A TUDOMÁNY MINT RENDSZER SAJÁTOSSÁGAI

A TUDOMÁNY MINT RENDSZER SAJ TOSSÁGAI

A tudomány mint rendszer azonban mégis eltér a többi rendszer­től, mert csak nagyon kevesen veszik, vehetik észre egyáltalán, hogy mi is történik itt. Míg például a kereszténység esetén Husz Já­nos vagy Luther Márton idején az emberek tömeges zúgolódása nyilvános volt (hiszen nyilvános hitvitákon valamilyen mértékig meg lehetett beszélni a vallás dolgait), és sokan észre 828b14i vették az úgy­nevezett létező szocializmus gyengéit is, a tudomány lapjaiba azonban nagyon kevés embernek van betekintése. Épp ez teszi iga­zán veszélyessé, igazán alattomossá a tudományt mint intézmény­rendszert. Nem is lehet semmi más módon észrevenni ezt a ve­szélyt, csak úgy, ha benne dolgozunk. A hétköznapi, kívülálló em­ber emiatt egyáltalán nem tudja eldönteni, hogy a tudományos eredményekről szóló hírek vajon igazán fontos újdonságokat ta­karnak-e, vagy csak amolyan rutin győzelmi jelentések. A fiziká­ban különösen lemérhető az utóbbi mintegy fél évszázad termé­ketlensége, annak ellenére, hogy soha ennyi kutató, soha ennyi la­boratórium és pénz nem állt a fizika rendelkezésére. Valójában az 1950-es évek óta semmilyen, a gyakorlatban is használható, alap­vetően új meglátás nem született a fizika területén. (Ezzel ellentét­ben á biológia vagy a biokémia számos alapvető, új eredménnyel gyarapodott az elmúlt ötven évben.) Pedig lett volna mit megismer­ni, felfedezni, a fizikában, amint ezt az eddigi példákból már láttuk.

Ma a tiltások hosszú sorának köszönhetően megállt a fizika, emi­att csak korlátozott mértékű a technika és a gazdaság fejlődése is.

Néhány őszinte kutató legalább be is vallja ezt. Az 1999-es év hol­land származású Nobel-díjasa szerint munkájának társadalmi jelen­tősége egyenlő a nullával, és senki sem fog egyetlen vajas kenyérrel többet enni. Ezt nyilatkozta Martins J. G. Veltmann, aki az elektro-gyenge kölcsönhatások kvantumszerkezetével kapcsolatos kutatá­sokért kapta a díjat. Hasonló módon nyilatkozott az 1998-as év díja­zottja is saját munkájáról. Ha pedig nincs eredmény, idővel pénz sínes, és elfordul a közvélemény figyelme a fejlődés motorjáról, a tehetséges fiatalok máshová mennek dolgozni, ami ismét csak csök­kenti a további új felfedezések esélyét. Ebben az önpusztító, dugóhú­zórepülésben van a fizika, a RENDSZER gondolkodásellenes, min­den hasznos, új dologban ellenséget látó viselkedése miatt.

A tudomány rendszere a legátfogóbb, legkeményebb, legtotáli­sabb rendszer mai formájában nem lehet rajta kiskaput találni. Itt nem lehet ellenzéket, ellentábort kialakítani, mint a politikában, itt nem lehet politikai menedékjogot kérni, ellenzéki lapban publikálni, bírósághoz fellebbezni. A tudomány rendszere totális rendszer, totá­lis diktatúra. Valójában a színfalak mögött csak három-négy folyó­iratszerkesztő uralja a rendszert. A gyakorlatban ők azok a szürke eminenciások, akik meghatározzák a természettudomány mozgásirá­nyát. Talán nem véletlen, hogy a természettudományban "számító" mindhárom lap angol nyelvű, ezek a Science, a Physical Review, és a Nature című folyóiratok. A hétköznapi ember nem gondolná, hogy ezen folyóiratok szerkesztői milyen nagy hatalommal rendelkeznek, évszázadokra eldöntik sorsunkat, bolygónk sorsát. Sosem mutatják arcukat a híradók, nem szerepelnek a napi hírekben, mint a politiku­sok, nevüket kevesen ismerik. Pedig az ő hatalmuk hosszú távon na­gyobb, mint bárki másé. Amikor nehéz belelátni a "lapokba", amikor igazán jelentős dolgokról van szó, akkor nagyon veszélyes, ha csu­pán néhány ember titokban, a színfalak mögött dönt.

Azt gondolnánk, hogy a természettudomány mint intézmény­rendszer minden új ötletre nyitott és elfogulatlanul képes minden eddigi esetleges tévedését felülvizsgálni. A könyvben összegyűjtött esetek mutatják, hogy mennyire nem így van. Minél fontosabb, minél mélyebb egy-egy fizikai fogalom, annál kevésbé hajlandó a rendszer bármiféle változtatásra. Sajnálatos, hogy a természettu­domány maga is tekintélyalapú dogmatikus rendszerré vált. Ez a szervezettségének, színfalak mögötti döntéseknek, a hatalmi struktúra felállásának, a sok-sok hierarchikus szintnek a következ­ménye. A mai rendszerben már nem lenne esélye egy szabadalmi hivatalnoknak arra, hogy cikkét a relativitáselméletről tekintélyes lap közölje (mint Einstein esetén), vagy egy könyvkötősegéd sem lehetne kísérleti fizikus, mint annak idején Faraday volt.

A fontos, nagy lépések annak idején szinte mindig kívülről jöttek, legyen ez az orvos Mayer elmélete az energiamegmaradásról vagy a sörgyáros Joule munkái. Ilyesféle esetek ma már teljes mértékben kizártak. A rendszer zárttá vált, sőt nemcsak külső, hanem belső fa­lak is keletkeztek. Ma már egy indiai, egy kínai vagy egy orosz ku­tató nemigen publikálhat a legrangosabb folyóiratokban, a dogmák­kal szembeni cikkeknek pedig eleve semmi esélyük.

Ez vezetett oda, hogy mintegy ötven éve nem mozdul előre a fi­zika szekere, pedig megtalálni és feltalálnivaló rengeteg lenne. Gondoljunk csak arra, hogy az élővilágban milyen sok érdekes ta­lálmány működik, melyet még nem értettünk meg és ezért nem ho­nosítottunk műszaki kultúránkban. Ez elvileg ugyan jó hír a fiata­loknak, de egyben rossz is, mert az újításra, a váltásra a rendszer összetörése nélkül nincs lehetőségük. Mégiscsak furcsa helyzet az, hogy a természettudományban dolgozó kutatók nagy többségének Kelet-Európától Pekingig semmi esélye nincs arra; hogy igazán el­fogadott, nagy lapokban közöljék cikküket, és az Egyesült Államo-kon belül is csak néhány elismert, úgynevezett híres egyetem né­hány kutatója állhat elő önálló ötletekkel. Ha megbecsülnénk, hogy hány embernek szabad új ötleteket megfogalmazni, akkor valószi­nűleg száznál kisebb számot kapunk annak ellenére, hogy soha ennyien nem dolgoztak a kutatásban, mint most. Ez a koncentrált­ság és hierarchizáltság is a láthatatlan és nem nagyon ismert oka annak, hogy új ötletek már nem törhetnek föl alulról, már vastag betonfödém választja el az alul levőket a felül levőktől.

Minden rendszert a megkérdőjelezhetetlen dogmák tesznek igazán rendszerré. Ilyen megkérdőjelezhetetlen dogmák például a pápa té­vedhetetlensége, a "párt" vezető szerepe, vagy a természettudomány­ban az energia- és impulzusmegmaradás általánosnak hitt tétele.

Kétségtelen, hogy ha a természettudomány rendszere bukna a dogmáival együtt, akkor sok kis országot, sok nagy céget temetne maga alá az omladék. (Megint csak az ártatlanok bűnhődnének legjobban, mint a történelemben mindig.) A természettudomány rendszerbe szerveződését azért nehéz kivűlről észrevenni, mert itt nem a külsőségek a fontosak, hiszen nincsenek zászlói, nem rendez felvonulásokat.

Dogmái ugyanúgy vannak, mint a politikai rend­szereknek és ezeket nem hagyja megváltoztatni, erőszakos módon ellenáll. Szükség esetén a természettudomány rendszere ugyanúgy megsemmisíti az ellenzékét, mint a politikai rendszerek. Láttunk erre példákat a vízautók feltalálói esetén. A természettudomány rendszere mindig ott van a politikai és gazdasági rendszer árnyéká­ban, de sokkal kevésbé változik. A politikai rendszerváltások, kor­mányváltások nem zavarják, annál jóval szilárdabb és jóval erő­sebb: Bármely rezsim a titkosrendőrségével együtt a gyenge kezdők közé sorolható a természettudomány rendszeréhez képest, ahol sokkal több az önkéntes és sokkal több a meggyőződéses hívő, mint bármely politika vagy bármely vallás esetén. A baj csak az, hogy ma a természettudományban, a legfontosabb dolgokban is a hit és a nem tudás adja az alapvető dogmákat.

A természettudomány mai rendszerét az összes politikai rend­szerben támogatták, sosem segítették a nyílt vitát, a rendszer meg­kérdőjelezőit. Ez a rendszer még nem bukott meg, sosem váltotta le hozzá nem értő vezetőit, sosem volt nyílt eljárás dilettáns irányítói ellen, sosem mutatta meg arcának igazán társadalomellenes oldalát, mert egyszerűen nem engedi szóhoz a picike, maroknyi ellenzéket. Ebben a rendszerben a tudás és a hatalom ritkán találkozik. Azok az emberek, akik bölcs, értelmes döntéseket tudnának hozni, ritkán rendelkeznek hatalommal, lehetőségekkel, ők nem eléggé ügyesek, hogy a rendszer csúcsára érkezhessenek - ahhoz másfajta képessé­gek kellenek, mint új dolgokat kitalálni. Az okos kormányzás és a politika feladata az lenne, hogy a kreatív kutatók kerülhessenek a tudás csúcsaira. Ehhez viszont az kellene, hogy a kutatók maguk választhassák meg a vezetőiket. Ma ez ugyanúgy elképzelhetetlen, mint az, hogy a katolikus hívők maguk válasszák meg a pápát, vagy annak idején a kommunista párttagok maguk választhassák meg vezetőiket. Gondosan ügyeltek arra, hogy erre ne kerülhessen sor, a köznép, a "labor plebs" ne fejezhesse ki akaratát.

A szűk csoportok viszont, akik a hatalom teljes birtokosai, mindig úgynevezett soros felépítésűek, olyanok, mint egy csőve­zeték, amin egymás után vannak a csapok és nem egymás mellett. Minél több csap van egymás után, s minél szűkebbek a csapok, annál nehezebb az áramlás. Ekkor egyetlen csap elzárása megál­líthatja az áramlást. Az akadémia struktúrája olyan, hogy bármely témában egyetlen ember tiltakozása elegendő egy folyamat elzá­rására, megállítására.

Egy alulról választott, felelősségre vonható, visszahívható testület esetén ez a helyzet nem állna elő, lenne esélye a továbblépésnek, a fejlődésnek.