online kép - Fájl  tubefájl feltöltés file feltöltés - adja hozzá a fájlokat onlinefedezze fel a legújabb online dokumentumokKapcsolat
  
 

Letöltheto dokumentumok, programok, törvények, tervezetek, javaslatok, egyéb hasznos információk, receptek - Fájl kiterjesztések - fajltube.com

 

Online dokumentumok - kep
  

AGY ÉS GONDOLKODÁS



Fájl küldése e-mail




egyéb tételek

 
 
 

AGY ÉS GONDOLKODÁS


Folytassuk ma is az eddig már tárgyaltakat, mert e témákat csak akkor lehet igazán jól megértenünk, ha egyre beljebb és beljebb hatolunk azokba.

A korábbiakban láttuk, hogy az ember olyan lény, aki a Föld talajából szerzi a táplálékát, ezáltal tartja fenn magát, a Földet körülvevö levegötömeg pedig a légzéséröl gondoskodik, ami nélkül azonnal elpusztulna. De a légzés teszi képessé arra is, hogy érzö és érzékelö lény lehessen. Végül, a világegyetemböl kapja azokat az eröket, amelyek által gondolkodó lény válik belöle, és tulajdonképpen csak ez utóbbi következtében mondható igazán embernek.

Az embernek tehát táplálkoznia kell, hogy testi lény lehessen, lélegeznie kell, hogy érzö lény lehessen, és a világegyetemböl eröket kell magába fogadnia, hogy gondolkodó lény lehessen. Önmagától éppoly kevéssé válhatna gondolkodó lénnyé, mint ahogyan önmagától beszélni sem tanulhatna meg. Az ember a gondolkodásában éppen úgy rászorul egy rajta kívüli világra, mint ahogyan a táplálkozásában is rászorul erre!



Most közelebbröl fogjuk szemügyre venni az eddig elhangzottakat. Kezdjük elöször is annak a folyamatnak a tisztázásával, ami a tápanyaggal történik, miután belénk jutott. Az elfogyasztott ételek bizonyos értelemben egy általunk már halottá tett állapotban vannak a bélrendszerünkben, amelyeket azonban ismét életre keltenek a nyirokmirigyek, ezt követöen pedig a nyirokrendszeren át a vérbe kerülnek. A légzés a vért mindig felfrissíti. A vér és benne a levegö a gerincvelön keresztül feljut az agyba és ott együttmüködik az agy tevékenységével.

Vessünk most egy pillantást a kisgyerekre, aki más módon táplálkozik, mint a felnött ember. Ez az ember egész megismerése szempontjából nagyon sok mindenre fényt deríthet. Mint azt önök is tudják, a gyereknek a legelsö idökben sok tejet kell innia. A csecsemö elöször kizárólag tejjel táplálkozik. Hogy ez miért van így, megérthetjük abból, ha megnézzük a tej alkotóelemeit.

Talán kevésbé köztudott, hogy a tej 87 százaléka víz. Ha a gyerekkel együtt mi is tejet fogyasztunk, akkor abban tulajdonképpen 87 százaléknyi vizet iszunk, és csak a többi 13 százalék valami más: 4 és fél százalék fehérje, 4 százalék zsír és még néhány további anyag, például só. A kisgyerek tehát a tejjel mindenekelött vizet vesz fel magába.

Már említettem önöknek, hogy az ember alapvetöen folyadékból áll. A csecsemönek állandóan növelnie kell magában e folyadék mennyiségét. Növekednie kell, amihez nagyon sok vízre van szüksége, amit a tejjel vesz magához.

Erre most megkérdezhetnék: ez tehát ugyanaz lenne, mint ha a gyereknek adnánk 13 százaléknyi táplálékot és a fennmaradó részben vízzel itatnánk? Nem egészen. Az emberi test nem így müködik. Azok az anyagok, amelyeket a tejjel 13 százalékban megkapunk – tehát a fehérje, a zsír és az ásványi anyagok –, nem a szokásos formájukban találhatók a tejben, hanem feloldott formában, vízben oldva. Úgy áll tehát a dolog, hogy amikor a gyerek tejet iszik, akkor a számára szükséges anyagok feloldott állapotban kerülnek a szervezetébe. Ez pedig valami egészen más, mint ha a testnek magának kellene elvégeznie a feloldás munkáját.

Ha önök emlékeznek még arra, amit mindeddig a táplálkozásról mondtam, akkor most közbeszólhatnának: de hiszen a szájba kerülö táplálékot nekünk, felnötteknek is fel kell oldanunk! A természet rendje az, hogy szilárd tápanyag kerül a szánkba, amit azután mi feloldunk a saját emészt 959j99j 37;nedveinkkel. A többi testrészünk, a gyomor, a belek és így tovább, általában csak az oldott állapotú anyagokat tudják felhasználni. A gyereknek tehát csak meg kell szereznie azt a képességet, hogy fel tudja oldani az anyagokat. Ezt kell csak elérnie. Csakhogy születése pillanatában erröl ö maga még nem tud gondoskodni! Ezért elöre fel kell oldani neki az anyagokat. Ezt a leginkább onnan tudhatjuk, hogy ha a gyerek egyoldalúan csak valamilyen mesterséges táplálékot kap, amely nincs feloldva, attól nem fejlödik rendesen.

De most önök a következöt is felvethetnék. Ha abban a helyzetben lennénk, hogy mesterséges tejet állíthatnánk elö, olyat, amiben a 13 százaléknyi feloldott állapotú fehérjét, zsírt stb. összeelegyítenénk a vízzel, hogy ez külsöleg teljesen hasonlítana a tejhez, akkor ez vajon ugyanolyan tej lenne-e, vagyis éppen annyit érne-e, mint az a tej, amit a csecsemö az anyától kap? A helyzet az, hogy nem érne annyit! A kisgyerek elsatnyulna, ha ilyen mesterséges tejet kapna. Ez a tej csak arra lenne jó, hogy az emberiséget tönkretegye. Mivel pedig a szükségletek határozzák meg, hogy mit termeljünk, az ilyenfajta tej elöállításáról végül le kellene mondanunk.

Mi tudja úgy feloldani az anyagokat, ahogyan arra egy gyereknek szüksége van? Csakis az emberi test maga! Némileg képesek erre az állatok is, de egyáltalán nem mindegyik. A születés utáni legelsö idökben azonban, amikor a csecsemö még arra van utalva, hogy ezeket a tápanyagokat a helyes módon feloldva kapja meg valahonnan – mert ekkor ö maga még nem képes a fehérjék és zsírok feloldására –, csakis az lehet a gyerek legmegfelelöbb táplálkozása, ha emberi tejet iszik.

Az állati tejek közül a szamártej hasonlít a leginkább az embertejhez. Ezért ha nincs lehetöség a gyermek szoptatására, a leghelyesebb szamártejet adni neki. Ez ugyan elég komikusan hangzik, de tény, hogy összetételét tekintve a szamártej áll a legközelebb az emberi tejhez. Úgyhogy, ha ez utóbbi nem áll rendelkezésünkre, a szoptatást szükség esetén azáltal is pótolhatjuk, hogy építünk egy szamáristállót és tartunk benne egy szamárkancát, ily módon biztosítva az újszülött gyermeknek a tejet. Ez persze csak egy ötlet, de példa arra is, hogy a természetben hogyan függnek össze a dolgok.

Hasonlítsuk most össze a tejet például a tyúktojással mint élelmiszerrel! Ennek körülbelül 14 százaléka tartalmaz fehérjét, tehát jóval többet – mintegy a négyszeresét –, mint amennyit a tej. Ha efféle táplálékot kezdünk a gyereknek adni, amiben már ennyi fehérje van, akkor ehhez a gyereknek már rendelkeznie kell a feloldás képességével, neki magának kell feloldania egy ilyen tápanyagot.

Ebböl is látjuk, mennyire fontos, hogy a kisgyerek folyékony táplálékhoz jusson. De milyen folyékony táplálékhoz? Olyanhoz, amiben élet van és ami lehetöleg még él, hiszen a tejet a csecsemö közvetlenül az anyai mellböl kapja.

Tudnunk kell, hogy amikor a gyerek tejet iszik és ez a tej a szájon és a nyelöcsövön át lejut a gyomorba, ott lebomlik – a táplálékot a gyomor mintegy „megöli” –, hogy azután a belekben ismét életre keljen. A gyerek táplálkozásánál közvetlenül látjuk, hogy az életet elöbb meg kell magunkban semmisíteni, de újra fel is kell támasztani! Mivel az anyai tej maga élettel teli, ezért a gyereknek tejiváskor kevesebb eröre van szüksége a tápanyag újra életre keltéséhez, mint ha valami mást fogyasztana. Ebböl is kiderül, hogy a gyerek mennyire rá van utalva arra, ami élö.

De még valami mást is észrevehetünk ezzel kapcsolatban. Ha most valóban helyesen gondolkodunk, mire jöhetünk rá? Ha azt mondjuk: a gyereknek élö táplálékot kell felvennie, amit majd ö maga megöl és újra életre kelt, és ehhez hozzátesszük, hogy az ember nagyobbrészt folyadékból áll, akkor vajon mondhatjuk-e azt, hogy az ember ugyanolyan vízböl épül fel, mint amit kint a természetben, az élettelen természetben találunk? Ha igen, akkor az a víz, ami az élettelen természetben van, már a gyereknek is éppen olyan jó lenne, mint nekünk, felnötteknek, akik viszont a gyerekhez képest már több életeröt gyüjtöttünk össze magunkban. De erre azt kell felelnünk, hogy a gyerek számára nem lenne kielégítö az ilyen víz.

Kitünik ebböl, hogy az a 90 százaléknyi víz, amit magunkban hordozunk, nem közönséges, „élettelen” víz, hanem nagyon is „élö”. Az emberben élettel teli víz van, ami csak részben olyan, mint amit kint az „élettelen” természetben találunk, hiszen a bennünk levö víz élettel áthatott, azzal az erövel, ami a világban életet fakaszt. Ez az élet az élettelen vízben éppoly kevéssé van jelen, mint ahogyan az emberi gondolkodás sem lehet jelen egy merev hullában. Ha tehát önök így szólnak: víz van a patakban és víz van az emberi testben, e kétféle víz különbségét úgy tudnák érzékeltetni, ha éppúgy azt mondanák: itt van egy holttest és itt van egy eleven ember. A patakban levö víz egy holttest ahhoz a vízhez képest, ami az emberi testben található.

Helyes gondolkodással tehát annak a megállapításához kell eljutnunk, hogy az emberben nemcsak valami halott van, az ember nem csupán fizikai lény, hanem életet hordoz magában, vagyis a fizikai testén kívül életteste is van! Ennek a hatását az emberben azáltal érthetjük meg, ha megfigyeljük az embert a természettel való összefüggésében. Itt azonban úgy kell eljárnunk, hogy elöször kitekintünk a természetbe és azután betekintünk az emberbe. Ha kinézünk a természetbe, akkor mindenütt alkotóelemeket találunk, olyan részeket, amelyekböl maga az ember is áll. Csakhogy az ember ezeket a természetböl való részeket mindig a maga módján átdolgozza, a saját lényéhez igazítja.

Mindezek megértéséhez vizsgáljuk meg a legkisebb állatkákat! Miközben beszélni fogok erröl, önök bizonyára emlékeznek majd arra, hogy az emberen belül már említettem efféle kicsiny, aprócska élölényeket, amelyekhez hasonlókat most kint a természetben veszünk szemügyre. A vízben, a tengervízben egészen parányi állati lényeket találunk. Ezek tulajdonképpen csak kis nyálkacsomócskák, amelyek annyira kicsinyek, hogy csak erös nagyításban láthatók. Most természetesen nagyítva rajzolom ide öket. Ezek a kis nyálkacsomószerü állatkák benne úsznak a tenger vizében. Ha semmi egyéb nem lenne rajtuk kívül a tengerben, csak ezek a nyálkacsomók és körülöttük a víz, akkor nyugalomban maradnának.




ÁBRA 31. oldal


De ha valamilyen kis anyagszemcse az állatka közelébe kerül – például elúszik mellette –, akkor az állatka megmozdul, és annyira kiterjeszti magát, hogy az anyagszemcse belekerül a nyálkacsomójába. Nyilvánvalóan a nyálkája azáltal terebélyesedik ki, hogy az állatka megnyújtja magát. Ily módon mozog, változtatja a helyét ez a nyálkacsomócska. Azzal tehát, hogy ez a kis élölény, ez a kis életnyálka a saját testével egy anyagdarabkát körülfog, egyúttal mozgást is végez. De ezt az anyagdarabkát végül fel is oldja magában. Ez teljesen feloldódik benne. Tekinthetjük ezt úgy, hogy az állatka az anyagszemcséket mintegy megeszi.


ÁBRA 31. oldal


Egy ilyen állatka persze egyszerre több szemcsét is bekebelezhet. Ilyenkor kinyújtja a csápjait mindegyik felé, végül arra vonja magát, amerre a leginkább kiterjesztette a testét, ahol tehát a legnagyobb anyagszemcse volt, és elhúzza ebbe az irányba a többi körülkerített szemcsét is. Vagyis ez az állatka oly módon mozog, hogy táplálkozik is közben.

A kis nyálkacsomócskákról, amelyek a tengerben úszkálnak és egyúttal táplálkoznak, minden bizonnyal eszükbe jutott az, amit az emberben levö úgynevezett fehérvérsejtekröl mondtam. Ezek az emberen belül ugyanígy viselkednek. Az emberi vérben ugyanilyen kis lények úszkálnak és ugyanezen a módon táplálkoznak és mozognak. Képet alkothatunk tehát magunknak arról, hogy mi történik az emberi vérben, ha azt figyeljük meg, ami kint a tengerben történik ezekkel a kis állatkákkal. Mert hasonlót látnánk magunkban is.

Most pedig, miután megállapítottuk, hogy a vérünkben bizonyos fokig ugyanolyan élölények úszkálnak, mint amilyenek kint a természetben is megtalálhatók, amelyek tehát mindenhol benne élnek az emberi testben, a vérerekben, tegyük fel azt a kérdést, hogy mi jellemzi az idegrendszerünket, különösen az agyunkat. Az agyunk is nagyon kis részekböl – sejtekböl – tevödik össze. Ha lerajzolom ezeket, ilyen csomósnak, sürünek, nyálkaszerünek kell ábrázolnom öket.


ÁBRA 32. oldal


Ez tehát itt egy sejt az agyban. Ebböl a nyálkaszerüségböl kiindulnak efféle sugarak vagy karocskák, amelyek ugyanabból az anyagból vannak, mint maga a nyálka, és érintkeznek a többi sejttel. Itt látunk egy szomszédos sejtet. Ez is kinyújtja a karocskáit, amelyekkel hozzáér a mellette levö sejtekhez. Ezek ugyancsak határosak további sejtekkel. Az ilyen kapcsolódás nagyon hosszan folytatódhat. Némelyik szinte a fél agyon végighalad. Ha az agyunkat mikroszkóppal megnézzük, teljesen olyannak tünik, mint amely ilyen pontocskákból tevödik össze és amiben ez a nyálkatömeg erösen felhalmozódott. Az agy minden részéböl sürü ágrendszer indul ki, de az ágak folyvást egymásba nyúlnak. Ha önök elképzelnének egy sürü erdöt sürü fakoronákkal, amelyeknek kiterjedt, kölcsönösen egymásba kapaszkodó ágaik vannak, akkor képet kaphatnak arról, hogy hogyan is néz ki az agy mikroszkóp alatt, erös nagyításban.

Szó volt az imént a fehérvérsejtekröl, amelyek a vérben élnek. Mármost az agyban csupa hasonló sejt gyült össze, mint amilyeneket a vérben is találunk. Ha ugyanis egy emberböl – anélkül hogy ezzel megölném öt – minden fehérvérsejtjét kivehetném, majd kiemelném az agyát és a helyére ezeket a fehérvérsejteket szépen a koponyájába beletölteném, akkor annak az embernek a fehérvérsejtjeiböl egy agyat csinálhatnék!

A különös azonban az, hogy mielött a fehérvérsejtekböl egy agyat készíthetnénk, ezeknek a fehérvérsejteknek félig meg kellene halniuk! És ez a különbség a fehérvérsejtek és az agysejtek között. A fehérvérsejtek tele vannak élettel, egyfolytában mozognak, a vérrel együtt állandóan vándorolnak az erekben. Kiindulnak valahonnan, azután nyughatatlanságukban a legnagyobb élvezettel eljutnak még a test felszínéig is. A testben tehát ezek mindenütt ide-oda rajzanak.

Az agysejtek azonban a helyükön maradnak. Nem mozognak. Csak kinyújtják ágaikat és csupán a szomszédos sejtekkel vannak közvetlen kapcsolatban. Ami tehát a testben állandó mozgásban van a fehérvérsejtek rajzása révén, az teljesen megmerevedik az agyban. Söt, ott valójában már félig elhalt állapotban van.

Képzeljük most el, hogy a tengervízben az az össze-vissza mozgó állatka egyszer túl sokat eszik. Ekkor a következö történik. Nyújtogatja a karjait, bekap ezt is, azt is, mígnem teleeszi magát. De ez már túl sok lesz neki! Egyre nagyobbá válik, és egyszer csak két részre esik szét, megosztja önmagát és egy helyett most kettö lesz belöle. A megnagyobbodás képessége a fehérvérsejtekre is jellemzö. Az egység korábbi állapota felborul és a növekedés folytán hirtelen bekövetkezik a kettéválás.

Az agysejtek azonban ilyen módon nem képesek magukat megnövelni. A bennünk levö fehérvérsejtek önmagukban egészek és önálló életet élnek. Az egymásba kapaszkodó agysejtek viszont nem nagyobbodhatnak meg! Egyetlen agysejt sohasem osztódik két agysejtté. Hogy az agy növekedjen, ahhoz a test más részeiböl kell bevándorolniuk sejteknek az agyba. Sejteknek kell ide érkezniük. Nem azért jönnek, hogy az agyban a meglevö agysejtek általuk majd nagyobbakká váljanak. Az idegen sejtek csak összegyülekeznek és betódulnak az agyba. Amikor tehát agyunk növekszik, mindig más testrészekböl kell új sejteket beszereznünk, és ezen a módon fejlödik ki a megfelelö méretü agyunk, mire felnövünk.

Az, hogy ezek az agysejtek félig halottak, már abból is kitünik, hogy képtelenek a növekedésre. Ezek az agysejtek mindig és folyamatosan a halálhoz vannak láncolva. Ha ezt valóban helyesen akarjuk megérteni, látnunk kell egy csodálatos ellentétet az emberi lényben. A vérünkben élettel teli sejteket hordozunk – a fehérvérsejtjeinket –, amelyek örökösen az életre törekszenek. Az agyunkban viszont olyan sejteket hordozunk, amelyek folytonosan meg akarnak halni, amelyek a halállal cimborálnak. Ez bizony így van: az ember az agya révén mindig a halál felé tart, az agy tulajdonképpen mindig abban a veszélyben van, hogy meghal.

Bizonyára ismert önök elött, vagy talán egyesek már át is élték azt a meglehetösen kellemetlen állapotot, amikor az ember elájul. Ha valaki elájul, az olyan, mintha meghalna, mert elveszíti a tudatát.

Mi zajlik le az emberben, ha ily módon elsötétül a tudata? Arról már nyilván hallottak, hogy a legkönnyebben az erösen sápadt emberek, például a vérszegény fiatal lányok ájulnak el. Miért? Lényegében azért, mert a vörösvérsejtekhez képest túlságosan sok a fehérvérsejtjük. E kettönek pontosan meghatározott aránya van, ami azért felel, hogy a helyes módon a tudatunknál maradhassunk. Mit jelent tehát az, hogy öntudatlanok leszünk, az ájultságban éppúgy, mint az alvásban? Azt jelenti, hogy a fehérvérsejtek tevékenysége egy kicsit megélénkül, felerösödik. Ha a fehérvérsejtek fokozottan tevékenyek bennünk, vagyis ha túl sok élet van az emberben, akkor azonmód elveszítjük a tudatunkat. Nagyon is jól van tehát az, hogy a fejünkben olyan sejtek vannak, amelyek állandóan halni akarnak! Mert ha az agysejtek is olyan mértékben élnének az agyban, mint a fehérvérsejtek a vérben, akkor valójában sohasem lehetnénk a tudatunknál, vagyis állandóan alvó lények lennénk! Egyszerüen mindig aludnánk.

Kérdezzük meg: miért alszanak folyamatosan a növények? Mindenekelött azért, mert nem hordoznak magukban olyanfajta élettel teli sejteket, amilyenek a fehérvérsejtek is, minthogy vér sincs bennük. Hiányzik a növényekböl az a belsö, önállóságra törekvö élet, ami bennünk zajlik.



Ugyanakkor, ha magát az agyat hasonlítani akarnánk valamihez kint a természetben, úgy mégis a növények szolgálhatnának erre a legjobb példaként. Az agyunk végsö soron állandóan aláássa magában a saját életét. Csakhogy éppen ezáltal teremti meg bennünk a tudat lehetöségét… Most tehát egy igencsak ellentmondásos fogalmat kaptunk az agyról. De ellentét van aközött is, hogy a növényeknek nincs tudata, az embernek pedig van. Ezt csak hosszas vizsgálódások után magyarázhatjuk meg, és most el is indulunk ezen az úton, hogy a dolgot majd tisztábban lássuk.

Minden éjjel alvás közben öntudatlanok vagyunk. Ilyenkor a testünkben történik valami, amit most meg kellene értenünk. Ha a testünkben ugyanaz játszódna le alváskor, mint ébrenlétkor, akkor éjszaka sem aludnánk. Amikor ugyanis mi alszunk, az agysejtjeink egy kicsit több életet kezdenek élni magukban, mint teszik azt az ébrenlétünk idején. Hasonlóbbakká válnak azokhoz a sejtekhez, amelyek önállóak és élettel teliek bennünk. Ha ébren vagyunk, akkor az agysejtek egészen nyugodtak. Ha azonban elalszunk, a következö történik. Agysejtjeink ugyan nem tudnak határozottan elmozdulni a helyükröl, mert már helyhez kötöttek, egymás által rögzítve vannak. Nem lehet megindulniuk, arrébb kerülniük, mert rögtön valami másba ütköznének, tudniillik egymásba. De alváskor mintegy megjelenik bennük a mozgás akarata! Az agy belsöleg nyugtalanná válik. Azáltal jutunk tehát öntudatlan állapotba, hogy az agy belül feladja addigi nyugalmát!

Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy hogyan keletkezik az emberben a tudat, a gondolkodás. Vagyis hogy mi áll a mögött, hogy a nagy világegyetemböl eröket vehetünk fel magunkba? A táplálkozással csak a Föld eröihez juthatunk, annak anyagai révén. A légzöszerveinkkel csak levegöt szívunk be, különösen oxigént. Ahhoz, hogy az éber, nappali gondolkodás fellépéséhez eröket tudjunk magunkba engedni a világegyetemböl, az szükséges, hogy itt belül az agyban eközben minden nyugalmas legyen, tehát hogy az agy tökéletesen lecsendesedjen. Amikor azonban alszunk, akkor az agy mozgolódni kezd, felélénkül. Ebben az állapotban pedig kevesebb eröhatást érzékelünk a kinti világegyetemböl, aminek következtében el is veszítjük a tudatunkat.

Gondoljuk most el a következöket. Egy adott munkát elöször két helyen kell egyszerre végezni. Az egyiken öt munkás dolgozik, a másikon kettö. Majd e munkásokat összevonják és mindegyik csoport a tennivalók egy részét csinálja tovább. De tegyük fel, hogy az egyik munkát egy kissé szüneteltetni kell az egyik oldalon, mert abból túl sokat végeztek el, a másikban viszont lemaradtak. Mit teszünk ilyenkor? Megkérjük az öt munkásból az egyiket, hogy fáradjon át a másik helyre a két munkáshoz. Ott tehát most hárman lesznek, itt pedig az öt munkás helyett csak négy marad. Vagyis ha nem akarjuk a munkások létszámát növelni, akkor átcsoportosítjuk öket az egyik helyröl a másikra. – Az embernek csak egy egészen meghatározott mennyiségü erö áll a rendelkezésére. Ezért azt meg kell osztania. Ha tehát éjjel alvás idején az agy mozgékonyabb lesz, többet dolgozik, akkor ezt csak a test más alkotóelemeinek rovására teheti meg! Az eröket ilyenkor át kell csoportosítanunk magunkban. Hogyan oldjuk ezt meg? Éppenhogy a fehérvérsejtek egy részének jóvoltából. A fehérvérsejtek egy része éjszaka kevésbé lesz tevékeny, mint egyébként nappal szokott. Most az agy tevékeny inkább. A fehérvérsejtek egy része tehát alvás közben magától lecsendesedik. És így jön létre a kiegyenlítödés.

De már mondtam önöknek: azáltal, hogy az agyunk az életböl valamit leállít magában, vagyis hogy nyugalmas lesz, azáltal kezdünk el gondolkodni. Ha tehát a testünkben bizonyos fehérvérsejtek éjszaka szintén nyugodni térnek, tevékenységükben mérséklödnek, akkor az embernek a teste azon helyén lehetne gondolkodnia, ahol a fehérvérsejtek nyugalomba kerültek! Vagyis ilyenkor az ember testének kellene gondolkodnia!

Talán az ember a testével gondolkodik éjszaka? Ez egy kényes kérdés ugyebár. Az ember ugyanis semmit sem tud erröl. Csak annyit mondhat, hogy ö effélét még sohasem tapasztalt magában. De ha valamiröl nem tudunk, az még nem bizonyíték arra, hogy az a valami nincs is, különben mindannak sem kellene léteznie, amit az ember még sohasem látott. Hogy tehát valamiröl nem tudok, attól az még létezhet. Valójában az emberi test is képes lehet a gondolkodásra az éjszaka folyamán, de az embernek erröl nincs tudomása, és ezért hiszi azt, hogy a teste olyankor nem gondolkodik.

Vizsgáljuk meg, vajon vannak-e jelei annak, hogy amiként az ember a nap folyamán a fejével gondolkodik, úgy éjszaka a májával, a gyomrával és egyéb szerveivel kezd el gondolkodni, söt talán még a beleivel is.

Bizonyos jelek árulkodnak erröl. Mindenki felfedezheti öket magában. Gondolkodjunk el még egyszer azon, hogy valami létezik, fennáll, és mi mégis semmit sem tudunk róla. Én például itt állok, beszélek önökhöz, a tekintetemet önökre szegezem, azaz semmit sem látok abból, ami most mögöttem van. És nincs kizárva, hogy megtörténjen velem a következö. Szokásom lehet például, hogy beszéd közben olykor váratlanul leülök a székre. De miközben itt állok és a szemem önöket figyeli, valaki a széket mögöttem arrébb húzza. Az egészböl semmit sem láttam, de mégis megtörténhet, és ha beszéd közben most is kedvem támadna leülni, akkor viselnem kellene ennek a következményeit is!

Vagyis nem csupán annak alapján kell megítélnünk a világot, amit rendszerint tudunk róla, hanem számolnunk kell benne olyan elemekkel is, amelyek talán csak kerülö úton, közvetett módon ismerhetök meg. Ha én például nem bízom magam vakon az eddigi szokásomra, hogy mindig körülnézés nélkül ülök le, hanem hamarjában hátrapillantok, akkor bizonyára megkímélem magam attól, hogy a következö pillanatban a földön találjam magam.

Tekintsük tehát most az emberi test gondolkodását! A természettudósok elöszeretettel szoktak az emberi megismerés határairól beszélni. Végül is hogyan értik ezt? Úgy értik, hogy amit ök maguk még sohasem tapasztaltak, az biztosan nem is létezik! Nem látták mikroszkóp alatt vagy távcsövön át vagy egyéb módon. De ezzel ezek az emberek ismételten önmagukat csapják be, mert a megismerésben nem bizonyíték valaminek a nemlétére az, ha azt a valamit még senki sem tapasztalta vagy látta. Ezt bizony el kellene ismerniük.

Ahhoz persze, hogy valamiröl tudomásom legyen, nemcsak el kell tudnom azt gondolni, hanem ezen felül még meg is kell tudnom figyelni, tapasztalnom is kell. Mármost a gondolkodást felfoghatom egy olyan folyamatnak, amely mindenkor történik bennem, néha a fejem által, néha az egész testem által! Ébrenlétkor a szemeink összekötnek a külvilággal. De ezek a szemek nemcsak a külsöt látják, hanem a belsöt is érzékelik a másik emberben. Éppen így: ha megízlelünk valamit, akkor nemcsak a rajtunk kívüli dolgot érzékeljük, hanem magunkban is észlelünk valamit, például hogy egész testünkben émelyegni kezdtünk, és amit valaki más ízletesnek érez, az nekünk undorító. A saját bensönk tehát mindig szól hozzánk. Ennélfogva egy belsö, azaz a testünkre irányuló érzékelésnek is léteznie kell bennünk.

Amikor reggel a normális módon ébredünk fel, olyankor agysejtjeink szépen lenyugszanak, fokozatosan nyugalomba jutnak, és ugyanilyen fokozatosan az érzékszerveink is magukhoz térnek, lassanként ismét elkezdjük használni azokat. A felébredés ez esetben teljesen az élet körforgásának megfelelöen ment végbe. De ez csak az egyik lehetöség, ami megtörténhet.

Az is lehetséges azonban, hogy valamilyen körülmény folytán túlságosan gyorsan nyugszanak le az agysejtjeink. Ekkor valami más fog történni velünk. Az imént beszéltünk a két helyen dolgozó munkásokról, arról, hogy a munkások egyik vezetöje áthelyezi az ötödik munkást, ami a legnagyobb rendben meg is történik. De ahogyan ez a vezetö most átadta a munkást, úgy egy másik vezetönek majd vissza is kell adnia öt. Ebben pedig zavar támadhat, ha mondjuk a két vezetö összekap azon, hogy ez mikor történjen meg. Amennyiben az agyunkban az agysejtek túl gyorsan nyugszanak le, akkor azok a fehérvérsejtek, amelyek az alvás idején nyugalomba vonultak, ezt nem tudják ugyanilyen gyorsan követni, lemaradnak abban, hogy ismét mozgásba lendüljenek. Ekkor a következö helyzet áll elö. Az agy maga már lecsendesedett, az alváskor fellépö mozgások már leálltak benne, de a vérben levö fehérvérsejtek még nem akarnak felébredni. A nyugalmukat még örizgetnék egy kissé, nincs kedvük felkelni.



Nagyszerü lenne, ha ezeket a még lustálkodó fehérvérsejteket valahogyan megfigyelhetnénk, azokat, amelyek – persze csak jelképesen mondom – még ágyban akarnak maradni. Ezek önmagukat most olyannak észlelik, amilyennek a nyugodt agysejtek észlelik önmagukat. Mindeközben pedig a testünkben a legszemkápráztatóbb gondolatok keletkeznek. A túl gyors felébredéskor tehát a leggyönyörübb gondolataink lehetnének! Ezt akkor tudnánk igazán felfogni, ha megértenénk az ember legmélyebb kapcsolatát a természettel. Ha semmi sem akadályozná a tudatunkat, amikor viszonylag gyors iramban ébredünk fel, akkor mindenki a saját testében csodálatos gondolatokat érzékelhetne. De ezt mégsem tudjuk megtenni! Miért nem? A következök miatt. E lustán heverö, még alvó fehérvérsejtek közé és aközé, amivel mi érzékelni tudnánk öket – amit csak a tudatunkkal tehetünk meg –, e kettö közé nyomul a légzés egész folyamata! Egyfolytában lélegzünk, és nekünk mindig ezen keresztül kell szemlélnünk azokat a gondolatfolyamatokat, amelyek a testünkön belül lejátszódnak!

Gondoljuk végig: felébredünk, ezáltal lenyugszik az agyunk. De a vérben a fehérvérsejtek egy része is még nyugalomban maradt. Ha észlelni tudnánk öket, akkor bent a testünkben a leggyönyörübb gondolatokat láthatnánk. A fehérvérsejtek és az észlelés közé azonban beékelödik a légzés. Ennek pedig éppen olyan hatása van, mintha valamit egy homályos üvegen keresztül néznénk. Nem látunk tisztán, minden elmosódik. A légzés folyamata olyan bennünk, mint egy homályos üveg a szemünk elött. Eltünteti elölünk azt a belsö gondolkodást, ami a testünkben zajlik. És mi keletkezik ebböl? Az álmok. Az álmok azáltal jönnek létre, hogy amikor az agytevékenység túl gyorsan nyugszik le, a testünkben gondolatokat észlelünk, de homályos, megtört alakban, eltorzult formában.

Az elalvásnál ugyanez fordítva van. Ha ekkor valami szabálytalanság lép fel, azaz ha az agy elalváskor túlságosan lassan megy át a már mozgékonyabb állapotába – vagyis ha még rendelkezem egy kevéssé azzal a képességgel, hogy valamit éber módon felfogjak –, akkor az elalvás folyamata során még elcsíphetek valamit abból a testi gondolkodásból, ami már megkezdödött bennem az alvás idejére. Így történhet meg, hogy a felébredésben és az elalvásban álomként észleli az ember azt, ami számára egyébként egész éjjel érzékelhetetlen marad.

Az álmokat tulajdonképpen csak a felébredés röpke pillanatában érzékeljük! Ezt azáltal láthatjuk be a legegyszerübben, hogy megnézünk egy szokásos álmot. Tegyük fel, hogy alszom, és az ágyam mellett áll egy szék. A következöt álmodhatom. Egy diák vagyok, és találkozom valahol egy másik diákkal, akit durva szavakkal illetek. A másik diáknak reagálnia kell erre – ez az „illemszabály” –, ami odáig mehet, hogy a durva szavaimért elégtételt követel tölem. Ez persze lehet valami enyhébb kimenetelü szóváltás is, de a diákoknak mindig elégtételt kell maguknak követelniük a becsületsértésekért.

Az álmom azonban a következöképpen folytatódik. Párbajsegédeket választunk, elindulunk mindannyian az erdö szélére, és oda meg is érkezünk. Megkezdödik a párbaj. Eldördül az elsö lövés. Álmomban még hallom a lövést, de felébredek, mert közben a karommal felborítottam a széket az ágy mellett. Maga a lövés ennek a hangja volt!

Ha a széket nem löktem volna fel, akkor ezt az álmot nem is álmodtam volna, semmi efféle álmom nem lett volna. Hogy éppen ilyen képek jelentkeztek az álomban, ez csak a felébredés pillanatában alakult ki, amikor a feldöntött szék felébresztett. A felébredés egyetlen pillanatában keletkeztek a képek és vált egyúttal homályossá, követhetetlenné az is, ami bennem testileg – a test belsö folyamataiban – egyébként végbemegy. Ebböl azt is leszürhetik, hogy ami képileg az álomban megjelenik, az csak egyetlen pillanat müve, azé a pillanaté, amikor felébredek. Hasonlóképpen, az elalváskor is egyetlen pillanat alatt játszódik le az egész képszerü álom.

De ha ilyen képek keletkeztek egyáltalán és ugyanakkor ezekkel valamit észlelni tudtam, akkor ehhez már tudatos gondolatoknak is jelen kellett lenniük! Hová jutottunk most? Oda, hogy az alvást és az ébrenlétet jobban megértsük. Kérdezzük meg újra! Mi történik alváskor? Alváskor az agyunk több tevékenységbe kezd, mint ébrenlétkor, aminek következtében leáll bennünk a tudatos gondolkodás. Amikor viszont ébren vagyunk, az agyunk nyugalomba vonul, pontosan azért, hogy gondolkodhassunk! Ha ennek ellenére mégis azt mondanánk, hogy az agyunk ébrenlétkor a tevékenyebb, akkor azokhoz a materialistákhoz hasonlítanánk, akik az agy fizikai tevékenységével azonosítják az ember tudatos gondolkodását. Ha azonban ésszerüen gondolkodunk, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy az agy mozgékonyabb lenne ébrenlétkor, mint alváskor. Éppenhogy ébrenlétünk idejére az agynak le kell magát csitítania!

Fizikai testünk tevékenysége tehát a legkevésbé sem eredményezheti a tudatos gondolkodásunkat. Ha a testi folyamatokból származna a gondolkodás, akkor az nyilván egy erös testi tevékenységet foglalna magában, akárcsak az, amikor alszunk és közben nem gondolkodunk. Amikor ugyanis leáll bennünk a gondolkodás, azt követöen egy erös testi tevékenységet fejtünk ki magunkban. Ha viszont nem a fizikai test váltja ki bennünk a tudatos gondolkodást, akkor vajon milyen egyéb ok áll mögötte? Ahogyan a tüdönk sem mozdulna meg, ha a külsö oxigén nem áramolna bele állandóan, hogy müködésre sarkallja, ugyanúgy mozdulatlan – tudat nélküli – maradna az agyunk is az ébrenlétünk során, ha semmi tudatszerü ráhatás nem történne vele. Szükséges tehát a fizikai agy számára valami külsönek jelentkeznie, ami benne a tudatos – a már nem „testi”, hanem „szellemi” – gondolkodást beindítja. Ahogyan a tüdöt az oxigén készteti tevékenységre, ugyanúgy léteznie kell valaminek, ami nem a testben van és nem is tartozik a testhez, de az agyat nappal a gondolkodás tevékenységére ösztönzi! Mi ez a valami?

Vegyük a bátorságot és gondolkodjunk most úgy, ahogyan egy igazi természettudományhoz lenne méltó! Akkor el fogunk jutni oda, hogy feltételezzünk egy nem-testi, egy szellemi tényezöt is a világban. Számtalan jel utal arra, hogy ilyen létezik. Felébredésünkkor ez a szellemi erö kívülröl mintegy belénk kerül, hiszen a test belsejéböl nem jöhet, onnan nem keletkezhet a tudatos gondolkodásunk. Ha ez a testböl eredne, akkor éjszaka éppenhogy intenzívebben gondolkodnánk. Csak le kellene feküdnünk, el kellene aludnunk, és az agyunkban beindulna a tudatos gondolkodás. De nem ez történik. Inkább arról van szó, hogy az ébrenlét idejére úgyszólván belénk ereszkedik valami, ami nem egyéb, mint maga a mi lelki és szellemi valónk.

Elmondhatjuk tehát, hogy a természettudomány az újabb idökben nagy haladást ért el ugyan, de egyelöre csak azt ismerte meg, ami tulajdonképpen kívül esik magán az életen és a gondolkodáson, és pontosan ezért nem fogta még fel az élet és még kevésbé a gondolkodás valódi mivoltát! Ha már nem a babonák, de nem is a materializmusra szükülö, hanem az igazi természettudomány útján fogunk járni, akkor el fogunk érkezni egyszer ahhoz a pillanathoz is, amikor végre kimondjuk a következöket: ahogyan nincs légzés, tüdömozgás a külsö oxigén beáramlása nélkül, ugyanúgy nincs gondolkodás sem valami szellemi beáramlása, jelenléte nélkül!

Erröl a legközelebbi alkalommal még beszélünk, mert e kérdés nem válaszolható meg ilyen egyszerüen. Önök közül még sokakban támadhat mindenféle ellenérzés azzal szemben, amit most hallottak tölem. De nyíltan ki kell mondanom: azok, akik nem így beszélnek, az ember rejtélyét sohasem fogják megérteni. Nem arról van szó, hogy valamilyen babonát terjesszünk, hanem hogy teljes világosságot teremtsünk. A cél csak ez lehet.

Találat: 216