A HIPERAKTIVITÁS, ÉS AMI MÖGÖTTE VAN

A hiperaktivitás, és ami mögötte van

Tény, hogy napjainkban egyre több a nyugtalan, "problémás gyermek", aki komoly gondot okoz szüleinek a családban, és aki gyermekközösségbe, óvodába, iskolába kerülve igencsak megnehezíti a pedagógusok dolgát.
A legtöbb tanár és sok szülő hallott már a "hiperaktivitásról", még pontosabban a figyelemhiányos hiperaktivitási rendellenességről, de általában nem tudják igazán, mit is jelent ez. Nem minden nyugtalan, folyton izgő-mozgó gyermeknél állapítható meg hiperaktivitás, ám akiknél állandó figyelmetlenség, koncentrációs zavar, túlmozgásosság és erős impulzivitás figyelhető meg - többnyire együttesen -, azok nagy valószínűséggel hiperaktívnak tekinthetők.

Melyek a figyelemhiányos hiperaktivitás tünetei? A szakemberek külön foglalkoznak a figyelem zavarával és külön a motoros nyugtalanság tüneteivel.
Valószínűsíthető a figyelemzavar akkor, ha a gyermek nem figyel megfelelően a részletekre vagy gondatlan, ha hibákat követ el az iskolai munkában és más tevékenységekben, ha nehézséget jelent számára figyelme fenntartása a feladat- vagy játéktevékenység során, ha külső ingerek könnyen elvonják a figyelmét. Az ilyen gyermekről gyakran gondoljuk azt, hogy nem figyel, amikor beszélünk hozzá. Jellemző tünet az is, hogy nem követi az utasításokat, befejezetlenül hagyja vagy elkerüli az olyan feladatokat, amelyek tartós értelmi erőfeszítést igényelnek.

A túlzott mozgásigény, a hiperaktivitás tünetei között első helyen említhető, ha a gyermek ülés közben babrál, fészkelődik, ha elhagyja helyét olyan helyzetekben, amikor elvárják tőle, hogy ülve maradjon. (A mozgékonyság, aktivitás, önmagában semmiféle zavart nem jelent, de ha a mozgás céltalan, csapongó, az baj.) Ha a gyermek képtelen huzamosabb ideig nyugodtan játszani, ha túlzottan sokat beszél, ha kimondja a választ, mielőtt a kérdés befejeződött volna, ha nehézséget okoz neki a várakozás, és mindezek együtt jelentkeznek, akkor valószínűleg a figyelemzavaros hiperaktivitásról beszélhetünk.
A különböző tünetek különböző súlyossággal jelentkeznek az egyes gyerekeknél, s a tünetek súlyossága a helyzettől függően is változhat. Van, akin csak az iskolában észlelik a tüneteket, és van, akinél inkább csak otthon. Minden ilyen gyermekre jellemző azonban, hogy vannak napok, amikor úgy viselkednek, mintha soha semmi bajuk sem lett volna. Ezért gondolják tévesen a szülők és a tanárok, hogy a gyereknek csak akarnia kellene, és akkor tudna másképp viselkedni.

A kutatók évtizedek óta világszerte próbálják feltárni a figyelemzavaros hiperaktivitás okait. Miután számos, figyelemhiányos hiperaktivitással diagnosztizált gyermek agyát műszeres vizsgálatnak vetették alá, kiderült, hogy a homloklebenyük, amely a magasabb szintű intellektuális és szociális tevékenységek irányítója, valamint a homloklebenyhez kapcsolódó belsőbb agyi struktúrák a normálisnál mintegy tíz százalékkal kisebbek.

A kutatók egy másik csoportja ugyanakkor azt állítja, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás tünetegyüttesének kialakulásában nem játszanak közre mentális rendellenességek, ez egyértelműen a gyermek és környezete közti konfliktus megnyilvánulása. A baj szerintük pszicho-szociális eredetű, és abból az egyszerű tényből fakad, hogy vannak olyan gyerekek, akik több figyelmet, szeretetet, gondoskodást igényelnek, mint társaik. A betegséget ritkán diagnosztizálják azokban az országokban, ahol a gyermekkel való törődés családi és társadalmi szinten hagyományosan magas fokú, például Dániában, Norvégiában és Svédországban.
A figyelemhiányos hiperaktív gyerek iskolai teljesítménye elmarad attól, amit életkora és értelmi képességei alapján elvárhatunk, de vannak olyan helyzetek, amelyekben ő is jól teljesít. Mikor? Elsősorban akkor, ha ő áll a figyelem középpontjában, vagyis kétszemélyes helyzetekben, és csakis akkor, ha a partner határozott és elfogadó. Amikor egyszerű dolgot kérnek tőlük, és az utasítás világos, többnyire megállják a helyüket.
Az iskolában azonban ritkán adódik olyan helyzet, amelyben a figyelemhiányos hiperaktív gyermekek jól teljesíthetnének, hiszen idejük nagy részét az osztályteremben töltik. Folyamatosan alkalmazkodniuk kell a szabályokhoz, és eleget kell tenniük az előírásoknak. Általában az iskolában derül ki először, hogy ezekkel a gyerekekkel valami baj van. A szülők a pedagógusok jelzéseiről sokszor nem vesznek tudomást, és a felmerülő problémákért az iskolát teszik felelőssé, bár látják, hogy a gyermek otthon is rendetlen, feledékeny, mindent és mindenkit félbeszakít, gyakran sír, és rendkívül indulatos.

Az ilyen gyermeknek a társas kapcsolatok terén is nehézségei vannak. Nemigen tud együttműködni másokkal, látszólag nem törődik a másik érzelmeivel, hajlamos a basáskodásra. Mindig ő akar a vezér lenni - mondják róla a többiek. Ez nincs egészen így. Nem feltétlenül az a célja, hogy irányítsa a többieket, csak nem tudja elviselni, ha nem történik azonnal az, ami éppen az eszébe jutott. Emiatt az iskolában a többi gyerek könnyen kiközösítheti.
Mivel ki vannak szolgáltatva belső impulzusaiknak, nem tudják kontrollálni önmagukat, állandó bizonytalanságban és kiszolgáltatottságban élnek. Viselkedésük és annak következménye között nem észlelnek kapcsolatot, nem tartják felelősnek magukat a cselekedeteikért. Másokat hibáztatnak, nem értik a számonkérést, meglepődnek a visszautasításon. Erős szorongás alakulhat ki bennük, mert azt jól megtanulják, hogy bármit tesznek, abból valamiféle baj származik, sokszor ugyanis ez az egyetlen dolog, amit a környezet folyamatosan és következetesen visszajelez. Többnyire rossznak tartják önmagukat, nincs önbizalmuk. Vágynak a szeretetre, mások elismerésére, de nem ismerik az ehhez vezető utat. Nyughatatlanságuk miatt gyakran szenvednek, rossz a közérzetük. Figyelemzavaruk, nyughatatlanságuk miatt nem tudnak megfelelni a követelményeknek, így kudarcot kudarcra halmoznak. A felnőttek szerint minden probléma abból fakad, hogy a gyerek nem akar tanulni, figyelni vagy hogy lusta. Valójában a szegény kisgyerek nagyon is "akar", de hamarosan azonosul a környezet véleményével - ő a bűnös, ő a rossz -, és reménytelennek ítéli meg önmagát. A negatív önértékelésnek fizikai tünetei lehetnek, eleinte hasfájás, fejfájás a jellemző, de idősebb korban depresszió is kialakulhat, sőt bizalmatlanná válik, minden segítséget elutasít.
Ha egyéb károsító hatások nem érik a gyereket, 10 éves korra a motoros nyugtalanság erőteljesen csökken. Figyelmük terjedelme 12 éves kor körül lesz hasonló társaikéhoz, az őket érdeklő dolgokban megdöbbentő elmélyülésre képesek. A kamaszkortól erőteljesen csökkennek vagy teljesen meg is szűnnek a tünetek. A gyermek ekkorra már megtanul bánni önmagával, jól tudja kamatoztatni túlzott aktivitását, mert szereti a változatosságot, a mozgást, az utazást, a társaságot.

Sok esetben azonban fennmaradhatnak olyan tünetek, amelyek felnőtt korban is megnehezítik az életét. Ezek a felnőttek általában nyughatatlanok (pl. gyakran változtatnak munkahelyet) impulzívak (pl. gyakran karamboloznak vagy kerülnek konfliktusba környezetükkel) kapkodnak, rohannak és munkájukban nem hatékonyak, de előnyös tulajdonságaikkal könnyebben kompenzálják nehézségeiket, mint gyermekkorban.
A felnőtt korba került hiperaktívok csaknem egynegyede azonban nem tudja leküzdeni gyermekkori traumáit. Sokan közülük depresszióssá válnak, öngyilkosságot kísérelnek meg. Azok, akik agressziójukat inkább kifelé fordítják, összeférhetetlenekké válnak, mások érzéseivel nem törődnek, a társadalom normáit magukra nézve nem tartják kötelezőnek.

Ma még nincs olyan gyógyszer, ami meggyógyítaná vagy megszüntetné a figyelemhiányos hiperaktivitást kiváltó esetleges biológiai okokat. A tüneteket azonban bizonyos gyógyszerekkel lehet enyhíteni, csökken a nyugtalanság, javul a koncentrálóképesség. Ez jobb lehetőséget teremt arra, hogy a gyerek, a szülő és a pszichológus segítségével, a pedagógus közreműködésével megtanulja saját viselkedését szabályozni. Viselkedésterápiára ezért gyógyszeres kezelés esetén is szükség van.