). Amikor a test vizet veszít, ezen ionok koncentrációja a vérben növekszik, azaz a vér "sósabbá" válik. Mivel a vér sósabb, a víz a sejteken (például az idegsejteken) belüli viszonylag hígabb térböl a vér felé vándorol. Mint ahogy az itatóspapír felszippantja a kiömlött folyadékot, a sós vér is kiszívja az idegsejtekböl a vizet. A hipotalamusz egyes sejtjei akkor aktiválódnak, amikor a vér magas sótartalma kiszívja belölük a vizet, és emiatt kiszáradnak. Ezen sejtek aktivációja okozza az "ozmotikus", azaz intracelluláris szomjúságot, ami ismét az ivás iránti vágyhoz vezet. Az ivás pótolja a vérben lévö víz mennyiségét, csökkenti a só koncentrációját, ami lehetövé teszi, hogy a víz visszatérjen a testi és az idegsejtekbe. Ezért szomjaznak meg az emberek sós ételek fogyasztása után - noha talán nem is vesztettek folyadékot. Az étel sótartalma a vérbe kerül, és az ottani magas koncentráció vizet von ki a sejtekböl. Amikor a hipotalamusz idegsejtjei vizet veszítenek, szomjúság jelentkezik. Intracelluláris szomjúság úgy is kiváltható, ha állatok hipotalamuszának megfelelö sejtjeibe csöppnyi sókoncentrátumot fecskendeznek (Epstein, 1982), ami a normális intracelluláris szomjúság kiváltóokát utánozza.

Éhség

Az éhség szabályozása sok olyan homeosztatikus elemet tartalmaz, mint a szomjúságé, mégis az evés sokkal összetettebb jelenség, mint az ivás. Amikor szomjasak vagyunk, általában csak vízre van szükségünk, ezért szomjúságunk bármire irányulhat, ami ezt kielégíti. Ezzel szemben nagyon sokféle különbözö dolgot kell ennünk (fehérjét, szénhidrátot, zsírt és ásványi sókat), hogy egészségesek maradjunk. Megfelelö egyensúlyt kell tartanunk azok között a táplálékok között, amelyek ezeket a tápanyagokat tartalmazzák. Agyunkat az evolúció ellátta olyan eszközökkel, amelyek segítenek a szükséges táplálékok kiválasztásában (és olyanokkal is, amelyek segítenek a mérgezö dolgok elkerülésében). Ezek közé tartoznak alapvetö ízprefe­ren­ciáink, amelyek velünk születnek, és azok a mechanizmusok is, amelyek segítségével bizonyos élelmek iránti vonzódásunkat vagy irtózásunkat tanuljuk.

A táplálékpreferencia legfontosabb tényezöje a zamat. A zamatnak egyaránt van ízlelési és szaglási alkotóeleme, de az ember törzsfejlödésében az íz volt a legfontosabb. Az emberek úgy születnek, hogy bizonyos ízeket elöre programozottan kedvelnek, illetve utálnak. Az édes ízekre már a csecsemök is ajkuk nyalogatásával és élvezetre utaló arckifejezéssel reagálnak (Steiner, 1979). Ugyanezek a csecsemök a keserü ízekre elfordulással és az undor kifejezéseivel válaszolnak (ugyanúgy, ahogy az emberszabásúak, a majmok és más állatfajok is). A modern élelmiszeripar ki is használja természetes "édesszájúságunkat" újabb és újabb édességek kiagyalásával, amelyek sokakat túlfogyasztásra serkentenek - ez viszont az elhízás egyik oka lehet. Miért olyan vonzóak az édes ételek és italok? Az evolúciós pszichológusok szerint azért, mert az édes íz egy olyan "címke", amely arról tudatta ismeretlen növények között gyüjtögetö öseinket, hogy egy bizonyos táplálék vagy bogyó cukorban, tehát emészthetö szénhidrátban gazdag. Az édességek fogyasztása a kalóriabevitelnek elsörangú módja (amint azzal minden fogyókúrázó tisztában van), és evolúciós múltunkban a kalóriáknak sosem voltunk böviben. Hasonló címkézéses magyarázat adható a keserü ízzel szemben érzett undorra is. A bizonyos növényekben természetesen jelen lévö keserü alkotórészek mérgezöek az ember számára. Tehát a keserü íz a mérgek egy természetes típusának a címkéje. Azok az öseink, akik elkerülték a keserü növényeket, nagyobb eséllyel kerülték el a mérgezést is (Rozin és Schulkin, 1990).

Az ízpreferenciák kialakulásának másik módja az egyéni és társas tanulási mechanizmusokon keresztül vezet. Ezek egyike a zamathoz társuló emésztési következményekre alapozódik. Egy élelem táplálóhatásának megtapasztalása az élelem ízének fokozatos megszeretéséhez vezet egy olyan folyamaton keresztül, amely lényegében klasszikus kondicionálásnak tekinthetö (Booth, 1991). Az íz-következmény társítások más esetei alkothatják az alapját az olyan ízek (például az alkohol vagy a kávé íze) iránti vonzódásnak is, amelyek kezdetben nem kellemesek. Ugyanez a folyamat az ellenkezö irányban is müködik, és erös undort eredményezhet bizonyos táplálékok iránt. Ha egy ízletes étel elsö megkóstolását emésztörendszeri zavarok (például erös hány­inger) követi, következö alkalommal valószínüleg sokkal kevésbé ízletesnek találjuk ugyanazt. Az étel maga nem változott, de asszociatív emlékezetünk igen, és emiatt a következökben az étel ízét kellemetlennek ítéljük. Az ilyen tanult undor csak akkor erös és tartós, ha a rosszullétet okozó étel új volt (minthogy a tanult íz­pre­ferencia és ízundor a klasszikus kondicionálás esetei, és a klasszikus kondicionálás az elözöleg ismeretlen ingerekkel a leghatékonyabb). Ez az, amiért az ismerös szeszes italból kissé sokat fogyasztó egyén néhány napig annak az italnak még a gondolatát is kellemetlennek találja, de késöbb ismét ízletesnek ítélheti. A tanult undor idöleges, mivel az ital a rosszullét elött már ismerös volt.

A homeosztázis és az ösztönzés kölcsönhatása az éhségben

Akárhogyan is válasszuk meg táplálékunkat, az nyilvánvaló, hogy testünk energia-homeosztázisának fenntartása érdekében ennünk kell. A test sejtjeinek "üzemanyagra" van szükségük, hogy azt elégetve a feladatuk végrehajtásához szükséges energiát megtermelhessék. A testgyakorlás következtében az izomsejtek még több üzem­anyagot égetnek el, hogy a mozgással járó meg­növekedett energiafogyasztás anyagcseréjét biztosíthassák. A többletüzemanyagot az izomsejtek a testben zsírként vagy más formában raktározott energiahordozókból nyerik. Ezért tornáznak annyit az alakjukra ügyelö emberek. Az agy idegsejtjei is üzemanyagok elégetésével biztosítják az energiaszükségletet, amikor (például olvasás közben) elektromos impulzusokat gerjesztenek, valamint neurotranszmittereket termelnek és továbbítanak. Az agy által használt legföbb energiaforrás az egyik egyszerü cukor, a glükóz. Enélkül az idegsejtek müködésképtelenek. Sajnos agyunk nem használ fel több glükózt, amikor erösen gondolkozva gyakorlatoztatjuk. A sejtek akkor is aktívak, és akkor is fogyasztanak glükózt, amikor nem törjük a fejünket. Az erös koncentrálás vagy más pszichológiai események esetleg egy kicsit megváltoztathatják a glükóz felhasználásának a mintázatát, de nem annak összmennyiségét. Tanulás révén tehát nem fogyhatunk, bármennyire sokat is élesítjük elménket. A glükóz sokféle gyümölcsben és egyéb táplálékban megtalálható. Májunk is könnyen megtermeli más cukrokból és szénhidrátokból. Az elfogyasztott élelem emésztésekor nagy mennyiségü glükóz kerül a véráramlásba. Még ennél is több az, amit májunk termel másféle tápanyagokból. Az étkezés tehát feltölti az agyi idegsejtek és a test egyéb sejtjei által használt üzemanyagkészletet.

Abból, hogy sejtjeinknek üzemanyagra van szükségük, arra következtethetnénk, hogy az éhség egy pusztán homeosztatikus motívum, amelyet teljességgel az elérhetö energiamennyiség elégséges szintjének fenntartása vezérel. Valóban, az éhség szabályozásában a ho­meo­­sztá­zis­nak uralkodó szerepe van. A mozgósítható energiamennyiség alacsony szintje éhséget gerjeszt, míg az üzemanyagtöbblet gátolja az éhséget. De bármilyen fontos is a homeosztázis az éhség magyarázatában, az ösz­tön­zötényezök is egyenrangúak. Nem érthetjük meg az éhséget, ha nem vesszük figyelembe a homeo­sztázis és az ösztönzök kölcsönhatását.

A homeosztatikus késztetés csökkentése és az ízek, valamint az egyéb ösztönzök közötti kölcsönhatást egy Miller és Kessen (1952) által elvégzett klasszikus kísérlet világította meg. A Miller és Kessen által feltett kérdés az volt, hogy vajon az éhség lényegében a homeosztatikus kalóriaszükséglettel azonos-e, illetve hogy az élelem iránti motiváció pusztán a kalóriahiány csökkentésének motívuma-e. Miller és Kessen elöször megtanítottak patkányokat egy rövid futópályán tejjutalomért végigszaladni. Az egyik esetben a patkányok a tejet a szokásos módon kapták: megitták. Más esetekben viszont a patkányok pontosan ugyanilyen mennyiségü tejet kaptak, de közvetlenebb módon: gyengéden a gyomrukba pumpálva a néhány héttel korábban beültetett sipolyon (mesterséges vezetéken) keresztül. Mind­kétfajta jutalmazás pontosan ugyanannyi kalóriát eredményezett. Mindkettö ugyanolyan mértékben csökkentette a patkányok kalóriahiányát. De a patkányok sokkal jobban megtanultak a tejjutalomért futni, ha azt ihatták. A tej egyszerüen nem volt hatékony ösztönzö akkor, amikor egyenesen a gyomorba került, noha pontosan ugyanolyan mértékben csökkentette az éhséget, mint az, amelyik szájon keresztül érkezett. A jutalom ízére és éhségcsökkentö hatékonyságára egyaránt szükség van ahhoz, hogy az élelem vonzó motívumként szolgáljon.

Amióta ezt a kísérletet végezték, azóta már sokféle módon sikerült az orális ösztönzök és a késztetés­csök­kentés kölcsönhatásának fontosságát kimutatni az éhség szabályozásában (Toates, 1986). Az akaratlagos ízlelés és nyelés normális útját kikerülö élelem nem nagyon motiváló sem embernek, sem állatnak. Azok az emberek például, akiket kizárólag intravénás úton vagy közvetlenül a gyomron keresztül táplálnak, nem érzik ezeket az étkezéseket kielégítönek. Erös vágyat éreznek arra, hogy élelmet vegyenek a szájukba - még akkor is, ha megrágás után ki kell azt köpjék. A szájon keresztüli ingerlés iránti erös vágy tükrözödik a mesterséges édesítöszerek eléggé elterjedt használatában, amelyek kalóriák nélkül kínálnak ízélményt. Az ízletes ételek és italok elfogyasztása által nyújtott érzékleti élményen keresztül az élelemösztönzök az evésnek egyaránt szükséges és elégséges meghatározói. Ugyanannyira fontosak az étvágy meghatározásában, mint az energiaigény által keltett késztetés csökkentése.

A tanulási folyamatok fontos részét képezik az éhségérzetet szabályozó élettani éhségjelzések és az evés ösztönzö ingerei közötti kölcsönhatások megteremtésének. Jól látható ez például a jóllakottságérzés tanult moz­zanataiban. Ezt olyan állatokon mutatják ki, amelyeknél az evés aktusát leválasztják annak szokásos tápláló következményeitöl úgy, hogy egy sipolyt képeznek a gyomruk és a külvilág között, amelyen az élelem távozhat (vagy oda bekerülhet). Amikor a sipoly nyílását kinyitják, amit az állat megeszik, nem emésztödik meg, hanem kiesik a sipolyon keresztül. Az állat táplálása tehát "áltáplálás", minthogy nem biztosít energiaforrást. Az "áltáplált" állatok az elsö alkalommal normális mennyiséget esznek, majd abbahagyják az étkezést. Miért nem folytatják? A válasz akkor válik világossá, ha megfigyeljük, mi történik a késöbbi étkezéseknél. Az állatok egyre növelik az elfogyasztott étel mennyiségét, mintha megtanulnák, hogy az kevesebb kalóriát tartalmaz, mint elözöleg (Van Vort és Smith, 1987). Amikor a sipolyt elzárják, tehát minden elfogyasztott étel normális módon megemésztödik, az állatok túl sokat esznek a következö néhány étkezéskor. Ahogy azonban megtanulják, hogy az élelem ismét kalóriában gazdag lett, a fogyasztás mennyisége fokozatosan a normális szintre csökken. Ezek a megfigyelések vezettek a "tanult telítettség" hipotéziséhez, miszerint az étkezés után érzett jóllakottság legalább részben tanulás eredménye (Booth, 1987). Az embereknél is létezik tanult telítettség. Az egyik kísérletben embereket kértek meg arra, hogy egy magas, illetve egy alacsony kalóriatartalmú élelemböl étkezzenek néhány alkalommal. Késöbb ugyanezeknek a személyeknek látszólag ugyanazt a két élelmet kínálták, de ezek kalóriatartalma most ki volt egyenlítve. A személyek ekkor is kitartottak azonban amellett, hogy az eredetileg magasabb kalóriatartalmú élelem a laktatóbb (Booth, 1990).

Az élelemösztönzök és a homeosztatikus késztetés közötti kölcsönhatások egy további formáját alliesz­téziá­nak nevezik (Cabanac, 1979). Ez az a jól ismert élményünk, hogy az ételnek (különösen az édességnek) jobb íze van akkor, amikor éhesek vagyunk. Ha például embereket arra kérnek, hogy édes italok ízletességét osztályozzák vagy közvetlenül étkezés, vagy többórás koplalás után, ugyanazt az italt ízletesebbnek ítélik éhesen, mint jóllakottan. Az éhség, illetve telítettség élettani állapotai tehát módosítják az ösztönzö ízek ju­tal­ma­zó­ér­tékét.

Az éhség élettani jelei

Amikor éhesek vagyunk, gyomrunk néha korog. Ilyenkor a gyomor falának izmai össze-összehúzódnak, ami a gyomortartalom hallható bugyogását eredményezi. A gyomor-összehúzódások gyakrabbak, amikor éhesek vagyunk, és amikor úgy érezzük, hogy gyomrunk üres. Az összehúzódásoknak az éhségérzettel való egybeesései alapján a kutatók régebben azt feltételezték, hogy a gyomorban található nyomásérzékelök észlelik az ürességet, és ez az, ami kiváltja mind az összehúzódásokat, mind az éhség pszichológiai élményét.

A pszichológusok és fiziológusok késöbb felismerték, hogy ezek csak véletlen egybeesések. Az éhségnek nem a gyomor összehúzódásaiból származó érzetek az okai. Azok az emberek, akiknek orvosi okokból eltávolították a gyomrát, tehát az étel közvetlenül a beleikbe jut, szintén éreznek éhséget, noha nincs se gyomruk, se nyomásérzékelöjük.

A gyomorban valóban vannak olyan érzékelök, amelyek fontosak az éhségérzet szempontjából, de ezek elsösorban vegyi, nem pedig nyomásérzékelök. Ezeknek a vegyi érzékelöknek, amelyeket a cukrok és egyéb tápanyagok ingerelnek, és amelyek az agyba küldenek üzeneteket, több közük van a jóllakottság, mint az éhség érzéséhez.

Az éhség élettani jelzése közvetlenebbül kötödik az ideg- és egyéb sejtek valóságos energiaforrásához, a glükóz és az egyéb tápanyagok szervezetben jelen lévö szintjéhez. Említettük, hogy az agyi idegsejtek glükózt használnak elsödleges energiaforrásként. Az agy egyes részein, különösen az agytörzsben és a hipotalamuszban található sejtek igencsak érzékenyek a glükóz szintjére. Amikor a glükózszint túl alacsonyra csökken, ezeknek az idegsejteknek az aktivitása zavart szenved. Ez jelez az agy többi részének, és éhséget kelt. Ilyen éhség laboratóriumi állatokban akkor is létrehozható, ha éppen elözöleg ettek. Ha az állat agyába olyan vegyületeket juttatnak, amely megakadályozza a glükóz mint üzemanyag felvételét, az állat hirtelen táplálék után kezd kutatni. Az agya annak ellenére "azt hiszi", hogy glükózhiányban szenved, hogy glükózból valójában van elegendö, mert a sejtek müködése pontosan olyan zavart szenved, mintha a glükóz szintje lenne alacsony.

PERIFÉRIÁS JELZÉSEK. A éhség bizonyos mértékig annak az érzete, hogy nem vagyunk jóllakva. Mindaddig, amíg gyomrunkban vagy beleinkben energiatartalmú táplálék van, vagy testünk energiatartaléka böséges, viszonylagosan telítettnek érezzük magunkat. Amikor viszont ezek csökkennek, éhséget érzünk. Az éhség szabályozása tehát a telítettség szabályozásának az ellenkezöje. Evés utáni jóllakottságérzésünkhöz több rendszer is hozzájárul.

Az elsöt ezek közül testünk azon részei szolgáltatják, amelyek a táplálék feldolgozásában is elsöként szerepelnek: a gyomor és a belek. A gyomor fizikai kitágulása és az ételben lévö vegyületek egyaránt a gyomorfalban található receptorokat aktiválják. Ezek a receptorok jelzéseiket a bolygóidegen keresztül küldik az agyba, amely emellett sok további szerv üzeneteit is közvetíti. Egy másodikfajta telítettségjelzés a nyombélböl ered, ahova közvetlenül a gyomorból jut a táplálék. Ez a jelzés nem idegi, hanem vegyi úton jut az agyba. Amikor az étel eléri a nyombelet, azt egy hormon (koleciszto­kinin, CCK) kiválasztására készteti, amely a véráramba kerül. A CCK az emésztés élettani feladatában segédkezik, de pszichológiai hatása is van. A vérárammal a CCK az agyba is eljut, ahol speciális receptorok érzékelik jelenlétét, és ez telítettségérzetet okoz. Éhes állatokkal el lehet "hitetni", hogy jóllaktak, ha mikroszkopikus mennyiségü CCK-t juttatnak agyukba röviddel azután, hogy táplálkozni kezdenek (Smith és Gibbs, 1994).

Meglepö talán, de a tápanyagok mennyiségét mutató jelzések közül az agy egy olyan jelre a legérzékenyebb, amelynek receptora nem az agyban és nem is az élelem közvetlen közelében, hanem a májban található (Fried­man, 1990). A máj receptorai rendkívül érzékenyek a tápanyagok szintjének a vérben az emésztés folyamán bekövetkezö változására. Ezek a jelzések ugyancsak a bolygóidegen keresztül jutnak el az agyba. Az éhes állat szinte azonnal abbahagyja az étkezést, amint a májba egyenesen bejutó erekbe kis mennyiségü tápoldatot fecskendeznek.

Miért támaszkodik az agy jobban a májból, mint a saját érzékelöiböl származó tápanyagjelzésekre? A válasz talán az, hogy a máj pontosabban képes a test által igényelt különféle tápanyagok mennyiségét mérni. Az agy elsösorban a glükózra érzékeny, de a máj más tápanyagok, például összetett szénhidrátok, fehérjék és zsírok mérésére, tárolására és átalakítására is képes. Minthogy a máj a különféle tápanyagok fö átváltóhelye, ez képes a test számára rendelkezésre álló energia össz­mennyi­ségét a legpontosabban megbecsülni.

Az éhségjelzések agyi integrációja

Az éhség és a telítettség jelzéseit az agy két lépcsöben alakítja evési motivációvá. Elöször az agyban magában található éhségreceptorok jelzései, valamint a gyomorból és a májból származó telítettségjelzések az agytörzsben összeadódva meghatározzák a tápanyag­szükséglet általános szintjét (Grill és Kaplan, 1990). Ez az "egyesített éhségfelmérés" az agytörzs azon központjaival is kapcsolatban van, amelyek az ízeket dolgozzák fel. Az agytörzs ízsejtjeinek válaszkészsége az éhség és a telítettség bizonyos eseteiben megváltozhat (Scott és Mark, 1986). Részben ez lehet annak az alapja, hogy jobban ízlik az étel, amikor éhesek vagyunk.

Az agytörzs éhségjelzései az elöagy központjaiban további feldolgozásokon mennek keresztül, hogy tudatos éhségérzetté és élelemkeresö viselkedéssé válhassanak. Ennek egyik fö helye a hipotalamusz (lásd 10.3. ábra). A hipotalamusz két részének, a laterális (oldalsó) hipotalamusznak és a ventromediális (alsó-középsö) hipotalamusznak a manipulációja drámaian különbözö hatással van az éhségre. A laterális hipotalamusz roncsolásának az eredménye az étvágy szinte teljes hiánya, legalábbis amíg az agy többi része fel nem épül (Teitelbaum és Epstein, 1962). Ezt a jelenséget nevezik laterális ­hipo­­talamusz szindrómának. Azokat az állatokat, amelyeknek laterális hipotalamuszát kismértékben roncsolják, egyszerüen nem érdekli az élelem. Néha úgy utasítják az ételt vissza, mintha annak rossz íze lenne (például grimaszolnak, és hevesen kiköpik a táplálékot). Ha nem táplálnák öket mesterségesen, önkéntesen halálra éheztetnék magukat. A ventromediális hipotalamusz roncsolása szinte pontosan az ellenkezö viselkedést eredményezi (ventromediális hipotalamusz szindróma). Ezek az állatok mohón esznek, és nagy mennyiségü táplálékot fogyasztanak el, különösen, ha az ízletes. Nem meglepö, hogy igencsak elhíznak; normális testsúlyukat akár meg is kétszerezhetik (lásd 10.4. ábra).

Ugyanezeknek az agyi területeknek másféle manipulációi is hatnak az éhségre. A laterális hipotalamusz elektromos ingerlése például túlzott evést indít be; éppen az ellenkezöjét, mint ennek a területnek a roncsolása (és azonosat a ventromediális terület roncsolásával). Az az állat, amelynek laterális hipotalamuszába elektródát ültettek be, az ingerlésre azonnal enni kezd, és azonnal abbahagyja, amint az ingerlést leállítják. Ezzel éppen ellenkezöleg, a ventromediális hipotalamusz ingerlése az éhes állat normális evését megszakítja.

A hipotalamusz vegyi ingerlésének hasonló hatása van. Bizonyos vegyületek (például neuropeptid-y, vagy opiátok, mint a morfium) ventromediális hipotalamuszba fecskendezése serkenti az evést. Más szerek, például az amfetamin, szüneteltethetik az evést, ha a laterális hipo­talamuszba fecskendezik azokat. Egyes fogyókúrás gyógyszerek az amfetaminhoz kémiailag hasonló vegyületek. Ezek talán éppen azáltal gátolják a személy étvágyát, hogy a hipotalamusz sejtjeire gyakorolnak hatást.

Amikor a laterális és a ventromediális hipotalamusz étkezési viselkedésben játszott fontos szerepét 1960 körül felfedezték, a pszichológusok ezeket egyszerüen éhség- és telítettségközpontnak tekintették. Azóta azonban nyilvánvaló lett, hogy az éhségközpont és a telítettségközpont fogalma több szempontból is túlzottan leegyszerüsítö. Egyrészt ezek a területek nem kizárólagos agyi központjai az éhségnek és a jóllakottságnak, hanem sok további agyi rendszerrel együtt fejtik ki hatásukat. Söt ugyanezen hatások némelyike a hipotalamuszon kívül más agyi központok manipulálásával is kiváltható. A laterális hipotalamusz müködésébe való beavatkozás hatásai például annak a mezolimbikus dopaminrendszernek a manipulációjával is helyettesíthetök, amely keresztülhalad a hipotalamuszon. Pusztán ennek a dopamint tartalmazó axonkötegnek a roncsolása is ugyanúgy megszünteti az evést, mint a laterális hipotalamuszé. Valójában sok korai, laterális hipotalamuszt roncsoló kutatásban a laterális hipotalamuszon kívül a mezolimbikus dopa­minrendszert is roncsolták. Hasonlóképpen, az elektromos ingerlés vagy a drogok által kiváltott evés részben szintén a mezolimbikus rendszer aktivációjától függ. Az éhség és a telítettség szabályozása nemcsak egy vagy kettö, hanem sok anatómiai és neurokémiai rendszer müködésén alapszik.

Annak, hogy az éhségérzet több agyi rendszer müködésére támaszkodik, az egyik következménye az, hogy nem lehet az evést egyetlen központ roncsolásával teljesen megszüntetni. Még azoknak az állatoknak is visszatér egy idö után az étvágya, amelyeknek a laterális hipo­talamuszát roncsolják. Ha a roncsolás után a patkányt hetekig vagy hónapokig etetik mesterségesen, újra enni kezd, noha csak éppen annyit, amennyi testsúlya szinten tartásához elegendö. Úgy tünik, hogy az állat egy alacsonyabb szintü stabilizációs ponton éri el a homeosztázist. Söt a patkányok "megóvhatók" a laterális hipotalamusz roncsolását követö koplalástól, ha a mütét elött éheztetik öket, hogy testsúlyukból veszítsenek (10.5. ábra). Ez azt jelzi, hogy a hipotalamusz roncsolása nem az éhséget szünteti meg, hanem az éhséget rendesen szabályozó homeosztatikus stabilizációs pontot emeli meg vagy süllyeszti le. A stabilizációs pont megváltoztatása ugyanazt eredményezi, mint a termosztát átállítása: a rendszer egy másik testsúlyt igyekszik elérni és szinten tartani. A ventromediális hipotalamusz roncsolásának hatásai ugyanezt az elképzelést erösítik meg. Ezek az állatok nem híznak a végtelenségig, hanem végül megállapodnak egy új, elhízott testsúlynál, és ettöl kezdve csak annyit esznek, hogy ezt az új testsúlyt fenntarthassák. De ha fogyókúrára fogják öket, és súlyuk a stabilizációs pont alá esik, újra zabálni kezdenek, és visszanyerik súlyukat, amint erre alkalmuk adódik (10.6. ábra). És amint újra elérik elözö kövérségüket, ismét abbahagyják a túlzott evést.

Kövérség és soványság

Bár az éhség tárgyalásakor a homeosztatikus folyamatokra helyeztük a hangsúlyt, evési viselkedésünk mégis számos eltérést mutat a homeosztázistól. Sokunk testsúlya egyáltalán nem olyan állandó, mint ahogy a homeo­sztatikus nézöpont alapján várhatnánk. A legnagyobb eltérés az evés homeosztatikus szabályozásától (legalábbis embereknél) a kövérség, ami kultúránkban igen gyakori. Az amerikaiak mintegy 20 százaléka kövér, amit általában úgy határoznak meg, hogy legalább 30 százalékkal nehezebb a testfelépítésének és magasságának megfelelö testsúlynál. Az elhízottság nagyjából egyenlö arányú a két nemnél, de önmagukat a nök gyakrabban észlelik túlsúlyosnak, mint a férfiak. Az amerikai nök több mint 50 százaléka, míg a férfiaknak csak 35 százaléka véli magát túlsúlyosnak (Brownell és Rodin, 1994; Horm és Anderson, 1993). Az Egyesült Államokban a kövérség az alsóbb rétegekben elterjedtebb, mint a felsökben, a fejlödö országokban azonban ennek az ellenkezöje igaz: annál nagyobb a kövérség valószínüsége, minél magasabb társadalmi osztályt tekintünk (Logue, 1991).

A kövérség az egészséget is veszélyezteti: hozzájárul a cukorbetegség, a magas vérnyomás és a szívbetegségek gyakori elöfordulásához. És mintha ez nem volna elég csapás, kultúránkban a kövérség társadalmi bélyeg is, minthogy az elhízott embereknek gyakran gyengeséget és akaraterö-hiányt tulajdonítanak. Ez a hozzáállás rendkívül méltánytalan lehet, hiszen - mint látni fogjuk - sok esetben a kövérség nem a túlzott evésnek, hanem genetikai tényezöknek köszönhetö. Figyelembe véve a kövérséghez kapcsolódó problémák sokaságát, egyáltalán nem meglepö, hogy emberek milliói évente dollármilliókat költenek speciális diétákra és fogyasztó gyógyszerekre.

A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a kövérség összetett probléma, ami genetikai, anyagcserével kapcsolatos, táplálkozási, pszichológiai, szociológiai és környezeti tényezöket is magában foglalhat. Meglehet, hogy a kövérség nem egy betegség, hanem betegségek sokasága, melyek mindegyikének a kövérség a fö tünete (Rodin, 1981). Az a kérdés, hogy miként válhat valaki kövérré, hasonló ahhoz, hogy miként juthat el valaki Rómába - számos módja van mindkettönek, és a "választás" attól függ, hogy honnan indulunk (Offir, 1982). A következökben az elhízáshoz vezetö tényezöket két nagyobb osztályba: a) a genetikai és b) a kalória­fel­vétellel kapcsolatos tényezök csoportjába soroljuk. Röviden azt mondhatjuk, hogy azért lesz valaki kövér, mert genetikailag hajlamos a kövérségre, vagy mert (pszichológiai vagy szociológiai okokból) túl sokat eszik. Egyes esetekben mindkét tényezö jelen lehet, míg másokban vagy csak az örökletesség, vagy csak a túlzott evés bünös.

A KÖVÉRSÉG ÖRÖKLETES TÉNYEZŐI

Régóta ismert, hogy a kövérség családi vonás. Azokban a családokban, ahol egyik szülö sem kövér, a gyerekeknek csak 10 százaléka kövér; ha az egyik szülö kövér, a gyerekeknek 40 százaléka az; ha mindkettö, a gyerekek mintegy 70 százaléka elhízott (Gurney, 1936). Ezek az adatok a kövérség biológiai alapjára utalnak, de más értelmezések is lehetségesek (a gyerekek talán egyszerüen utánozzák szüleik étkezési szokásait). A legutóbbi eredmények azonban határozottan alátámasztják a kövérség örökletes alapját.

IKERVIZSGÁLATOK. Az örökletesség kövérségben játszott szerepének egyik lehetséges vizsgálati módszere az egypetéjü ikrek tanulmányozása. Mivel az egypetéjü ikrek ugyanazokkal a génekkel rendelkeznek, ha a gének szerepet játszanak a súlygyarapodásban, az egypetéjüek hasonló mintázatú súlygyarapodást kell mutassanak.

Az egyik kísérletben 12 pár egypetéjü ikret (mind férfi volt) hívtak meg, hogy egy kollégiumban töltsenek száz napot. A kísérlet célja az volt, hogy hízásra vegyék rá az ikreket. Mindegyik férfi olyan táplálékot kapott, amely napi ezer többletkalóriát tartalmazott. Fizikai tevékenységeiket korlátozták, nem sportolhattak, hanem idejük nagy részét olvasással, ülöjátékokkal és tévénézéssel töltötték. A száz nap végére mindegyikük hízott, de a hízás mértéke jelentösen, 4 és 15 kilogramm között változott. Azonban - és ez a döntö - szinte semmi különbség sem volt az ikerpáron belüli súlygyarapodás mértékében. Emellett az ikerpárok hajlamosak voltak ugyanoda felszedni a többletet. Ha a pár egyik tagja a hasára hízott, akkor a másik is, ha a fenekére és combjára, ugyanez történt ikertestvérével is (Bouchard és munkatársai, 1990).

A fenti eredmények világossá teszik, hogy a kalória­felvétel és az öröklödés egyaránt hozzájárul a hízáshoz. Az, hogy e kísérletben minden férfi hízott, megmutatja, hogy a kalóriatöbblet (aligha meglepöen) súlytöbbletté válik. Az viszont, hogy a súlygyarapodás mértéke változatos volt az ikerpárok között, de azonos volt azokon belül, arra utal, hogy az öröklödés határozza meg, mennyit hízunk a megnövelt kalóriamennyiség hatására. Ezek az eredmények arra is rávilágítanak, miért nem gondolhatjuk azt, hogy a kövér emberek szükségképpen többet esznek, mint a nem kövérek. Noha nagyjából azonos mennyiséget ettek (napi ezer kalória többletet), az ikrek súlygyarapodása nem volt egyenlö. Az ikerpárok közötti különbség abból ered, hogy miképp hasznosítja testük a többletenergiát. Egyesek szervezete a kalóriák nagyobb részét alakítja zsírtartalékká, másoké viszont attól függetlenül éget el több kalóriát különbözö anyagcsere-folyamatokban, hogy az illetö mennyit eszik (Ravussin és munkatársai, 1988).

Ellene vethetö, hogy ne értékeljük túl az elözö ikervizsgálat eredményeit, mivel az egypetéjü ikrek nemcsak azonos génkészlettel, de nagyon hasonló környezettel is rendelkeznek, és talán a környezeti tényezök felelösek az ikrek hasonló súlygyarapodásáért. Ezt a tényezöt úgy zárhatjuk ki, ha külön nevelt egypetéjü ikreket tanulmányozunk, és azt vizsgáljuk, mennyire hasonlóan híznak az ikerpárok tagjai. Egy nemrégi vizsgálat pontosan ezt tette Svédországban. A kutatók 93 külön nevelt és 153 együtt nevelkedö egypetéjü ikerpár súlyát vizsgálták meg. A külön nevelt ikerpárok tagjainak figyelemreméltóan hasonló súlya volt; söt jobban hasonlítottak, mint az együtt neveltek! A súly és a súlygyarapodás elsödleges meghatározói tehát a gének.

ZSÍRSEJTEK. Miután tudjuk, hogy az öröklödés szerepet játszik a súlygyarapodásban, ismerni szeretnénk e szerep részleteit is. Melyek azok az emésztési és anyagcsere-folyamatok, amelyeket a gének befolyásolnak, és amelyek részt vesznek a hízásban? Az egyik válasz azokra a zsírsejtekre utal, amelyekben a test összes zsírja tárolódik. A legtöbb felnött testében 30-40 milliárd zsírsejt található, de az amerikaiak által hordozott súlyfelesleg még az e számok által sugallt értéknél is 25-30 százalékkal többet változik. A további szóródás nem a zsírsejtek számából, hanem méretéböl következik: minél több elégetetlen kalóriát halmozunk fel, annál nagyobbak lesznek zsírsejtjeink. Az egyik mintában a kövér emberek háromszor annyi zsírsejttel rendelkeztek, mint a normál testsúlyúak (Knittle és Hirsch, 1968). Más vizsgálatokban a kutatók kimutatták, hogy azok a patkányok, amelyeknek a szokásosnál kétszer több zsírsejtjük van, mintegy kétszer olyan kövérek is, mint a kontrollállatok. És amikor egyes fiatal patkányokból kimetszettek annyi zsírsejtet, hogy csak feleannyi maradt, mint alomtársaikban, ezek az állatok csak feleolyan kövérek lettek, mint társaik (Faust, 1984; Hirsch és Batchelor, 1976). Tehát kapcsolat van egyrészt a gének és a zsírsejtek száma között, másrészt a zsírsejtek száma és a kövérség között; így kötödnek a gének a kövérséghez.

FOGYÓKÚRA ÉS STABILIZÁCIÓS PONT. Amikor az emberek fogyókúrás szereket szednek, sokféle dolog történhet. A gyógyszer esetleg közvetlenül az étvágyat nyomja el: ez az éhségérzetet csökkenti. Egy másik szer esetleg nem közvetlenül az étvágyra hat, hanem azt a stabilizációs szintet szállítja lejjebb, amely a testsúly szabályozásának célértéke. Egyesek szerint például így hatnak az olyan fogyókúrás szerek, mint a fenfluramin (Stunkard, 1982). Ez a hatás ugyanaz, mint az étvágy közvetlen elfojtása, amennyiben a testsúly magasabb, mint a leszállított stabilizációs pont. Amint a testsúly lecsökken az alacsonyabb szintre, az étvágy visszatér olyan mértékben, ami biztosítja ennek a testsúlynak a fenntartását. Amikor azonban az egyén abbahagyja a gyógyszer szedését, a stabilizációs pont magasabb értékére tér vissza, és az illetö visszaszerzi elvesztett kilóit. Végül egyes drogok, mint például a nikotin, azzal segítik a fogyást, hogy megemelik a sejtek anyagcsere-sebességét, vagyis a normálisnál több kalóriát égetnek el velük akkor is, amikor az egyén nem végez testgyakorlatokat.

A stabilizációs pont hipotézise azért lett olyan népszerü a pszichológusok körében, mert az elhízott felnött állatok és emberek egyaránt hajlamosak visszanyerni eredeti súlyukat, amint befejezték a fogyókúrát. A fiatal állatokkal ellentétben, ha felnött patkányok zsírtartalékát távolítják el sebészi úton, a hatás kevésbé állandó: azt visszaszedik késöbb. És úgy tünik, ez azokra az elhízott emberekre is igaz, akiken zsírleszívást hajtanak végre (Vogt és Belluscio, 1987). Egyes kutatók szerint amint a test eléri a zsírszövet felnött mennyiségét, utána azon a szinten marad. Az agy talán érzékeli a zsír mennyiségét a testben, és ennek megfelelöen befolyásolja az étvágyat (Weigle, 1994). Egy nemrégen felfedezett "kövérséggén" például a zsírsejtek azon képességét kódolja egerekben, hogy vegyi "telítödésjelzést" bocsássanak ki (Zhang és munkatársai, 1994). Azok az egerek, amelyekböl ez a gén hiányzik, elhíznak. Normális esetben minél több zsírt tartalmaz a test, annál több telítödésjelzés kerül a véráramba. Azt még nem tudjuk, hogy az emberi elhízásban is szerepet játszik-e ilyen telítödésgén. De az az elképzelés, hogy a szervezet megpróbálja a test zsírtartalékát állandó szinten tartani, megmagyarázhatja, hogy miért nem képesek az elhízott emberek a fogyókúrában elvesztett súlyfeleslegüket nem visszaszerezni.

Összegezve, a gének sokféle módon felelösek lehetnek az elhízásért: sok és nagy zsírsejt teremtésével, magas stabilizációs pont és alacsony anyagcsere-sebesség beállításával.

TÚLZOTT EVÉS ÉS KÖVÉRSÉG

Noha az olyan élettani tényezök, mint a zsírmennyiség szabályozása és az anyagcsere sebessége, a testsúly fontos meghatározói, nem vitatható, hogy a túlzott evés is okozhat elhízást. Mely pszichológiai tényezök jellemzik a fogyni szándékozó emberek étkezését?

A TUDATOS ÖNMÉRSÉKLET ÖSSZEOMLÁSA. Sokan azért maradnak kövérek, mert a fogyókúrát követöen nagyokat lakmároznak. Elöfordul, hogy egy elhízott ember, félbeszakítván kétnapos fogyókúráját, annyit eszik, hogy valójában sokkal több kalóriát fogyaszt el, mint ha egyáltalán nem diétázott volna. Mivel a fogyókúra tudatos önkorlátozás, ezért a szabályozás összeomlása a megnövekedett kalóriabevitel egyik tényezöje.

A tudatos önmérséklet szerepének alaposabb megértése érdekében szerkesztettek egy kérdöívet, melyben kérdéseket tettek fel a fogyókúráról és az illetö testsúlyának alakulásáról (Milyen gyakran fogyókúrázik? Mennyi az a legnagyobb súly, amit egy hónap alatt sikerült leadnia?), valamint az étkezéshez és táplálékhoz való viszonyról (Mások elött mértékkel eszik, egyedül azonban túl falánk? Büntudata van a nagy evések után?). Az eredmények azt mutatják, hogy majdnem mindenki - legyen sovány, telt vagy kövér - besorolható két kategória egyikébe: az evést tudatosan korlátozókéba vagy a korlátozás nélkül evökébe. Továbbá, eltekintve az aktuális súlyoktól, a visszafogottan evök evési magatartása közelebb áll a kövérek, mint a korlátozás nélkül evök étkezési magatartásához (Herman és Polivy, 1980; Ruderman, 1986). Egy laboratóriumi vizsgálat rámutat, hogy mi történik a korlátozás feladása után. Mértékkel és korlátozások nélkül evö emberek (mindannyian normálsúlyúak) egyik harmada két, másik harmada egy pohár tejturmixot ivott, harmadik harmada pedig nem ivott semmit. Ezután különbözö ízü fagylaltokat kellett megkóstolniuk, miközben arra biztatták öket, hogy egyenek annyit, amennyit csak akarnak. Minél több turmixot ittak a korlátozás nélkül evök, annál kevesebb fagylaltot fogyasztottak el késöbb. Ezzel szemben a visszafogottan evök közül azok, akik két turmixot ittak, több fagylaltot ettek meg, mint azok, akik csak egy turmixot ittak, vagy egyáltalán nem is ittak. Vagyis azok az egyének, akik korlátozással esznek és elnyomják normális késztetéseiket, hogy többet egyenek, elnyomják a jóllakottság érzését is, amely normálisan megszüntetné a további evés vágyát.

ÉRZELMI FELFOKOZOTTSÁG. A túlsúlyos személyek gyakran számolnak be arról, hogy többet esznek, amikor feszültek vagy nyugtalanok. Ezt kísérletek is alátámasztják. Kövér emberek többet esznek, amikor erösen szoronganak, mint amikor kevésbé; normálsúlyúak ezzel szemben az utóbbi helyzetben esznek többet (McKenna, 1972). Más kutatások alapján úgy tünik, hogy a kövérek többségénél bármilyen típusú érzelmi felfokozottság fokozott táplálékfelvételhez vezet. Az egyik kísérletben túlsúlyos és normálsúlyú személyek négy különbözö filmet néztek meg. A filmek közül három különféle érzelmeket keltett: az egyik lehangoló volt, a másik mulattató, a harmadik pedig szexuálisan izgató. A negyedik egy unalmas úti beszámoló volt. Minden egyes film megtekintése után a személyeknek különféle kekszeket kellett megkóstolniuk és értékelniük. A kövérek szignifikánsan több kekszet ettek az érzelmeket kiváltó filmek után, mint az unalmas úti beszámoló után. A normális testsúlyú személyek a megtekintett filmektöl függetlenül mindig egyforma mennyiségü kekszet ettek (White, 1977).

Az érzelmi stressz evést fokozó hatását állatokon is megfigyelték. Ez azt jelentheti, hogy a stressz olyan alapvetö agyi rendszereket képes aktiválni, amelyek bizonyos körülmények között fokozott evést eredményeznek (Rowland és Antelman, 1976).

A KÜLSŐ JELZÉSEKRE VALÓ ÉRZÉKENYSÉG. Normálsúlyúakhoz képest a kövérek sokkal érzékenyebbek lehetnek az éhség külsö jelzöingereire (látványra, illatra és ízre), és kevésbé érzékenyek a belsö jelzésekre (mint például a belekböl származó telítödési jelekre). Egy kísérletben sovány és kövér embereknél vizsgálták az ízek hatását az evési viselkedésre. A kísérleti személyek annyi vaníliafagylaltot ehettek, amennyit csak akartak, aztán megkérték öket, hogy értékeljék a fagylalt minöségét. A személyek egy részének drága, krémes, másik részének pedig olcsó, kininnel kevert fagylaltot adtak. A 10.7. ábra mutatja a megevett fagylalt mennyiségét a minösítések függvényében. Míg a túlsúlyos személyek a "kiválónak" értékelt fagylaltból sokkal többet ettek, mint a "rossznak" értékeltböl, addig a soványak fagylaltfogyasztását kevésbé befolyásolta az íz. Más kísérletek azt mutatják, hogy bár valóban különböznek az emberek az externalitás (külsö jelzöingerekre való érzékenység) tekintetében, mégsem igaz, hogy minden kövér ember "externális", és hogy minden "externális" kövér. Valójában minden súlycsoportban léteznek externálisok és internálisok is, és csak gyenge korreláció mutatkozik az externalitás és a kövérség mértéke között (Rodin, 1981).

FOGYÓKÚRA ÉS SÚLYSZABÁLYOZÁS

Bár az örökletes tényezök behatárolják, mennyi súlyt veszthetünk könnyen, a túlsúlyos emberek mégis képesek általában fogyni súlyszabályozó programok segítségével. A sikeres programhoz azonban az erös fogyókúra nem elegendö.

A FOGYÓKÚRA KORLÁTAI. A legtöbb fogyókúra sajnos nem sikeres, és akiknek sikerül, azok is ismét visszaszedik az elvesztett kilókat. Mindez részben az élelemhiányra (ami a fogyókúra) adott két alapvetö emberi reakció következménye.

Az egyik reakció az, hogy az élelemtöl való megfosztás önmagában a késöbbi túlzott evéshez vezet. Egyes kísérletekben patkányoktól elöször megvonták az élelmet négy napra, majd megengedték, hogy visszahízzanak normálsúlyukra, végül pedig annyit ehettek, amennyit csak akartak. Ezek a patkányok többet ettek, mint azok a kontrollállatok, amelyektöl elözöleg nem vonták meg az élelmet. Az elözetes élelemmegvonás tehát késöbbi túlzott evést eredményez azután is, hogy a megvonás miatti súlyveszteséget az állat visszanyerte (Coscina és Dixon, 1983).

A másik szóban forgó reakció az, hogy az élelemmegvonás lassítja az anyagcsere sebességét, és - amint említettük - minél alacsonyabb az anyagcsere sebessége, annál kisebb a kalóriafelhasználás, és annál nagyobb a súlygyarapodás. A fogyókúrázás alatti kalóriamegvonást tehát részben kiegyenlíti az anyagcsere alacsonyabb sebessége, megnehezítve a fogyókúrázó céljának elérését. Az anyagcsere sebességének lassulása azt is megmagyarázhatja, miért egyre nehezebb súlyt leadni az egymás utáni fogyókúrák során: a test minden egyes fogyókúrára az anyagcsere sebességének csökkentésével válaszol (Brownell, 1988).

A fogyókúrára adott mindkét válasz (a túlzott evés és az anyagcsere csökkent sebessége) megmagyarázható a pszichológia evolúciós megközelítésével. Történelmünk legutóbbi idöszakáig - és a fejletlen országokban még ma is - az emberek akkor éheztek, amikor hiány volt élelemböl a környezetükben. A túlzott evés és a lehetö legtöbb élelem testünkben való tárolása akkor, amikor az hozzáférhetö, a hiányra adott adaptív válasz. Az evolúció tehát talán kiválasztotta a nélkülözést követö túlzott evés hajlamát. Ez megmagyarázza a túlzott evés reakció­ját. Az élelem hiányára adott másik adaptív válasz az, hogy a korlátozott kalóriamennyiséget lassabban használjuk fel. Az evolúció tehát kiválaszthatta azt a képességet, hogy a nélkülözést követöen csökkentjük az anyagcsere sebességét. Ez megmagyarázná a másik szóban forgó reakciót. Ez a két reakció hasznára lehetett fajunknak az éhínség idöszakaiban, de amikor az éhezés már nem veszélyeztet, ezek a fogyókúrázók túlsúlyát tartják fenn (Polivy és Herman, 1985).

SÚLYSZABÁLYOZÓ PROGRAMOK. Súlyuk szabályozása érdekében az embereknek új étkezési (nemcsak idöleges fogyókúrázási) és mozgásbeli szokásokat kell kialakítaniuk. Egy olyan vizsgálat szemlélteti ezt a következtetést, mely a kövérség kezelésére szolgáló módszereket hasonlította össze.

Kövér emberek hat hónapon keresztül a következö három kezelés egyikét követték: a) evési és mozgásbeli szokások módosítása, b) gyógyszeres kezelés étvágycsökkentövel (fenfluramin) és c) viselkedésmódosítás, valamint gyógyszeres terápia kombinációja. Mindhárom terápiás csoport részletes felvilágosítást kapott a szükséges testmozgással és táplálkozással kapcsolatban, és napi 1200 kalória felvételét meg nem haladó fogyókúra betartását kérték tölük. A viselkedésterápiás csoportokba tartozó személyeket megtanították arra, hogy naplót vezessenek evési szokásaikról, hogy felismerjék az evésre késztetö helyzeteket, hogy változtassanak azokon a feltételeken, melyek nagy evésekhez társultak, hogy jutalmazzák magukat a helyes evési viselkedésért, és hogy megfelelö mozgásos életmódot alakítsanak ki. A három terápiás csoporton kívül két kontrollcsoport volt: az egyik kezelésre váró és abban a pillanatban semmilyen terápiában nem részesülö személyekböl állt; a másik csoportot pedig hagyományos orvosi kezelésre járó emberek alkották.

A 10.1. táblázatban láthatók a vizsgálat eredményei. Mindhárom terápiás csoport tagjai több súlyt adtak le, mint a két kontrollcsoport tagjai. A kezelés végére az a csoport fogyott a legtöbbet, ahol a viselkedésmódosítást és a gyógyszeres kezelést együtt alkalmazták. A csak gyógyszeres kezelésben részesült csoport szinte azonos eredményt ért el (átlagosan 15 kiló személyenként), a csak viselkedésmódosításban részesült csoport viszont szignifikánsan kevesebbet fogyott (átlagosan 10 kilót). A kezelést követö évben azonban meglepö fordulat következett be. A csak viselkedésmódosításon átesett csoport jóval kevesebb súlyt szedett vissza, mint a másik két terápiás csoport; ezek a személyek az év végére átlagosan 9 kilós súlycsökkenést tartottak meg, míg a csak gyógyszerterápiás és a kombinált terápiás csoport csak 5 és 4 kilós súlycsökkenést tudott megtartani.

Mi okozta ezt a fordulatot? Az egyik tényezö az énhatékonyság érzésének megerösödése lehetett. A csak viselkedésmódosításban részesült emberek saját eröfeszítésük eredményének tulajdoníthatták a fogyást, és ezáltal megerösödhetett elhatározásuk, hogy a kezelés befejezése után folytatják testsúlyuk ellenörzését. Azok viszont, akik csak étvágycsökkentö gyógyszert kaptak, súlyleadásukat a gyógyszer hatásának tulajdoníthatták, és így nem fejlödött ki náluk az önkontroll érzése; amikor megvonták tölük a gyógyszert (ezáltal felszabadítva a súlyvisszanyerésre irányuló biológiai késztetést), önmaguk hatékonyságának érzése nem volt elég erös ahhoz, hogy meggátolja a régi étkezési szokások visszatérését. A gyógyszer ezenkívül az éhségérzetet is csökkentette; ily módon a csak gyógyszeres kezelésben, illetve a kombinált kezelésben részesült személyek nem voltak kellöképpen felkészülve arra, hogy megküzdjenek a gyógyszeres kezelés megszünése nyomán fellépö erösebb éhségérzettel.

ANOREXIA

Bár a kövérség a leggyakoribb evési probléma, az ellenkezöje is ismert az anorexia nervosa és a bulimia formájában. Mindkét betegség azt a kóros vágyat tartalmazza, hogy a személy ne hízzon. Ez a szakasz az ano­rexiával, a következö a bulimiával foglalkozik.

JELLEMZŐK. Az anorexiát szélsöséges mértékü, önszándékú fogyás jellemzi. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság normái (1987) alapján ez a diagnózis csak azokat illeti meg, akik legalább 15 százalékkal könnyebbek, mint a legkisebb normális súlyuk. Néhány anorexiás rendes súlyának több mint 50 százalékát is elveszti. A nöknél az anorexia diagnózisához a menstruáció hiánya is hozzátartozik. A súlyveszteségnek számos veszélyes mellékhatása lehet, köztük a kóros soványság, a fertözésekre való fogékonyság és az alultápláltság más tünetei. Szélsöséges esetekben ezek a mellékhatások halálhoz is vezethetnek. Nem csoda, hogy az anorexia egyik vezetö kutatója ezt a betegséget úgy írta le, hogy az "könyörtelen törekvés a soványságra önéheztetés által, akár a halálig is" (Bruch, 1973).

Az anorexia viszonylag ritka betegség; elöfordulása az Egyesült Államokban mintegy egyszázalékos. Hússzor nagyobb valószínüséggel jelentkezik nöknél, mint férfiaknál, különösen a tizenévestöl a negyvenéves korig. A legtöbb anorexiás fehér és felsö közép- vagy felsö osztálybeli. A tipikus anorexiás szinte teljesen csak az élelmekre összpontosít, és körültekintöen kiszámolja minden elfogyasztott élelmiszer kalóriáját. Ez néha a rögeszme szintjét is elérheti, mint amikor egy anorexiás megjegyezte orvosának, hogy "nem nyalom meg a bélyeget, mert az ember sohasem tudhatja, mennyi kalória van benne" (Bruch, 1973). Az étkezéssel és a fogyással kapcsolatos rögeszmék kényszeres tornázást is eredményezhetnek, akár napi többórás erös edzéseket is (Logue, 1991).

A TESTKÉP TORZULÁSA. Figyelemre méltó, hogy a nagy súlyveszteség és annak súlyos következményei ellenére a tipikus anorexiás tagadja, hogy bármi problémája lenne, és visszautasítja, hogy hízzon. Söt az ano­rexiások gyakran úgy vélik, túl kövérek. Ez arra utal, hogy az anorexiásoknak torzult a testképük, kövérebbnek látják magukat, mint amilyenek valójában. Erre a torzulásra kísérleti bizonyítékok is utalnak. Anorexiás és kontrollszemélyeknek egy olyan eszközt adtak, amivel egy fénykép szélességét a kép tényleges méretéhez képest -20 és +20 százalék között változtathatták (10.8. ábra). Az anorexiások a kontrollszemélyeknél valószínübben állították be a képet saját tényleges méretüknél nagyobbra, ugyanakkor nem torzították el más emberek méretét (Garfinkel és Garner, 1982).

Az elözö eredmények arra utalnak, hogy az ano­rexiá­­­sok étkezésmegtagadása mögött az áll, hogy túl kövérnek látják magukat. Ilyen eltorzult testképpel bizonyos mértékig társadalmunkban sok egyetemista korú nö rendelkezhet, ami megmagyarázná, miért ennek az embercsoportnak a tagjai válnak legvalószínübben anorexiássá. Ezt az elképzelést a következö kísérlet támasztja alá. Egyetemista fiúk és lányok százainak mutattak be saját nemük tagjairól készült rajzokat. Mindkét nembeli rajzok a nagyon soványtól a nagyon kövérig terjedö skálán voltak sorba rendezve. A személynek jeleznie kellett a) melyik rajz hasonlít leginkább az ö pillanatnyi alakjára, b) melyik rajz olyan, amilyen szeretne lenni (azaz melyik az ideálja), és c) melyik rajz a legvonzóbb a másik nem számára. Az eredmények (10.9. ábra) feltünöen különböznek a két nem esetén. A férfiak nagyon hasonló ábrákat választottak pillanatnyi, ideá­lis és a másik nem által vonzónak talált alakoknak; tehát úgy gondolták, hogy pillanatnyi súlyuk közel van az ideálishoz és ahhoz, amit a nök vonzónak találnak. Ezzel szemben a nök nagyon különbözö rajzokat választottak pillanatnyi alakjuk és mind az ideális, mind a másik nem által vonzónak gondolt alak számára (az utóbbi kettö egymáshoz viszonylag közel volt). Világos, hogy a nök elégedetlenek voltak saját súlyukkal, kövérebbnek látták magukat annál, mint amit a férfiak számára vonzónak véltek. De kiderült, hogy ez egy eltorzított nézet, mivel amikor a férfiakat megkérték, hogy válasszák ki a legvonzóbbnak talált nöi alakokat, átlagos választásuk sokkal kövérebb volt, mint amit a nök választottak akár ideális, akár az ellenkezö nem számára vonzó alakként. Az egyetemista lányok tehát tévesen hiszik, hogy az egyetemista fiúknak a nagyon sovány lányok tetszenek. Röviden, a nök a férfiakkal ellentétben oly módon elégedetlenek saját súlyukkal, hogy elégedetlenségük fogyókúrára késztetheti öket, és esetleg ano­rexiássá is válhatnak (Fallon és Rozin, 1985).

LEHETSÉGES OKOK. Az anorexiát különféle okok­kal magyarázták, köztük személyiségtényezökkel, társas normákkal és fiziológiai folyamatokkal. Jelenleg egyik felvetett ok mellett sem rendelkezünk szilárd bizonyítékokkal.

A személyiségtényezök jelenlétére az utal, hogy az anorexiás nök leginkább egy bizonyos körböl kerülnek ki - fiatal, fehér, felfelé törekvö családokból, ahol a teljesítményt hangsúlyozzák. Ezt a hátteret stresszkeltö családi követelményrendszer és elvárások jellemzik, és ebben a környezetben az étkezés megtagadása (tudattalanul) az önkontroll gyakorlásának tünhet. Egy másik felvetett lehetöség szerint az anorexia a tagadott szexua­litást képviseli. Amellett, hogy nem menstruálnak, a kórosan sovány lányokból más nemi jellemzök, például a nöies testforma is hiányzik (Bruch, 1973). Azt, hogy az okok között a nemi vagy a szexuális identifikációval kapcsolatos tényezök is szerepelhetnek, az is jelzi, hogy a viszonylag kis számú anorexiás férfi közül a véletlentöl várhatónál több a homoszexuális (Herzog, Norman, Gordon és Pepose, 1984).

Több szociálpszichológus szerint szociális tényezök játszanak fö szerepet az anorexia kialakulásában, elsösorban az, hogy társadalmunk nagy hangsúlyt helyez a nök soványságára. Ez a hangsúly az elmúlt negyven évben jelentösen nött, ami egybeesik azzal, hogy az anorexiás esetek is növekedtek ebben az idöszakban. Ezt a változást jelzik annak módosulásai is, hogy mit tekintenek az emberek "tökéletes" nöi alaknak. A 10.10. ábrán látható Jayne Mansfield fényképe, aki az ötvenes évek ideális nöalakját testesítette meg. A másik fénykép Julia Robertset, napjaink ideálját mutatja. Roberts sokkal soványabb, mint Mansfield. Ezek a "tökéletes" alakok feltételezhetöen erösen befolyásolják a nök saját ideáljait, ami azt eredményezi, hogy a nök saját magukat az ideálisnál kövérebbnek érzik (Logue, 1991).

Más kutatók a lehetséges biológiai okokat keresték. Az egyik hipotézis szerint az anorexia a hipotalamusz rossz müködésének következménye. Ehhez a hipotézishez az a megfigyelés vezetett, hogy a menstruáció leállása néhány anorexiásnál nem tulajdonítható sem a súlyveszteségnek, sem a mellékhatásoknak. Tehát valami közös tényezö lehet a menstruáció szabálytalanságai és az anorexia mögött. A legvalószínübb jelölt a hipo­tala­musz, figyelembe véve, hogy az mind az evésben, mind a hormonális müködésekben szerepet játszik (Garfinkel és Garner, 1982).

BULIMIA

JELLEMZŐK. A bulimiát zabálások (nagy mennyiségü étel elfogyasztása gyorsan, rövid idö alatt) ismételten visszatérö epizódjai jellemzik, amiket az étel eltávolításának kísérletei követnek hányás vagy hashajtók segítségével. A zabálások gyakoriak és szélsöségesek lehetnek. Egy felmérés szerint a bulimiás nök legalább naponta egyszer jól belakmároznak (általában este), és egy átlagos zabálás 4800 kalória elfogyasztásával jár (édes vagy sós szénhidrátok alakjában). A zabálást követö megtisztulások miatt azonban a bulimiás testsúlya viszonylag normális, ezért ez a betegség rejtve maradhat. De a bulimiás viselkedésnek nagy élettani ára lehet; a hányás és a hashajtók használata felboríthatja a test káliumegyensúlyát, és ez kiszáradást, szívritmuszavarokat és vizeletszervi fertözéseket eredményezhet.

Az anorexiához hasonlóan a bulimia is a fiatal nök betegsége. De a bulimia gyakoribb, mint az anorexia; a becslések szerint az amerikai nök 5-10 százalékát érinti. A bulimia elöfordulása független a börszíntöl, etnikumtól és társadalmi osztálytól, és nem korlátozódik pusztán a felfelé törekvö rétegekre.

LEHETSÉGES OKOK. Ahogy az anorexiánál, a ­kutatók a bulimia esetén is személyiség-, biológiai és társadalmi tényezöket keresnek a betegség magyará­zatára.

Ami a személyiségtényezöket illeti, a bulimiás betegekkel foglalkozó orvosok gyakran úgy látják, hogy pácienseik az identitásérzés és az önértékelés hiányában szenvednek. Ezzel egybecseng, hogy a depresszió viszonylag általános a bulimiások között (Johnson és Larson, 1982). Ezek az emberek az ételt a hiány és az üresség kitöltésére használják. A biológiai tényezök iránt érdeklödö kutatók ugyancsak felfedezték a depresszió és a bulimia közötti kapcsolatot. Azt feltételezik, hogy a depresszió egyes eseteit létrehozó biokémiai zavarok a bulimia bizonyos esetei­nek alapját is képezhetik; például a szerotonin nevü neurotranszmitter hiánya lehetne mind a depresszió, mind a bulimia hátterében (Bruch, 1973). A bulimia az éhség élettani tényezöivel is kapcsolatban állhat. Van például olyan adat, miszerint a buli­miások vérében a koleciszto­kinin (CKK, a jóllakottság érzését elösegítö hormon) szintje alacsonyabb (Pirke és munkatársai, 1994).

A társadalmi tényezök közül a bünöst itt is a soványabb nöi ideál túlhangsúlyozásában találják meg. Söt néhány bulimiás nö nyíltan bevallja, hogy betegsége annak a problémának a megoldása, hogyan ehet nagy kalóriatartalmú ételeket úgy, hogy mégis olyan karcsú maradjon, ahogyan azt a kulturális normák elöírják. Amint egy bulimiás nö megfogalmazta: "Azt hittem, megoldottam a problémát; nem értettem, mások miért nem esznek és hánynak." (Garfinkel és Garner, 1982.)

A bulimia és az anorexia tárgyalásának lezárásakor fontos, hogy felhívjuk a figyelmet ezen betegségek bemutatott lehetséges okainak minösítéseire. Az elsö és legfontosabb, hogy mindegyik mellett nagyon kevés bizonyíték szól. Az anorexiáról és a bulimiáról alkotott legtöbb ismeretünk az ezekben a betegségekben szenvedö betegekröl szóló beszámolókból származik, és nem kísérletekböl, amelyek oksági kapcsolatot állapíthatnának meg egyes tényezök és az önként vállalt éhezés között. Másodszor, nagyon valószínütlennek tünik, hogy csak egy oka lenne az anorexiának és a bulimiának. Ahogy a kövérségnél is láttuk, sok módon lehet valaki anorexiás vagy bulimiás. Harmadszor, annak ellenére, hogy nagyon keveset tudunk ezen betegségek okairól, kezelésük lehetséges. A hagyományos pszichoterápiák hasznosak lehetnek a személyiséggel kapcsolatos tényezök kezelésében; a súlyszabályozásnál korábban említett viselkedésterápiák abban segíthetik az anorexiás és bulimiás betegeket, hogy evési szokásaikat kontrolljuk alatt tartsák.

Korai szexuális fejlödés

Ahogy az éhség és a szomjúság, a nemi vágy is eröteljes motivációt jelent. Mindazonáltal lényeges különbségek vannak egyrészröl a szexuális vágy, másrészröl a hömérséklet-szabályozás, a szomjúság és az éhség között. A szexualitás társas motívum - kielégüléséhez egy másik egyén is szükséges -, míg az önfenntartási motívumok csak a biológiai "én"-nel vannak kapcsolatban. Továbbá az olyan motívumok, mint az éhség és a szomjúság, szöveti szükségletböl erednek; a nemi vágy azonban nem egy olyan belsö hiányállapot következménye, amelyet a szervezet fennmaradása érdekében meg kellene szüntetni. Következésképpen a társas motívumokra nem alkalmazhatjuk a homeosztatikus elemzést.

A szexualitással kapcsolatban két fontos különbségtételt érdemes megjegyeznünk. Az elsö abból a tényböl fakad, hogy bár a szexualitásra serdülökorban válunk éretté, szexuális identitásunk az anyaméhben alapozódik meg. Így különbséget teszünk felnöttkori szexualitás (mely a pubertáskori változásokkal kezdödik) és korai szexuális fejlödés között. A második megkülönböztetést a szexuális viselkedések és érzések biológiai, valamint környezeti meghatározói között tesszük. A szexuális fejlödés és a felnöttkori szexualitás számos szempontjából alapvetö kérdés, hogy ezeket milyen mértékben határozzák meg biológiai (különösképpen hormonális), környezeti (korai tapasztalatok és kulturális normák) vagy a kettö kölcsönhatásából eredö tényezök. (A biológiai és környezeti tényezök ilyetén megkülönböztetése hasonló ahhoz, amelyet korábban a kövérséggel kapcsolatban tettünk. Ott a genetikai, tehát biológiai tényezöket azokkal állítottuk szembe, amelyek a tanulást és a környezetet tükrözik.)

Ahhoz, hogy a szexuális és a szociális élmények kielégülést nyújtsanak a felnöttkorban, ki kell alakulnia a megfelelö nemi identitásnak - vagyis annak, hogy a férfi férfinak, a nö pedig nönek érezze magát. Ez igen bonyolult fejlödési folyamat, ami igen korán - már az anyaméhben - elkezdödik.

MÉHEN BELÜLI HORMONOK

A fogamzás utáni elsö két hónapban csak a kromoszómák jelzik, hogy az embrióból lány lesz-e, vagy fiú. Ezen idö alatt a két nem külsö megjelenése azonos, és mindkettö olyan szövetekkel bír, melyekböl akár herék, akár petefészkek kifejlödhetnek, illetve genitális kidudorodásuk is olyan, hogy abból akár pénisz, akár klitorisz kifejlödhet. A második és a harmadik hónap között azonban a kezdetleges ivarmirigy herékké fejlödik, ha az embrió genetikailag férfi (azaz XY-kromoszómái vannak, lásd a 2. fejezetben), vagy petefészkekké, ha az embrió genetikailag nö (tehát XX-kromoszómákkal rendelkezik). Mihelyt a herék, illetve a petefészkek kifejlödnek, elkezdik termelni a nemi hormonokat, melyek a késöbbiekben a belsö és a külsö nemi szervek fejlödését szabályozzák. A nemi hormonok szerepe sokkal jelentösebb a méhen belüli fejlödésben, mint a felnöttkori szexualitásban.

A nemi szervek kialakulásában az androgének a kritikus hormonok (az imént említett tesztoszteron az androgének egy fajtája). Ha az embrió ivarmirigyei elegendö androgént termelnek, akkor az újszülöttnek férfi nemi szervei lesznek; ha az androgén mennyisége nem elegendö, akkor nöi nemi szervei lesznek még akkor is, ha amúgy genetikailag férfi (XY). És viszont, ha androgéneket mesterségesen juttatnak a méhbe, a születendö egyénnek hím nemi szervei lesznek, noha genetikailag nönek számít (XX). Más szóval a hímnemet meghatározó (Y) kromoszóma jelenléte vagy hiánya a nemi fejlödést egyszerüen azon keresztül befolyásolja, hogy meghatározza, termeljen-e az embrió androgéneket. A nöi embrió anatómiai kialakulásához nem szükségesek nöi hormonok, elegendö a férfihormonok hiánya. Röviden, a természet nöt hozna létre, ha nem jönne közbe az androgén.

Az androgén hatása, az úgynevezett androgenizáció, az anatómián túl is érvényesül. A nemi szervek kialakítása után az androgének az agysejtekre kezdenek hatni. Patkányokon végzett vizsgálatok közvetlen bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy a magzati androgén megváltoztatja a sejtek méretét és szerkezetét a magzat hipotalamu­szá­ban, abban a szervben, amely az emberekben ugyanúgy a motivációt szabályozza, mint patkányokban. Az androgén ilyetén hatásai lényegében maszkulinizálják az agyat, és felelösek lehetnek azokért a férfias vonásokért és viselkedésekért, amelyek csak hónapokkal vagy évekkel késöbb jelennek meg.

Egy kísérletsorozatban terhes majmokba teszto­szte­ront (ez egyik fajtája az androgéneknek) fecskendeztek, majd megfigyelték a nöstény ivadékokat. A nösténykölykök anatómiai eltéréseket mutattak (péniszük volt kli­torisz helyett), és másként viselkedtek, mint a normális nöstények. Agresszívebbek voltak játék közben, férfiasabbak voltak a szexuális játékokban, és kevésbé féltek a közeledö társaktól (Goy, 1968; Phoenix, Goy és Resko, 1968). Ez azt jelzi, hogy néhány nemre jellemzö viselkedés (mint a férfiak nagyobb agressziója) majmoknál valószínüleg hormonok által meghatározott.

A korai hormonális rendellenességeknek fordított következménye is lehet: "nöiesíthetik" a hímek késöbbi szexuális viselkedését. Ennek egyik érdekes példája az "anyai stressz" esete: azoknak az anyapatkányoknak a hím kölykei, amelyek terhességük alatt erös érzelmi stresszt élnek át, fura szexuális viselkedést mutatnak (Ward, 1992). A terhes anyapatkányok által átélt erös stressz olyan hormonális változásokat indít be, amelyek eredményeképpen a hím embrió heréi által termelt andro­gének mennyisége csökken. Emiatt csökken a fejlödö agyat érö androgének mennyisége. Ezekben az embriókban a hipotalamusz és más agyi területek a normálistól eltéröen fejlödnek. Amikor ezek a hím patkányok felnönek, kevesebb hímekre jellemzö szexuális viselkedést figyelhetünk meg náluk, söt néha a nöstényekre jellemzö közösülési mozgásmintákat mutatják, amikor egy másik hím meghágja öket. Nem tudjuk, hogy hasonló hatások érhetik-e a fejlödö emberi agyat és az emberi viselkedést is. Noha néhányan úgy vélik, hogy ezek a kísérletek közelebb visznek a hetero-, illetve homoszexuális irányultság megértéséhez, fontos különbségek vannak ezen állati modellek és az emberi viselkedés között. A stresszelt patkányanyák hím utódai például mindenféle szexuális viselkedésböl kevesebbet végeznek, de ez nem igaz a homoszexuális férfiakra. Ugyanakkor ezek a példák a korai hormonális környezet késöbbi szexuális viselkedésre gyakorolt hatását szemléltetik állatok esetén, és felvetik annak lehetöségét, hogy a méhen belüli hormonok az emberi szexuális motivációban is fontos szerepet játszhatnak.

A HORMONOK ÉS A KÖRNYEZET SZEREPE AZ EMBERI SZEXUALITÁSBAN

Embereknél a méhen belüli hormonok és a korai környezet hatásairól való ismereteink olyan egyedektöl származnak, akik a méhen belül valamilyen okból a normálisan a másik nemhez tartozó hormonok hatása alá kerülnek, de aztán saját nemüknek megfelelö társas szerepek szerint nevelik fel öket.

A legtöbb ilyen esetben a címke, amit a gyerek kap, és a nemi szerep, amelyben felnevelik, nagyobb hatást gyakorol a nemi identitásra, mint az egyén génjei és hormonjai. Az 1950-es és 1960-as években például sok ezer olyan lány született, akiknek anyja a terhesség alatt egy vetélés elleni gyógyszert, dietilsztilbesztrolt szedett. Erröl a gyógyszerröl késöbb kiderült, hogy hormonszerü hatást gyakorol az agy fejlödésére. A hím embrió heréi által termelt tesztoszteront az agy normálisan egy dietil­sztilbesztrolhoz hasonló anyaggá alakítja át. Az ezt a gyógyszert szedö terhes nök tehát magzatukat - tudtukon kívül - olyan hormonális környezetnek tették ki, amely a normális hím magzatok fejlödési környezetéhez hasonlít. A fiúmagzatokra ennek kevés hatása volt: az ö agyuk már egyébként is a hímekre jellemzö hormonális környezetben fejlödött. A lánymagzatok viszont mindaddig az ellenkezö nemhez tartozó hormonális ingerlésnek voltak kitéve, amíg anyjuk a gyógyszert szedte. Ezeknek a lányoknak a túlnyomó többségére ennek a méhen belüli rendellenes környezetnek semmilyen észlelhetö hatása sem volt. A legtöbb ilyen gyerek a többi lányhoz hasonlóan nött fel, és nem különbözött azoktól a nöktöl, akik normális méhen belüli környezetben fejlödtek. Vagyis a társas környezet sokkal nagyobb mértékben befolyásolta ezeknek a nöknek a szexuális fejlödését, mint a méhen belüli hormonok. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy a méhen belüli környezetnek egyáltalán nem volt hatása. Az újabb kutatások találtak néhány olyan apróbb különbséget, amely a dietil­sztil­besztrolnak kitett nök közül legalábbis néhányat jellemez. Ezek között a nök között például a normálisnál elvárhatónál kicsit magasabb a homoszexuális vagy biszexuális irányultságúak aránya. A szexuális irányultság nem azonos a nemi identitással, de ebben az esetben a méhen belüli hormonális hatás mindkettöben tükrözödhet. (A szexuális irányultság kérdését késöbb részletesebben is tárgyaljuk.) Hasonlóképpen, ezek a nök az anyai érdeklödés bizonyos méréseiben (például a csecsemök vonzóságának megítélésében) kicsit alacsonyabb értékeket mutatnak, noha nem különböznek a többi nötöl a szülöi, szexuális és társas viselkedés és attitüdök egyéb mutatóiban (Ehrhardt és munkatársai, 1989). Ezek a kutatások azt jelzik, hogy bár a méhen belüli hormonális eseményeknek lehetnek bizonyos enyhe következményei a késöbbi szociális és társas fejlödésre, hatásaik sokkal kisebbek, mint az állatoknál. Embereknél, úgy tünik, a szociális és kulturális tényezök viszonylag nagyobb befolyást gyakorolnak (Money, 1980).

Léteznek azonban olyan esetek is, melyekböl ellentétes következtetést vonhatunk le. Ezek közül a leghíresebb pár évvel ezelött történt a Dominikai Köztársaság néhány eldugott településén. Tizennyolc, genetikailag hímnemü férfiról van szó, akik annak következtében, hogy sejtjeik érzéketlenek voltak a szervezetük által a születés elött termelt androgénre, egyértelmüen hím belsö nemi szervekkel születtek, azonban külsö genitáliáik - klitorisszerü nemi szerveik - inkább a nökéhez hasonlítottak. Az androgénérzéketlenség eseteiben a nemi mirigyek normális herékké fejlödnek, és tesztoszteront, valamint egyéb androgéneket kezdenek termelni, de azok a receptorrendszerek, amelyeket ezek az andro­gének aktiválnának, hiányoznak egyes testi szövetekböl. Ezért, noha androgének jelen vannak ezeknek a fiúknak a véráramában, nem fejlödnek ki normálisan a hím nemi szervek. Mind a tizennyolcat lányként nevelték fel, ami sem a génjeikkel, sem a születésük elötti hormonális környezettel nem volt összhangban. Amikor elérték a pubertáskort, a hím nemi hormonok eröteljes termelödése a szokásos testi változásokat idézte elö, és a kli­torisszerü szervük átalakult pénisszerü szervvé. Nagy többsége ezeknek a nöként nevelt férfiaknak átváltozott férfivá. Úgy tünt, hogy a hím nemi identitásra való áttérés nem okozott nekik nehézséget: bányászként vagy favágóként álltak munkába, és hamar találtak nöi szexuá­lis partnert is maguknak. Ebben az esetben a biológia gyözedelmeskedett a környezet fölött (Imperato-McGinley, Peterson, Gautier és Sturla, 1979). Mindazon­által a dominikai hermafroditák esete még vitatott: nem tisztázott, hogy milyen következetesen nevelték öket lányokként, hiszen kétértelmü genitáliáik voltak. Inkább úgy kezelték öket, mint akik félig lányok és félig fiúk, ami megkönnyíthette késöbb férfivá alakulásukat (Money, 1987).

Más esetekben a születés elötti hormonok és a neveltetés konfliktusának eredménye kevésbé világos. Az egyik megdöbbentö példában egy fiú ikerpárnak teljesen normális volt a születés elötti környezete. Az egyik fiúnak azonban hét hónapos korában, egy tragikus hiba folytán, a körülmetéléskor - ami rutinmütétnek számít - levágták a péniszét. Tíz hónappal késöbb a kétségbeesett szülök megbíztak egy sebészt, hogy változtassa át a gyereket kislánnyá - a heréket eltávolították, és egy vaginát alakítottak ki. A gyereknek ezután nöi nemi hormonokat adtak, és lányként nevelték tovább. Néhány év elteltével úgy tünt, hogy a gyereknél kialakult a nöi nemi identitás: fivéréhez képest elönyben részesítette a nöies ruhákat, játékokat és tevékenységeket. Minden szempontból teljesen normális kislánynak tünt, és ezért a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy ebben az esetben a társas környezet kerekedett felül. Ahogy azonban a gyerek a pubertás korába lépett, a vizsgálatok bonyolultabb képet kezdtek mutatni (Diamond, 1982). Tinédzserkorában boldogtalan volt, és különösen szexualitása okozott neki konfliktusokat, noha úgy tudni, hogy nem beszéltek neki eredeti neméröl és átoperálásáról. Az interjúk alkalmával nem volt hajlandó például nöket, csak férfiakat rajzolni. Mozgása, járása, testtartása férfiasnak tünt. A szokásosnál jóval több nehézséget jelentett neki kortársaival normális kapcsolatokat kiépítenie. Egyszóval, elsietett volna fejlödését úgy összegezni, hogy nemi identitásának szocializációs meghatározása és "normális lányként" való felnevelése teljesen sikeres volt. Nehéz megítélni, mik voltak az érzelmi és társas alkalmazkodását megnehezítö tényezök forrásai, és több magyarázat is adódhat. De ezek egyike annak lehetösége, hogy méhen belüli (fiúként) fejlödése behatárolta késöbbi képességét, hogy nöi nemi identitást vegyen fel.

Milyen következtetéseket vonhatunk le a nemi identitással kapcsolatban? Az világos, hogy mind a születés elötti hormonoknak, mind a környezetnek jelentös hatása van a nemi identitásra. Ez a két tényezö általában összhangban van egymással. Ha eltérnek egymástól, miként bizonyos hermafroditáknál, a legtöbb szakértö úgy véli, hogy a környezet lesz a meghatározó. Ez azonban vitatott terület, és a kutatók véleménye még változhat, ahogy további adatok válnak hozzáférhetövé.

Felnöttkori szexualitás

Az általában 11-14 éves korban bekövetkezö nemi éréssel a test hormonrendszerei változásokon mennek keresztül. Ezek a hormonális változások a szexualitás pszichológiai folyamatait aktiválják, és olyan testi jellemzök fejlödését indítják be, mint a szörzet és a mellek növekedése. Felnöttekben a nemi hormonok termelödésének szabályozása az agyi hipotalamuszban kezdödik (lásd 10.11. ábra). A hipotalamusz az események visszacsatolódó láncolatát indítja be, amely elöször az agyalapi mirigyre, majd a test többi részére, végül pedig magára az agyra gyakorol hatást. Ezek a szexuális müködésekhez kötödö kétirányú jelzések mintegy hurkot tartanak fenn a test és az agy között.

Nemi éréskor, azaz pubertáskorban a hipotalamusz gonadotropfelszabadító faktorokat választ ki, amelyek közvetlenül az alatta elhelyezkedö agyalapi mirigyet serkentik. Az agyalapi mirigy hormonokat bocsát a véráramba. Az agyalapi mirigy nemi hormonjai, a gonado­trop hormonok a vérkeringésen keresztül eljutnak az ivarmirigyekhez: a petefészkekhez nökben és a herékhez férfiakban. Az ivarmirigyek termelik az ivaros szaporodáshoz a petéket és a spermiumokat. A gonado­trop hormonok aktiválják az ivarmirigyeket, amelyek erre saját nemi hormonokat választanak ki a véráramba.

A hipotalamusz nökben a gonadotropfelszabadító faktorokat havi ciklusban termeli, szabályosan emelve, illetve csökkentve mennyiségüket mintegy 28 naponként. A nök agyalapi mirigye erre kétféle gonadotrop hormon, a folliculusstimuláló hormon (FSH) és a luteini­záló hormon (LH) kiválasztásával válaszol, ugyancsak havi ciklusban. Ezek a hormonok a petefészkekre hatnak. A folliculus­stimuláló hormon a tüszök érését serkenti. A tüszök a petefészekben található sejtcsoportok, amelyek a peték fejlödését segítik. A tüszök termelik az ösztrogén nevezetü nöi nemi hormont. A véráramban jelen lévö öszt­rogén a test szexuális fejlödésére van hatással, és az agyban a szexuális motivációt serkenti. A másik gona­do­trop hormon, a luteinizáló hormon az agyalapi mirigyböl a folli­culusstimuláló hormonhoz képest egy kis késleltetéssel szabadul fel. Hatására következik be az ovuláció, az érett petesejt kiszabadulása a tüszöböl. Amikor a tüszö kilöki a petét, egy további nöi nemi hormont is kiválaszt: a pro­geszteront, amely a méhet a megtermékenyített pete beágyazódására készíti fel, és egyes állatfajokban az agy szexuális motivációjára is hatást gyakorol.

Férfiakban a hipotalamusz nem havi ciklusban, hanem állandóan termel gonadotropfelszabadító faktorokat. Ennek hatására a férfiak agyalapi mirigye állandóan termeli gonadotrop hormonját, az intersticiális sejteket stimuláló hormont (ICSH). Az ICSH a heréket érett spermiumok termelésére készteti, és eröteljesen serkenti az androgének (férfi nemi hormonok), elsösorban a tesz­to­szteron kiválasztását. A tesztoszteron és a többi and­ro­gén a férfias testi jellemzök fejlödését serkenti, és a legtöbb fajnál a nemi vágyat növeli (valamint néhány fajnál az agresszió bizonyos formáit serkenti).

A HORMONOK HATÁSA A NEMI VÁGYRA ÉS GERJEDELEMRE

Milyen szerepet játszanak ezek a hormonok a felnöttek szexuális vonzalmában és a szexuális késztetésben? Más fajoknál a szexuális vonzódás szoros kapcsolatban van a hormonok szintjének változásaival; embereknél azonban kisebb szerep jut a hormonoknak. Az egyik lehetöség arra, hogy felmérjük a hormonok hozzájárulását a szexuális késztetéshez az ivarmirigyek (a petefészkek vagy a herék) eltávolítása hatásainak tanulmányozása. (Hímeknél a herék eltávolítását kasztrációnak nevezik.) Alacsonyabb rendü élölényekkel (például patkányokkal és tengerimalacokkal) végzett kísérletekben a kasztráció a szexuális aktivitás gyors hanyatlását és végleges megszünését okozza. Emberek esetében természetesen nem léteznek ellenörzött kísérletek; a pszichológusok ehelyett olyan súlyosan beteg (például hererákos) férfiak megfigyelésére hagyatkoznak, akik kémiai kasztráción estek át (ilyenkor szintetikus hormonokat alkalmaznak, melyek gátolják az androgének hatását). Ezeknek a megfigyeléseknek az a tipikus eredménye, hogy bár sok férfi elveszíti érdeklödését a nemi élet iránt, mégis sokan folytatják normális szexuális életüket (Money, Wiedeking, Walker és Gain, 1976; Walker, 1978). Úgy tünik tehát, hogy az androgének csak esetenként járulnak hozzá a szexuális vágy felkelté­séhez.

Férfiaknál létezik egy másik módszer is a hormonok hatásának vizsgálatára, nevezetesen a hormonális ingadozás és a szexuális késztetés kapcsolatának megfigyelése. Izgatottabbnak érzik-e magukat a férfiak, amikor magasabb a tesztoszteronszintjük? Kiderült, hogy a teszto­szteronnak nincs hatása a szexuális izgalomra (az erekció képességére), de növeli a szexuális vágyat (amint azt a szexuális fantáziák jelzik) (Davidson, 1988). (A szexuális vágy fö meghatározóinak azonban a férfiaknál érzelmi tényezök látszanak; a szexuális terápiát igénylö férfiak [csakúgy, mint a nök] alacsony szexuális vágyainak leggyakoribb oka a házastársi konfliktus [Goleman, 1988].)

Nöknél a nemi vágy még ennél is kevésbé függ a hormonoktól. Mindez annak ellenére így van, hogy a föemlösöknél alacsonyabb rendü állatokban a nöstény szexuális viselkedése erösen a nemi hormonok jelenlétére alapozódik. Ezekben az állatokban a petefészkek eltávolítása a szexuális aktivitás megszünését eredményezi. A kasztrált nöstény nem fogékony többé a hímekre, és általában elutasítja szexuális közeledésüket. Az egyetlen kivétel az ember; a menopauzát követöen (amikor a petefészek müködése megszünik) a legtöbb asszony szexuális motivációja nem csökken. Söt sok asszony a menopauza után nagyobb érdeklödést mutat a szexualitás iránt, ami valószínüleg annak köszönhetö, hogy nem kell tovább aggódniuk a teherbe esés miatt. Van olyan adat, miszerint a nök nemi vágyát emeli, ha nagyon kis mennyiségben nemi hormonok jelen vannak a véráramban (Sherwin, 1988). Ez a szint azonban olyan kicsiny, hogy azt a legtöbb nöben a nemi hormonok szintje normálisan meghaladja, és ezért nem játszik jelentös szerepet a szexuális késztetés változásában.

Azok a vizsgálatok, melyek nöknél menopauza elött tanulmányozták a hormonális ingadozás és a szexuális késztetés viszonyát, hasonló eredményt mutatnak: alacsonyabb rendü fajoknál a hormonok döntö hatással vannak az arousalre, embereknél azonban nem. Nöstény emlösöknél a hormonok ciklikusan váltakoznak a termékenység különbözö periódusainak megfelelöen. A ciklus elsö részében (míg a petesejt a megtermékenyítésre készül) a petefészkek ösztrogént termelnek, amely elökészíti a méhet a beágyazódásra, és felerösíti a szexuális érdeklödést. Mihelyt az ovuláció bekövetkezik, mind progeszteron, mind ösztrogén termelödik. A legtöbb emlösállatnál ez a termékenységi ciklus (vagy más néven ösztrusz) a szexuális motiváció következetes változásai­val jár együtt. A legtöbb nöstény állat a hímek szexuális közeledését csak az ovulációs periódusban fogadja, vagy­is akkor, amikor a ciklusban a legmagasabb az ösztrogén szintje (azaz "tüzeléskor"). Föemlösöknél azonban kevésbé befolyásolja a termékenységi ciklus a szexuális viselkedést; majmok, emberszabásúak és csimpánzok nöstényei a ciklus minden periódusában közösülnek, bár továbbra is ovulációkor legintenzívebb a szexuá­lis aktivitásuk. Embereknél a termékenységi ciklus alig befolyásolja a szexuális aktivitást, sokkal fontosabbak a szociális és az érzelmi tényezök.

Összefoglalva, a felnöttkori szexuális viselkedés fö­lötti hormonális kontroll szerepe az alacsonyabb rendü gerincesektöl a magasabbrendüekig egyre csökken. Mindazonáltal még embereknél is lehet némi szerepe a hormonális szabályozásnak, miként ezt a férfiakon elvégzett kémiai kasztráció is tanúsítja.

IDEGI SZABÁLYOZÁS

Bizonyos értelemben az agy számít az elsödleges nemi szervnek. Az agy az, ahonnan a nemi vágy ered, és ahonnan a szexuális viselkedés vezérlödik. Embereknél az agy szexuális funkciója a szexuális tartalmú gondolatok, képek és fantáziák szabályozására is kiterjed. Felnöttekben a nemi hormonok az agy idegi müködéseire is hatással vannak. A nemi hormonok a fejlödö idegsejtek növekedését és kapcsolódási mintázatát is befolyásolják az összes emlösfaj (köztük az ember) fiatal egyedeinél és egyes fajok felnötteinél is (Breedlove, 1994).

Az idegrendszerre a nemi hormonok több szinten is hatnak. A gerincvelö szintjén helyezkednek el azok az idegi áramkörök, amelyek a közösülés mozgásait vezérlik. Hímeknél ez az pénisz erekcióját, a medence mozgásait és az ejakulációt jelentik. Mindezek a müveletek még azokban a férfiakban is kiválthatók reflexesen, akiknek gerincvelöje sérülés következtében kettévált, és akiknek nincsenek testükröl tudatos érzékleteik. Hasonlóképp, gerincvelöi sérülést szenvedett nök vizsgálata mutatja, hogy a genitális ingerléssel kiváltható hüvelyi szekréció és medencemozgások valószínüleg a gerincvelöi idegi áramkörök által szabályozódnak (Offir, 1992).

Az agy bizonyos területein, különösen a hipotala­musz­ban találhatók olyan idegi képletek, amelyek a szexuá­lis viselkedés komplexebb mozzanataiban játszanak fontos szerepet. Udvarlás és közösülés például a legtöbb állatfaj hímeinél és nöstényeinél kiváltható a hipotala­musz egyes területeinek ingerlésével. Az agy hipo­tala­muszhoz közel fekvö részeinek ingerlése még emberekben is eröteljes szexuális érzéseket és vágyakat kelthet (Heath, 1972). A hipotalamusz sérülése viszont a legtöbb állatfajnál és az embernél is megszüntetheti a szexuális viselkedést.

KORAI TAPASZTALATOK

A környezetnek szintén jelentös hatása van a felnöttkori szexualitásra; ezen belül egyik tényezö a korai tapasztalat. A tapasztalat a szexuális viselkedés legföbb meghatározója sok emlösfaj esetén.

MAJOMKÍSÉRLETEK. A tapasztalat hatással lehet a speciális szexuális válaszokra. Kölyökmajmok játszadozásaik során például a közösüléshez szükséges testtartások közül számosat bemutatnak. Társaikkal való birkózás közben a fiatal hím majmok fenékmegragadó és fenéklökdösö válaszokat mutatnak, melyek alapelemei a felnöttkori szexuális viselkedésnek. Nöstény kölyökmajmok egy agresszív hím kölyök támadásakor meghátrálnak, és ahhoz hasonló testtartást vesznek fel, ami közösüléskor a hímek testsúlyának megtartásához szükséges. Ezek a preszexuális válaszok már hatvannapos kor körül megjelennek, és a majmok érése során egyre gyakoribbakká és pontosabbakká válnak. A válaszok ilyen korai megjelenése azt bizonyítja, hogy ezek bizonyos ingerekre veleszületetten kiváltódnak, a tapasztalatokkal való módosulásuk és finomodásuk pedig a tanulás szerepét igazolja a felnöttkori szexuális viselkedésminták kialakulásában.

A tapasztalat a szexualitás interperszonális mozzanatait is befolyásolja. Azok a majmok, akik részleges izolációban (elkülönített drótketrecben, melyböl ugyan láthattak más majmokat, de nem érintkezhettek velük) nöttek fel, felnöttkorukban általában képtelenek a közösülésre. A hím majmok képesek a szexuális mechanizmusok végrehajtására: körülbelül ugyanolyan gyakran jutnak el maszturbációval az ejakulációig, mint normális társaik. Amikor azonban szexuálisan fogékony nösténnyel találkoznak, láthatóan nem tudják felvenni a közösüléshez szükséges testtartást. Izgatottak, de csak céltalanul tapogatóznak a nöstény testén vagy saját magukon. Nem csupán a specifikus válaszok sérülése okoz gondot. Ezeknek a kölyökkorukban elkülönített majmoknak szociális és érzelmi problémáik is vannak: még a nem szexuális helyzetekben is képtelenek más majmokkal kapcsolatot teremteni; vagy félnek és elmenekülnek, vagy túlságosan agresszíven reagálnak. Nyilvánvaló, hogy föemlösöknél a normális heteroszexuális viselkedés nemcsak a hormonokon és a specifikus szexuális válaszok kifejlödésén múlik, hanem a két ellenkezö nemü állat közötti érzelmi kötödésen is. Ez a kötödés az anyával és a társakkal való korai interakciók eredményeként alakul ki, melyek során a fiatal majom megtanul bízni, gyenge pontjait bántástól való félelem nélkül felfedni, elfogadni és élvezni mások fizikai közelségét, és motiváltnak lenni a társaság keresésére (Harlow, 1971).

Habár óvatosnak kell lennünk, amikor a majmokkal kapcsolatos eredményeket az emberekre általánosítjuk, a csecsemökön végzett klinikai megfigyelések bizonyos párhuzamokat mutatnak. A csecsemöknél a bizalom és a szeretet érzése az anyával vagy a gondozóval kialakult meleg és szeretetteli kapcsolaton keresztül fejlödik ki (lásd 3. fejezet). Ez az alapvetö bizalom az elöfeltétele a társakkal való megfelelö interakcióknak. A mindkét nembeli társakkal kialakult gyengéd kapcsolatok pedig megalapozzák azt az intimitást, ami feltétele a felnöttek közötti heteroszexuális kapcsolatnak.

KULTURÁLIS HATÁSOK

A környezeti meghatározók másik osztályát a kulturális hatások alkotják. Ellentétben a többi föemlössel, az emberek szexuális viselkedését erösen befolyásolja a kultúra.

SZEXUALITÁS A KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁKBAN. Minden társadalom korlátozza a szexuális viselkedést. Az incestust (a családon belüli szexuális kapcsolatokat) például majdnem az összes kultúra tiltja. A szexuális viselkedés más elemeit - a gyerekek egymás közötti szexuális aktivitását, a homoszexualitást, a maszturbációt és a házasságot megelözö nemi életet - a különbözö társadalmak eltérö mértékben engedélyezik. Az antropológusok által tanulmányozott, írást nem ismerö kultúrák erösen eltérnek abban, hogy milyen szexuális viselkedést fogadnak el. Néhány nagyon megengedö társadalom támogatja a - mindkét nemhez tartozó - gyerekek auto­erotikus tevékenységét és egymás közötti szexuális játékait, és megengedik nekik, hogy megfigyeljék a felnöttek szexuális életét. Az afrikai chewák például azt hiszik, ha nem engedik meg a gyerekeknek, hogy gyakorlatra tegyenek szert a szexualitásban, akkor késöbb nem lesznek képesek utódokat létrehozni. Az új-guineai sambia törzsben intézményes biszexualitás van: a prepubertástól a házasságig a fiúk együtt élnek, és homoszexuális szokásokat gyakorolnak (Herdt, 1984).

A nagyon korlátozó társadalmak ezzel szemben el­len­örizni próbálják a serdülökor elötti szexuális viselkedést, és igyekeznek megakadályozni, hogy a gyerekek bármit is megtudjanak a szexröl. Az észak-amerikai cunák azt gondolják, hogy amíg a gyerekek meg nem házasodnak, egyáltalán nem kell tudniuk a szexröl; gyerekeiknek még egy állat születését sem engedik végignézni.

SZEXUÁLIS VÁLTOZÁSOK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. Bár a legkézenfekvöbb mód a kulturális különbségek tanulmányozására a különbözö országok szokásainak vizsgálata, az egy országon belüli kulturális változások megfigyelése is hasznos lehet. Ilyen változások következtek be az Egyesült Államokban és a nyugati országokban az 1940-es és az 1970-es évek között. Az 1940-es és az 1950-es években az Egyesült Államokat és a legtöbb nyugat-európai országot a szexuálisan korlátozó társadalmak közé sorolták volna. A pubertáskor elötti szexualitást vagy tudomásul sem vették, vagy tagadták. A házastársak közötti szexualitást tekintették az egyetlen legitim szexuá­lis tevékenységnek, és a szexualitás kifejezésének más formáit (a homoszexu­alitást, a házasság elötti és a házasságon kívüli nemi életet) általában elítélték, és gyakran törvényekkel tiltották. Természetesen ezekben a társadalmakban sokan folytattak ilyen tevékenységeket, ezt azonban gyakran a szégyen érzése kísérte.

Manapság a szexuális tevékenységeket sokkal kevésbé korlátozzák. A házasság elötti nemi élet például ma már elfogadottabb és gyakoribb is. Az 1940-es években a megkérdezett föiskolai hallgatók közül a nöknek 27 százaléka, a férfiaknak pedig 49 százaléka kezdte el huszonegy éves koráig a házasság elötti nemi életet (Kinsey, Pomeroy és Martin, 1948; Kinsey, Pomeroy, Martin és Gebhard, 1953). Ehhez képest a hetvenes években végzett újabb felmérések már mindkét nemnél 40-80 százalékról számolnak be (Hunt, 1974; Tavris és Sadd, 1977). Az elmúlt évtizedekben a nemi élet kezdete fokozatosan elöbbre tolódik. 16-17 éves korukra a fiúknak és a lányoknak egyaránt mintegy 50 százaléka számol be szexuális közösülésröl (Laumann, Gagnon, Michael és Michaels, 1994). A 10.12. ábra 35 éves idötartam alatt elvégzett vizsgálatok alapján mutatja be a házasság elötti nemi élet elöfordulásának gyakoriságát. Vegyük észre, hogy a szexuális viselkedésben bekövetkezett változás nagyobb a nök, mint a férfiak körében, és hogy a legnagyobb változás a hatvanas évek vége felé jelentkezett. Ezek a változások vezették a társadalomkutatókat arra a következtetésre, hogy szexuális forradalom játszódott le.

Úgy tünik, napjainkban a szexuális forradalom megakadt a nemi úton terjedö betegségek, elsösorban az AIDS elterjedése következtében. A forradalom azonban inkább a viselkedésre, mint az érzelmekre volt hatással. Föiskolás párokkal végzett felmérés során a pároknak csupán 20 százaléka gondolta úgy, hogy az alkalmi ismerösök közötti nemi élet teljesen elfogadható (Peplau, Rubin és Hill, 1977). Hasonlóképpen, bár a nök a szexuá­lis viselkedés terén egyre inkább hasonlókká válnak a férfiakhoz, továbbra is különböznek tölük a házasság elötti szexuális életre vonatkozó bizonyos attitüdökben. A házasság elött nemi életet folytató nök többségének csak egy vagy két partnere van, és azokhoz is érzelmi kapcsolat füzi öket. Ezzel szemben a férfiak inkább törekszenek a több partnerrel folytatott nemi életre (Laumann és munkatársai, 1994). Ha azonban egy ötéves idöszakot tekintünk, abban mind a férfiak, mind a nök többségének valószínüleg egynél több szexuális partnere akad (Laumann és munkatársai, 1994).

NEMI KÜLÖNBSÉGEK

A heteroszexuális egyének vizsgálatai azt mutatják, hogy a fiatal férfiak és nök hozzáállása a szexualitáshoz különbözik, mivel a nök a nemi életet sokkal inkább a szerelmi viszony részének tekintik, mint a férfiak. Ehhez kapcsolódik, hogy különbség van a nök és a férfiak között abban is, hogy milyen típusú esemény: érzelmi avagy szexuális hütlenség vált ki belölük féltékenységet. Akár önbeszámolókkal, akár vegetatív reakciókkal (például szívritmussal) mérik, a nök eröteljesebben reagálnak az érzelmi hütlenség lehetöségére, tehát arra, hogy partnerük mással lép szerelmi kapcsolatba, attól függetlenül, hogy a hütlenség szexuális cselekménnyel jár-e vagy sem. Ezzel szemben a férfiak eröteljesebb reakciót adnak a szexuális hütlenség lehetöségére, attól függetlenül, hogy az érzelmi elkötelezettséggel járna-e (Buss, Larsen, Westen és Semmelroth, 1992). A nemek közötti különbségek nemcsak az attitüdökre, hanem a viselkedésekre is vonatkoznak. Azok a nök, akik házasság elött nemi kapcsolatot létesítenek, általában kevesebb partnerrel teszik ezt, mint a férfiak. A férfi és nöi szexuális viselkedésminta közötti különbség a szexuális irányultságtól függetlenül fennmarad. Leszbikus párok például általában ritkábban szeretkeznek, mint a heteroszexuális párok, a homoszexuális férfipartnerek viszont többször. Ezek a különbségek a nöies és a férfias jellemzök közötti különbséget tükrözhetik (Buss, 1994).

SZEXUÁLIS IRÁNYULTSÁG

Az egyén szexuális irányultsága azt mutatja, hogy milyen mértékben vonzódik az illetö az ellenkezö és/vagy az azonos nemü személyekhez. Ahogy az 1940-es évek úttörö szexualitáskutatója, Alfred Kinsley, a szexuá­lis orientációt a modern viselkedéskutatók is egy kontinuumnak tekintik, amely a kizárólagos heteroszexualitástól a kizárólagos homoszexualitásig terjed. Kinsey saját hétpontos skáláján például azok az egyének, akik kizárólag az ellenkezö nemü egyénekhez vonzódnak, és kizárólag ezekkel folytatnak szexuális kapcsolatot, a skála heteroszexuális végére kerülnek (0. osztály); azok, akik kizárólag a saját nemüknek megfelelö személyekhez vonzódnak, és kizárólag ezekkel létesítenek szexuális kapcsolatot, a skála homoszexuális végére esnek (6. osztály). A 2-4. osztályba tartozókat általában biszexuálisként határozzák meg.

Ez azonban túlzott leegyszerüsítésnek tünik, mert a szexuális irányultságnak több elkülönülö alkotóeleme van: az erotikus vonzódás (nemi vágy), a szexuális viselkedés, a romantikus vonzódás és az önmeghatározás (hogy a személy heteroszexuálisként, homoszexuálisként vagy biszexuálisként azonosítja-e önmagát). Nem ritka, hogy egy egyén a különbözö alkotóelemek skáláján különbözö osztályba kerül. Sok olyan ember például, aki szexuálisan a saját nemébe tartozó személyek iránt vonzódik, sosem létesít homoszexuális kapcsolatot; és sokan vannak, akik ugyan gyakran létesítenek homoszexuális kapcsolatot, mégsem tekintik magukat homoszexuálisnak vagy biszexuálisnak. Még tovább bonyolítja a képet, hogy egyesek idöröl idöre egy vagy több alkotóelem skáláján helyet is változtatnak.

A KÜLÖNBÖZŐ SZEXUÁLIS IRÁNYULTSÁGOK GYAKORISÁGA. Egy új felmérés szerint az Egyesült Államok teljes lakosságát reprezentáló véletlen mintában a felnött férfiak 10,1 százalékára és a felnött nök 8,6 százalékára igaz az alábbi állítások legalább egyike: a) az adott pillanatban "leginkább" vagy "csak" a saját nemükbe tartozó személyek iránt vonzódnak; b) az azonos nemüekkel folytatott nemi kapcsolatot "némileg" vagy "nagyon" izgatónak tartják; c) szexuális viszonyt létesítettek saját nemük legalább egy tagjával tizennyolc éves koruk óta (Laumann, Gagnon, Michael és Michaels, 1994). Ez az arány ahhoz hasonló, ahány ember balkezesnek tartja magát (8 százalék). Az önmeghatározás alapján a férfiak 2,8 és a nök 1,4 százaléka homoszexuális (tehát "meleg-nek"* vagy leszbikusnak tekinti magát) vagy biszexuális - amely arány nagyjából ugyanannyi, ahány amerikai zsidónak vallja magát (2-3 százalék).

A felmérés szerzöi megjegyzik, hogy ezek az arányok alulbecslésnek tekinthetök, mivel sok személy vonakodik olyan vágyairól és viselkedéseiröl beszámolni, amelyeket néhányan még ma is erkölcstelennek vagy betegesnek tekintenek. Ez a probléma különösen élesen merült fel ebben a felmérésben, mivel az interjúkat az egyének otthonában készítették, és nem mindig négyszemközt; más családtagok, néha még gyerekek is jelen voltak az interjúk 20 százalékánál.

GYERMEKKORI TAPASZTALATOK. A szexuális irányultság meghatározói manapság gyakori vitatémát jelentenek mind a viselkedéstudományokban, mind az amerikai tömegkommunikációban. A kérdés ismét az öröklés-környezet vita alakját ölti, amelyet a fejlödésröl szóló fejezetben (3. fejezet) vezettünk be, és az egyéni különbségekröl szóló 12. fejezetben tárgyalunk részletesebben: Vajon a felnött szexuális irányultságát életének korábbi szakaszaiban szerzett tapasztalatai vagy veleszületett biológiai tényezök (hormonok, gének) határozzák-e meg elsösorban?

A korábbi tapasztalatok szerepéröl a legjobb adatok egy kiterjedt interjús vizsgálatból származnak, amelyet mintegy 1000 homoszexuális és 500 heteroszexuális férfival és növel vettek fel San Franciscóban és környékén (Bell, Weinberg és Hammersmith, 1981a).

A vizsgálat egyetlen olyan tényezöt mutatott csak ki, amely mind férfiaknál, mind nöknél elöre jelzi a felnöttkori homoszexuális irányultságot: gyerekkori non­kon­formitást a nemükhöz megfelelönek tartott viselkedésekben. Ahogy a 10.2. táblázat mutatja, homoszexuá­lis férfiak és nök a heteroszexuálisoknál kevésbé élvezték gyermekkorukban a nemükre jellemzö tevékenységeket, de jobban szerették a másik nemhez tipikusnak vélt tevékenységeket. A heteroszexuálisokhoz képest a homoszexuális férfiak kevésbé maszkulinnak és a homo­szexuá­lis nök kevésbé femininnek tartották magukat gyerekként. Mindemellett a homoszexuális férfiaknak és nöknek is több ellenkezö nemü barátja volt gyerekkorában, mint heteroszexuális társaiknak.

A 10.2. táblázatban két jellegzetességet érdemes észrevenni. Az egyik az, hogy az eredmények igen erösek, és nagyon hasonlítanak férfiaknál és nöknél: a homoszexuális férfiaknak és nöknek csak 37 százaléka élvezte a nemére jellemzö gyerekkori tevékenységeket, míg heteroszexuális társaiknál ez az arány 85-90 százalék. Söt a homoszexuális férfiak ténylegesen kevésbé szerették a fiús játékokat (mint a rögbi és a baseball), mint a heteroszexuális nök. A másik jellegzetesség az, hogy az eredmények erössége ellenére sok kivétel van. A homoszexuális férfiaknak például 44 százaléka masz­kulin volt gyerekkorában (ami persze a heteroszexuális férfiak 92 százalékával áll szemben). További vizsgálatok is megerösítették, hogy a gyerekkori nemi non­kon­formitás elöre jelzi a felnött homoszexualitást (Bailey és Zucker, 1995), köztük olyanok is, amelyek nem fiús fiúkat választottak ki gyerekkorukban, és nyomon követték öket felnöttkorukig (Green, 1987; Zucker, 1990).

A nemi nonkonformitás kimutatásán túl a San Fran­ciscó-i vizsgálat sok olyan negatív eredményt is hozott, amelyek azért fontosak, mert a homoszexuális irányultság bizonyos elözményeit feltételezö közkeletü elméleteket cáfolták. Például:

. A gyermek ellenkezö nemü szülövel való azonosulásának nincs jelentékeny hatása arra, hogy heteroszexuális vagy homoszexuális felnötté válik. Ez tehát cáfolja Freud pszichoanalitikus elméletét (amelyet a 13. fejezetben tárgyalunk), és más olyan elméleteket is, amelyek a gyerekkori családi viszonyok dinamikájára épül. És noha a felnött meleg férfiak némileg szegényesebb apjukhoz való viszonyt idéztek fel, mint a heteroszexuális férfiak (ami megfelelne a pszichoanalitikus elméletnek), ez a leszbikus nökre is igaz volt, ha heteroszexuális nökhöz hasonlították öket. Emellett az eredmények arra utalnak, hogy a rossz apa-gyerek viszony nem oka a homoszexualitásnak, hanem inkább annak az eredménye, hogy az apa nem szereti vagy megtagadja neméhez képest nonkonforman viselkedö gyermekét, különösen feminin fiát. Ahogyan azt a 3. fejezetben megjegyeztük, az apák sokkal kevésbé tolerálják a nemi nonkonformitást, mint az anyák.

. A meleg férfiak és a leszbikusok elöéletében nem gyakoribb, hogy elsö szexuális kapcsolatukat azonos nemüvel létesítették, mint heteroszexuális társaik. Söt gyermek- és serdülökorukban ök is szereztek heteroszexuális tapasztalatokat, és azokat nem találták kellemetlennek.

. A személy szexuális irányultsága serdülökorára általában eldöl még akkor is, ha nemi életbe még nem is kezdett. A melegek és a leszbikusok általában már három évvel azelött felfedezik, hogy az azonos nemüekhez vonzódnak, mielött bármiféle "haladó" szexuális kapcsolatba lépnének velük.

Ez a két utóbbi eredmény azt jelzi, hogy a homoszexuális érzések, nem pedig a homoszexuális cselekmények azok, amelyek a felnött homoszexuális irányultság döntö elözményei. Cáfolják tehát a szexuális irányultság egyszerüen viselkedéses tanulásra alapozó elméleteit, köztük azt a laikus vélekedést, miszerint úgy lesz a gyerekböl homoszexuális, hogy egy azonos nemü "elcsábítja", vagy úgy, hogy van a közelében egy általa csodált tanár, szülö vagy pap, aki nyíltan meleg. A kultúrközi adatok is egybevágnak ezzel a következtetéssel. Az új-guineai sambia nép körében például a fiúk prepubertás- és késö serdülökoruk között kizárólag homoszexuális viselkedéseket gyakorolhatnak. Ekkor azonban mindegyikük megnösül, és kizárólagos heteroszexuálissá válik (Herdt, 1984, 1987).

Ezekböl a kutatásokból végül az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szexuális irányultság nem egyszerüen választás kérdése. A melegek és a leszbikusok semmivel sem inkább döntenek úgy, hogy az azonos nemüek iránt fognak erotikus érzéseket táplálni, mint a hetero­szexu­á­lisok úgy, hogy ök az ellenkezö nemüekhez vonzódnak. A viselkedéskutatók között vita van az öröklés-környezet kérdésben (vagyis abban, hogy a szexuális irányultság fö meghatározói inkább a biológiában vagy inkább a tapasztalatokban gyökereznek-e), de a közvélemény gyakran úgy értelmezi ezt a kérdést, hogy vajon a szexuá­lis irányultságot olyan tényezök határozzák-e meg, amelyeket az egyén nem befolyásolhat, vagy az szabadon választott. Ez a kettö nem ugyanaz a kérdés.

Minthogy a San Franciscó-i kutatás szinte minden olyan fontosabb elméletet megcáfolt, amely a homo­szexualitást a gyermek- vagy serdülökori tapasztalatokra vezette vissza, a kutatók azt gyanítják, hogy mind a gyerekkori nemi nonkonformitás, mind a felnöttkori homoszexuális irányultság eredete veleszületett vagy méhen belüli tényezökben keresendö.

HORMONOK. E fejezet korábbi részében említettük, hogy a nemi hormonok - különösen az androgének - szerepet játszanak a szexuális motivációban. Ez a megfigyelés, amely elsösorban a férfiakra vonatkozik, arra a feltevésre vezetett egyes kutatókat, hogy a melegek androgén- vagy tesztoszteronszintje talán alacsonyabb, mint a heteroszexuális férfiaké. Ezt a feltevést azonban nem sikerült igazolni. A legtöbb vizsgálat nem mutatott ilyen különbséget, és azokban, amelyek mutattak, nem kielégítöen kontrolláltak olyan további tényezöket (például a stressz mértékét vagy a kábítószer-használatot), amelyekröl ismeretes, hogy befolyásolhatják az andro­gének szintjét. Továbbá, ha meleg férfiaknak teszto­szte­ront adnak be, szexuális motivációjuk emelkedik (ahogy minden férfié), de szexuális irányultságuk nem változik.

A hormonok méhen belüli fejlödésben játszott szerepe egy másik hormonális hipotézist is felvetett. Arra az eredményre alapozva, hogy patkányoknál a méhen belüli tesztoszteron "maszkulinizálja" az agyat és befolyásolja a késöbbi hím szexuális viselkedést, egyes kutatók feltételezték, hogy azok a férfiak, akik magzatként a normálisnál lényegesen alacsonyabb mennyiségü teszto­sz­teronban részesültek a méhen belüli fejlödés valamely kritikus pontján, felnöttkorukban hajlamosabbak lehetnek homoszexuális irányultságot mutatni. Hasonlóképp, azok a lánymagzatok, amelyek a normálisnál lényegesen magasabb mennyiségü tesztoszteronban részesülnek, felnöttkorukban kicsit hajlamosabbak lehetnek homo­szexualitásra (Ellis és Ames, 1987).

Nem könnyü a méhen belüli hormonokra alapozó feltételezéseket embereken tanulmányozni, és a legtöbb ilyen kutatásnak olyan módszertani hiányosságai vannak, amelyek miatt nehéz lenne megbízható következtetésre jutni belölük (Adkins-Regan, 1988; Ehrhardt és Meyer-Bahlburg, 1981). Egy jól ismert vizsgálat például olyan lányokat követett nyomon, akik szélsöségesen magas tesztoszteronmennyiségben részesültek a méhen belül. Ezeknek a lányoknak a nemi szervei sem voltak egyértelmüek, amit azonban sebészileg korrigáltak nem sokkal születésük után. Az iskoláskorukban velük és anyjukkal készült interjúk szerint hajlamosabbak voltak fiúsan vadul viselkedni, mint a kontrollcsoportba tartozó lányok (Money és Ehrhardt, 1972). Fiatal felnött korukban több azonos nemüekre vonatkozó szexuális fantáziáról számoltak be (Money, Schwartz és Lewis, 1984). Ezeket az eredményeket gyakran úgy értelmezik, hogy a méhen belüli tesztoszteron "maszkulinizálta" a lányok agyát.

Mindazonáltal más értelmezések is lehetségesek. A lányok például kortizont szedtek, aminek következtében testileg aktívabbá és fiúsan vadabbá válhattak. Ez befolyásolhatja a többi lánnyal, a fiúkkal és a felnöttekkel való interakcióikat, és azt is, ahogyan ezek az egyének velük szemben viselkednek. Ezért és más okokból is, ez a kutatás nem mutatja egyértelmüen, hogy a méhen belüli hormonok és a felnött homoszexuális irányultság között közvetlen kapcsolat van.

Hasonló módszertani problémák nehezítik meg más olyan eredmények értelmezését is, amelyek a méhen belüli hormonok hipotézisét támogatnák. Kimutatták például, hogy a homoszexuális férfiak hipotalamusza egy apró szerkezeti különbséget mutat a heteroszexuális férfiakhoz viszonyítva (LeVay, 1991, 1993). Ahogy már korábban tárgyaltuk, a hipotalamusz az agynak egy olyan része, amely fontos szerepet játszik a nemi hormonok termelésében és a szexuális viselkedés szabályozásában. De ez az eredmény halott emberek agyának vizsgálatán alapult, és a minta összes homoszexuális férfija AIDS miatti komplikációk következtében halt meg, míg a heteroszexuális férfiak egyike sem. Nem tudhatjuk, hogy maga a betegség nem lehetett-e hatással az agy anatómiájára, noha egyes eredmények arra utalnak, hogy valószínüleg nem az AIDS okozza ezt a különbséget (LeVay, 1993).

GÉNEK. A hormonális adatok bizonytalanságával szemben az egyes genetikai tényezök és a felnött homoszexuális irányultság közötti kapcsolatot jelzö adatok mára eléggé megalapozottak - még ha értelmezésük vitatott is. A legmeggyözöbb adatok egy- és kétpetéjü ikrek kutatásából származnak. A 2. fejezetben röviden ismertettük, a 12. fejezetben pedig részletesebben tárgyaljuk, hogy az egypetéjü ikrek minden génjükben osztoznak, míg a kétpetéjüek annyiban ugyanolyanok, mint a testvérek, hogy génjeiknek mintegy fele azonos. Amilyen mértékben hasonlóbbnak mutatkoznak az egypetéjü ikrek valamilyen vonás tekintetében, mint a kétpetéjüek, olyan mértékben rendelkezik az adott vonás genetikai, vagyis örökletes alkotóelemekkel (feltételezvén, hogy az egyéb tényezök, például az egy- és kétpetéjü ikrek különbözö szülöi kezelése kizárható).

A férfi ikertestvérrel rendelkezö meleg férfiak egyik vizsgálata szerint az egypetéjü ikertestvérek 52 százaléka, míg a kétpetéjü ikertestvéreknek csak 22 százaléka volt ugyancsak meleg (Bailey és Pillard, 1991). Egy hasonló, de leszbikusokkal folytatott vizsgálat szerint az egypetéjü ikertestvérek 48 százaléka, míg a kétpetéjüek közül 16 százalék volt ugyancsak leszbikus. Mindemellett ezeknek a nöknek az örökbe fogadott lánytestvérei közül csak 6 százalék volt leszbikus, ami ugyancsak arra utal, hogy genetikai tényezök vannak jelen (Bailey, Pil­lard, Neale és Agyei, 1993). Végül 144 meleg férfi családjának vizsgálata és 40 olyan család kromoszomális elemzése, ahol egy meleg testvérpár volt, meggyözö adatokat szolgáltatott a homoszexualitás X-kromoszómán található genetikai jeléröl. Az X-kromoszómát a férfiak anyjuktól öröklik, tehát a meleg férfiaknak több meleg rokonjuk volt a család anyai, mint apai oldalán (Hamer és Copeland, 1994; Hamer és munkatársai, 1993).

ÖSSZEGEZVE. Minthogy a homoszexualitás egyik olyan elmélete sem tudott megerösítö adatokat szolgáltatni, amelyik a tapasztalatokra épített, és minthogy a genetikai adatok egyre meggyözöbbek, manapság a legtöbb kutató a szexuális irányultság biológiai (öröklödési) magyarázatát fogadja el - noha többségük óvatosan elkerüli ennek a következtetésnek a leírását. Mindazonáltal egy friss elmélet, amely az itt áttekintett eredményeket kísérli meg integrálni, a tapasztalatra alapul, és "az egzotikusból lesz az erotikus" kijelentéssel összegezhetö (D. Bem, 1995).

Az elmélet szerint a genetikai (és talán egyéb biológiai) tényezök nem magát a szexuális irányultságot befolyásolják, hanem a gyermek temperamentumát és személyiségjegyeit. Az egyéni különbségekröl szóló (12.) fejezetben tárgyaljuk, hogy a legtöbb személyiségjegy vonatkozásában az egyének szóródásának mintegy fele a genetikai különbségeknek tulajdonítható. Más szóval, szilárd bizonyítékok igazolják, hogy a legtöbb személyiségjegynek erös genetikai, azaz örökletes összetevöje van, így az olyan gyerekkori temperamentumvonásoknak is, mint az emocionalitás, a szociabilitás és az aktivitásszint (Buss és Plomin, 1975, 1984).

Ezek a temperamentumvonások arra hajlamosítják a gyereket, hogy egyes tevékenységeket jobban kedveljen, mint másokat: egyes gyerekek a vadabb játékokat és a versengö csapatjátékokat kedvelik, míg mások jobban szeretik magukat csendesebb társasjátékokkal, kártyázással vagy ugróiskolázással elfoglalni. Ezek közül a tevékenységek közül egyesek fiúsabbak, mások lányosabbak. Ezért a gyerek, nemétöl és temperamentumától függöen, hajlamosabb lesz neméhez konform vagy nonkonform módon viselkedni. A 10.2. táblázatban láttuk, hogy a gye­rekek inkább olyan barátot választanak, aki hasonló tevékenységeket szeret. Az a gyerek például (akár lány, akár fiú), aki irtózik a versengö csapatjátékoktól, kerülni fogja a fiúkat, és lányokat választ játszótársnak. Ezért a nemükhöz konform módon viselkedö gyerekek hasonlóbbnak találják magukat saját nemük tagjaihoz, és jobban érzik magukat közöttük, a nemükhöz nonkonform gyerekek viszont a másik nem tagjai között érzik jól magukat.

Az elmélet felteszi továbbá, hogy a különbözöség és a kényelmetlenségérzés növeli a (nem szexuális) arou­salt. A lányos gyereknél ez azt jelentheti, hogy a gyermek enyhe félelmet vagy nyugtalanságot él át fiúk jelenlétében; a fiús gyerek viszont a lányok jelenlétében érezhet ellenszenvet vagy megvetést. A legtisztább eset a lányos kisfiú példája, akit nonkonformitása miatt a fiúk gúnyolnak és kínoznak, és aki ezért valószínüleg erös arousalt él át jelenlétükben félelme és elfojtott dühe következtében. A vadóc kislány, akitöl a többi lány menekül, hasonló, érzelmileg színezett arousalt élhet át. A leggyakoribb eset azonban valószínüleg az a gyerek, aki egyszerüen enyhe arousalemelkedést él át a hozzá nem hasonló, azonos nemü társai jelenlétében.

Az elmélet szerint ez az általános arousal válik a késöbbi években erotikus arousallé, vagyis szexuális von­zalommá - azután, hogy az arousal eredeti oka megszünt. Az erre az utóbbi lépésre vonatkozó adatok részben azokból a laboratóriumi vizsgálatokból származnak, amelyekben férfiak fiziológiai arousaljének szintjét valamilyen nem szexuális módon (helyben futással, izgalmas vígjáték vagy medvevadászat videón történö nézésével) megemelték (részletesebben lásd a 17. fejezetben). Amikor ezeknek a férfiaknak késöbb egy szép nöröl készült videófelvételt mutattak, a nöt vonzóbbnak ítélték, nagyobb érdeklödést mutattak a vele való randevúzás iránt, és szívesebben megcsókolták volna, mint azok a férfiak, akiknek az arou­sal­szintjét nem emelték meg. Ezt az eredményt mára több vizsgálat is sikeresen megismételte (Allen, Kenrick, Linder és McCall, 1989; Dutton és Aron, 1974; White és Kight, 1984; White, Fishbein és Rutstein, 1981). Röviden, az általános fiziológiai arousal késöbb szexuális gerjedelemként értelmezhetö, akként élhetö át, söt azzá is válhat.

Az elméletböl az következik, hogy a gyerekek olyan kortársaik között, akikkel jól érzik magukat, nem élnek át megemelkedett arousalt. Ezért a nemükhöz igazodó gyerekek kellemes, de nem erotikus barátságokat alakítanak ki saját nemük tagjaival, míg a nonkonform gyerekek az ellenkezö nem tagjaival alkotnak közeli, de nem erotikus barátságokat. Csak az egzotikus válik erotikussá. Közvetett bizonyítékot erre az a megfigyelés szolgáltat, hogy a kommunákban (kibucokban) együtt felnevelt fiúk és lányok csak nagyon ritkán házasodnak össze, mivel szinte testvérnek tekintik magukat (Shepher, 1971).

Ugyanez a folyamat magyarázza meg azt is, hogy miért lesz minden sambia fiú túlnyomórészt heteroszexuá­lis felnöttkorában, annak ellenére, hogy egész serdülökorát homoszexuális tevékenységek gyakorlásával tölti. Noha a sambia fiúk többsége élvezi a homoszexuális tevékenységeket, az a szoros fiúbarátság, amelyben ez folyik, nem hoz létre erös homoerotikus vagy romantikus érzelmeket. Eközben azonban a fiúknak azt tanítják, hogy a nök egyszerre alsóbbrendüek és veszélyesek, ami viszont emeli a nök erotikus vonzerejét. Még általánosabban, az elmélet azt állítja, hogy a heteroszexualitás azért lesz a túlsúlyban lévö szexuális irányultság, mert szinte minden társadalom olyan nemre alapozó munkamegosztást állít fel, amely a férfiakat és a nöket szétválasztja, egymástól különbözövé, egymásnak egzotikussá és ezért erotikussá is teszi öket.

Más szerzök is feltételezik, hogy noha a hasonlóság és az ismerösség elösegíti a barátságot és az összeillést, a különbözöség, az ismeretlenség és az egzotikum érzése az, amely a szexuális arousalt és/vagy a romantikus érzelmeket felkelti (lásd például Bell, 1982; Tripp, 1987). Etológusok is feljegyezték, hogy egyes állatfajoknál a különbözöség hatással van a párválasztásra. A Vitatott kérdések között tárgyaljuk (Imprinting: a tanulás és az ösztönök kölcsönhatása), hogy egyes fajok olyan egyedeket részesítenek elönyben a párválasztásnál, amelyek emlékeztetnek ugyan a szexuális érettség elött bevésett szexuális im­prin­t­ingre, de nem azonosak azzal. A legkívánatosabb partner az attól egy kicsit különbözö egyed. Az etológusok feltételezik, hogy ez a preferencia a beltenyészet megakadályozására hivatott, minthogy az imprinting célpontjával azonosnak látszó fajtárs valószínüleg egyben közeli rokon is.

HETEROSZEXUALITÁS. Láttuk, hogy Bem elmélete szimmetrikus magyarázatot ad a melegek és a leszbikusok erotikus vonzalmáról, vagyis tükrözi a nemi nonkonformitás szimmetriáját, amelyet a 10.2. táblázat adatai mutatnak. Az is látható, hogy egyszerre kívánja magyarázni mind a homoszexuális, mind a heteroszexuális vonzalmakat. Tulajdonképpen az a gyakori kérdés, hogy "mi okozza a homoszexualitást", tudományos szempontból rosszul van megfogalmazva, mert implicit módon azt a feltételezést rejti magában, hogy a heteroszexualitás nem igényel magyarázatot, vagy legalábbis azt, hogy annak okai maguktól értetödöek. Azok, akik elgondolkoznak ezen a kérdésen, valószínüleg arra a következtetésre jutnak, hogy mivel csak a heteroszexuális viselkedés eredményez szaporodást, ez kell legyen az evolúció "természetes" eredménye, és ezért csak az ettöl való eltérés (azaz a homoszexua­litás) követel tudományos magyarázatot. Ezzel Freud maga sem értett egyet: "[A heteroszexualitás] ugyancsak tisztázást igénylö probléma, nem pedig magától értetödö tény, amely egy végsö soron kémiai jellegü vonzalomra alapul." (1905/1962, 11-12. o.) Freuddal ebben a kérdésben egyetértünk, ezért lett ennek az alfejezetnek a címe "szexuális irányultság", nem pedig "homoszexualitás".

Az általánosabb állítás itt az, hogy csak azért, mert egy viselkedés a szaporodás szempontjából elönyös, még nem biztos, hogy az evolúciónak azt elöre be kellene "drótoznia" a fajokba. Vegyük megint azokat a kacsákat, amelyekröl az imprintinggel kapcsolatban szóltunk. A kacsák szaporodása szempontjából nyilvánvalóan az lenne az elönyös, ha más kacsákkal párosodnának. Mégis, ha egy másik faj nösténye neveli fel öket, inkább olyan társat választanak, aki a nevelöanyára hasonlít, mintsem egy másik kacsát. A "nevelöanya" akár még ember is lehet, ha történetesen az volt az elsö mozgó tárgy, amelyet kikelés után megláttak. Mindaddig, amíg a környezet elegendö gyakorisággal támogatja a sikeres szaporodási viselkedés megjelenését, annak nem kell szükségképpen a génekbe kódolódnia. És ugyanúgy, ahogy a kiskacsák az esetek túlnyomó többségében anyakacsákkal kerülnek szembe születésükkor, az emberi társadalmak is gondoskodnak arról, hogy a férfiak és a nök elég gyakran eléggé különbözönek lássák egymást ahhoz, hogy a faj ki ne haljon. Van, aki még azt is felveti, hogy a leszbikus nagynénik és a meleg nagybácsik az unokaöccsök és unokahúgok gondozásával a faj fennmaradását segítik elö (Wilson, 1978).

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Sok emberi motiváció szabályozásában a pszichológiai és biológiai tényezök olyan szorosan egybefonódnak, hogy szinte egyetlen eseményfolyammá olvadnak össze. Az oksági hatások mindkét irányban jelen vannak a bio­lógiai és pszichológiai jelenségek között. Láttuk elöször is, hogy biológiai okok vezérelhetnek pszichológiai motivációkat. Egyetlen kicsiny agyi rendszer aktivációja sok különbözö ösztönzö jutalmazóértékét közvetítheti. Sok olyan pszichológiai állapotot, mint például a fázást vagy az éhséget, homeosztatikus jelzések közvetlenül beindíthatnak. A nemi hormonok (a méhen belül és a késöbbi életben egyaránt) befolyásolhatják a nemi vágy erösségét és irányát. A biológiai tényezök közé tartoznak azok az evolúciós mozzanatok is, amelyek a fajunk fejlödésére ható szelekciós nyomásokon keresztül befolyásolták motivációs rendszerünket. Például az édes ételek kedvelése, a tanult táplálékpreferencia és táplálékundor elsajátításának automatikussága, valamint a társas imprinting müködése közbeni tanulást vezérlö szabályok merevsége mind olyan motivációs rendszerek, amelyek müködését a sajátos evolúciós nyomásokkal való megküzdés igénye formálta ki.

Másrészt a pszichológiai folyamatok és tapasztalatok is szabályozzák a motivációt, és az élettani válaszok vezérlésére is visszacsatolódhatnak. Egyes kábítószerek rendszeres szedése például véglegesen módosíthat bizonyos agyi rendszereket. Még gyakrabb, hogy az általunk kívánt ételek és italok tanulás révén válnak a vágy tárgyaivá, és még a teli gyomor által kiváltott telítettségérzés foka is az elözetes tapasztalatoktól függ. Társas kötödéseinket nagyban meghatározzák az egyes egyénekkel folytatott korábbi társas interakcióink következményei. Sok motivációs folyamat esetén a biológia és a pszichológia nem is tekinthetök elkülönülö területeknek, hanem sokkal inkább a szabályozás két oldalának, amelyek a motivációs folyamatok vezérlésében egymással folyamatos kölcsönhatásban vannak.

Összefoglalás

 A motivációs állapotok irányítják és aktiválják viselkedésünket. Tudatosan megválaszthatjuk, hogy motívumaink alapján cselekszünk-e, de a motivációs állapotokat közvetlenül szabályozó folyamatok a tudatos választás elött müködnek, és két tényezöböl erednek: belsö késztetéseinkböl és külsö ösztönzökböl.

 Az ösztönzö tényezök a külvilág olyan céltárgyai, mint az élelem, a víz, a szexuális partner és a drogok. Az ösztönzök a motivált viselkedés célpontjai, és általában jutalomértéküek, ha sikerül azokat megszerezni. Noha egyes ösztönzök maguktól is erös motivációt képesek létrehozni (például az édes étel az éhes ember számára), a legtöbb ösztönzöt tanulás útján sajátítjuk el.

 Sok természetes jutalom képes az agy mezo­lim­bikus dopaminrendszerét aktiválni. Ezeknek a sejteknek az aktivitása jelentheti mindenfajta jutalom idegrendszeri alapját. Elektromos ingerlés vagy drogok általi mesterséges aktivációjuk mind a természetes, mind a mesterséges ösztönzök iránti motivációt megemeli. A rendszeres kábítószer-használat, amely ezt a rendszert aktiválja, úgy módosíthatja a rendszert, hogy az hozzájárulhat a kábítószerfüggéssel járó kényszeres sóvárgáshoz.

 A késztetések a homeosztázist, azaz a belsö állapot állandóságának fenntartását támogatják. Egy homeo­sztatikus rendszer több elemböl épül fel: az ideális belsö állapotot jelzö célértékböl, azaz a stabilizációs pontból, a tényleges belsö állapotot mérö érzékleti jelböl, a célérték és az érzekleti jel összehasonlításából és abból a válaszból, amely a belsö állapot tényleges értékét a célértékhez közelebb hozza.

 Hömérséklet-szabályozásunk a homeosztázis egyik példája. A szabályozott változó a vér hömérséklete, amelynek mérését a test különbözö területein, köztük a hipotalamuszban található érzékelök végzik. Az ideális érték és az összehasonlító is a hipotalamuszban helyezkedik el. A kiigazítás vagy automatikus élettani válasz (például reszketés), vagy akaratlagos viselkedés (felöltözés) lehet.

 A szomjúság egy másik homeosztatikus motívum. A szomjúságnak két szabályozott változója van, az intracelluláris folyadék és az extracelluláris folyadék mennyisége. Az intracelluláris folyadék hiányát az ozmózisérzékelök, a hipotalamusz vízhiányra érzékeny sejtjei észlelik. Az extracelluláris folyadék hiányát vérnyomás-érzéklök, a számos szervben az erekben található, nyomás csökkenésére érzékeny idegsejtek észlelik. Az intra­cel­luláris és extracelluláris jelzések párhuzamosan müködve vezetnek a szomjúság érzéséhez.

 Az éhség lehetövé teszi, hogy táplálékunkat megválogathassuk. Az emberek ízpreferenciákkal (például az édes ízekre) és ízundorokkal (például a keserüre) születnek. Emellett számos további íz preferenciáját és undorát tanulás útján sajátítjuk el. A homeosztatikus éhségjelzések, amelyek akkor jelentkeznek, amikor szervezetünkben alacsony az energiát átadó "üzemanyagok" (például a glükóz) mennyisége, részben úgy keltenek ét­vágyat, hogy az ételösztönzöket vonzóbbaknak és kellemesebb ízüeknek észleljük.

 Az éhséget elsösorban a homeosztatikus hiány- és telítettségjelzések szabályozzák. Az agy, és különösen az agytörzs és a hipotalamusz, egyes sejtjei éhséget keltenek, ha kevés glükózhoz férnek hozzá. További, elsösorban a májban található tápanyag-érzékelök az energiatartalék emelkedö szintjét észlelve keltenek telítettségérzést. Egy másik telítettségjelzés a kolecisztokinin hormon kiválasztódása a belekben, amely az éhség, valamint az evés megakadályozása irányában hat.

 Az éhségérzésben az agy két területe játszik dön­tö szerepet: a laterális hipotalamusz és a ventro­me­diá­lis hipotalamusz. A laterális hipotalamusz roncsolása koplalást, a ventromediális hipotalamusz roncsolása pedig túlzott evést eredményez. Noha valaha úgy képzelték, hogy ez a két terület az éhség, illetve a telítettség központja, az éhséget semmilyen roncsolás sem szünteti meg teljesen. E hatásoknak egy másik értelmezése az, hogy a laterális és ventromediális hipotalamusz ellenkezö irányba térítik el a testsúly homeosztatikus stabilizációs pontját. A laterális hipotalamusz sérülése lejjebb viheti a stabilizációs pontot, míg a ventromediális hipo­talamusz sérülése emelheti azt. Az étvágyat módosító fogyókúrás gyógyszerek részben valószínüleg úgy fejtik ki hatásukat, hogy a hipotalamusz ezen területeinek az idegsejtjeit befolyásolják.

 Az emberek akkor híznak meg, ha a) genetikai­lag hajlamosak az elhízásra, vagy b) túl sokat esznek (pszichológiai okokból). A gének hatásaikat a zsírsejteken, az anyagcsere sebességén és a stabilizációs ponton keresztül fejtik ki. A kövér emberek azért fogyasztanak túl sok kalóriát, mert a diéta megszakításakor hajlamosak "agyonzabálni" magukat, többet esznek, amikor feszültek, és a normális testsúlyú személyeknél jóval érzékenyebbek az éhség külsö jelzéseire. A kövérség kezelésében az erös fogyókúra nem tünik hatékonynak, mert az éhezés késöbb túlzott evést és alacsonyabb anyagcsere-sebességet eredményez. Legjobbnak látszik az új és állandó étkezési szokások kialakítása és a sok testmozgás.

 Az anorexia nervosa nevü betegséget szélsöséges, önszándékú fogyás jellemzi. Az anorexia hússzor olyan gyakori a nök, mint a férfiak között. A fogyás talán a torz testkép következménye, mivel az anorexiás tévesen úgy véli, túl kövér. Az anorexia lehetséges okai között személyiségtényezök (például küzdelem az autonómiáért), társadalmi tényezök (a nök soványságának túlhangsúlyozása) és biológiai problémák (például hipo­talamikus zavar) lehetnek. A bulimiát zabálások ismételten visszatérö epizódjai jellemzik, amiket az étel eltávolításának kísérletei követnek hányás vagy hashajtók segítségével. A lehetséges okok között ismét személyiségtényezök (például depresszió), társadalmi nyomások (a soványság követelménye) és biológiai faktorok (például szerotoninhiány) szerepelnek.

 A méhen belüli hormonoknak jelentös szerepük van a szexuális fejlödésben. Ha a magzat ivarmirigyei elegendö androgén hormont termelnek, az embrió nemi szervei és agya a hímekre jellemzö módon fejlödik. Ha az androgének szintje alacsony, vagy nincsenek jelen, a nemi szervek és az agy a nöstény fejlödési utat követi. Az állatoknál a méhen belüli hormonok igen jelentös szerepet játszanak a késöbbi, felnöttkori szexuális viselkedés meghatározásában. Embereknél a méhen belüli hormonok kevésbé tünnek fontosnak, noha még így is játszhatnak némi szerepet a szexuális viselkedés kialakításában. Azokban az esetekben, amikor az embrió hormonális környezete az egyik nemre jellemzö, de a társas szerepek és a születés utáni nem a másik nemet határozzák meg (hormonális zavar, terhesség alatt szedett drogok vagy a születés utáni baleset következtében), a személy fejlödése legszorosabban a születés utáni társas nemnek látszik leginkább megfelelni.

 A nöi nemi hormonok (ösztrogén és pro­gesz­teron) és a férfi nemi hormonok (androgének) a felelösek a pubertáskori testi változásokért, a humán szexualitásban azonban meglehetösen csekély a szerepük. Az alacsonyabb rendü fajok szexualitásában viszont alapvetö a hormonális szabályozás. A szülökkel és a társakkal való korai szociális tapasztalatoknak igen jelentös hatásuk van a felnöttkori szexualitásra. Az izolációban felnövekedett majmoknak felnöttkorukban szexuális problémáik lesznek. Embereknél még a kulturális normák és az attitüdök is befolyásolják a felnöttek szexualitását. Bár a nyugati társadalmak egyre inkább elnézöbbé váltak a házasság elötti szexuális kapcsolatokkal szemben az elmúlt harminc évben, a nök és a férfiak még mindig különbözöképpen ítélik ezt meg.

Habár világos, hogy a legtöbb ember számára szexuális irányultsága adott, nem pedig szabadon választott, ennek okai még nem világosak. A legújabb kutatások azt az állítást támogatják, miszerint azt, hogy az egyén heteroszexuális vagy homoszexuális lesz-e, részben biológiai, genetikai, hormonális vagy idegi tényezök határozzák meg, az adatok azonban nem egyértelmüek. Azt sem tudjuk ma még, hogy a biológiai tényezök a szexuális irányultságot közvetlenül befolyásolják-e, avagy inkább olyan személyiségvonásokhoz járulnak hozzá, amelyek közvetetten befolyásolják a szexuális irányultság fejlödését.

További olvasmányok

Ádám, 1976

Buda, 1980

Damasio, 1996

Grastyán, 1985

Lorenz, 1977, 1998

Marler, 1975

Tinbergen, 1976

10.1. TÁBLÁZAT

Súlyleadás különbözö kezelések hatására. A súlyleadás mértéke (kilogramm) a hat hónapos kezelés végére és egy év elteltével. A két kontrollcsoport nem volt elérhetö egy év elmúltával

SÚLYLEADÁS SÚLYLEADÁS

Kezelt csoportok

  Csak viselkedésmódosítás 10,9 9,0

  Csak gyógyszeres kezelés     14,5 6,3

  Kombinált kezelés                15,3 4,6

Kontrollcsoportok

  Várakozási listáról                +1,3 -

  Orvosi rendelöt látogatók        13,2 -

10.2. TÁBLÁZAT

Nemi nonkonformitás gyerekkorban. Egy nagy terjedelmü vizsgálatban azt találták, hogy a homoszexuális férfiak és nök a heteroszexuálisoknál gyakrabban számoltak be gyermekkori nemi nonkon­formitásról (Bell, Weinberg és Hammer­smith, 1981b nyomán)

HOMO- HOMO- HETERO- HETERO-

SZEXUÁLIS SZEXUÁLIS SZEXUÁLIS SZEXUÁLIS

Fiús játékokat szerette (%)                                37 81 90 61

Lányos játékokat szerette (%)                           48 37 11 85

Neméhez igazodóan viselkedett:

  maszkulin fiú, illetve feminin lány volt (%)          44 20 92 76

Gyerekkori barátainak legalább a fele

  ellenkezö nemü volt (%) 42 60 13 40

Vitatott kérdések

Imprinting: a tanulás és az ösztönök kölcsönhatása

Úgy tünik, egyes motívumaink ösztönösen ösztönzö céltárgyaikra irányulnak. Az ösztön fogalmának (amit egyszerüen úgy határozhatunk meg, mint az állat hajlamát arra, hogy egy bizonyos módon viselkedjék) hosszú és ellentmondásos története van a pszichológiában. A XIX. századi és XX. század eleji pszichológusok ösztönök hosszú listáival (az egyik kiemelkedö elméletalkotó listáján 18 ösztön szerepelt) kísérelték meg az emberi viselkedés magyarázatát (McDou­gall, 1908). Az 1920-as évektöl kezdve a fogalom rossz hírnevet szerzett az amerikai pszichológiában. Ennek oka részben az volt, hogy általában a magyarázat körkörös érvelést tartalmazott (a madarak fészeképítö tevékenységét például erre hajlamosító ösztöneikkel magyarázhatjuk, de ennek az ösztönnek a létezésére az egyetlen bizonyíték az, hogy a madarak fészkeket építenek), részben az, hogy mindenfajta viselkedés megkövetelte a hozzá tartozó ösztönt, ami az ösztönök rohamos elburjánzásához vezetett (van-e olyan ösztön, amely pszichológia tanulására késztet?), és részben pedig azért, mert a behavioriz­mus megjelenésével a pszichológusok egyre inkább a tanulásban keresték a viselkedés magyarázatát. Az ösztönös viselkedés tanulmányozása azonban fennmaradt az európai zoológusok egy része, az etológusok körében (az etológia a biológia állatok viselkedésével foglalkozó ága), és az 1950-es évektöl kezdve az etológiai fogalmak kezdtek a pszichológiába is beépülni. Etológiai értelemben egy viselkedést akkor nevezünk ösztönösnek, ha a) fajspecifikus, azaz a faj minden egyede mutatja mindenféle tanulás nélkül, attól függetlenül, hogy milyen környezetben nött fel; b) rögzített viselkedésminta, azaz sztereotipikus és elörejelezhetö szerkezetü; és c) veleszületett, azaz egy bizonyos természetes inger elsö alkalommal és azonnal beindítja, amint a viselkedést fizikailag végrehajtani képes egyed az ingerrel szembekerül. Amikor a gyerek elöször mászni vagy járni kezd, amikor a kismókus elöször nyit fel egy mogyorót, vagy amikor az újszülött csecsemö elöször mosolyog vagy sír - ezek az ösztönös viselkedésminták példái. Még bizonyos típusú szetereotipizált tanulási minták is ösztönösek lehetnek ebben az értelemben.

Az etológiai megközelítés egyik legsikeresebb alkalmazása az imprinting kutatása. Az imprinting az a korai és nagyon gyors tanulás, ami lehetövé teszi, hogy az újonnan kikelt állat az anyjához kötödjön. Élete elsö néhány órájában sok faj újszülöttje arra van "beprogramozva", hogy érzelmi kötödést alakítson ki a legközelebbi szociális egyeddel. Normális esetben ez az anyjuk, de ha az újszülött kiskacsa csak egy emberrel vagy akár csak egy mozgó élettelen tárggyal (például egy fakacsával) találkozik az anyja helyett, az emberhez vagy a tárgyhoz fog kötödni. Azon a "kritikus perióduson" belül, amelyben az imprinting létrejöhet, már tíz perc is elegendö lehet, hogy olyan érzelmi kötödést alapozzon meg, amely az állat felnötté válásáig fennmarad. A kiskacsa a fakacsát követi, ha az volt az a tárgy, amit elöször meglátott; még ártalmas körülmények között is a közelében igyekszik maradni, és egy élö kacsával szemben is elönyben részesíti (Hess, 1972).

Az imprintingnek más következményei is vannak. Az anya és az utód közötti kötelék kifejlödése az anyai imprinting. Egy másik következmény a szexuális imprinting, amely ugyanakkor alakul ki, mint az anyai imprinting, de a viselkedésben csak akkor fejezödik ki, amikor az állat késöbbi életében párt választ. A szexuális imprinting révén az újszülött megtanulja szüleitöl, hogy néz ki egy "megfelelö felnött", és aztán felnöttként hasonló kinézetü társat választ magának. Például a természetes anyja által felnevelt hím kiskacsa az anyjához hasonló társat fog választani, de ha másik kacsafajba tartozó nevelöanya neveli fel, hozzá, és nem biológiai anyjához hasonló társat fog választani. A legjobban azokat az egyedeket fogja preferálni, amelyek a szexuális imprinting tárgyára emlékeztetnek, de azzal nem azonosak. A legkívánatosabbnak az im­printing tárgyától kicsit eltérö partner tünik (Bateson, 1978). Az etológusok ezt a jelenséget egy olyan pszichológiai mechanizmusnak tulajdonítják, amely azért fejlödött ki, hogy a megfelelö fajtárs kiválasztását segítse, és ugyanakkor megakadályozza a beltenyészetet. Az imprinting tárgyával azonosnak látszó társ valószínüleg közeli rokon; egy attól csak kicsit különbözö jobb választás lehet. Egyes pszichológusok szerint ugyanez a mechanizmus kapcsolódhat ahhoz a jelenséghez is, hogy miért olyan ritka embereknél az azonos családon belüli romantikus kötödés.

Van-e az embereknél imprinting? Az imprinting azoknál a fajoknál a legerösebb, amelyek úgy születnek, hogy azonnal képesek járni, és amelyek gyorsan fejlödnek. Ezzel szemben az embercsecsemö gyámoltalan lény, és lassan érik. Noha az imprinting jelenségeinek egyes nyomai fennmaradtak embereknél, ezek kétségtelenül alulmaradnak a kultúra hatásaival szemben.