AZ ELSÕ LÉPÉSEK

AZ ELSÕ LÉPÉSEK

S bár az egyetemi kutatásokban, a "hivatalos tudományban csak az 1940-es, 1950-es évektõl kezdték vizsgálni a tranziens, nagyfrekvenciás kisüléseket a radarkísérletek miatt néhány amatõr évtizede 626c27g kkel megelõzte ezt a kutatási vonalat. Ezek közé tartozott Henry Moray is, aki tizenéves korában bukkant rá árra az effektusra, melynek tökéletesítésével igazi elektromos "örökmoz­gót tudott szerkeszteni. Moray máig sem publikált eredményei szerint egy nagyobbacska fadobozból durván 50 kW-nyi energiát tudott kinyerni úgy, hogy éjjel-nappal jött a fadobozból két dróton át nagyfrekvenciás áram, és maga a doboz nem melegedett, hangot nem adott ki. Máig is titok ugyan, hogy mi történt Moray dobozá­ban, azonban mások korábbi és késõbbi kísérletei némi támpontot adnak. Bár Moray történetét kicsit részletesebben ismertetjük majd, ám érdemes még a többi hasonló eredményrõl is egy pár szót szól­ni. (A tranziens kisülésekkel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kutatási eredmények egy részét a Bevezetés a tértechnológiába címû könyv 2. kötetében részletesebben is ismertetjük.)

A rendelkezésre álló adatok szerint Moray volt az elsõ kutató, aki többször, nagyon sok ember számára demonstrálta, hogy ener­giát lehet nyerni a "semmibõl , vagy ahogy Moray gondolta, a kozmoszból. A töredékes adatok azt mutatják, hogy nemcsak Tesla és Moray tudta ezt az effektust elõállítani az 1920-as, 1930-as években, hanem egy Hermann Plauson nevû, német származású észt feltaláló is, aki Hamburgban dolgozta ki ezt a találmányát. Mind Moray, mind Tesla, mind Plauson a légköri elektromosság befogásából indult el, és így jutottak mûködõ találmányhoz. Nem kizárt, hogy hozzájuk hasonlóan mások is megtalálták ezt az effek­tust az 1920-as, 1930-as években, hiszen ez az évtized az amatõr rádiózás kezdete, és lényegében ezek a berendezések elemi szinten tartalmazzák azokat az alkatrészeket, amelyek az effektus elõidézé­séhez szükségesek - bár módosított formában. Az energiamegma­radás dogmája minden esetben megakadályozta ekkor már, hogy a mûködõ effektusból tömeggyártásra érett termék készüljön, de a gázkisülések története az amatõr rádiózás és a detektoros rádiók korszakával nem ért véget.

V/2. ábra: K Plauson találmányából szabadalom is született. Talán ez az elsõ olyan dokumentum, ahol a "térenergia befogása, kicsatolása le van írva.

Az 1960-as években egy amerikai feltaláló, Gray dolgozott ki olyan mûködõ tranziens ívkisülésen alapuló készüléket, amely egy autó meghajtására volt képes. (A találmány részleteit lásd a Tér­technológia címû könyv 1. részében.) Õ is úgy írta meg a szabadal­mát, hogy a lényeg néhány mondattal el volt intézve, nehogy más feltaláló meg tudja ismételni az eredményeit. Hiába kapott szaba­dalmat, egy peres eljárás során mindent elvettek tõle, névtelenül, nyomorogva halt meg. Maga az effektus azonban újra fölbukkant, méghozzá orosz kutatók laboratóriumában, akik a történelemben elõször megpróbáltak szívós, áldozatkész munkával a jelenség vé­gére járni.

Ez az orosz Cserneckij és kollégáinak nevéhez fûzõdik, akik közel húsz évig dolgoztak a jelenség megismerésén, számos cikket publikáltak a témában, ám a rendszerváltás és Cserneckij hirtelen halála megakadályozta õket abban, hogy tüzetesen, tövirõl hegyire megismerjék ezt az effektust. Cserneckij, Ricskov és Tye­mejev az 1960-as években vették észre, hogy többamperes áram­erõsségû ívkisülés néha-néha megszakad önmagától, és ezután újra beindul, de ilyenkor nagy erejû áramlökések jelennek meg.

Amikor rezgõkört tettek az ívkisülési csõ mögé, meglepve ta­pasztalták, hogy megfelelõen eltalált paraméterek esetén többezer amperes áramot lehet elérni, és ez az áramerõsség függ például a rezgõ kör terhelésétõl is. Minél nagyobb a terhelés (egy határig), annál nagyobb teljesítményt lehet kivenni a nagy sûrûségû plazmá­ból, az ívkisülésbõl. Kisebb jelentõségû folyóiratokban közölték mérési eredményeiket, de ezek nem jutottak el a nyugati referáló folyóiratok látókörébe. 1974-ben a Rádiófizika címû folyóiratban közölte Cserneckij Licsnyikovval, Popovval és Kuranovval közös munkáját, ahol már részletes mérési eredmények is láthatók errõl az effektusról, és megkezdték az effektus elméletének kidolgozását is. 1975-ben, a Fizikai Himija Obrabodki Matyerialov címû, eléggé eldugott folyóiratban, Cserneckij feleségével és Licsnyikovval együtt egy részletes cikket jelentetett meg, ahol megpróbálja ma­tematikai leírását is adni a megfigyelt jelenségnek, a "generátor­hatásnak". Persze ez a cikk nagyon hasonlít egyetemisták mérési jegyzõkönyveihez. Tudják, hogy minek kell lenni a végeredmény­nek, ezért egy kicsit megerõszakolják, "kikozmetikázzák" a dolgo­kat. Néha vétenek egy-egy elõjelhibát csak azért, hogy az elvárható eredmény kijöjjön. Ez történt Cserneckij eseténben is, aki ugyan sosem mondta ki nyíltan, hogy baj van az energiamegmaradással, de mindig célozgatott rá.

Az 1980-as évek végén Cserneckij (valószínûleg több más kollégájával együtt) a biológiai hatásokat is elkezdte vizsgálni. Észrevette, hogy az általa "öngerjesztõ kisülé­seknek nevezett hatásoknál furcsa, más típusú fizikai elváltozások

V/3. ábra: A Gray féle tranziens ívkisülésen alapuló szabadalom elsõ ol­dala. Sajnos a leírás pont ott szûkszavú, ahol a lényeg van, azaz a kisülési csõ ismertetésénél.

is történtek. A félvezetõk mintha vezetõvé váltak volna, növények gyorsabban kezdtek növekedni, és más biológiai anomáliák, úgy­nevezett "parajelenségek" is. megfigyelhetõk voltak a rezgõ plazma környékén. Egyre nagyobb és nagyobb berendezéseket építettek, és többezer amperes áramlökéseket figyeltek meg. A mendemonda szerint egyszer akkora áramlökés keletkezett a szerkezetben, hogy leégett az intézet transzformátora is. Az 1980-as évek végén Cserneckij számára már nyilvánvaló volt, hogy itt nem lehet meg­magyarázni az ismert fizikával a plazmagenerátor hatását. Ekkor az addigra már rehabilitált Szaharov akadémikussal együtt kezdtek dolgozni. Úgy gondolták, hogy ez az energiatöbblet valahonnan a vákuumból jön, tehát a vákuumenergia egyik megnyilvánulási formájaként sejtették az energiatöbbletet.

Hamarosan azonban Szaharov meghalt, és 1990-ben Cserneckij is váratlanul elhunyt, éppen akkor, amikor meghívást kapott az Egyesült Államokba, hogy ott tökéletesen felszerelt laboratórium­ban folytassa munkáját. Kollégái az összeomlott szovjet tudomány roncsain vegetáltak, nem volt sem pénzük, sem tekintélyük, sem lehetõségük arra, hogy a munkát folytassák, de az a lelkesedés is hiányzott belõlük, ami Cserneckijt végig hajtotta. Így összeomlott az eddigi idõk talán legígéretesebb kísérlete (amely a hivatalos tu­domány keretein belül indult), hogy a tranziens ívkisülések ano­máliájából kiindulva végre gyakorlatilag is használható energiater­melõ készülék jöjjön létre az emberiség hasznára.

Az 1960-as években kezdõdött el a Cserneckij-csoport munkája, de az 1960-as években az Egyesült Államokban még más csopor­tok is dolgoztak ezen a témán egymás erõfeszítéseirõl mit sem tud­va. Az egyik ilyen volt a magyar Papp Ferenc, aki észrevetté, hogy ionizált gázoknál megfelelõ tekercs esetében, gyors tranzienseknél olyan nagy lökések keletkeztek a kisülési térben, amelyek súlyokat voltak képesek nagy távolságra kilökni. Lényegében egy argonnal mûködõ "gázágyút" tervezett így, de a beadott és megkapott sza­badalmaiban rendkívül zavaros, homályos leirást adott a jelenség természetérõl. Az elméleti magyarázatban semleges elektronoktól kezdve sokféle homályos megállapítás jelenik meg, s nem véletlen, hogy sok-sok évi munka után végül is semmi nem lett találmányai­ból. Pedig ekkorra ki tudott dolgozni egy szerkezetet, ami egy autót tudott volna mûködtetni. Egy olyan belsõ égésû motorhoz hasonló gépet készített, ahol a zárt munkahengerekben argongáz tágult ki a nagyfrekvenciás plazmarezgések hatására. (Részletek a Bevezetés a tértechnológiába cimû könyv 2. kötetében.)

V/4. ábra: A magyar származású Papp József szabadalmi iratából egy ol­dal. Nemesgázban létrejövõ tranziens kisülésbõl akkora energiát vett ki, hogy ágyút mûködtetett az effektussal. Késõbb autó hajtására használta ezt a hatást.

A legfurcsább szerkezetet erre az effektusra egy Hyde nevû amerikai feltaláló készítette, aki a megadott szabadalom bizonysá­ga szerint körülbelül tízszer akkora mechanikus energiát vett ki a rendszerbõl, mint amennyit indításnál be kellett táplálni. Õ sem tudta megérteni az effektus igazi lényegét, de arra gondosan ügyelt, hogy a szabadalom nehogy érthetõ és könnyen reprodukálható le­gyen. Berendezésében, álló tárcsák között nagy feszültségû teret létesített, majd ezt egy forgó tárcsával meg-megszaggatta. Ennek az lett ^-a következménye, hogy görbe pályán mozoghattak a töltött részecskék a kisülés folyamán, így ha valaki jól eltalálta a para­métereket (melyek a szabadalomban nincsenek leírva), akkor a szerkezet akár mûködhetett is. Hyde nem hozta nyilvánosságra a legfontosabb részleteket, néhány kétségbeesett segítségkérõ levelet írt az interneten, aztán nyomtalanul eltûnt, többé senki nem látta.