Az INTERNET történet, jellemzői

Mintegy negyven évvel ezelőtt a RAND Corporation, az Egyesült Államok első számú hidegháborús agytrösztje különös stratégiai problémával találta magát szemben. Hogyan tudják majd az amerikai kormányszervek egy esetleges nukleáris háború után is fenntartani a kommunikációt? A RAND felismerte, hogy a posztnukleáris Amerikának egy olyan vezérlő-szabályzó 636e45g hálózatra volna szüksége, amely összeköti egymással a városokat, az államokat és a bázisokat. De bármilyen erőteljesen védelmezik is a hálózatot, a kábeleket és a kapcsoló-berendezéseket nem lehet megóvni az atombombától. Egy esetleges nukleáris támadás a legtökéletesebb hálózatot is darabokra zúzná. És hogyan lehet megoldani a hálózat vezérlését és ellenőrzését? Bármilyen felügyeleti központ vagy hálózati fellegvár egyértelmű és közvetlen célpontot jelentene az ellenséges rakéták számára. Legelőször éppen a hálózat központja semmisülne meg.

A RAND egy merész megoldással állt elő. A javaslatot 1964-ben hozták nyilvánosságra. Az első és legfontosabb alapelv, hogy a hálózatnak semmiféle központja nem lehet. Továbbá a kezdetektől fogva úgy kell működtetni, mintha darabokból állna. Az elvek egyszerűek voltak. A hálózatot mindenkor megbízhatatlannak kell tételezni, és az elejétől fogva úgy tervezni, hogy felülmúlja saját megbízhatatlanságát. A hálózat minden egyes csomópontja a többivel egyenlő értékű, így önálló jogon alkothat, küldhet és fogadhat üzeneteket. Maguk az üzenetek csomagokra oszlanak, és minden egyes csomagnak külön címe van. Minden csomag egy adott forráscsomópontnál indul, és egy adott célcsomópontnál ér véget, máskülönben teljesen egyéni utakon tekergőzhet végig a hálózaton.  Így nem számít, ha a hálózat nagy része megsemmisül, hiszen a csomagok továbbra is mozgásban maradnak, vadul röpködve a még ép csomópontok között. Ez a véletlenszerű kommunikációs rendszer hagyományos értelemben nem tűnik hatékonynak - például a telefonnal összehasonlítva -, ám annál strapabíróbb. Az ARPA (Advanced Research Projects Agency) egy nagyobb szabású projektet kezdeményezett az Egyesült Államokban. A hálózatot ARPANET-nek keresztelték. Az ARPANET-nek köszönhetően a tudósok és kutatók a távolból is megoszthatták egymással számítógépes eredményeiket. Nagyon hasznos szolgáltatás volt ez, mivel a hetvenes évek elején igen drága volt a gépidő. 1971-ben tizenöt csomópont működött az ARPANET-en Az ARPANET használói az elvileg csupán számítógépes kommunikációra szolgáló hálózatot időközben egy közhasználatú, nagy sebességű, a szövetségi kormány által támogatott elektronikus postává alakították. Az ARPANET-en többé nem kompjúteres információcsere zajlott. Ehelyett hírek és személyes üzenetek árasztották el a hálózatot. A kutatók közös projektek kiépítésére használták az ARPANET-et, elküldözgették egymásnak kutatási eredményeiket, vagy egyszerűen csak pletykáltak, cseverésztek. Az emberek saját accountot és személyre szóló e-mail címet szereztek az ARPANET gépekhez. Mindenki nagy előszeretettel használta privát kommunikációra az ARPANET-et, nagy lelkesedéssel fogadva ezt a szolgáltatást. Nem sokkal később megszületett az ARPANET levelezési listája is, az az új szórótechnika, amelynek segítségével ugyanazt az üzenetet egyszerre több hálózati előfizetőnek is el lehetett küldeni. Érdekes módon az első jelentősebb levelezési lista az SF-LOVERS volt, amelyet a science-fiction iránt rajongók számára hoztak létre. A tudományos-fantasztikus témák megvitatása a hálózaton távolról sem mondható szakmai eszmecserének, így sok ARPANET-es számítógép kezelő rossz szemmel nézte, ám megakadályozni nem tudta.

A hetvenes évek folyamán az ARPA-hálózat egyre gyarapodott. Decentralizált felépítése nagyban elősegítette terjedését. A hagyományos vállalati hálózatokkal ellentétben az ARPANET-re bármilyen számítógépet be lehetett kötni. A lényeg csak az volt, hogy a gép ismerje az új, anarchikus, csomagkapcsolt hálózat közvetítőnyelvét, és ettől kezdve a márkája, a tartalma, sőt még tulajdonosának a kiléte sem számított. Az ARPA eredeti kommunikációs szabványrendszere az úgynevezett NPC, avagy "Network Control Protocol" volt, de a technikai fejlődés előrehaladtával az NPC-t felváltotta egy magasabb szintű, kifinomultabb modell, a TCP/IP. A TCP, avagy "Transmission Control Protocol" az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a célállomáson. Az IP, avagy "Internet Protocol" a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek. A TCP/IP az összes hálózatot összekötötte. Végül az ARPANET - fokozott terjeszkedése ellenére - egyre kisebb területté vált az összekapcsolt számítógéprendszerek rohamosan növekvő galaxisában. A hetvenes és nyolcvanas években egyre több társadalmi csoportban terjedt el a számítógép használat, és ezeket a hatékony gépeket könnyűszerrel lehetett csatlakoztatni a hálózatok hálózatához. A TCP/IP széles körű alkalmazásának eredményeként az Internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek nagy összevisszaságban kapcsolódtak a digitális hálózatkomplexumhoz. Mivel a TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az alaptechnika decentralizált és természetéből adódóan eléggé anarchikus volt, nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne furakodjanak a rendszerbe.

Napjainkban a hálózatok hálózata:

Egyrészt: hierarchikus

IP címek kiosztása (4 bájtos gép azonosító). nemzetközi és nemzeti szervezetek koordinálják

Domain Name regisztráció (hogy megtalálják a saját weblapjainkat)

Másrészt: demokratikus, önszervező

Mindenki bárhol és bármilyen módon csatlakozhat a hálózathoz

A hálózatra elhelyezhet bármilyen információt (néhány kivételtől eltekintve-adott ország, ill. nemzetközi törvényekbe ütközőt)