Földrajzi jellemzés

Földrajzi jellemzés

A Rába az Alpokban lévö forrásától a györi torkolatáig rendkívül változatos tájakat szel át. Közvetlenül a Rába völgye a következö tájakat érinti: Ausztriában a Fischbachi-Alpokat, a Passaili-medencét, a Stájer-medencét, a Dél-Burgenlandi-dombságot, Magyarországon a Rába-völgyet, a Rábai teraszos síkot, a Rábaközt, ezen belül a Kapuvári-síkot és a Csornai síkot.

A Rába vízgyüjtöje rendkívül változatos földtani felépítésü. A forrásvidéken a Fischbachi-Alpok lejtöin, idös (410-360 millió éves) devon korú közetek találhatóak. Uralkodóan különbözö mértékben átalakult mészkö, dolomit, csillámpala, gneisz, és egyéb palás közetek találhatók itt. Ezek még az alpi hegységképzödést megelözö idöszakban, a variszkuszi hegységképzödés során metamorfizálódtak (alakultak át) üledékes közetekböl metamorf palákká.

A forrástól néhány kilométerre a Passaili-medencében a felszínt jóval fiatalabb neogén (24-2,4 millió éves) üledéktakaró borítja. A medence D-i szegélyén eléri a Rába a gráci-hegyvidék legdélibb vonulatát. A rend 626g67g kívül bonyolult felépítésü, zömében paleozoos korú mészkö szirteket a festöi Raabklamm nevü szurdokvölgyben töri át a Rába.

A Stájer-medencébe lépve megváltozik a táj földtani képe. A kristályos-metamorf közetek lépcsözetesen egyre mélyebb helyzetbe kerülnek és innen már csak a medencealjzat felépítésében játszanak szerepet. Helyüket kelet felé egyre vastagabb kifejlödésben a harmadidöszaki (neogén 24-2,4 millió év) tengeri, beltavi és folyóvízi rétegek veszik át. A harmadidöszak során a tenger többször elöntötte ezt a vidéket és vastag agyag-, márga-, homok- és mészkörétegeket hagyott hátra. Az Alpok emelkedése miatt a kiemelt területekröl lepusztultak a fiatal üledékek, míg a kevésbé emelkedö, esetleg süllyedö medencékben megörzödhettek a fiatalabb üledékek is.

Feldbachtól az alacsony helyzetü würm teraszok felett több idösebb pleisztocén terasz is kimutatható. Ezek felett, kelet felé haladva a dombsági táj felszínén a szarmata rétegek mellett a pannon homokos, agyagos rétegek is megjelennek. A pannon korszakban az Alpok és a Kárpátok elöterében lévö Kárpát-medence nagyarányú süllyedésbe kezdett. Ezt a részmedencékkel tagolt óriási süllyedéket töltötte ki a Pannon-tenger, illetve a világtengertöl elzáródott Pannon-tó. A Pannóniai-medence legnyugatibb tagja volt a Gráci-öböl.

Bad Gleichenberg környékén a völgyet fiatal vulkáni képzödmények kísérik. A vulkáni müködése a miocénben (kárpáti korszak) vette kezdetét nagyjából 13 millió éve, és trachiandezites közetek képzödtek. Kelet felé ezek egyre fiatalabbak, bazalt jellegüek és a hazai bazaltvulkánokkal mutatnak szoros kapcsolatot.

A hazai területekre érve a Rába továbbra is fiatal feltöltött völgytalpon folyik (pleisztocén, holocén). A völgyet jobbról a Vasi-Hegyhát és a Kemeneshát dombvidéke kíséri. A völgyoldalban egymás felett több különbözö korú terasz helyezkedik el. A legmagasabb dombhátakon már nyoma sincs a miocén és pannon rétegeknek, ezek a medence belseje felé haladva egyre mélyebb helyzetbe kerülnek, és csupán a dombok tövében, a mélyen bevágódott völgyek talpán tünnek itt-ott elö. A dombhátakat már a Rába pliocén korú (5-2,4 millió éves) folyóvízi eredetü hordaléka fedi. Legidösebbnek az Ezüst-hegy környéki (400 m t.sz. f. magasság körüli) kavicstakarót tartjuk, aminek képzödése még a miocén legvégén (bérbaltavárium) játszódhatott le. K-felé haladva a kavicstakarók kora is fiatalodik. A Vasi-Hegyhát és a Kemeneshát fennsíkszerü kavicstakaróit a pliocénben (Csarnótánum) teregette szét a Rába. A kavicstakaró alól a völgyoldalakban számos helyen agyagos, iszapos rétegek tünnek elö (Gersekarát, Sótony, Hosszúpereszteg, Vasvár, Kemenesmihályfa, stb.). Ezek az egykori folyó feltöltödött holtágaiban felhalmozódott rétegek gyakran növénylenyomatokban gazdagok. A levéllenyomatok az egykori ártéri füz-ligeterdök fajösszetételét tükrözik. A fokozatosan lealacsonyodó dombvidék Egyházaskeszö, Marcaltö környékén észrevétlenül olvad egybe a Rába hordalékkúpjával és a Kisalfölddel. A gleichenbergi elöfordulások folytatásaként a Kemeneshát területén is fiatal vulkáni képzödmények szegélyezik a Rába völgyét (Hercseg-hegy, Pet-hegy, Kissomlyó, Ság, egyházaskeszöi tufagyürü, stb.). Ez utóbbi környezetében már pleisztocén eleji vulkáni tufák is elöfordulnak, és a környezetükben lévö alacsony helyzetü kavicstakarók képzödése is a pleisztocén elejére tehetö.

A Rába kilépve a Kisalföldre folyóvízi hordalékkúpján folyik, amit a pleisztocén és holocén során épített.

Vízrajz

A Rába a Fischbachi-Alpok DK-i lejtöjén 1200 m körüli magasságban ered. Innen gyors folyású, nagy esésü hegyi patakként siet le a Passaili-medencébe (411 m). A kb. 11 km-es szakaszon mintegy 800 m-es szintkülönbséget tesz meg. A kis hegyközi medencében lelassul a sodrása, s miközben a dombok között végig kanyarog, összegyüjti a környék kisebb-nagyobb vizeit. Közepes vízhozama Mitterdorfnál már 1,75 m³/s. A pssaili-medencében megerösödve vág neki a gráci -hegyvidék 1000-1200 m magas mészkö vonulatainak, amit a Raabklamm nevü szurdokban tör át.

A szük áttörés után a Rába belép a Stájer-medencébe, ahol völgye kb. 1 km széles és 100-150 m mély. Itt torkollik be balról a Weizbach, majd néhány kilométerrel délebbre Gleisdorfnál jobb oldali mellékfolyója, a Rabnitzbach. A folyó esése folyamatosan csökken, s középszakasz jellegüvé válva, kanyarogva szélesíti völgyét. A Rába Alsószölnöknél 228 m tengerszint feletti magasságban éri el Magyarországot. Szentgotthárdnál jobbról a Lapincs torkollik bele.

A magyar szakaszon a Rába esése tovább csökken Ikervárig. A 2-3 km széles völgytalpon a folyó hatalmas kanyarulatokat ír le. Az országhatártól Csákánydoroszlóig a völgy jobb oldalán halad, vele párhuzamosan fut a völgy bal oldalán a Lahn/Vörös-patak vízrendszere, ami kiadós áradások esetén segít levezetni a völgy vizeit.

Csákánydoroszlótól a Rába átvált a völgy bal oldalára, míg a völgy jobb oldalán a Csörnöc-Herpenyö ered. Ez a vízfolyás valójában a Rába egykori fattyúága, ami a völgy mélyvonalán kíséri a Rábát Sárvárig. Nagyobb áradások idején a Rába vize kilép a medréböl és a vízfelesleg egy része a Csörnöc-Herpenyön át folyik le.

A Pinka, miután egyesült a Strémmel, Körmendnél torkollik be a Rábába. Ez a vízrendszer rendelkezik a Felsö-Rábán a legnagyobb vízgyüjtö területtel.

A Gyöngyös/Sorok/Perint rendszer különlegessége, hogy az Ausztriában eredö Gyöngyösböl Gencsapátinál kiágazó Perint valójában nem más, mint a Gyöngyös eredeti medre, míg a Gencsapátiban eredö Gyöngyös mücsatornát a rómaiak építették. A Perint Zsennyénél már Sorokpatak néven torkollik a Rábába. A Gyöngyös Vasszécsenynél ÉK-felé fordul és Sárvárnál éri el a Rábát.

A Sárvárig terjedö Rába-szakaszt nevezik Felsö-Rábának, az ehhez tartozó vízgyüjtö 6213 km², ennek 75%-a Ausztriában és 25%-a Magyarországon van. A folyó idáig túlnyomórészt természetes állapotú völgytalpán kanyarogva gyakran változtatja medrét. A völgy hossza Sárvárig kb. 155 km, míg a folyóé 198 km. Nagyvizeink levezetésében nagyon jelentös szerepe van a völgynek.

A folyó a sárvári vasúti hídtól árvízvédelmi töltésekkel védett, szabályozott mederben folyik, egészen a györi torkolatáig, ahol 112 m tengerszint feletti magasságban éri el a Mosoni-Dunát. Ezen a szakaszán csupán két jelentösebb mellékvizet vesz fel: a Répce vízrendszerét, és jobbról nem sokkal a torkolata felett a Marcalt. A Répce árvizei az 1908-ban megépített Répce-árapasztón át a Rábába ömlenek.

A Rába egyetlen jelentös jobb oldali mellékfolyója a Marcal, ami egyben a teljes Rába-völgy legnagyobb vízgyüjtö területü vízrendszere (7076 km²). Várkeszö környékén néhány km-re megközelíti a Rábát, és innen párhuzamosan fut vele a torkolatáig.

A folyó vízjárására az alpi vízgyüjtö gyakorol döntö befolyást. Két elsödleges árvize van, az elsö márciusban, amit a hóolvadás idéz elö, a második júliusban, amely az esözésekböl származik. A novemberben jelentkezö másodmaximumot a mediterrán jellegü csapadékhullás alakítja ki. Ez jóval kisebb jelentöségü, mint a tavaszi és a nyári áradások. A heves vízjárás az árhullámok gyors levonulásában is tükrözödik. A legnagyobb árvizek akkor keletkeznek, amikor a hóolvadás bö esözésekkel társul.

A Rába szükebb értelemben tekintett vízgyüjtöjén jelentösebb kiterjedésü állóvizek nincsenek, de számos kisebb tó tarkítja a vízrajzi képet. Lefüzödött és különbözö mértékben feltöltödött kanyarulatok (morotvák) kísérik, a dombvidéki patakokon gyakran létesítenek mesterséges víztározókat, tavakat.

Forrás: Rába és a Rába mente; Kalauz, túrázóknak és természetbarátoknak (BKL Kiadó, Szombathely, 2000)

A Rába-völgy növényvilága

A Rába féltett kincsünk! Hazánk mindmáig egyik legtermészetesebb állapotban megmaradt folyója (csak délkeleti határfolyónk, a Dráva hasonlítható hozzá), hiszen magyarországi szakaszának több mint fele - Alsószölnöktöl Sárvárig - szabályozatlanul, szinte eredeti vadságával kanyarog tova.

A Rába vízgyüjtöterülete magashegységi, középhegységi, dombsági és síksági tájak mozaikjából áll. Ennek különösen a peremei, az Alpok és a Dunántúli-középhegység vidék még ma is jelentós erdöborítottsággal bír, ami fékezi a csapadék gyors leszaladását. Remélhetö, hogy a Rába természetes szakaszai a jövöben is megmaradhatnak ebbéli állapotukban.

A természet szempontjából ideális, érintetlen állapotú vízfolyásokat egykor ligeterdök, bokorfüzesek, mocsaras, lápos területek kísérték. Az áradások alkalmával ezek befogadták és megszürték a kilépö víztömegeket ("vese"-szerep). (Természetesen ugyanígy képesek /lennének/ megszürni a környezö mezögazdasági területekröl korunkban érkezö fokozott vegyszeres terhelést is, védve ezáltal a víz minöségét.)  Ugyanakkor öntésükkel tápanyaggazdagabbá tették a földeket (termékenyítö-szerep). A galériaerdök zöldtömegének jelentöségét a levegötisztaság szempontjából nem kell hangsúlyoznunk ("tüdö"-szerep). A természetes állapotú vizek és vízpartok, a szabályozott szakaszokénál jóval sokszínübb, gazdagabb élövilágnak nyújtanak védelmet (élöhely-szerep). A vízitúrázás, horgászás, kikapcsolódás számára is vonzóbbak az elöbbi helyek (rekreációs-szerep). Nem utolsósorban pedig érzelmi szálak is füznek bennünket ahhoz a tájhoz, amelyet nagyapáink emlékeiböl jó volna átmentenünk unokáink jövöjébe (tájképi-szerep).

Növényföldrajzi szempontból a Rába közel háromszáz km-es vándorútján a Közép-európai flóraterület két flóratartományát is érinti. Eredésétöl Máriaújfaluig a Kelet-alpesit (Noricum); hazánkban ide tartozik a Vendvidék flórajárása (Stiriacum). Ettöl északkeletre pedig már a Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) területén haladva elöbb a Nyugat-Dunántúl flóravidékének (Praenoricum) Vasi flórajárásán (Castriferreicum), majd az Alföldi flóravidék (Eupannonicum) Kisalföldi flórajárásán (Arrabonicum) folyik át.

"Születési helye" a stájerországi Fischbachi-Alpok, ahol forrásai az 1722 m magas Hochlantsch délkeleti lejtöin, 1200 méteres magasságban fakadnak. Az igazi hegyvidéki környezetben hamarosan rohanó patakká váló ágai 11 km-rel lejjebb, a Passaili-medencében, 400 m magasságban egyesülnek. E rövid, de annál meredekebb útján a fenyveseket alább felváltó lombos erdök felsöbb régióján, a montán bükkösök növényzeti övén igyekszik alá. Ennek névadó, erdöalkotó fája a nálunk is jól ismert bükk (Fagus sylvatica). Közéjül feljebb még az Európában egyedüli lombhullató fenyö, a vörösfenyö (Larix decidua) és a lucfenyö (Picea abies), lejjebb jegenyefenyö (Abies alba) és hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) vegyül. Cserjeszintjében gyakori az erdeinkben is élö, kora tavasszal virágzó, mérgezö termésü, de védett farkas boroszlán (Daphne mezereum), a tövistelen (!) havasi rózsa (Rosa pendulina), és lonc-fajok (Lonicera alpigena, L. nigra). Jellemzö növények továbbá: a nálunk ritka különlegességének számító hármaslevelü kakukktorma (Cardamine trifolia), a nyirkos erdeinkben is elöforduló bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos), a kertjeinkben itt-ott ültetett, s enyhe teleken már decemberben nyíló - "karácsonyi rózsaként" is ismert - fekete hunyor (Helleborus niger), a pávafarkú salamonpecsét(Polygonatum verticillatum) vagy a szaracén aggófü (Senecio ovatus). Az alacsonyabban fekvö, szubmontán bükkösökböl a bájos erdei cikláment (Cyclamen purpurascens) és az enyves zsályát (Salvia glutinosa) emelhetjük ki. Az erdöket itt-ott hegyi kaszálórétek, legelök szakítják meg.

A Passaili-medencéig felsöszakasz-jellegü patak közvetlen partjait jellegzetes magaskórós növényzet kíséri, amelynek egyik legjellemzöbb tagja a közönséges acsalapu (Petesites hybridus). Ugyanakkor elöfordulnak itt a szubalpin régióból (1200-2000 m) a patak mentén alászállott alhavasi cserjék is, mint például a ritka és védett zöld éger (Alnus viridis). E medencét elhagyva aztán a vadregényes Raabklamm-szurdokon áttörve lép be a folyó a Stájer-medencébe. Itt a völgytalp fölé magasodó, növényzettel dúsan borított, szelíd lejtésü dombok kísérik. A középszakasz-jellegü, immár folyóvá duzzadó Rába partjain feltünik a nálunk jóval ritkábban elöforduló hamvas éger (Alnus incana) is.

A Rába völgyének természetes növénytakaróját valamikor az ártéri ligeterdök, láperdök, bokorfüzesek, mocsarak, mocsár- és láprétek színes mozaikja alkotta.

Mielött a szárazulatok növényeiröl szólnánk, említést kell tennünk a vizet benépesítö mikroszkópikus méretü moszatokról. Fajaik összetétele illetve mennyisége a vizek biológiai minösítésének alapjául szolgál, tehát fontos jelzö- (indikátor-) szervezetek. Alsószölnök és Ostffyasszonyfa között a kutatók eddig több mint 400 algafajt találtak a Rábában.

A Rába nagyobb áradásai után aztán a folyóban új zátonyok keletkeznek, amelyek iszapos homokján elöbb az ún. iszapnövényzet - jellemzö faja az iszapgyopár (Gnaphalium uliginosum) - és a lapulevelü keserüfü (Polygonum lapathifolium) uralta medergyomtársulás telepedik meg. A kavicszátonyokon idöszakosan ritka hegyvidéki cserjevendégek is megjelenhetnek, mint amilyen a csermelyciprus (Myricaria germanica) - elöfordulását korábban Vasvár-Püspökmolnári térségéböl jelezték -, vagy a keskeny, hamvas levélfonákú parti füz (Salix eleagnos). A tartósan megmaradó, de gyakori vízborítású zátonyok (s olykor partok) kavicsos, durva homokos hordalékát a zömmel csigolyafüz (Salix purpurea) cserjéi alkotta csigolya-bokorfüzes társulás növi be. A finomabb homokos és iszapos aljzatúakon a mandulalevelü füz (Salix triandra) cserjéi jelennek meg, de ezek elsösorban a partokon alkotnak mandulalevelü bokorfüzes társulást a némileg ritkább kosárkötö füzzel (Salix viminalis).

Ha kissé távolabbról, netán a magasból tekintünk a kanyargó Rábára, feltünö lehet az "óriási kígyó" ezüstszürke palástja. E színhatást a bokorfüzeseknél kissé magasabb, de még mindig gyakran vízjárta parti pászták füzligeteinek egyik uralkodó fája, a fehér füz (Salix alba) fehéres levélfonáka adja. Ez már erdö jellegü növénytársulás, a puhafa-ligeterdök egyik fajtája, amelyet a fehér füz az elágazásainál könnyen elpattanó törékeny füzzel (Salix fragilis) és a fekete nyárral (Populus nigra) alkot. Elöfordul benne a vénic-szil (Ulmus laevis), a mézgás éger (Alnus glutinosa), de ritkán hegyvidéki rokona a havasi éger is.

A füzligeteknél valamivel magasabb térszínen néhol a puhafa-ligeterdök egy másik típusa, a feketenyár-ligetek töredékei is megjelennek. Ennek uralkodó faja a magas fává növö névadó fekete nyár, de gyakori lehet benne a fehér füz is. Jellemzö fái még a vénic- és a mezei szil (Ulmus minor). A puhafa-ligeterdök cserjeszintje változó. A füzligeteké eredetileg szegényes, többnyire a lombkoronaszint fajainak fiatal egyedeiböl áll. A feketenyár-liget-töredékekben a sötétkék termésü veresgyürü som (Cornus sanguinea), szórványosan a piros termésü egybibés galagonya (Crataegus monogyna) jellemzö. A füzligeteknek az elöntések miatt évente megújuló friss öntéstalaján megjelenö lágyszárú szint jellemzö, magas növényei a pántlikafü (Phalaris arundinacea), a sárga mocsári nöszirom (Iris pseudacorus), a vízi kányafü (Rorippa amphibia), de a fentebb említett okból kifolyólag a nagy csalán (Urtica dioica) és a ragadós galaj (Galium aparine) állományai is terjeszkednek. Az alacsonyabbak közül gyakoribb a fehér tippan (Agrostis stolonifera) és a mocsári perje (Poa palustris) mint füfélék, továbbá a rózsaszín virágú borsos keserüfü (Polygonum hydropiper) és a sárga kúszó boglárka (Ranunculus repens). Inkább a feketenyár-liget-töredékekre jellemzö a kora tavaszi salátaboglárka (Ficaria verna) sárga szönyege, vagy az erdei varázslófü (Circaea lutetiana) helyenkénti elöfordulása.

A puhafa-ligeterdök fontos elemei a bokrokra, fákra felkúszó liánok, amelyek egyrészt fásszárúak, mint az  erdei iszalag (Clematis vitalba); másrészt félcserjék, mint a piros bogyójú ebszölö csucsor (Solanum dulcamara); a harmadrészt lágyszárúak, mint a fehér tölcsérvirágot nyitó sövény szulák (Calystégia sepium), vagy a kis lampionszerü termésfüzérekkel megrakott felfutó komló (Humulus lupulus). A puhafaligetek peremén alkotott szövevényüket fátyoltársulásnak is nevezik.

Lassan már a tájat is átformáló léptéküek azok a növénytakarót ért negatív változások, amelyek miatt sajnos említést kell tenni a jövevény- (adventív) növényekröl is. Ezek többek között a fent említett élöhelyeket, növénytársulásokat is egyre inkább ellepik, szinte teljesen kicserélve az eredeti aljnövényzetet (s részben már a lombkoronaszintet is). Jó részüket valamikor dísznövényként alkalmazták. E növények meghonosodása, majd özönlése (inváziója) az utóbbi évtizedekben felgyorsult, s helyi megfelelöje napjainkban már minden kontinensen növekvö természetvédelmi gondokat okoz. Hazánkban legismertebb a virágporallergén parlagü (Ambrosia artemisiifolia) inváziója, amely azonban akaratlan behurcolás következményeképpen terjedt el. Az említett inváziós vagy özönnövények többsége évelö, észak-amerikai, és a fészkes-virágzatúak családjába tartozik. Ilyen a fent említett parlagfü, vagy a szintén pollenallergén - az ártereken és parlagokon nyárközéptöl sokhelyütt tengernyi mennyiségben sárgálló - magas aranyvesszö (Solidago gigantea), a vízparti homokpadok ágaskodó sárga virágú vadcsicsókája (Helianthus tuberosus), vagy a lilásfehér virágú öszirózsa fajok (Aster lanceolatus, A. x salignus). Szülöfajai révén távol-keleti eredetü, de Európából leírt faj a fehér virágú, magas bambuszoid megjelenésü, széles levelü, hibrid japánkeserüfü (Fallopia x bohemica), amelynek növekvö sarjtelepeiben nem él meg más növény. Elsösorban a füzligetekben lép fel tömegesen a Himalájából származó, édeskés illatú, egyéves, szép bíbor nebáncsvirág (Impatiens glandulifera). A fentebb már említett liánok csoportjába tartozik a parti füzesekre sápadt fátylat képezö amerikai egyéves lágyszárú, a süntök (Echinocystislobata), amelynek felfújt kabaktermései lágy tüskékkel borítottak. A ligeterdök fái között pedig egyre inkább terjedöben van az észak-amerikai zöld juhar (Acer negundo).

Az ártéri növényzet fentebb említett nagy egységei a vízellátottság változásával egymásba átalakulhatnak. Csökkenö vízviszonyok által elöidézett egymásra következésük (szukcessziójuk) esetén a puhafaligeteket már az üde lomboserdök közé sorolt keményfa-ligeterdök (tölgy-köris-szil ligeterdök) váltják fel. Utóbbiak az ún. ártéri szukcessziósor záró (klimax-) társulásai, amelyek az árterek magasabb, ritkább elöntésü térszínein egykor sokkal kiterjedtebbek voltak. Elsösorban ezeket tüntették el a folyószabályozások, lecsapolások és erdöirtások. Lombkoronaszintjüket a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar, ritkábban a magas köris (Fraxinus angustifolia subsp. Danubialis, F. excelsior) és a vénic-szil uralja. Dús cserjeszintjük leggyakoribb tagjai a pirosbogyójú kányabangita (Viburnum opulus), a veresgyürü som és az ibolyásfekete csontárú kutyabenge (Frangula alnus). Gyepszintjükre jellemzö a kora tavaszi hagymás, gumós, gyöktörzses (ún. geofiton) növények megjelenése (aszpektusa): a salátaboglárka, kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), odvas keltike (Corydalis cava), tavaszi tözike (Leucojum vernum). E ritka és értékes erdök már csak töredékekben fordulnak elö a Rába mentén. Ilyen a Sárvár melletti védett, öserdö jellegü Szatmári-erdö, amelyben 21 db, 350-400 év körüli kocsányos tölgy is él. Hasonló erdömaradványok találhatók még Uraiújfalu és Kenyeri határában.

Az egykor szintén gyakoribb égeres láperdöknek a morotvák és lefolyástalan kis mélyedések nyújtanak még menedéket. Ezek a Csörnöc-patak szabályzása révén is megfogyatkoztak. A Vasi-Hegyhát fennsíkján összegyülö csapadék a kavicstakarón átszivárogva a "hegylábi" fakadóvizekben, forrásokban jut a felszínre. A bövízü források és patakok sajátosan nyirkos, hüvös klímát biztosítanak az északi kitettségü hegypalástnak. Az ilyen környezetben fennmaradt legszebb égerlápokat a Csörnöc-Herpenyö forrásvidékén Halogy határában, és a nádasdi lötér alatt, a Gyunác területen találjuk. A tavasszal mocsári gyólyahírtöl (Caltha palustris) sárgálló, vízben álló mézgás égerfákkal és hamvas füzekkel benött süppedös területen lel menedéket a ritka és védett, kitelelö, szinte oldalág nélküli hajtású téli zsurló (Equisetum hyemale), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) és a  békaliliom (Hottonia palustris).

A legömbölyödö bokrairól jól felismerhetö rekettyés füzlápok kedvezö vízellátottságú, lefolyástalan mélyedésekben kialakult bokorfüzesek. Az uralkodó hamvas füz (Salix cinerea) mellett még a kutyabenge cserjéje is kísérheti, de ritkán a füles füz (Salix aurita) is megjelenhet benne. Ilyen lápi füzesekkel például Alsószölnök vagy Nádasd térségében (Gyunác) találkozhatunk.

Az égerligetek a Rába árterén is föként a hegyi patakokat kísérik, még viszonylag szép állományokban. A mézgás égernek néha a gyertyán (Carpinus betulus) is társául szegödik itt. Cserjeszintjükben a kutyabengét és a fekete bodzát találjuk. Gyepszintjükben uralomra juthat a zölden hullámzó rezgös sás (Carex brizoides). Hazánkban csak a Rába és a Csörnöc közti égeres lápréteken él (északkelet felé Vasvárig) a szárölelö levelü, keresztes virágú pajzstok (Peltaria alliacea).

A Rába-völgyben helyenként az üde lomboserdök közé sorolt gyertyános-kocsányos tölgyeseket is találunk. Ezek az ártérböl kiemelkedö magaslatok elöntésmentes részein nönek. A társulásban a névadó fák uralkodnak, de madárcseresznye (Ceraus avium) és más fafajok is elöfordulnak itt. Cserjeszintje hézagos, föleg veresgyürü somot, csíkos kecskerágót (Euonymus eurpaeus) és kányabangitát találunk benne, gyakori örökzöld liánja a borostyán (Hedera helix). Ennek az erdötípusnak is gazdag a geofiton aszpektusa, például a sárga bogláros és a fehér berki szellörózsával (Anemone ranunculoides,A. nemorosa), odvas és ujjas keltikével (Corydalis solida), galambvirággal (Isopyrum thalictroides). Ilyen környezetre lelünk, ha felkeressük Körmend mellett a horvátnádaljai Dobogó-erdöt. Tavasszal csodájára járhatunk a tengernyi tözike fehér varázslatának, amelybe a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) élénk kékje kever színárnyalatot. (A tözike egyébként végigkíséri a Csörnöc mellékét.) De sok itt a hóvirág, áprilistól pedig a gyöngyvirág (Convallaria majalis) is. Ha virágpompájában kissé szerényebb, de hasonló erdötípus foltjai fordulnak elö még Rum, Sárvár és Uraiújfalu térségében is.

A Rába által elhagyott, lefüzödött holtágak külön világot rejtenek; Csákánydoroszló és Rábahídvég között a leggyakoribb. Vízállásuk még ma is követi a Rába vízjárását, aszályos években akár ki is száradhatnak. A berkek sejtelmes morotváinak vízét különbözö hínártársulások tarkítják. Elterjedtségük sajnos az utóbbi évtizedekben erösen lecsökkent, a fokozott mezögazdasági vegyszerfelhasználás és a vízállásokba belemosott tartálykocsik szennyvize miatt.

A víz felszínén úszó, kerek levelü, szép fehér virágú békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) hínárjába olykor elegyedik a sárga virágát felemelö, védett közönséges rence (Utricularia vulgaris). A rögzült (gyökerezö) hínárok alámerülö (szubmerz) csoportjába tartoznak süllöhínár (Myriophyllum) és a békaszölö (Potamogeton) fajok. Utóbbiak a Csörnöc-Herpenyö teljes hosszábban és a holtágakban is élnek. Ritka érték itt a békaliliom.

A víz felszínén úszók (emerz) csoportjának feltünö szépségü társulása a tundérrózsa-hínár. Ismertebb tagjai a Kelet szent virágait idézö, ugyanakkor a vegyszeres szennyezések miatt ma már ritka fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a még gyakori sárga vízitök (Nuphar luteum), az ínségesebb idökben fogyasztott, gesztenyeízü, sulyom (Trapa natans) és a szépségdíjas, sárga virágú tündérfátyol (Nymphoides peltata).

A holtágak és a folyó mentén, az ártereken találkozhatunk a nádasokkal és magassásosokkal. A nádasokra jellemzö, hogy a vegetációs idöszak legalább egy részében víz önti el termöhelyüket. Viszonylag fajszegények, s a nádon (Phragmites communis) kívül más fajok is uralkodóvá válhatnak bennük, mint például a széleslevelü gyékény (Typha latifolia) vagy a vízi harmatkása(Glyceria maxima). Ritkábban a talán egykor keletröl hozott és kivadult gyógynövény, a kontyvirág-félékhez  tartozó védett kálmos (Acorus calamus) alkot állományt a mocsári nöszirommal. Gyakori bennük a vízi hídör (Alisma plantago-aquatica) és a vízi peszérce (Lycopus europaeus). Érdekes, fehéresrózsashzín, ernyöben álló virágai vannak a virágkákának (Butomus umbellatus).

A magassás-társulások egyik legszebb típusát a zsombéksásos alkotja. Névadó fajának elhalt növényi rostjaiból oszlopszerü zsombékok képzödnek, amelyek megannyi kis szigetként állnak ki az idöszakosan vízzel borított térszínböl. Itt nyílik a kék pillangósvirágú mocsári lednek (Lathyrus palustris).

Az ártér vizenyös területein elöforduló sásosok legelterjedtebb típusa a mocsári és a parti sás (Carex acutiformis, C. riparia) alkotta magassásos. Kívülük társulásalkotó lehet még több más sásfaj, így az alacsonyabb rókasás (C. vulpina) is. A magassásos jellemzö fajai közé tartozik a bíborpiros virágú réti füzény, a vízi menta (Mentha aquatica), az iszap-zsurló (Equisetum fluviatile), de a sárgán virító mocsári gólyahírt is gyakran megpillanthatjuk. Itt kell megemlíteni a nagyon elterjedt pántlikafüvest is, névadó fajának a borzas és az éles sás (Carex hirta, C. gracilis) is társa lehet olykor.

A Rába-ártéren még viszonylag nagy területet foglalnak el a nedves rétek. Ezek egy része a láprétek közé tartozik amelyek az egykori lápok és égeres láperdök helyén, ártereken jöttek létre. Rengeteg szépséges, ritka, védett növénnyel büszkélkedhetnek. Ilyenek például a Csörnöc-Herpenyö-menti lápréteken az ibolyáskék szibériai nöszirom (Iris sibirica), a sötét égszínkék kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a lilásvörös mocsári kosbor (Orchis laxiflora subsp. Palustris) és a hússzínü ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Alsószölnöknél májusban virít a bíborvörös széleslevelü ujjaskosbor (D. majalis), de gyakori a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica) és a széleslevelü gyapjúsás (Eriophorum latifolium) is elöfordul. A Strém patakkal ölelkezö Büksi-rét égerese mentén a kockásliliom (Fritillaria meleagris) barnásbíbor sakktáblamintás virágai még szép számban bókolnak. Sajnos a lápréteket is  ellepik az özöngyomok, föképpen a sárga virágú magas aranyvesszö.

Külön említést érdemel a nagyméretü lágyszárúakból álló jellegzetes magaskórós növényzet Változó összetételü állományokat alkotott esetenként az erdei angyalgyökér (Angelica sylvestris), a halovány aszat (Cirsium oleraceum), a réti legyezöfü (Filipendula ulmaria), a mocsári gólyaorr (Geranium palustre) vagy a közönséges lizinka dominanciájával. Arculata azonban az utóbbi évtizedekben erösen megváltozott, élöhelyeit az özöngyomok nagy mértékben meghódították.

A mocsárrétek a Rába-völgy ártereinek nedves, de nyáron kiszáradó termöhelyein még nagy területeket borítanak. Állandó és jellemzö füfajaik a fehér tippan, a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), a sovány és réti perje (Poa trivialis, P. pratensis), a réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), a réti csenkesz (Festuca pratensis), valamint a borzas sás. Olyan védett növénykincseket öriznek, mint a kockásliliom, amelynek Vasvár és Sótony között még több állománya ismert. Legértékesebb az Ikervár melletti lelöhely volt.

Az egykori ligeterdök kiírtásával születtek az évszázados kaszálórétek, amelyek inkább az árterek peremi, áradásoktól mentes, viszonylag kiemelkedö térszínein jellemzöek. Az Alpokalja legértékesebb kaszálórét-típusának uralkodó füfaja a franciaperje (Arrhenatherum elatius); Velük nönek még: a sárga ernyösvirágzatú pasztinák (Pastinaca sativa), a pelyhes selyemperje (Holcus lanatus), a közönséges bakszakáll (Tragopogon orientalis), a terebélyes harangvirág (Campanula patula) és A dél-burgenlandi Gyanafalva melletti üde kaszálók egyik dísze a tömeges krajnai pacsirtafü (Polygala nicaensis subsp. Carniolica), mely a Stiriacum flórajárás északi határvonalát jelzi.

Forrás: Rába és a Rába mente; Kalauz, túrázóknak és természetbarátoknak (BKL Kiadó, Szombathely, 2000) A könyv hasonló címü  fejezetének szerzöje: Balogh Lajos

A Rába-völgy állatvilága

A folyóvölgyek számos állatfaj számára jelentenek terjedési lehetöséget, vándorlási, kóborlási útvonalat, ezért maguk a folyók és az öket kísérö ártéri ligeterdök fontos ökológiai folyosók is egyben. Ezen folyosók közvetítésével juthatnak el a hegyvidék fajai a hegységperemi területekre, illetve így adódik lehetöség az alföldi fajoknak, hogy felhatoljanak a hegyvidékek völgyeibe. Nyugat-Magyarország folyó- és patakvölgyei e tekintetben különösen érdekes állatvilágú területek, hiszen az Alpokból lefutó vizek itt érnek a medence alacsonyabb tengerszint felett fekvö területeire. A térség vízfolyásai közül a Rába a legjelentösebb. Eredésénél igazi hegyi patak, így az oxigénben dús, hideg, gyorsan áramló vízfolyásokra jellemzö állatvilágnak ad otthont, amelynek elemei azonban - köszönhetöen a kiváló vízminöségnek - még sokáig kísérik az egyre nagyobbá duzzadó folyót a medenceperemi tájakon is. A Rába-völgy hazai szakasza és a Csörnöc völgye zöld folyosóként köti össze az Őrség és a Kisalföld eltérö karakterü tájait. Az Őrség területéröl, majd a Hegyhát északi oldalairól beléömlö patakok újabb fajokkal gazdagítják a folyó és a környezö területek faunáját. Patakok, morotvák és holtágak, mocsár-, láp- és kaszálórétek, valamint ártéri ligeterdök, üde talajú elegyes erdök változatos mozaikjai teszik a területet kiemelten értékessé.

A Rábába és mellékvizeibe nyúló, vagy régebben bedölt fákon, víz alatti cölöpökön, vízinövényeken, puhatestüek házain elágazó telepeket, vagy kéregszerü, sárgás bevonatot képez a közönséges tavi szivacs (Spongilla lacustris).. A part menti növényzeten alkot fehéres bevonatot a ritkább folyami szivacs (Ephydatia fluviatilis). A Rábában elöforduló, a hidraszabásúak csoportjába tartozó csalánzó szervezetek piciny polipocskához hasonlítanak. A Rába jó vízminöségét bizonyítja, hogy a zöld hidra (Chlorohydra viridissima) és a nyeles hidra (Pelmatohydra oligactis) gyakori a folyóban.

A Rába homokosabb partszakaszain, vagy a partfal oldalába vésödve él a folyamkagyló(Unio tumidus) és a tompa folyamkagyló (Unio crassus). Elkülönítésük gyakran nehézséget jelent, mert teknöik alakja változékony.

A kagylókéhoz képest a csigák fajszáma jóval magasabb. Külön csoportot képeznek az elevenszülö fajok. A közönséges fiallócsiga(Viviparus contectus) széles, domború kanyarulatos házát veszély esetén kis "csapóajtóval", a házfedövel be tudja zárni. A vízben élö csigák másik csoportját a tüdöscsigák képezik. Egy részük háza erösen lapított, spirálmeneteik egy síkba csavarodnak: ezek a tányércsigák. Az éles csiga (Planorbis planorbis) külsö kanyarulatának pereme éles. Ez a faj és a nagy tányércsiga(Planorbarius corneus) inkább a Rábát követö morotvákban, kisebb nyílt vizü mocsarakban található meg. Hasonló módon inkább az állóvizekre jellemzö a pocsolyacsiga (Radix peregra) és a nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis), amelynek háza akár 4-6 cm nagyságú is lehet. Az ártér sásosaiban, nádasaiban, az ártéri erdök szegélyein levekre tapadva lelhetjük fel a nagy borostyánköcsiga (Succinea putris) vékony, törékeny házú példányait. Az ártér magaskórósainak magas páratartalmú, nedves mikroklímatérsége több csigafaj számára teremt kedvezö feltételeket.

Az ártéri erdök talajában hihetetlen tömegü állati szervezet él. A korábban már említett fonalférgek és gyürüsférgek mellett azonban az élö anyag legnagyobb hányadát az ízeltlábúak teszik ki. Jelentöségük felbecsülhetetlen a szerves anyag lebontásában és a talajszerkezet alakításában.

A legtipikusabb vízi ízeltlábúak a rákok. Bár a plankton jelentös részét adó rákocskák inkább a tápanyagban dús állóvizeket kedvelik, a Rábában, a morotvák sekély vizében, idöszakos vízállásokoban egyes fajok hatalmas tömegben jelennek meg. A magasabbrendü rákokat viszonylag kevés faj képviseli. A Csörnöc-Herpenyöben újra elöfordul a folyami rák (Astacus astacus). Hajdanában sokkal gyakoribb elöfordulású volt, azonban a vizek szennyezettsége miatt megritkult.

A gyors folyású, oxigénben gazdag, nyáron sem átmelegedö, tiszta vizü patakjainkban élnek legnagyobb számban a kérészek(Ephemeroptera). Ezek a fajok életük legnagyobb részét - néha éveket is - lárvaként töltik a vízben, majd kifejlett alakként (imágóként) alig néhány órás "kérészéletet" élnek. A Rába felsö, szabályozatlan szakaszán azonban - köszönhetöen a vízkémiai paramétereknek - számos ritka és természetvédelmi, faunatörténeti szempontból kimagasló értékü kérészfaj él. Ezek olyan fajok, amelyek Európa-szerte igen megritkultak. Számos fajuknak nincs is magyar neve, ezért csak a legértékesebbeket említjük. Az Isonycha ignota, az Oligoneuriella keffermuellerae, a Neoephemera maxima nevü fajok hazánk területéröl csak Rábából ismertek! Bizonyos, hogy a folyó ausztriai részén is elöfordulnak.

A korábban elmondottak alapján a kérészek igen érzékenyek a vízminöségre; ez a megállapítás még inkább vonatkozik az álkérészekre(Plecoptera). A lárvák oxigénigénye különösen nagy, ezért általában csak 1000 méter feletti magasságikban, hideg vizü hegyi patakokban élnek. Meglepö módon a Rábában több faj is elöfordul! Kora tavasszal, néha hóolvadás után jelenik meg a fekete álkérész (Capnia bifrons). A többi faj is általában a tavasz végén repül. Számos, a Rábában élö faj európai szinten is védelmet érdemel!

Az ösi típusú rovarrendekhez tartoznak a szitakötök is. Valamennyi fajuk lárva és kifejlett alakban is ragadozó. Jellegzetes, élénk színü szárnyai miatt könnyedén felismerhetö a sávos szitakötö (Calpteryx splendens). Az egyik leggyakoribb faj a levéllábú szitakötö (Platycnemis pennipes), míg az erdei rabló (Sympecma fusca) és a foltosszárnyjegyü rabló (Lestes barbarus) ritkább. A vizek partján találkozhatunk a feketelábú szitakötövel(Gomphus vulgatissimus), a díszes légivadásszal (Coenagrion ornatum) és a laposhasú acsával (Libellula depressa). A Rábában erös populációja és a védett, Berni Konvenciós erdei szitakötönek (Ophiogomphus cecilia). A faj állományai egész Európában erösen megfogyatkoztak, s majd mindenütt a kipusztulás szélére sodródtak. Ennek fö okai a vízszennyezés és a vizek szabályozása volt. Az Európában szintén veszélyeztetett Onychogomphus forcipatus lárvaalakú elöfordulását már bizonyították a Rábából is. Sajnos a folyó Sárvár alatti szakasza lényegesen szennyezettebb a felsö folyásához képest, így a szitakötö fauna is szegényesebb. Ennek ellenére egyetlen olyan hazai folyóvizünk, amelyben mind a négy hazai Gomphida-faj elöfordul. Kiemelendö még a Berni Konvenciós Stylurus flavipes.

A Rába viszonylagos tisztasága miatt a tegzesek is megfelelö élöhelyeket találhatnak a folyó különbözö szakaszain. Gyakori faj a mocsári tegzes (Limnephilus rhombicus).

Nagyon rövid a kifejlett alak élettartama az olyan rovarok esetében, amelyek imágó alakban már nem táplálkoznak. Ilyenek a különféle vízben fejlödö legyek és szúnyogok(Diptera) is. Az árvaszúnyogok (Chironomidae) rajzásukkor hatalmas mennyiségü tápanyagot vonnak ki és juttatnak el más élöhelyekre. A nyári áradások után visszamaradó idöszakos vízállásokban tömegesek

A nagyobb testü fajok nem csak vízi rovarokat, hanem kisebb gerinceseket is fogyasztanak. Mivel e fajok imágói fényre is repülnek, utcai lámpák alatt is rájuk akadhatunk. Gyakoribb fajok még a recéshátú csíkbogár (Colymbetes fuscus) és az apró pocsolyacsiborka (Laccobius minutus). A vizek felszínén gyorsan tovamozgó bogarak a keringöbogarakhoz tartoznak. Gyakori képviselöjük a közönséges keringöbogár (Gyrinus substriatus). Külön említésre méltó a négypúpú karmosbogár(Macronychus quadrituberculatus) rábai elöfordulása. A természetes vizek szennyezettsége a fajt egész Közép-Európában a kihalás szélére sodorta. A faj a Rába szinte teljes folyása mentén, illetve a Lapincsból (valamint a Pinkából, a Lajtából és a Zalából) is elökerült. Hasonló mondható el a Potamophilus acuminatus fajról is, amely az újabb gyüjtések során a Lapincsból és a Rába számos pontjáról került elö.

A poloskák közül is számos faj tért át vízi életmódra, de ezek jórészt sekélyebb állóvizekben találhatók. Nagyobb testü fajok tartoznak a ragadozó életmódot folytató víziskorpiók családjába. A család névadó faja, a víziskorpió (Nepa cinerea) ebihalakat, kisebb halakat zsákmányol. Hosszúra nyúlt mozdulatlan teste faágra emlékezteti a botpoloskát (Ranatra linearis). Sajátos úszásmódjukról kapták nevüket a hanyattúszó poloskák. Ezek is ragadozók, szipókájukkal igen fájdalmasan szúrnak. A közönséges és a tarka hanyattúszó poloska (Notonecta viridis, N. glauca) kisebb állóvizekben gyakori. Hasonlóan fájdalmasan szúr a ragadozó csíkpoloska (Naucoris cimicoides). A búvárpolokák (Corixidae) föleg algákkal táplálkoznak. A víz viszonylag nagy felületi feszültségét kihasználva, lábfejének utolsó ízén lévö kicsiny korongok segítségével siklik tova a vizek felszínén a rozsdáshátú molnárpoloska, vagy molnárka (Gerris thoracius).

A zugpókok egyik faja egészen különleges stratégiával alkalmazkodott a vízi életmódhoz. A búvárpók (Argyroneta aquatica) sürü pókfonálból "búvárharangot" készít, amelyet levegövel tölt meg. Ebben helyezi el petekokonját és az ivadékok is itt kelnek ki. A víz felszínén ügyesen mozog a szegélyes vidrapók (Dolomedes fimbriatus), de inkább a vízparti növények között akadhatunk rá.

A Rábát követö puhafás ligeterdök a rovarok számtalan fajának jelentenek élöhelyet. Az ártérben és helyenként a hullámterében álló erdök talajszintjének rovarvilágát a rendszeresen levonuló árvizek alakítják.

A füz- és nyárfák sok bogár számára nyújtanak táplálékot.. Legfontosabbak a levélbogarak (Chrysomelidae), az ormányosbogarak (Curculionidae) és a táplálékukban kevésbé válogatós cserebogárfélék (Melolonthinae).

A lepkék közül igen sok faj specializálódott a füz és a nyár fogyasztására, több soktápnövényü, ún. polifág faj is ezen fák lombjával táplálkozik. Számos bagolylepke, így a sárga füzbagoly (Mesogona oxalina), a nagyfoltú sárgabagoly (Ipimorpha subtusa), az ipszilon-nyárfabagoly (Enargia ypsilon), vagy az araszolók közül a szegélye nyárfaaraszoló (Lomaspilis marginata) hernyóival és magával a lepkével is gyakran találkozhatunk a folyót követö ártéri erdöben. A púposszövök közül a nagy púposszövö (Cerura vinula), a hermelin-púposszövö (C. erminea), a pohókfélék közül a nyárfalevélpohók (Gastropacha populifolia), a nyárfapohók (Phyllodesma tremulifolia), valamint a nyárfaszövö (Poecilocampa populi) különösen gyakoriak a Rába mentén. Az öregebb nyár- és füzfák törzsében fejlödik a nagy farontó lepke, vagy füz-farontólepke (Cossus cossus) hatalmas termetü hernyója. A puhafa ligeterdök fásszárú növényei számos tarkalepkének is táplálékot nyújtanak. A kis színjátszólepke (Apatura ilia) hernyója föleg a fehér nyáron (Populus alba) és a rezgönyáron (P. tremula) található. A Rába mentén inkább a lilásbarna alak (forma clytie) fordul elö.

A hártyásszárnyúakhoz tartozó levéldarazsak közül is több faj specializálódott a füz és a nyár fogyasztására. Gyakori képviselöjük hazánk egyik legnagyobb termetü buzogányos levéldarázs faja, a bunkóscsápú levéldarázs (Palaeocimbex  quadrimaculata).

Az ártéri talajon lakó faunában a futóbogarak közül a nagytestü Carabus-fajokat a börfutrinka (Carabus coriaceus), a rezes futrinka (C. ullrichi), a ragyás futrinka (C. cancellatus) és a mezei futrinka (C. granulatus) képviseli. A futóbogarak ragadozó életmódot folytatnak, föleg csigákkal, rovarlárvákkal táplálkoznak.

A puhafákban járatokat készítö díszbogarak hazánk legszebb bogárféleségei. A zöld és a hatfoltos díszbogár (Agrilus viridis, A. sexguttatus) soktápnövényü, míg a füzfa-virágdíszbogár (Anthaxia salicis) lárvája csak a füzben fejlödik. Ezek között is vannak kevésbé válogatósak, mint a nyárfa-díszbogár (Dicerca aenea), a szeplös és az osztrák díszbogár (Poecilonota variolosa, Eurythyrea austriaca), illetve "nyárfa-specialisták", mint a tarka díszbogár (Melanophila picta). A puhafákban igen jelentös számban fejlödnek különbözö cincérfajok. Idösebb, odvasodó füzfákban él a fémes, aranyos-bronzos színü pézsmacincér (Aromia moschata) lárvája. A vörösnyakú füzfacincér (Obera oculata) lárvája vékony füzágakban táplálkozik, míg a takácscincér (Lamia textor) inkább idösebb füzekben fejlödik. A nyárfában is számos cincérfaj él. A legnagyobb és talán a legimpozánsabb a nagy nyárfacincér(Saperda carcharias), amely 2,5-3 cm-es nagyságot is elér. A kis nyárfacincér (Saperda populnea) szárnyfedöin csak különálló, sárgás szörpamacsokat láthatunk. A nyolcpontos nyárfacincér (Saperda octopunctata) viszont zöldessárga alapon fekete foltos.

Bár rendszertanilag nem a halakhoz tartozik, de a legtöbben a halak közt említik a dunai ingolát (Eudontomyzon mariae). A Rábában és vízgyüjtö területén számos patakból ismert. Védett. A Rábában elöfordul ponty (Cyprinus carpio), harcsa (Ictalurus nebulosus), menyhal (Lota lota), sügér (Perca fluviatilis), csuka (Esox lucius), balin (Aspius aspius), küsz (Alburnus alburnus), paduc (Chondrostoma nasus), domolykó (Leuciscus cephalus), nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus). A szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus) folyóban mindenütt elöfordul, ahol tavi, folyami, vagy festökagyló él, hiszen a nöstény ikráit a felsorolt kagylók valamelyikének kopoltyúlemeze közé rakja. További gyakori halfajok a márna (Barbus barbus), a bodorka (Rutilus rutilus) és a karika keszeg (Blicca bjoerkna).

Egyik legtarkább halunk, a naphal (Lepomis gibbosus) mint díszhal került hazánkba, de ma már mindenütt megtalálható. Természetvédelmi szempontból kiemelkedö értéket képvisel a magyar bucó (Zingel zingel) rábai populációja. Nagy számban fordul elö a sodrottabb szakaszokon egészen a torkolatokig. A folyó Nick feletti szakaszán folyamatosan emelkedik a német bucó (Zingel streber) egyedszáma. Legnagyobb tömegben Szentgotthárd magasságában (és a Lapincsban) regisztrálták. Áramláskedvelö, fenéklakó halunk, amely az elözö fajhoz hasonlóan védettséget élvez. A homokos-kavicsos mederfeneket kedvel a szintén védett selymes durbincs(Gymnocephalus schraetzer). Igen dekoratív hal, hátán és oldalán 3-4 sötétbarna csíkkal. A közelmúltban nyilvánították védetté a fürge csellét (Phoxinus phoxinus). A Rába felsö folyásán és szinte valamennyi mellékvizében is él ez az áramláskedvelö faj. Bár a sebes pisztárn (Salmo trutta m. fario) a Rába több pontjáról ismert és a horgászok néha fogják is, ezek a példányok feltehetöen ausztriai tenyészetböl szöktek meg. Önfenntartó állományai csak a Pinkában és néhány örségi patakban élnek.

A vizek mentén, nedvesebb élöhelyeken mindenütt találkozhatunk kétéltüekkel, és hüllökkel egyes helyeken jelentös tömegben is. Ezek közül fontos megemlíteni a pettyes götét (Triturus vulgaris), a vöröshasú unkát (Bombina bombina), a barna varangyot (Bufo bufo), a zöld varangyot (Bufo viridis), a barna ásóbékát (Pelobates fuscus), a zöld levelibékát (Hyla arborea), az erdei békát (Rana delmatina), a gyepi békát (Rana temporaria), a kecskebékát (Rana klepton esculenta), a kis tavibékát (Rana lessonae), a tavi békát (Rana ridibunda), a mocsári békát (Rana arvalis wolterstroffi), a fürge gyíkot (Lacerta agilis), a törékeny gyíkot (Anguis fragilis), a rézsiklót (Coronella auriaca), a vízisiklót (Natrix natrix), és a mocsári teknöst (Emys orbicularis).

A teljes Rába-völgy madárfaunája igen gazdag, az észlelt fajok száma 200 fölött van, amelyböl 110-nél több fészkelö madár. A Rába mentén elterülö rétek és morotvák a térségben fészkelö, a maga nemében rendkívüli fehér gólya (Ciconia ciconia) kolónia fö táplálkozó területét jelentik. A gólyák által legsürübben lakott települések közül is kiemelkedik Körmend, ahol 30-40 pár fészkel. A Rába ártér kiváló táplálkozó helyet jelent a fehér gólyának, így a fészkelö párok száma örvendetesen gyarapodott az elmúlt évtizedben. Mivel a Rába völgyében kevés a nagyobb kiterjedésü, összefüggö erdö, alig egy-két pár fekete gólya (Ciconia nigra) költ, azonban az ártér, az áradások utáni kiöntések, tocsogósok számukra is terített asztalt jelentenek. Akár 10-15 km-es távolságból is felkeresik a Rába menti táplálkozó helyeket. A félig domesztikálódott tökés réce (Anas platyrhynchos) közepesen gyakori fészkelö és rendszeresen vonuló fajunk, míg a böjti réce (Anas querquedula) esetleges költéséröl vannak csak adataink. A folyó mentén fragmentumokban található idösebb gyertyános-kocsányos tölgyesek és az idös füzesek ritka fészkelö madara a darázsölyv (Pernis apivorus). Ritka kóborló madár a területen a békaszó sas (Aquila pomarina). A halászsas (Pandion haliaetus) azonban rendszeresen átvonul. Itt-ott feltünik a réti sas (Haliaetus albicilla). A barna kánya (Milvus migrans) esetleges költése is feltételezhetö volt Sárvár mellett. A madarak közül kiemelendö a kis lile (Charadrius dubius), amely fajnak a kopár térségek alkotják élöhelyét, így a Rába gyér növényzetü kavicszátonyainak jellemzö madara. Föleg vízi ízeltlábú szervezetekkel, csigákkal táplálkozik. Védett madár. A Rába másik jellegzetes, de kis számban fészkelö madara a billegetöcankó (Tringa hypoleucos). A puhafa ligeterdök, illetve az idös gyertyános-kocsányos tölgyesek odvasodó fái odúlakó madarak egész sorának kínálnak lakóhelyet. A hamvas küllö (Picus canus), a fekete harkály (Dryocopus martius), a közép fakopáncs (Dendrocopos medius) bár nem gyakori, de jellegzetes fészkelö fajai a Rába menti erdöknek. A hegyi és a rövidkarmú fakusz (Cerhia familiaris, C. brachydactyla) a maradvány tölgy-köris-szil ligeterdökben idös füz-nyár ligetekben gyakorta költ. A Rábát szegélyezö füz-nyár ligetek jellegzetes fészkelö madara a függöcinege (Remiz pendulinus). Magassások, nádasok, a holtágak aranyvesszövel benött szegélyei jelentik a réti tücsökmadár (Locustella naevia), a berki tücsökmadár (L. fluviatilis) és a nádtücsökmadár (L. luscinioides) fészkelöhelyeit. A Rába-ártér egyik gyakori és jellegzetes fészkelömadara az énekes nádiposzáta (Acrocephaluspalustris); mellette további poszáta és füzike fajok színesítik az ártér madárvilágát. A Rába meredek partfalaiban parti fecske (Riparia riparia) kolóniák és jégmadár (Alcedo atthis) költöüregeit fegyelhetjük meg. Éles rikkantása már messziröl elárulja ez elreppenö jégmadarat. Hasonló kitettségü partfalakban néhány gyurgyalag pár (Merops apiaster) is sikerrel telepedett meg, de a potenciális fészkelöhelyeknek csak töredékén költ.

Az eddigi vizsgálatok több mint harminc emlösfajjelenlétét mutatták ki. A vidra (Lutra lutra) hazánkban mindig a ritkább ragadozók közé tartozott.Európában populációi a vízrendezés, az állandó csapdázás miatt erösen megfogyatkoztak. A vízinövényekkel gazdagon benött partszakaszon, a vízfolyások töltéseinek oldalába ásott kotorékban lakik a pézsmapocok, vagy másik nevén a pézsmapatkány (Ondatra zibethicus), a patakok mentén a kósza-, vagy vízipocok (Arvicola terrestris), a csalitjáró pocok (Microtus agrestis) és a törpeegér (Micromys minutus). Továbbá találkozhatunk még hermelinnel (Mustella ermina), vízicickánnyal (Neomys fodiens), Miller vízicickánnyal (Neomys anomalus milleri), borzzal (Meles meles), nyuszttal (Martes martes), türö nyesttel (Martes foina), menyéttel (Mustela nivalis), erdei cickánnyal (Sorex araneus), erdei egérrel (Apodemus sylvaticus), mogyorós pelével (Muscardinus avellarius), erdei pelével (Dryomys nitedula) és mókussal is (Sciurus vulgaris). A nagyvadak közül túlszaporodott állományokban tenyészik a gímszarvas (Cervus elaphus) és a vaddisznó (Sus scrofa). Az öz (Capreolus capreolus) kisebb csoportjait réteken, erdöszéleken, mezögazdasági területeken láthatjuk. Igen elszaporodott a róka is (Vulpes vulpes). A védett denevérek közül említést érdemel a bajuszos denevér (Myotis mystacinus A terület nem kínál alkalmas pihenö- és telelöhelyet denevérek számára, így inkább épületlakó fajokkal találkozhatunk. További elökerült fajok a korai denevér (Nyctalus noctula), szürke hosszúfülü denevér (Plecotus austriacus), vízi denevér (Myotis daubentoni), kései denevér (Eptesicus serotinus) és a leggyakoribb közönséges denevér (Myotis myotis).