Az operációs rendszerek illesztése

Az operációs rendszer helye a strukturált számítógép-rendszerben:

Ha egy rendszer jól struktúrált, akkor alrendszere 151c27b i csak a közvetlen szomszédaikkal kommuni­kál­hat­nak. Ez nagyobb rendszerek esetén azért elengedhetetlen feltétel, hogy a nagy méretekkel járó bonyolultságon úrrá tudjunk lenni.

Vagyis az operációs rendszer a hardvert elrejti a fel­használó elől, de hogy mennyire, az erősen függ magától az operációs rendszertől is. DOS alatt például egy jó szervizprogrammal akár közvetlenül is kezelhetjük a hardvert, WINDOWS alatt ez már sokkal nehezebb, egy NT-s környezetben pedig szinte lehetetlen.

Mit mondhatunk arról a két interfészről, amelyekkel az operációs rendszer kapcsolódik a szomszédos al­rendszerekhez, a felhasználóhoz, illetve a hardverhez?

Nézzük előbb a felhasználói kapcsolatot. Az operációs rendszereknek azt az alrendszerét, amelyik a felhasználóval, illetve az üzemeltetővel tartja a kapcsolatot, shell-nek nevezzük. Ez nagyon sokféle lehet, szabványos megadása talán éppen emiatt egyelőre nem létezik. Vannak olyan rendszerek (pl. a DOS), amelyek rendkívül leegyszerűsítik ezt, egy-egy sorban megadható parancsra, illetve a paran­csok végrehajtásáról a képernyőre küldött egy­szerű üzenetekre. A jobb, felhasználóbarát felület kidol­gozását ilyenkor más, az operációs rendszer alatt futó alkalmazásokkal, szoftverekkel kell biztosítani. A shell azonban lehet grafikus is,  ekkor GUI-(Graphics User Interface)-nek nevezzük. Ilyen felületet biztosít pl. a WINDOWS. Ez a WINDOWS-os felület ma már szabványnak tekinthető, hiszen ilyet használ a WINDOWS NT, az OS/2, a UNIX X-WINDOWS shellj-e, stb. Fontos azonban megje­gyezni, hogy a shell cserélhető. Például a WINDOWS-nak, vagy az NT-nek is van olyan shell-je, ami a DOS parancssor felületét szimulálja.

A másik oldalon, a hardver és az operációs rendszerek illesztése nem problémamentes. A problémát az okozza, hogy a hardver fejlődése sokkal intenzívebb mint a szoftvereké, az operációs rendszerek kidolgozásához még ma is több ember több éves munkájára van szükség.

Azt persze így nem lehet elvárni, hogy egy új hardverrel párhuzamosan új, erre a hardverre tervezett operációs rendszert készítsenek. Ezért kétféle gyakorlat terjedt el.

1. A hardver tervezésekor nem veszik figyelembe a már létező operációs rendszereket. Erre a hard­verre valamilyen "hordozható" op. rendszert illesztenek. Az op. rendszer akkor hordozható, ha vala­milyen magas szintű nyelven írták meg. (Pl.UNIX, C nyelven). Az illesztés addig tart, amíg az új hard­verre az adott magas szintű nyelv compiler-ét meg nem írják, amivel az operációs rendszert a gép új hardver kódjára lehet fordítani.

2. Az új hardvert úgy készítik el, hogy felülről teljesen kompatibilis legyen a régivel. (Pl. INTELL pro­cesszorok). A hardver ebben az esetben egyre bonyolultabb lesz, ami végül is a sebesség rovására mehet. Azonban a régi hardveren futó (és valamennyire hozzáillesztett) operációs rendszer az új hard­verre azonnal feltehető.

Mindkét módszernek megvannak a maga előnyei, hátrányai és természetesen a követői. Az első eset­ben az új hardver által nyújtott lehetőségek az áttétel miatt (magas szintű nyelv) nem lesznek mara­déktalanul kihasználva, a második esetben pedig a fejlesztők nem sietnek hozzáigazítani a régi op. rendszert az új hardverhez, hiszen erre semmi sem kényszeríti őket. Az első esetre példaként említ­hetjük a UNIX alapú rendszereket és a RISC processzorokat, a másodikra pe­dig az INTELL procesz-­szorai és az ezekre fejlesztett DOS, WINDOWS operációs rendszerek lehetnek a példák.