FORGÓ TÖLTÉSEK HATÁSA AZ ÉLŐVILÁGBAN

FORGÓ TÖLTÉSEK HATÁSA AZ ÉLŐVILÁGBAN

Markáns eltérés található az élővilág és az emberi technológia szerkezeti anyagainál, ha a struktúrát vizsgáljuk. Az élővilág szinte mindenütt helikális, spirálszerű módon szerveződik, s en­nek teljesen eltérő szimmetriatulajdonságai vannak, mint az em­beri technikában használt kristályrácsoknak. A III/3. ábrán látszik például egy DNS-molekula szerkezete, ami a közhiedelemmel ellentétben nemcsak simán, egyszeresen csavart spirál, hanem többszörösen felcsavart spirál.

Nemcsak a DNS, hanem egysze­rűbb szerves molekulák is mutatnak kiralitást, azaz forgási tu­lajdonságot, amit az élettelen világban a fémrácsoknál nem talál­hatunk meg. Épp ezért egy lényeges különbség létezik az áram vezetésének módjában, az élő és élettelen világban. Az élővilág­ban, miközben egy töltés halad, közben forog is. Az élettelen világban, a fémek kristályrácsaiban egy töltés csak véletlenszerűen bolyong miközben halad, de nem forog. Sejthető, hogy az egy vagy több tengely körül történő forgás jelentős fizikai effektusokat hordozhat, esetleg nélkülözhetetlen effektus 838b12i okat ad az élővilág számára.

Tudjuk (mai ismereteink szerint is), hogy a töltés mozgásának szimmetriája alapvetően fontos. Egy álló elektromos töltés körül csak elektromos tér létezik, a mozgó töltés körül vi­szont mágneses tér kelet­kezik. A mai elektrodina­mikában a forgás teljesen hiányzik, sőt mágneses töl­tést sem találunk. A mág­neses töltést már régóta ke­resik, hiszen akkor len­nének az elektrodinamika egyenletei tökéletesek, szimmetrikusak, ha létezne mágneses töltés is. (Való­jában létezik, hiszen kísér­letileg Felix Ehrenhaft ki­mutatta létezését, és az orosz F. V. Mikhailov nap­jainkban megerősítette Eh­renhaft méréseit.) A mág­neses töltés és az áramlá­sukkal létrehozott mágnes-áram azonban nem olyan tulajdonságú, mint ahogy azt az elméleti fizikusok várták volna, emiatt nem fo­gadják el létezését ez is a tudomány egyik tiltott területe. Ezt a tiltást azonban az élővilág nem veszi figyelembe, és valószínűleg használja azokat a töltésforgatáson alapuló effektusokat, amelyek az élőlények anyagainak csavarszerűen felépített, spirális tulajdon­ságaiból adódnak. A forgás miatt új típusú, terek, mezők léphetnek föl, melyeket néha "spin térnek, vagy a több tengely körüli forgás miatt keletkező teret "torziós tereknek , mezőknek neveznek. A mai emberi technológiának nagyon komoly fejtörést okoz, hogy hogyan lehetne előállítani azokat a csavarszerű, spirálisan elrende­zett anyagokat, amelyeket az élővilág a legprimitívebb lényektől kezdve mindenütt általánosan elterjedten használ. Ilyen mestersé­ges anyagok hiányában azonban a technika és a tudomány nem tudta ezeket a hatásokat vizsgálni, és amikor a biológiában "paraje­lenségek címén találkozunk ezekkel a hatásokkal, akkor a kutatók nagy része szent rémülettel utasítja el ezeket a jelenségeket. (Ilyen jelenségek például a telepátia, a pszichokinézis, a fémhajlítás, a le­vitáció vagy a teleportáció.)

Nézzük meg, hogy az anyagszerkezet eltérése, a töltések forga­tása vajon magyarázhatja-e ezeket a jelenségeket? Az élő anyag elektrodinamikája valószínűleg jóval bonyolultabb, mint a techni­kával általunk ma előállított elektrodinamika.

A mechanikából tudjuk, hogy az egyenes vonalú mozgásnak más típusú törvényei vannak, mint a forgó mozgásnak. Ha csak egy tengely körül forgatunk egy testet, már akkor sem a test tö­megéről, hanem tehetetlenségi tenzoráról beszélünk, hiszen nem mindegy, hogy milyen tengely körül forgatjuk a testet, ettől füg­gően ugyanannál a tárgynál más és más lehet a test tehetetlensé­ge.

Ha tovább csökkentjük a test mozgásának szimmetriáját, azaz egy újabb tengely körül forgatjuk meg a testet, akkor újabb egé­szen szokatlan tulajdonságok lépnek föl, ekkor találkozunk a pörgettyű bizarr jelenségével, a precesszióval és a nutációval. A három tengely körüli forgás vizsgálatával még ma is adós a mec­hanika, bár egy Stanley Kidd nevű feltaláló megmutatta, hogy antigravitációs effektust lehet elérni ily módon pörgetett koron­gokkal. (Lásd a "Bevezetés a tértechnológiába 2. kötetét.)

A mechanika csonka és erősen hiányos lenne a forgás nélkül, ugya­nakkor az elektrodinamikában természetesnek vesszük, hogy a leíró egyenletekben szögsebesség nem szerepel. Amit az élő anyaggal elő lehet állítani, az a technikában igencsak nehézkes, ezért nem tudjuk mesterségesen ma még modellezni a forgó töl­tést. Egy spirálszerűen fölcsavart drót, azaz szolenoid esetén ugyanis a töltések forgása elhanyagolható, hiszen ott a töltések mozgási sebessége általában egy-két tizedmilliméter másodper­cenként, így a forgás szögsebessége gyakorlatilag nulla.

Nem így van ez az élő anyag esetében, ahol a molekuláris átmérő olyan ki­csiny, hogy ekkor a molekula mentén forgó töltés szögsebessége nagyságrendekkel nagyobb, mint szolenoid esetén. Ilyenkor olyan új típusú mezők keletkeznek, melyeknek mások a tulajdonságai, mint az elektromos vagy mágneses téré: feltehető, hogy ilyen tér nem vonzza vagy taszítja, hanem forgatja az oda helyezett tárgya­kat. Ezt a most ideiglenesen "spin térnek nevezett mezőt, ha kombináljuk elektromos és mágneses terekkel, akkor feltehetjük, hogy ennek a mezőnek a terjedése más módon történik, mint az általunk már jól ismert elektromágneses tereké feltehetjük, hogy az ilyen kombinált mező áthalad minden anyagon, és így nincs elvi akadálya a telepátia egyik ismert tulajdonságának.

Bár a technikában még nincs olyan elterjedt készülék, ahol a töltések forgása kifejezetten lényeges és hangsúlyos lenne, a fizi­kában, legalábbis elemi effektus szintjén ez már régóta megol­dott. Felix Ehrenhaft osztrák kutató, aki az elektron fajlagos tölté­sét először kimérte, későbbi kutatásainál észrevette, ha nem olajcsöppecskék, hanem piciny vascsöppecskék lebegnek egy ne­mesgázban, és ezeket erős fénnyel világítja meg, akkor a vascsöp­pek mágneses monopólusként viselkednek.

Az erős fény foto­elektromos effektus segítségével pozitív vagy negatív elektromos töltéssel lát el egyes vascsöppeket, és ezek a töltések nemcsak a Brown-mozgás következtében haladnak, hanem az úgynevezett Brown-forgás következtében esetleg több tengely körül forognak is egyszerre. Így hat szabadságfokú rendszert kapunk, ami a leg­általánosabb mozgás egy tömegpontra nézve. Ilyen esetekben a kis átmérőjű vascsöppecskék felületén igen jelentős szögsebes­séget érhet el a töltés, és így technikailag is nagy szögsebességű töltésáramlást érhetünk el így megjelenhet a mágneses mono­pólus is.

Ez a kísérlet közvetetten mutatja, hogy valóban van jelentősége a töltések forgatásának. Az élővilág kiterjedten hasz­nálja a forgó töltéseket, míg a mai, úgynevezett "modern fizika nem jutott el az elektrodinamikában a forgás jelentőségének meg­értéséhez. Az élővilágból vett példák tehát nemcsak a klasszikus mechanikában jelzik, hogy baj van az energiamegmaradással, az impulzus- és impulzusnyomaték-megmaradással amint azt Schauberger és a pisztrángok esete megmutatta hanem jóval tovább mennek. A töltések forgásának jelentőségét is mutatják, azaz rámutatnak hogy az elektrodinamika jóval gazdagabb mint hittük, és érdekesebb jelenségeket is mutat, ha a töltés forgását megengedjük.

Az elméleti megfontolásokból is látjuk, hogy a mágneses monopólusok furcsa tulajdonságokkal bírnak. Ha például mág­neses monopólus elektronnal kerül kapcsolatba, akkor az álló elektron és az álló mágneses monopólus egymást nem veszi ész­re, egymásra nincsenek hatással. Ám abban a pillanatban, ha egyikük is mozog, már erő ébred közöttük, de nem centrális, ha­nem egészen más irányú. Ha például egy álló mágneses mono­pólus felé lökünk egy töltött részecskét, az kúppalást felületén kezd el mozogni. (A részleteket lásd a Kitörés a jövőbe című könyvben.) Ha egy mágneses monopólus kristályos anyagon ke­resztül halad, azaz "mágnesáramnak teszünk ki valamely fémes anyagot, akkor kiszámolható, hogy ezen furcsa hatás miatt az elektronok kötési energiája lecsökken, meggyengül, így a kris­tályrács szilárdsága jóval kisebb lesz.

Ezt a jelenséget az élővi­lágban valóban megfigyelhetjük, ez az, amit "kanálhajlítás vagy fémhajlítás néven ugyan nagyon sokszor és gondosan do­kumentáltak, ám a hivatalos tudomány a mai napig nem tudja "lenyelni ezt az effektust. Látjuk tehát, hogy az élő anyag csa­vart struktúrájával lehetőség adódik arra, hogy egészen külö­nösnek, fantasztikusnak tűnő jelenségeket megértsünk.

Ám ez nem a teljes lista. Ide sorolhatjuk még az ugyancsak furcsa teleportáció jelenségét is. A teleportáció lényegében az elektrodinamikában ismert Lorentz-erő analógiájaként magya­rázható. A Lorentz-erő esetén egymással szöget bezáró elektro­mos és mágneses térben mozgó töltés mindkét erőtér irányára merőlegesen, a harmadik térdimenzió irányába is mozog. Csak a Lorentz-erő segítségével lehet így kiléptetni a síkból egy töltést. Ha viszont van egy harmadik típusú erőterünk (és ez a töltések forgó mozgásából adódó "spin tér), akkor három egymásra merőleges, más-más tulajdonságú mezőnk van.

Ha három egy­másra merőleges mezőben mozgatunk egy elektromos töltést, akkor az általánosított Lorentz-erő miatt itt is fellép egy erő, és ez a negyedik térdimenzió felé mozgatja a töltést. A mai elmé­leti fizika semmit nem tud mondani arról, hogy van-e negyedik, ötödik stb. térdimenzió vagy nincs. Mindenesetre semmi sem tiltja a létét, és a teleportáció jelensége éppen azt mutatja, hogy létezik egy magasabb térdimenzió, más néven hipertér.

Nemcsak a biológia, hanem megint egy kevéssé ismert jelenség, a gömbvillám is mutatja a magasabb térdimenzió, a hipertér létét. Ott is a forgó töltések esetén jelenik meg a gömbvillám, hiszen mindig akkor keletkezik ez a jelenség, amikor az általunk ismert villám pályája megtörik (például egy vízszintes elektromos veze­tékbe, kerítésbe vagy telefonkábelbe csap a villám), a töréspontnál ugyanis a töltés forogni kényszerül, és mindig ezen a ponton figyelték meg a gömbvillám létrejöttét. Az élőlények által előállított forgó töltések tehát igen fontos, ma még a hivatalos tudomány által a szőnyeg alá söpört fontos jelenségek sorát mutatják.