EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK

EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK

Sok szempontból minden ember ugyanolyan, mint a többi. Az ebben a könyvben tárgyalt biológiai és pszichológiai folyamatok (fejlödés, tudat, észlelés, tanulás, emlékezés, motiváció és érzelem) mindannyiunknál ugyanúgy zajlanak. Más szempontból azonban minden ember különbözik a többitöl. Mindannyian birtokoljuk a képességek, vélekedések, attitüdök, motivációk, érzelmek és személyiségjegyek olyan, csak ránk jellemzö együttesét, amely egyedivé tesz minket. Ez az egyediség képezi ennek a fejezetnek a tárgyát.

E fejezetben tanulmányozzuk az intelligenciaszint, valamint a személyiség mérésének módszereit; tárgyaljuk az egyéni különbségekért felelös biológiai és környezeti tényezöket, továbbá fontolóra vesszük, az ember személyisége milyen mértékben változhat vagy maradhat állandó élete során. A 13. fejezetben történeti áttekintést nyújtunk korábbi személyiségelméletekröl, és megvizsgáljuk az elméletek alapjául szolgáló általános emberi vélekedéseket.

Emellett visszatérünk a pszichológiai fejlödés egy korábban (a 3. fejezetben) már bevezetett, fontos kérdésköréhez: hogyan hatnak egymásra az öröklött jellemzök és a nevelés? A 3. fejezetben azt vizsgáltuk, az öröklött elemek miként hatnak együtt az egyén környezetével, hogy determinálják a fejlödési folyamatot, különösen azokat a tényezöket tekintve, amelyek közösek minden ember fejlödésében. Megállapítottuk például, hogy érése során minden gyermek fejlödési állomások örökletesen meghatározott sorát járja végig, a nevelési környezet különbözöségeitöl javarészt függetlenül. Most azokra a biológiai és környezeti tényezökre helyezzük a hangsúlyt, amelyek egyénivé, egymástól különbözövé tesznek bennünket.

Az egyéni különbségek mérése

Sok modern társadalom hagyatkozik erösen az egyéni különbségek, és különösen a kognitív és intellektuális képességek objektív felmérésére. Az általános iskolában a gyerekeket gyakran tesztekben mutatott teljesítményük alapján sorolják tanulócsoportokba. A képességtesztek sok föiskola és egyéb, magasabb képesítést nyújtó intézmény felvételi eljárásának részét alkotják. Emellett sok iparvállalat és közhivatal is tesztpontok alapján válogat az állásokra pályázók között, és tesztpontokon múlhat a hivatali elömenetel is.

Az érdeklödést, az attitüdöket és a személyiségjegyeket mérö tesztek is ismerösek sokunk számára. A pálya­választási tanácsadók hatékonyabb segítséget tudnak nyújtani, ha az iskolai elömenetelen túl is tudnak valamit a diákról. Amikor vezetöi állásokba válogatnak a pályázók közül, a munkáltatók is igyekeznek felmérni a jelölt kommunikációs stílusát, stressztürö képességét stb. Az érzelmi zavarokkal küszködö személyek számára leghatékonyabb kezelések és a bünözök rehabilitációjában használt eljárások kiválasztása is az egyéni különbségek objektív mérését igényli.

Ezeken a gyakorlati alkalmazásokon túl a mérés módszerei az egyéni különbségek elméletében és kutatásában is lényeges pontot jelentenek. Söt egyes személyiségkutatók kifejezetten a saját megközelítésük számára dolgoztak ki mérési módszereket (lásd 13. fejezet).

A jó teszt jellemzöi

Minthogy a tesztek és egyéb felméröeszközök mind a gyakorlatban, mind a kutatásban fontos szerepet játszanak, lényeges, hogy pontosan azt mérjék, aminek mérésére szánták öket. Jelesül, egy jó tesztnek megbízhatónak és érvényesnek kell lennie.

MEGBÍZHATÓSÁG. Ha a teszt vagy más mérési mód­szer megbízható, akkor megismételhetö és konzisztens eredményeket szolgáltat. Ha egy teszt eltérö értéket ad többszöri felvétel esetén, vagy több kiértékelö más végeredményre jut, akkor a teszt megbízhatatlan. Egyszerü analógia egy gumiból készült méröszalag. Ha nem tudjuk, mennyire kell kifeszíteni használat közben, az eredmények megbízhatatlanok lesznek, bármilyen gondosan is jelöltük be a beosztást rajta.

A megbízhatóságot rendszerint két kiértékelés korrelációjával vizsgálják. Amikor például ugyanazt a tesztet két egymást követö alkalommal ugyanazoknak az embereknek adják, az elsö alkalommal kapott pontszámoknak magas szinten kell korrelálniuk a második alkalom pontszámaival. Ha a korreláció magas, akkor azt mondjuk, hogy a teszt rendelkezik idöbeli stabilitással.

Ténylegesen persze nem akarjuk kétszer ugyanannak az embernek ugyanazt a tesztet a kezébe adni. De van sok olyan eset, amikor ugyanannak a tesztnek egyenértékü változatait akarjuk használni - mondjuk a különbözö idöpontokban meghirdetett írásbeli felvételi vizsgák esetén. Arról, hogy a teszt két változata valóban egyenértékü-e, úgy lehet meggyözödni, hogy ugyanazokkal a személyekkel felvesszük a teszt mindkét változatát, majd az eredményeket egymással korreláltatjuk. Ha magasan korrelálnak, akkor a teszt változat­meg­bíz­hatósággal rendelkezik.

A megbízhatóság további elterjedt mérési módja a belsö konzisztencia vizsgálata. Ennél az a kérdés, hogy egy teszt egyes kérdései vagy tételei milyen mértékben mérik ugyanazt a dolgot. Ez úgy vizsgálható meg, hogy egy csoport tagjainál az egyes tételekre kapott pontszámokat összesített pontszámaikkal korreláltatják. Minden egyes, az összesített pontszámmal nem jól korreláló tétel megbízhatatlan, azaz nem járul hozzá ahhoz, amit a teszt mér. A megbízhatatlan tételek elhagyása "megtisztítja" a tesztet azzal, hogy megnöveli belsö konzisztenciáját. A megbízható elemek számának emelkedésével növekszik a teszt összesített pontszámának megbízhatósága is.

A legtöbb teszt és felméröeszköz eredményét objektív módszerekkel, sokszor számítógépek segítségével pontozzák. De az intellektuális teljesítményt vagy a társas viselkedést néha szubjektíven kell megítélni. Egy dolgozat értékelése erre jó példa lehet. Az ilyen szubjektív ítéletek megbízhatóságát úgy mérik, hogy két vagy több független bírálóval ítéltetik meg a mérendö változót, és osztályzataikat korreláltatják. Két megfigyelö például függetlenül pontozhatja óvodás gyerekek agressziójának szintjét, vagy több bírálóval elolvastathatjuk a régebbi amerikai elnökök beiktatási beszédeit, és leosztályoztathatjuk azok optimizmusát. Ha a pontozók vagy bírálók közötti korreláció magas, a módszer bírálóközi megbízhatósága erös.

Egy jól szerkesztett, objektíven pontozott képességteszt megbízhatósága 0,9 vagy magasabb kell legyen. Személyiségtesztek és szubjektív döntések esetén a 0,7-es megbízhatóság is elfogadható lehet kutatási célokra, de az egyénekre levont következtetésekkel különösen óvatosan kell bánjunk. Amint említettük, a teszt összpontszámának megbízhatósága a tesztben szereplö megbízható tételek s 545i87f zámával együtt növekszik. Ugyanezt az okoskodást alkalmazhatjuk a szubjektív döntések esetén is, és a módszer megbízhatóságát a bírálók, megfigyelök vagy pontozók számának emelésével növelhetjük. Ha például két megfigyelö pontszámai csak 0,5 mértékben korrelálnak, egy harmadik, hasonló színvonalú megfigyelö a bírálóközi megbízhatóságot 0,75-ra, egy negyedik pedig 0,8-re emelné.

ÉRVÉNYESSÉG. A megbízhatóság azt mutatja, hogy egy teszt milyen mértékben mér valamit, de a jó megbízhatóság nem garantálja, hogy a teszt azt méri, aminek mérésére szánták, azaz nem garantálja a teszt érvényességét. Ha például a pszichológiaszigorlat írásbeli vizsgájának tesztje tele van ismeretlen, idegen szavakkal és becsapós kérdésekkel, akkor inkább a verbális készségeket és a tesztekben való jártasságot méri, mint a tárgy anyagának ismeretét. Egy ilyen vizsga lehet megbízható (tehát a diákok nagyjából ugyanolyan eredményt érnek el újrateszteléskor), de nem érvényes tesztje a tantárgy tudásának. Vagy: ha a humorérzék mérésére összeállított teszt nehezen felfogható viccekböl áll, akkor e teszt megbízhatóan mérhet valamit (valószínüleg az intelligenciát vagy a tanultságot), de nem lesz a humor érvényes méröeszköze.

Egy teszt érvényessége bizonyos esetekben vizsgálható a tesztpontszámok valamely külsö kritériummal történö korreláltatásával. Ezt a korrelációt érvényességi együtthatónak nevezik. A várható iskolai elömenetel mérésére szolgáló teszt pontszáma és az iskolai eredmények közti pozitív korreláció például azt jelzi, hogy a teszt elfogadható mértékben érvényes. Az érvényességnek ezt a fajtáját tapasztalati érvényességnek nevezik. A bíróságok a faji és nemi diszkrimináció iránti érzékenységre tekintettel egyre inkább megkövetelik a hivataloktól és cégektöl, hogy a munkatársak kiválasztásakor olyan teszteket használjanak, melyek bizonyítottan korrelálnak a munkában nyújtott teljesítménnyel - azaz tapasztalati érvényességgel rendelkeznek.

Az érvényesség egy sajátos, különösen a személyiség kutatásában használt eszközök vizsgálatára alkalmazott fajtáját konstrukciós érvényességnek nevezik. Amennyiben a kutató olyan tesztet készít, mellyel egy elméleti fogalmat kíván mérni, nincs mindig lehetösége arra, hogy kiszámoljon egyetlen, tesztjének tapasztalati érvényességét jelzö együtthatót, mivel nem világos, hogy mi legyen a külsö kritérium. Hogyan tudna például a kutató egy teljesítménymotivációt mérö tesztet megvizsgálni? Számos lehetöséget ki lehet gondolni. Felvehetnénk például a tesztet üzletemberekkel, és megnézhetnénk, hogy a teszt korrelál-e fizetésükkel. Lehet, hogy a teszt korrelál a tanárok diákjaik ambiciózusságára vonatkozó pontszámaival. A problémát az jelenti, hogy nincs egyetlen kritérium, melyet a kutató hajlandó lenne végsö, "igaz" válaszként elfogadni. Jó lenne, ha a teszt korrelálna az üzletemberek fizetésével, de ha nem, a kutató ekkor sem gondolná azt, hogy a teszt nem érvényes. A személyiségpszichológiában ezt nevezik kritériumproblémának: az "igazságnak" nincs olyan mértéke, amihez képest a méröeszközt érvényesíteni lehetne. A kutatók ezért méröeszközük konstruktív érvényességét próbálják meg megalapozni.

Ezt a tulajdonképpeni kutatási folyamat során végzik. A kutató az elméletet egyaránt használja az eszköz konstrukciójában és az elméletböl következö elörejelzések kialakításához. Ezután az új eszköz használatával végzik az elörejelzések ellenörzését célzó vizsgálatokat. Amennyiben nagyszámú konvergáló vizsgálat pozitív eredményre vezet, az elmélet és az eszköz érvényessége egyidejüleg nyer igazolást. Az eredmények persze legtöbbször nem egyértelmüek, ám utalásokat tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy miként kell az elméletet és a mérési eszközt módosítani.

Az intellektuális képességek mérése

TÖRTÉNETI HÁTTÉR. Sir Francis Galton kísérelt meg elsöként intellektuális képességet mérö tesztet kifejleszteni egy évszázaddal ezelött. A természettudós és matematikus Galton unokatestvére, Charles Darwin evolúciós elméletéböl kiindulva kezdett el érdeklödni az egyéni különbségek iránt. Galton azt képzelte, hogy egyes családok biológiai­lag felsöbbrendüek - erösebbek és szellemileg fejlettebbek -, mint mások. Okfejtése szerint az intelligencia kivételes érzékelési és észlelési készségek kérdése, amelyek egyik generációról a másikra öröklödnek. Miután minden információt az érzékszerveinken keresztül veszünk fel, minél érzékenyebb és pontosabb a személy érzékelörendszere, annál intelligensebb. Galton 1884-ben a Londoni Világkiállításon egy tesztsorozatot több mint kilencezer látogatóval vett fel. A teszt olyan változókat mért, mint a fej mérete, a reakcióidö, a látásélesség, a hallásküszöb és a látott formákra való emlékezés. Legnagyobb elkeseredésére azt találta, hogy a brit tudományos élet kiválóságait nem lehet elkülöníteni a közönséges polgároktól a fejük mérete alapján, valamint hogy a reakció gyorsasága nem különösebben függött össze az intelligencia egyéb mutatóival. Noha tesztje nem bizonyult igazán hasznosnak, Galton volt az, aki bevezette a korrelációs együtthatót, ami aztán nagyon fontos szerephez jutott a pszichológiában.

Az elsö olyan teszt, amely megközelítette a manapság használatos intelligenciateszteket, a francia pszichológustól, Alfred Binet-töl származik. A francia kormány 1881-ben törvényben tette kötelezövé minden gyermek iskoláztatását. Korábban a gyengébben tanulók rendszerint kimaradtak, most viszont a tanároknak a legkülönfélébb egyéni képességek széles skálájával kellett megbirkózniuk. Binet azt a megbízatást kapta a kormánytól, hogy állítson össze egy olyan tesztet, amellyel kiszürhetök azok a gyerekek, akik túl lassú felfogásúak ahhoz, hogy hasznot húzzanak a rendszeres iskoláztatásból.

Binet szerint az intelligenciát olyan feladatokkal kell mérni, amelyek gondolkodási és problémamegoldási képességeket kívánnak meg, nem pedig észlelési és mozgásos készségeket. Egy francia pszichológussal, Thé­o­phile Simonnal együttmüködve, Binet 1905-ben publikálta a skáláját, amit aztán 1908-ban, majd 1911-ben módosított.

Binet szerint a lassú felfogású, "buta" gyerek olyan, mint a normális, csak elmaradt a mentális fejlödésben. Teszttel mérve egy gyengébb felfogású gyerek úgy teljesít, mint egy nála fiatalabb; ezzel szemben egy "okos" gyerek mentális képességei egy nála idösebb társa teljesítményének felelnek meg. Binet olyan, egyre növekvö nehézségü elemekböl szerkesztette tesztjét, amelyek olyan változásokon alapultak, amiket általában a normálisan növekvö gyermekek mutatnak. Minél több kérdésre tud a gyerek helyesen válaszolni, annál magasabb a mentális kora (MK). A mentális kor fogalma döntö Binet módszerében, mivel ez hasonlítandó össze a gyermek tényleges életkorával (ÉK) az intelligencia mérésekor.

A STANFORD-BINET-INTELLIGENCIASKÁLA. A Binet által eredetileg alkalmazott teszttételeket Lewis Terman, a Stanford Egyetem munkatársa ültette át amerikai gyerekek számára. Standardizálta a teszt felvételét, és több ezer gyerekkel felvéve meghatározta az életkori normákat. A Binet-teszt stanfordi változatát 1916-ban publikálta, ezt nevezzük manapság Stan­ford-Binet-intelligenciaskálának. Ez a teszt az egyik legismertebb és leginkább alkalmazott teszt lett; 1937-ben, 1960-ban, 1972-ben és legutóbb 1986-ban módosították.* A Stan­ford-Binet-skála kora ellenére ma is az egyik legelterjedtebben használt pszichológiai teszt.

Terman visszatért Binet elképzeléséhez a mentális korral kapcsolatban. Minden tételt ahhoz a szinthez soroltak be, ahol a gyerekek nagy többsége megoldotta. Egy gyerek mentális korát úgy határozhatjuk meg, hogy összegezzük, hogy az egyes életkori szinteken hány tételt old meg sikerrel. Terman emellett egy jól használható intelligenciamutatót vezetett be, amelyet eredetileg egy német pszichológus, William Stern javasolt. A mutató az intelligenciahányados (intelligence quotient), a közismert IQ. Ez az intelligenciát a mentális kor (MK) és az életkor (ÉK) hányadosával fejezi ki:

IQ =     × 100.

A 100-as szorzó miatt az IQ 100 lesz, ha az MK és az ÉK megegyezik. Ha az MK kisebb, mint az ÉK, akkor az IQ 100 alatti, ha nagyobb, akkor az IQ magasabb, mint 100.

A Stanford-Binet-skála legjobb módosítása (Thorn­dike, Hagen és Sattler, 1986) az IQ-érték helyett standardéletkor-értékeket használ. Ez százalékérték, amely azt mutatja meg, hogy a standardizált csoport személyei­nek hány százaléka helyezkedik el egy adott érék felett, illetve alatt. És noha az IQ fogalma még mindig használatos az intelligenciatesztelésben, már nem e szerint a képlet szerint számolják. Ehelyett táblázatokat használnak a tesztben elért nyerspontszám standard pontokká számolásában, amelyeket úgy igazítanak, hogy az átlaguk minden életkorban 100 legyen.

Az intelligenciát ma különbözö képességek elegyének tekintik, és e felfogással összhangban az 1986-os módosítás a próbákat az intellektuális képességek négy szélesebb területébe sorolja: verbális gondolkodás, absztrakt-vizuális gondolkodás, számolás és rövid távú memória (Sattler, 1988). Minden területen külön pontértéket adnak. A 12.1. táblázatban tüntettünk fel néhány példát az egyes képességterületekhez.

A WECHSLER-INTELLIGENCIASKÁLA. David Wechsler 1939-ben egy új tesztet dolgozott ki, mert úgy vélte, hogy a Stanford-Binet-féle túlságosan is a nyelvi képességekre alapoz, és mert nem volt alkalmas felnöttek tesztelésére. A "Wechsler Adult Intelligence Scale" (WAIS, 1939, 1955, 1981), a Wechsler-féle felnött-intelligenciateszt két részre, egy verbális és egy performációs skálára oszlik, így tehát az összesített IQ-érték mellett e kettö külön pontértéke is megkapható.* A teszt tételeit a 12.2. táblázatban mutatjuk be. Gyerekek számára késöbb egy hasonló tesztet fejlesztettek ki: ez a Wechsler Intelligence Scale for Children (WISC, 1958, 1974, 1991).

A performációs skála próbáiban kockákkal, képekkel vagy más anyagokkal kell manipulálni, illetve azokat meghatározott módon rendezni. A Wechsler-skálában minden egyes alpróbára kiszámíthatóak a pontértékek, így a vizsgálatvezetö pontosabb képet kap a személy intellektuális erösségeiröl, illetve gyengébb oldalairól. A verbális és performációs értékek hangsúlyeltolódásából a vizsgálatvezetöben felmerülhet, hogy sajátos tanulási problémákat keressen a vizsgált személynél, például olvasási nehézségre vagy nyelvi problémákra gyanakodjon.

Mind a Stanford-Binet-, mind a Wechsler-teszt kielégíti a jó teszt kritériumait, vagyis jó megbízhatósági és érvényességi értékeket mutat. A Stanford-Binet-teszt újrafelvételkor körülbelül 0,90-os megbízhatósági együtthatót mutat, a WAIS újratesztelési megbízhatósága 0,91. Mindkét teszt meglehetösen jó elörejelzést ad az iskolai teljesítményre; az IQ-érték és az iskolai eredmények közötti korreláció ezeknél a teszteknél 0,50 körüli (Sattler, 1988).

CSOPORTOS TESZTEK. A Stanford-Binet- és a Wechsler-teszt egyéni képességteszt, tehát egy személlyel veszi fel öket egy erre kiképzett vizsgálatvezetö. A csoportos teszteket ezzel szemben egyetlen vizsgálatvezetö egyszerre sok emberrel veheti fel, mivel ezek rendszerint papír-ceruza tesztek.

A csoportos teszteléssel szemben azonban sok elönnyel szolgál az egyéni vizsgálat. A vezetö meggyözödhet arról, hogy a vizsgálati személy érti-e a kérdéseket, értékelheti a személy motivációját (valóban igyekszik-e), és azzal, hogy gondosan megfigyeli, hogy a személy hogy áll hozzá az egyes feladatokhoz, további információkat szerezhet intellektuális erösségeiröl és gyengéiröl. A csoportos tesztek föként akkor hasznosak, ha egyszerre sok embert kell megvizsgálni. A fegyveres testületek például számos csoportos tesztet alkalmaznak, amelyek az intellektuális képességek és egyéb sajátos készségek felmérésével segítenek bizonyos feladatkö­rökre alkalmas férfiakat és nöket kiválogatni (például pilótának, navigátornak, elektronikai müszerésznek vagy számítógép-kezelönek). Az Egyesült Államokban a közigazgatási állások betöltéséhez (PACE), az iskolai elömenetel mérésére (SAT) és az egyetemi felvételikhez (ACT) is gyakran használnak csoportos helyzetben felvett standardizált teszteket.*

FAKTORIÁLIS MEGKÖZELÍTÉS. Az intelligenciát egyes pszichológusok általános megértési és értelmi képességként fogják fel, ami a legkülönfélébb módokon nyilvánulhat meg. Binet is így képzelte. Bár tesztjében számos eltérö feladattípus van (emlékezeti terjedelem, számolás, szókincs), Binet megjegyezte, hogy az okos gyerekek általában minden feladatban jobban teljesítenek, mint a buták. Feltételezése szerint tehát a különféle feladatok mind ugyanazt az alapvetö készséget vagy tehetséget mérik. Annak ellenére, hogy tesztje különféle próbákból áll, Wechsler is úgy gondolta, hogy "az intelligencia az egyén összegzett, globális képessége arra, hogy célszerüen cselekedjék, racionálisan gondolkodjon, és hogy környezetében hatékonyan müködjön" (Wechs­ler, 1958).

Vannak azonban pszichológusok, akik viszont megkérdöjelezik az "általános intelligencia" létét. Véleményük szerint az intelligenciatesztek egymástól viszonylag független mentális képességeket mérnek. A faktoranalízis segítségével pontosabb képet kaphatunk az intelligenciatesztben elért eredmény mögött álló képességek természetéröl. Ez a matematikai módszer arra alkalmas, hogy meghatározzuk azt a legkisebb számú faktort (tényezöt), vagyis képességet, amely ahhoz szükséges, hogy megmagyarázzuk a különféle tesztek közötti korrelációk mintázatát. Az alapgondolat az, hogy ha két teszt igen magasan korrelál egymással, akkor azok valószínüleg ugyanazt a háttérképességet mérik. A tesztek adatain végzett faktoranalízis megmutathatja, hogy hány elkülöníthetö faktor áll a korrelációk hátterében, és hogy az egyes faktorok milyen súllyal esnek latba, mennyire befolyásolják a teszt eredményét. A faktoranalízist részletesebben a 12.3. táblázatban mutatjuk be.

A faktoranalízis kidolgozója, Charles Spearman (1904) feltette, hogy mindenki különbözö mértékben rendelkezik egy (az angol general = általános alapján g-nek nevezett) általános intelligenciafaktorral. Egy személyröl aszerint mondhatjuk, hogy általában okos vagy buta-e, hogy milyen mértékü g-vel jellemezhetö. Spear­man véleménye szerint a g faktor a fö meghatározója az intelligenciatesztekben mutatott teljesítménynek. Emellett speciális (s-sel jelölt) faktorok is vannak, amelyek a különféle képességekre vagy feladattípusokra vonatkoznak. A számtani és a térbeli viszonyokban való eligazodást vizsgáló feladatok más-más s-t mérnek. Egy személy mért intelligenciája a g mértéke mellett a különféle s faktorokat is tükrözi. A matematikai teljesítmény a személy általános intelligenciájának és a matematikai képességeinek együttes eredménye.

Egy késöbbi kutató, Louis Thurstone (1938) elvetette Spearman elképzelését az általános intelligenciával kapcsolatban, mert úgy vélte, hogy faktoranalízis segítségével az intelligencia néhány elsödleges képességre bontható le. Sok-sok tesztelés, faktoranalízis, skálatisztítás és újratesztelés után Thurstone végül hét faktort azonosított, és ezekböl állította össze az elsödleges mentális képességek tesztjét.

E teszt módosított változatát a mai napig is elterjedten használják. A teszt elörejelzö ereje azonban nem nagyobb, mint az általános intelligenciateszteké, például a Wechsler-skáláé. Thurstone azon reménye, hogy faktoranalízis segítségével feltárja az intelligencia alapelemeit, nem teljesen valósult meg. Ennek több oka van. Ezek az elsödleges képességek ugyanis nem teljesen függetlenek egymástól, és a közöttük mutatkozó jelentös korreláció a Spearman-féle "általános intelligencia" elképzelését támogatja. Emellett az, hogy a faktoranalízis mennyi alapképességet fog feltárni, attól függ, hogy milyenek a kiinduló tesztek tételei. Más kutatók, akik eltérö teszttételekkel és más faktoranalitikus eljárással dolgoztak, az intellektuális készségek hátterében 20-150 faktort tártak fel (Ekstrom, French, Harman és Derman, 1976; Ekstrom, French és Harman, 1979; Guilford, 1982).

Az, hogy az így feltárt faktorok száma és természete ennyire eltérö, kétségeket támaszt a faktoranalitikus megközelítés érvényességével szemben. Ennek ellenére a faktoranalízis továbbra is alapvetö módszere az intellektuális teljesítmény tanulmányozásának (Carrol, 1984; Comrey és Lee, 1992), és ismét fogunk találkozni vele a személyiségjegyek tárgyalásakor.

INFORMÁCIÓFELDOLGOZÁSI MEGKÖZELÍTÉS. Az 1960-as évekig az intelligenciakutatást a faktoranalitikus megközelítés uralta. A kognitív pszichológia és az információfeldolgozási modellek (lásd 9. fejezet) kifejlödésével azonban új irányt vett az intelligenciakutatás. Ezt a megközelítést az egyes kutatók némileg eltéröen definiálják, de az elképzelés magva az, hogy az intelligenciát úgy közelítik meg, hogy megvizsgálják, milyen kognitív müveleteket igényelnek az egyes intellektuális tevékenységek (Carpenter, Just és Shell, 1990; Hunt, 1990). Közelebbröl, az információfeldolgozási megközelítés a következö kérdéseket teszi fel:

1. Milyen mentális folyamatokat feltételeznek a különféle intelligenciatesztek?

2. Ezeket milyen gyorsan és pontosan hajtja végre a személy?

3. Az ezekhez a folyamatokhoz szükséges információkat milyen formában rögzítjük?

Ez az elképzelés tehát nem a faktorok fogalmaival kívánja megmagyarázni az intelligenciát, hanem azokat a mentális folyamatokat szeretné feltárni, amelyek az intellektuális viselkedés mögött meghúzódnak. Az információfeldolgozási megközelítés feltevése szerint egy adott feladatnál az egyéni különbségek abból adódnak, hogy az egyes személyek milyen folyamatokat müködtetnek, illetve hogy azok a folyamatok mennyire pontosak és gyorsak. Amikor egy feladatot információfeldolgozási modellben elemzünk, célunk az, hogy megtaláljuk a megfelelö módszereket az információfeldolgozásban részt vevö folyamatok mérésére. Ezek a módszerek olyan egyszerüek is lehetnek, mint a többszörös választási helyzet, a válaszsebesség mérése, de van, amikor a szemmozgást vagy a válaszhoz kapcsolódó kérgi kiváltott potenciált kell vizsgálni. Az elképzelés szerint tehát bármiféle információ alkalmas, mely megvilágítja a részt vevö folyamatok hatékonyságát.

Az információfeldolgozási megközelítést Sternberg (1985) elképzelése és az intelligencia általa kidolgozott összetevömodellje segítségével illusztrálhatjuk. Feltevése szerint a teszt kitöltöje a mentális folyamatok egy készletével rendelkezik, amelyeket összetevöknek nevez. Ezek szervezett müködése vezet az intelligenciatesztben adott válaszhoz. Ezek az összetevök a 12.4. táblázatban bemutatott osztályokba sorolhatók. Sternberg egy egyedi feladatot választ egy intelligenciatesztböl, és azt számos kísérletben alkalmazva próbálja meghatározni, hogy a feladat milyen összetevökön alapul. Vegyünk például egy analógiát:

ügyvéd : ügyfél = orvos : (gyógyszer, páciens)

Az analógiafeladatokkal végzett kísérletek alapján Sternberg arra a következtetésre jutott, hogy a kritikus összetevök a kódolás és az összehasonlítás. Az analógia szavait a személyek a szavak mentális reprezentációjába képezik le, kódolják - ebben az esetben a szóhoz rendelt, a hosszú távú memóriából elöhívott tulajdonságlista formájában. Az "ügyvéd" szó esetében például a mentális reprezentáció az alábbi tulajdonságokat örizheti: felsöfokú képzettségü, jártas a jogi eljárásokban, képviseli az ügyfeleit a bíróságon, stb. Miután a személy az analógia minden szavára elöhívja a mentális reprezentációt, az összehasonlítási folyamat áttekinti ezeket, és kikeresi a megoldáshoz szükséges egybeeséseket.

Bár az analógiafeladatokban más folyamatok is szerepet játszanak, Sternberg kimutatta, hogy ebben a feladatban az egyéni különbségeket föként a kódolási és összehasonlítási folyamatok hatékonysága szabja meg. A kísérleti eredmények szerint azok, akik jól teljesítenek az analógiafeladatban (ügyes feladatmegoldók), több idöt fordítanak a kódolásra, és pontosabb mentális reprezentációt építenek ki, mint azok, akik nehezen oldják meg a feladatot (kevésbé ügyesek). Ezzel szemben az összehasonlítási szakaszban az ügyesek gyorsabbak a jellemzök összevetésében, mint a kevésbé ügyesek, noha mindkét csoport egyforma pontossággal végzi el az összevetést. Így tehát az ügyesek jobb eredményei a feladatban abból adódnak, hogy hatékony náluk a kódolási folyamat, a megoldáshoz szükséges idö viszont a lassabb kódolás és a gyors összevetés bonyolult összessége (Galotti, 1989; Pellegrino, 1985).

A faktoranalitikus, illetve az információfeldolgozási megközelítés egymást kiegészítö értelmezései az intelligenciatesztekben mutatott eredményeknek. Az olyan faktorok, mint a Thurstone-féle elsödleges mentális képességek, föként arra jók, hogy kiderítsük, hogy egyes személyek miben jobbak és miben gyengébbek. Jelezhetik például, hogy valakinek jó a beszédkészsége, vagy erösebb a szómegértésben, de nem erössége a következtetés. További tesztelés mellett az információfeldolgozási elemzés tárhatja fel a háttérfolyamatok olyan diagnosztikus profilját, amelyek a megfigyelt gyengébb eredményekért felelösek lehetnek. A folyamatelemzés kimutathatja, hogy hol van lemaradás: a metaösszetevökben (tehát a probléma megközelítésére alkalmas stratégiák kiválasztásában) vagy az elöhívási összetevöben (tehát a szükséges információ gyors és pontos felidézésében), vagy netán a transzferösszetevökben (vagyis a tanultak átvitelében egyik helyzetröl a másikra)?

TÖBBSZÖRÖS INTELLIGENCIA. Amikor Stern­berg az intelligencia összetevökre bontása mellett érvelt, felvetette, hogy a jelenlegi tesztek elsösorban az "iskolai intelligenciára" vonatkoznak, és elhanyagolják a gyakorlati intelligencia olyan elemeit, mint a változáshoz és a bizonytalan körülményekhez való alkalmazkodás vagy az önmotiválás képessége (Sternberg, 1985).

Még erösebb bírálatot fogalmazott meg a jelenleg használatos tesztek ellen Howards Gardner (1983), aki szerint legalább hat olyan intelligenciafajta létezik, amelyek egymástól független, elkülönült rendszerként (modulként) müködnek az agyban a saját szabályaik szerint. Ezek a következök: a) nyelvi, b) logikai-matematikai, c) téri, d) zenei, e) testi-kinesztéziás és f) személyes intelligencia. Az elsö három ismert intelligencia-összetevö, amelyeket a standard intelligenciatesztek mérnek. Gardner szerint az utolsó három is hasonló elismerést érdemelne, de a nyugati társadalmak az elsö három típust a többiek szinte teljes mellözésével hangsúlyozzák.

Gardner szerint a zenei intelligencia (benne a hangmagasság és a ritmus észlelésének képességével) az emberi történelemben fontosabb szerepet játszott, mint a logikai-matematikai intelligencia. A testi-kinesztéziás intelligencia fogalma arra utal, hogy mennyire ura az ember saját testének, és hogy milyen ügyesen képes tárgyakkal manipulálni: táncosok, tornászok, kézmüvesek és idegsebészek lehetnének jó példák. A személyes intelligenciának két elkülöníthetö összetevöje van: a személyen belüli (intraperszonális), illetve a személyközi (interperszonális) intelligencia. A személyen belüli intelligencia körébe tartozik saját érzelmeink és érzéseink ellenörzése, azok megkülönböztetése, valamint az információk felhasználása cselekvéseink vezérlésében. A személyközi intelligencia ezzel szemben azon képesség, hogy felismerjük és megértsük mások szükségleteit és szándékait, felfogjuk hangulatukat és temperamentumukat, és ezáltal elöre lássuk, hogyan fognak viselkedni új helyzetekben.

Gardner minden intelligenciatípust számos szempontból elemez: milyen kognitív müveleteket feltételeznek, hogyan jelennek meg egyes csodálatra méltó és kiemelkedö egyéneknél, milyen változásokat okoznak bennük az agysérülések, hogyan nyilvánulnak meg különféle kultúrákban, és mi evolúciós kifejlödésük valószínüsíthetö menete. Egyes agysérülések például károsíthatnak egyetlen intelligenciát a többi érintetlenül hagyásával.

Ahogy már korábban említettük, a hagyományos IQ-tesztek jó elörejelzést adnak az iskolai eredményesség tekintetében, de nem igazán használhatók a késöbbi életszakasz, például a szakmabeli sikeresség vagy a karrier bejóslására. Lehet, hogy a személyes intelligencia és a többi ilyen készség mérése segít majd megmagyarázni annak okát, hogy egyesek, akik kiválóan teljesítenek a föiskolán, csúfosan kudarcot vallanak késöbb; a gyengébb tanulókból pedig karizmatikus vezetök lesznek (Kornhaber, Krechevsky és Gardner, 1990). Mindezek ellenére az egyre halmozódó adatok azt mutatják, hogy a standard intelligenciatesztek által mért intelligencia jelzi legjobban elöre a sikeres életpályát az iparosodott társadalmakban (Herrnstein és Murray, 1994). Akár jónak, akár rossznak tartjuk, a standard intelligenciatesztek szük tartománya jól tükrözi a képességek azon szük körét, amelyet a társadalom leginkább hajlandó jutalmazni.

A személyiség mérése

A személyiség az egyén jellemzö és megkülönböztethetö gondolkodási, érzelmi és viselkedési mintázata, amely meghatározza személyes stílusát és azt a módot, ahogy fizikai és társas környezetével kapcsolatba lép. Ha azt kérik tölünk, hogy jellemezzük egy egyén személyiségét, valószínüleg személyiségvonásokat fogunk sorolni - intelligens, extravertált, lelkiismeretes stb. A személyiségpszichológusok arra tesznek kísérletet, hogy formális módszerek segítségével jellemezzék és mérjék a személyiséget, lényegében úgy, hogy a személyiségvonások mindennapi használatát foglalják valamilyen rendszerbe. Ezek a kutatók három szempontból próbálják a laikus személyiségfogalmat meghaladni. Elöször, arra törekszenek, hogy a személyiség leírására használatos vonásoknak olyan kezelhetö nagyságú készletéhez jussanak, amellyel azért megragadható az emberi személyiség változatossága. Másodszor, megbízható és érvényes személyiségmérö eszközöket próbálnak létrehozni. Harmadszor, empirikus vizsgálatokat végeznek, hogy felfedezzék a vonások közti, valamint a vonások és a viselkedés közti sajátos kapcsolatokat.

A feladathoz például úgy foghatunk hozzá, hogy a szótárból kigyüjtünk egy olyan személyiségvonás-készletet, amely teljes körü, de még kezelhetö nagyságú. A feltevés az, hogy a természetes nyelv lexikona a nyelv természetes evolúciója folyamán a személyek közti fontos, azaz a mindennapi életben számító legtöbb, ha nem minden különbségtevést kódolja. A természetes nyelv az egymást követö korszakok felgyülemlett bölcsességének megtestesítöje, és a nagyszótár ezen bölcsesség írott változata. Az 1930-as években két személyiségpszichológus valóban elvégezte ezt a feladatot, és végigböngészték az angol nyelv teljes nagyszótárát. Mintegy 18 000 olyan szót találtak, amely a viselkedés jellemzöinek leírására használatos, és ez a teljes szótár mintegy 5 százaléka volt. Ezután ezt a szókészletet a homályos jelentésü szavak és a szinonimák elhagyásával egy mintegy 4500 elemet tartalmazó listára csökkentették. A listát ezután pszicholó­giai­lag jelentésteli alcsoportokba szervezték (Allport és Odbert, 1936).

Számos késöbbi kutató használta e lista egyes szavait arra, hogy azok mentén egyénekröl nyerjenek személyiségosztályzatokat. Ilyenkor az illetöt jól ismerö személyeket arra kérik, hogy minden egyes vonás mentén osztályozza az adott személyt. Meg kell például ítélniük, hogy az illetö hova esne a barátságosság hétfokú skáláján, amely az "egyáltalán nem barátságos"-tól a "nagyon barátságos"-ig terjed. Néha ezeknek a skáláknak a két végét ellenkezö személyiségjegyekkel jellemzik: például "uralkodó-behódoló" vagy "lelkiismeretes-megbízhatatlan". Az is elöfordul, hogy az egyéneknek magukat kell a skálákon pontozniuk.

Raymond Cattell (1957, 1966) például elöször 200 szó alá sürítette össze az Allport-Odbert-féle listát, majd személyekkel saját magukat és társaikat pontoztatta ezek mentén. Cattell ezután a korábban tárgyalt faktoranalízis módszerét alkalmazta, hogy meghatározza, hány személyiségfaktor tudná megmagyarázni a pontok közötti korrelációkat. Elemzése tizenhat faktort eredményezett.

Hans Eysenck hasonló eljárással két személyiségfaktort kapott: az (elöször Carl Jung svájci pszichoanalitikus által azonosított) introverzió-extraverzió tényezöt és az érzelmi labilitás-stabilitás tényezöjét, melyet ö neuroticitásnak nevezett (Eysenck, 1953). (Újabban Eysenck egy harmadik, pszichoticitásnak nevezett dimenziót is bevezetett, de ez nem olyan jól megalapozott, mint a másik kettö [Eysenck és Eysenck, 1976].)

Az introverzió-extraverzió dimenzió azt jelzi, hogy a személy milyen mértékben irányul befelé, énje felé, vagy kifelé, a külvilág felé. A skála introverzió végén a félénk egyéneket találjuk, akik inkább egyedül szeretnek dolgozni. Ők azok, akik szeretnek visszahúzódni önmagukba - különösen érzelmi stressz vagy konfliktus esetén. A skála extraverzió végén a szociábilis egyéneket találjuk, akik azokat a munkahelyeket kedvelik, ahol közvetlenül emberekkel dolgozhatnak. Ők stressz esetén társaságot keresnek. A neuroticitás (stabilitás-labilitás) érzelmi dimenzió, ahol a hangulatemberek, a szorongó, temperamentumos és rossz alkalmazkodóképességü egyének találhatók a neurotikus (labilis) végponton, míg a nyugodt, jól alkalmazkodó emberek a másikon. A 12.1. ábra azt mutatja, hogy ezen két dimenzió keresztezése hogyan hoz létre különbözö, az illetö faktorokkal eltérö mértékben korreláló alvonásokat.

Hány alapvetö személyiségfaktor van? Erre a kérdésre még az olyan szigorú módszer alkalmazásával sem lehet határozott választ adni, mint a faktoranalízis. Amint láttuk, Cattell tizenhatra, Eysenck kettöre (vagy háromra) jut. Más kutatók további számokat javasoltak. Korábban is hasonló helyzettel találkoztunk, amikor azt láttuk, hogy az intelligencia fogalmát definiáló faktorok száma lehet egy (Spearman általános intelligenciafaktora, a g), hét (Thur­stone elsödleges mentális képességei) vagy akár százötven (Guilford, 1982).

Ezen eltérések részben abból adódnak, hogy a faktoranalízist különbözö vonásokon hajtják végre, másrészt abból, hogy egymástól eltérö típusú adatokat (például a társak általi jellemzést, illetve önjellemzést) használnak; végül különbözö eredményre vezethet az eltérö faktoranalitikus eljárások alkalmazása is - mely egyáltalán nem olyan egyértelmü és száraz technika, mint az elsö pillanatban látszik. Az egyet nem értés jó része azonban ízlés kérdése. Az a kutató, aki a személyiség differenciáltabb, finomabb felbontású leírását részesíti elönyben, hamarabb abbahagyja a faktorok elemzését, vagyis több faktort fogad el, s közben úgy érvel, hogy fontos megkülönböztetések vesznének el, ha a faktorokat tovább egyesítené. A másik kutató viszont (Eysenckhez hasonlóan) több alacsonyabb szintü faktor általánosabb faktorokba egyesítését részesíti elönyben, és úgy érvel, hogy az eredményül kapott faktorok stabilabbak lesznek (más elemzésekben nagyobb valószínüséggel jelennek meg ismét). Ha például Cattell tizenhat faktorát magát vetik alá faktoranalízisnek, Eysenck két faktora mint szuperfaktor emelkedik ki belölük. A vonások rendszerét tehát egy hierarchiaként képzelhetjük el, amiben minden általánosabb személyiségjegy alárendelt, szükebb vonásokból áll össze.

A fenti különbségek dacára számos vonáselméleti kutató kezd egyetértésre jutni abban, hogy a legjobb kompromisszumot öt dimenzió jelentheti (John, 1990). Bár az öt faktort eredetileg az Allport-Odbert-féle lista faktoranalízise révén mutatták ki (Norman, 1963), ugyanezt az ötöt találták meg számos egyéb mérési technika segítségével is (Digman és Inouye, 1986; McCrae és Costa, 1987). Nincs még egyetértés abban, hogy hogyan lenne leghelyesebb elnevezni és értelmezni e faktorokat, de elfogadható összefoglalásukat adja a NENYEL mozaikszó: Neuroticitás, Extraverzió, Nyitottság, Együttmüködés és Lelkiismeretesség. A 12.5. táblázat az öt faktorra jellemzö skálákra mutat be példákat. Sok személyiségpszichológus véli úgy, hogy ennek az öt faktornak a felfedezése és igazolása a modern személyiségpszichológia legnagyobb teljesítménye.

SZEMÉLYISÉG-KÉRDŐÍVEK. A legtöbb személyiségteszt nem arra kéri az egyéneket, hogy közvetlenül személyiségjegyek mentén pontozzák magukat, hanem arról tesz fel kérdéseket, hogy hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben. Megkérdezik például, hogy mennyire értenek egyet vagy utasítják el azt az állítást, hogy "Gyakran megkóstolok új, egzotikus ételeket" vagy "Az emberek többségét szeretem". Az ilyen kérdöívek (személyiség-kérdöívek) a strukturált interjúkra emlékeztetnek annyiban, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszik fel minden személynek, de a válaszokat olyan formában kapjuk meg, hogy az könnyen (esetleg számítógéppel) kódolható legyen. A kérdöív minden egyes tétele egy bizonyos személyiségjegyet példáz, és a hasonló tételek együttesének összege adja meg az egyénnek az adott vonás skáláján mért pontszámát. Az a tétel például, hogy "Gyakran megkóstolok új, egzotikus ételeket", az öt faktor mérésére kidolgozott egyik kérdöív Nyitottság-skálájához tartozik, "Az emberek többségét szeretem" pedig az Extraverzió-skálájához.

A legtöbb személyiség-kérdöív elsö változatát kidolgozójának a személyiségvonásokról alkotott elmélete alapján állítják össze, és késöbb ezeket a tételeket vagy megtartják, vagy kihagyják a végsö változatból aszerint, hogy jól korrelálnak-e az azonos skálához tartozó többi tétellel. A kérdöív elözetes változataiban gyakran nagyon sok tételt szerepeltetnek, és azokat sok-sok emberrel kitöltetik. Válaszaikat ezután faktoranalízissel elemzik, hogy meghatározzák, a tételek mely alcsoportjai korrelálnak egymással, és hogy a tételek valóban ahhoz a vonáshoz tartoznak-e, amelyek mérésére eredetileg tervezték öket.

Az egyik legnépszerübb személyiségkérdöív, az MMPI-próba (Minnesota Multiphasic Personality Inven­tory) egy egészen más konstrukciós módszerrel, a kritériumrögzítö módszerrel készült. Az MMPI-t eredetileg egy pszichiátriai interjú papír-ceruza változataként dolgozták ki (Hathaway és McKinley, 1943). A teszt több mint 550 tételt tartalmaz, melyek mindegyike egy-egy attitüddel, érzelmi reakcióval, testi vagy pszichológiai tünettel, illetve élménnyel kapcsolatban fogalmaz meg egy állítást. A vizsgálati személy az "igaz", "nem igaz" vagy "nem tudom" válaszok valamelyikével ítéli meg, mennyire érvényes rá az adott megállapítás. Íme néhány az állítások közül:

. Sohasem vállalkozom veszélyes dolgokra.

. Ritkán álmodozom napközben.

. Anyám és apám gyakran engedelmességre szorítottak még akkor is, amikor szerintem semmi okuk nem volt rá.

. Van, amikor a gondolataim gyorsabban futnak át a fejemen, mint ahogy ki tudom öket mondani.

A megállapításokat az MMPI készítöi nem valamilyen elmélet alapján válogatták ki, hanem ilyen mondatok százait adták oda olyan egyéneknek, akik valamilyen kritérium szempontjából a normától eltéröek voltak. Például a paranoidokat és az egészségeseket jól elkülönítö skála szerkesztéséhez ugyanazokat a kérdéseket teszik fel mindkét csoportnak. A kritériumcsoport olyan személyekböl áll, akik paranoid elmezavar diagnózisával kerültek kórházba, a kontrollcsoport pedig olyanokból, akiket soha semmilyen pszichiátriai problémával nem diagnosztizáltak, viszont korban, nemben, társadalmi helyzetükben és minden más fontos jellemzöjük tekintetében hasonlóak a kritériumcsoport tagjaihoz. Csak azokat a kérdéseket hagyták meg a kérdöíven, amelyek mentén a kritériumcsoport és a kontrollcsoport különbözött. Azok a kérdések, amelyekre eleve eltérö választ várunk az egészségesektöl és a paranoid betegektöl (például "Azt hiszem, hogy a legtöbb ember hazudik, csak hogy elöbbre jusson"), nem biztos, hogy tényleg különbözö választ eredményeznek az empirikus tesztekben is. A paranoiával diagnosztizált betegek valóban sokkal kevésbé hajlamosak erre a kérdésre "igaz"-zal válaszolni, mint az egészséges emberek.

Az MMPI volt az elsö jelentös személyiség-kérdöív, mely a tartalmi skálák mellett néhány érvényességi skálát is tartalmaz. Ezekkel a skálákkal azt próbálják meghatározni, hogy a személy gondosan és öszintén válaszolt-e a kérdésekre. Ha az egyén túl magas pontszámot szerez ezen skálák egyikén, akkor a tartalmi skálákon elért pontszámait különös óvatossággal kell értelmezni, vagy egyáltalán nem lehet felhasználni. Ezek a skálák segítenek az érvénytelen eredmények beazonosításában, jóllehet nem tökéletesek. A 12.6. táblázat mutatja be az MMPI három érvényességi és tíz tartalmi skáláját.

Minthogy az MMPI-t a kritérium- és a kontrollcsoportok közötti eltérések alapján szerkesztették, nem számít, hogy amit a személy mond, az valóban igaz-e. Az a fontos, hogy mondja-e vagy sem. Ha a szkizofrének következetesen "igaz"-zal és az egészségesek következetesen "nem igaz"-zal válaszolnak arra az állításra, hogy "Az anyám sohasem szeretett engem", akkor ezek a válaszok jól differenciálnak a két csoport között, függetlenül attól, hogy a vizsgálati személyek anyja ténylegesen hogyan viselkedett. Ez az elönye az empirikus alapon szerkesztett teszteknek azokkal a tesztekkel szemben, amelyekben - a tesztkonstruktör elképzelései alapján - bizonyos válaszokat bizonyos személyiségvonások jelzöinek tételeznek. Hátránya viszont az, hogy elméleti szempontból nem értjük, hogy valójában mi a kapcsolat a tesztben adott válaszok és az általuk beazonosított személyiségjellemzök közt.

Az MMPI-t 1943-ban publikálták, és egy 1939-ben megkezdett kutatáson alapul. Napjainkra már több mint 8000 MMPI-ról írott tanulmányt jelentettek meg, és legalább 15 nyelvre (köztük magyarra is) lefordították. Számos magáncég árul e méröeszközhöz számítógépes pontozási és értelmezési rendszert.

Az MMPI-t sokáig bírálták egyes skáláinak alacsony megbízhatósága és érvényessége miatt. Az is világos volt, hogy az eredeti kérdöív elavult és átalakításra szorul. Ám az eredeti változatból származó adatok hatalmas mennyisége a legtöbb kutatót elrettentette ettöl a félelmetes feladattól. Mára mégis elvégezték ezt a munkát. Az MMPI-2-t 1989-ben jelentették meg. Az új változatba néhány jelentös módosítást vezettek be, de eközben az eredeti változat alapvetö vonásait, köztük az eredeti tételek többségét megörizték. Az új próba standardizálásához sokkal nagyobb és sokszínübb mintát használtak, amely így jobban képviseli az Egyesült Államok népességét (Graham, 1990). Az új és az eredeti pontszámok összehasonlíthatóságának fáradságos munkáját éppen most végzik.

Mindent összevetve az MMPI legnagyobb értéke az, hogy általános módszert ad az egészséges és rendellenes csoportok megkülönböztetésére, és eredménye alkalmazható az egyén mentális problémája súlyosságának megítélésében (Meehl és Dahlstrom, 1960). Kevésbé sikeres azonban a különbözö pszichopatológiai csoportok közötti finom különbségek felfedezésében (Kleinmuntz, 1982).

Bár az MMPI skáláit eredetileg súlyos személyiségzavarral rendelkezö emberek azonosítására tervezték, egészséges emberek vizsgálatára is széles körben elterjedtek. Minthogy az MMPI-próba a normálszemélyiség leírásához alkalmas vonásokat nem öleli fel teljesen, kidolgozták a Kaliforniai pszichológiai kérdöívet (Cali­fornia Psychological Inventory, CPI), melynek számos tétele az MMPI-ból származik. A CPI-skálák olyan vonásokat mérnek, mint a dominancia, szociabilitás, önelfogadás, felelösség és szocializáltság. Az egyes skálák kritériumcsoportjainak összeállításakor középiskolásokat és egyetemistákat arra kértek, hogy évfolyamtársaikat a szóban forgó vonás tekintetében minösítsék. A dominanciaskála esetében a kritériumcsoport olyan egyetemi hallgatókból állt, akiket évfolyamtársaik dominánsnak (agresszívnek, magabiztosnak, eröteljesnek) írtak le, a kontrollcsoport pedig olyanokból, akiket társaik alacsony fokú dominanciával (félénkséggel, önbizalomhiánnyal, gátlásossággal) jellemeztek. A dominanciaskálát ezután azokból az állításokból szerkesztették meg, amelyek mentén a kritériumcsoport és a kontrollcsoport szignifikánsan eltért egymástól. Mindmáig a CPI az egyik legszélesebb körben használt, normálnépességre alkalmazható személyiség-kérdöív (Megargee, 1972).

Q-RENDEZÉS. A személyiség mérésének egyik sajátos módszere az úgynevezett Q-rendezés. (A "Q" betünek itt nincs semmilyen különleges jelentése.) E módszerben a skálázó (a rendezést végzö személy) az egyén személyiségét körülbelül 100 kártya csoportokba rendezésével jellemzi. Minden egyes kártya egy személyiségre vonatkozó megállapítást tartalmaz (például "Széles érdeklödésü" vagy "Önsorsrontó"). A skálázást végzö személy a kártyákat kilenc csoportba rendezi úgy, hogy az egyénre legkevésbé jellemzö megállapításokat bal oldalra, az 1-es számú csoportba, a leginkább jellemzöeket pedig jobb oldalra, a 9-es számú csoportba helyezi. A többi megállapítást a köztes csoportok közt osztja szét, ezáltal minden egyes Q-tételhez hozzárendel egy 1-töl 9-ig terjedö pontszámot. (Néha a Q-rendezésben kilencnél kevesebb vagy több csoportot használnak.)

Elsö pillantásra úgy tünik, ez semmiben sem különbözik attól, mint amikor a skálázást végzö személyeket arra kérjük, hogy az egyént egy sor személyiségvonás szempontjából pontozzák egy kilencfokú skálán. És az egyes tételek pontszámai tényleg felhasználhatók ily módon, ha a kutató úgy kívánja. A skálázást végzö személyek a skálák kitöltése során implicit módon más egyénekhez hasonlítják a megítélendö egyént (ha például "nagyon barátságos"-nak skálázzák, akkor ez azt jelenti, hogy a kérdéses egyén másokhoz viszonyítva nagyon barátságos). A Q-rendezés elvégzése közben azonban a skálázó személy az egyes vonásokat ugyanazon az egyénen belül hasonlítja más vonásokhoz (ha például a "nagyon barátságos" állítást a 9-es csoportba helyezi, akkor a barátságosság a többi vonáshoz képest különösen jellemzö az egyénre).

Két Q-rendezés a köztük lévö korreláció kiszámításával kvantitatív módon is összehasonlítható, ezáltal megvizsgálható, hogy két egyén mennyire hasonlít egymáshoz összesített személyiségkonfigurációik szempontjából. Ha két Q-rendezés ugyanannak az embernek két idöpontban történö jellemzése, akkor a korreláció a technika idöbeli stabilitását méri, vagy az egyén személyiségének idöbeli folytonosságát. Ha két Q-rendezés ugyan­azon egyénnek két skálázó által végzett jellemzése, akkor a köztük lévö korrelációval a megítélés megbízhatóságát vizsgáljuk, avagy azt, hogy két személy milyen mértékben észleli a harmadikat hasonlóan. (Például a házassági tanácsadás során segíthet annak vizsgálata, hogy a házaspár tagjai egyetértenek-e vagy sem egymás megítélésében.) Ha az egyik Q-rendezés valamilyen elképzelt ideáltípus jellemzése (például az optimális személyiségé), akkor az egyénre vonatkozóan készített Q-rendezés és az ideális közti korreláció azt vizsgálja, hogy az egyén milyen mértékben közelíti meg az ideáltípust. Egy kutató például klinikai pszichológusokkal készítette el az "optimálisan alkalmazkodó személyiség" Q-rendezését. E hipotetikus rendezés és egy valódi személyre vonatkozó Q-rendezés közötti korreláció közvetlenül a személy alkalmazkodásának mértékéül szolgálhat (Block, 1961/1978, 1971).

PROJEKTÍV TESZTEK. A személyiség-kérdöívek rögzített szerkezete - elöre meghatározott kérdések, melyekre a személynek az elöre megadott válaszok közüli választással kell válaszolnia - nem igazán alkalmas a személyiség bizonyos vonatkozásainak vizsgálatára. A freudi pszichoanalitikus hagyományt követö pszichológusokat (lásd 13. fejezet) például különösen érdekli a tudattalan vágyak, motivációk, konfliktusok feltárása. Ezért ök azokat a technikákat részesítik elönyben, amelyek Freud szabad asszociációs módszerére emlékeztetnek annyiban, hogy az egyén arról beszélhet, ami csak az eszébe jut. Ezért fejlesztették ki a projektív teszteket. A projektív teszt egy többértelmü ingert jelent a személynek, melyre kívánalmainak megfelelöen válaszolhat. Minthogy az inger többértelmü és nem követel meg elöre meghatározott választ, elméleti szempontból az egyén saját személyiségét vetíti, projektálja bele. A projektív tesztek az egyén képzeletét használják ki, és arra a feltevésre támaszkodnak, hogy az egyén képzeletének termékei révén felfed valamit önmagából. A projektív tesztek nemcsak a pszichoanalitikus elméletben, hanem a személyiségpszichológia egyéb területein is hasznosak. A két leginkább elterjedt projektív technika a Rorschach-teszt és a Tematikus appercepciós teszt (TAT).

RORSCHACH-TESZT. Hermann Rorschach svájci pszichiáter az 1920-as években fejlesztette ki tíz táblából álló tesztjét, amelyek mindegyikén egy-egy meglehetösen bonyolult tintafolt látható (egyet közülük a 12.2. ábra mutat). A foltok egy része színes, más része fekete-fehér. A vizsgálati személy azt az utasítást kapja, hogy a táblát nézve mesélje el, hogy az ábra mi mindenre hasonlíthat. Miután a személy a tizedik táblán is túljutott, a vizsgálatvezetö újra végigfut a válaszokon, arra kérve a vizsgálati személyt, hogy egyértelmüsítse válaszait, azaz mondja el, hogy az ábrának milyen jellegzetességei vezették említett benyomásaihoz.

A személy válaszait sokféleképpen lehet értékelni. A három föbb kategória, amit alkalmazni szoktak: a lokalizáció (a válasz az egész foltra vagy annak csak egy részére vonatkozik-e), a determinánsok (a választ a folt alakja, színe vagy mintázata, árnyékolása határozta-e meg) és a tartalom (a válasz mit képvisel). A legtöbb tesztelö a válaszokat elöfordulási gyakoriságuk szerint is értékeli: vannak olyan válaszok, amelyek az adott tintafoltra igen "népszerüek", azaz sokan adják öket.

Többféle pontrendszert alakítottak ki a fenti kategóriák alapján. Mivel azonban ezeknek a rendszereknek elörejelzö érvényessége korlátozott, sok pszichológus a jegyzökönyvet vizsgálva saját benyomásaira, illetve a vizsgálati személy teszthelyzetre adott általános (elhárító, nyitott, versengö, együttmüködö stb.) reakcióira hagyatkozva alakítja ki értelmezését. A Rorschach-teszt értelmezése több tanulást és gyakorlatot igényel, mint bármely más személyiségteszté.

1974-ben bevezettek egy új rendszert, mely megpróbálta az összes értékelési rendszer bevált részeit egyetlen teljes rendszerbe foglalni. Ez a rendszer maga is alapos módosításokon esett át, és jelenleg már egy számítógépes értékelési rendszerrel is ellátták (Exner, 1986). Bár ez a rendszer ígéretesebbnek tünik, mint a korábbi kísérletek, még nem gyült össze elegendö mennyiségü eredmény, hogy érvényességét értékelni lehessen.

TEMATIKUS APPERCEPCIÓS TESZT. A másik népszerü projektív tesztet, a Tematikus appercepciós tesz­tet (TAT) a Harvard Egyetemen Henry Murray fejlesztette ki az 1930-as években. A vizsgálati személynek húsz többértelmü képet mutatnak, amelyek embereket és jeleneteket ábrázolnak (hasonlóakat, mint amilyen a 12.3. ábrán látható), és arra kérik öket, hogy mondjanak egy-egy történetet a képekröl. A vizsgálati személyt arra bátorítják, hogy engedje szabadon képzeletét, és mondja el, akármilyen történet is jut az eszébe. A teszt - szándéka szerint - a képzeleti müködésekben vissza-visszatérö alapvetö témákat tárja fel. Az appercepció azt a készségünket jelenti, hogy a világot korábbi tapasztalatainknak megfelelöen észleljük. Az emberek a többértelmü ábrákat appercepciójuknak megfelelöen értelmezik, és a történetet kedvenc témáik szerint szerkesztik meg, amelyek személyes fantáziájukat tükrözik. Ha valamilyen probléma gyötri a vizsgálati személyt, akkor az számos történetben nyilvánvalóvá válhat, vagy éppen abból derül ki, hogy egy-két történetben jellegzetes módon el fog térni a szokásos témavezetéstöl. A 12.3. ábrához hasonló képre egy huszonegy éves férfi a következö történetet mesélte:

A nö kitakarította ezt a szobát, mert vár valakit, és éppen benyit, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. Valószínüleg a fiát várja. Megpróbál mindent ugyanúgy elhelyezni, ahogyan a fiú hagyta. Eléggé uralkodó jellemnek tünik. Rövid idöre elengedte a fiát, de rövidesen újra a keze közé kaparintja, amint megérkezik. Ez csupán uralkodásának a kezdete, és a fiú kifejezetten fél ettöl a basáskodó magatartástól és attól, hogy visszacsúszik az anya túlszabályozott életébe. A fiú élete azzal telik, hogy megpróbál átvergödni azokon az akadályokon, amelyeket az anyja gördít eléje. Mindez azt jelenti, hogy az anya élete végéig tökéletesen uralni fogja a fiát. (Arnold, 1949, 100. o.)

Bár az eredeti kép csupán egy nyitott ajtóban álló hölgyet ábrázol, a vizsgálati személy készsége arra, hogy saját anyjához való viszonyáról beszéljen, azt eredményezte, hogy egy fia felett uralkodó anya történetét mesélte el. A késöbbiek folyamán nyert adatok megerösítették a klinikus értelmezését, amely szerint a történet a vizsgálati személy saját problémájáról szól.

A TAT-képek elemzésekor a pszichológus a felmerült témákat az egyén szükségletei, motívumai vagy emberi kapcsolatainak sajátosságai szempontjából elemzi.

A PROJEKTÍV TESZTEK PROBLÉMÁI. Sok egyéb projektív tesztet is kidolgoztak. Egyesekben arra kérik a vizsgálati személyt, hogy rajzoljon embert, házat, fát és így tovább. Másokban mondatokat kell befejezni, amelyek úgy kezdödnek például, hogy "Gyakran szeretnék...", "Az anyám...", "Teljesen felszabadulok, amikor ök..." Valójában minden olyan inger projektív tesztek alapja lehet, amely egyéni válaszokat tesz lehetövé. A legtöbb projektív tesztet azonban még nem vetették kielégítö vizsgálat alá annak érdekében, hogy megállapíthassák, mennyire alkalmasak a személyiség vizsgálatára.

A Rorschach-tesztet és a Tematikus appercepciós tesztet viszont meglehetösen széles körben vizsgálták. Az eredmények azonban nem mindig biztatóak. A Ror­schach-teszt megbízhatósága általában gyenge, mert az értékelés túlságosan is a vizsgálatvezetö ítéletein múlik. Ugyanazt a jegyzökönyvet két képzett szakember teljesen különbözöképpen értékelheti. Ugyancsak mérsékelt sikerrel jártak azok a kísérletek, amelyek a Rorschach-tesztet a viselkedés elörejelzésében vagy a csoportok elkülönítésében próbálták alkalmazni.

A TAT kicsit jobb helyzetben van. Amikor specifikus pontozási rendszert alkalmaznak (például a teljesítménymotívumok vagy az agresszivitás mérésére), akkor a pontozók közötti megfelelés meglehetösen nagy. A TAT-értékek és a tényleges viselkedés közötti megfelelés azonban sokkal bonyolultabb. Az elörejelzések nem feltétlenül valósulnak meg. Az agresszív témák sorát produkáló személyek talán egyáltalán nem viselkednek agresszíven. Elképzelhetö, hogy az agresszív szük­ség­lete­iket elfojtani kényszerülö emberek fantáziában kompenzálják ilyen irányú szükségleteiket. Amikor az agresszió kifejezésének gátlása és az erös agresszív tendenciák egyszerre jelennek meg a TAT-jegyzökönyvben, a tényleges viselkedés elörejelzése megbízhatóbbá válik. Azoknál a fiúknál, akiknek tesztje nem jelzett gátlást, a TAT-történetekben tapasztalt agresszió és a nyílt agresszió közötti korreláció 0,55 volt. A nagyfokú gátlást mutató fiúk esetében viszont az agresszív témák és a nyílt viselkedés közötti korrelációt -0,50-nak találták (Olweus, 1969).

A Rorschach-teszt és a TAT védelmezöi rámutatnak azonban, hogy nem egészen tisztességes, ha pontos elö­rejelzéseket csupán a tesztválaszok alapján várunk el. A történet témái vagy a tintafoltokra adott válaszok csak további információk birtokában értelmezhetök, például a személy élettörténete, más teszteredmények és a viselkedésre vonatkozó egyéb megfigyeléses adatok ismeretében. A gyakorlott klinikus a projektív tesztek eredményeit a személyiségre vonatkozó feltételes értelmezések megfogalmazására használja, és csak további információk birtokában igazolja vagy veti el öket. A tesztek haszna abban van, hogy rámutatnak azokra a konfliktusos területekre, amelyek további vizsgálatot igényelnek.

A 13. fejezetben, a személyiség elméleteinek tárgyalásakor további személyiségmérö módszerekkel is fogunk találkozni.

Az öröklés és a környezet kölcsönhatása

Ha azt kérdezik, miért magasabb az egyik ember a másiknál, valószínüleg "öröklödési" magyarázatot adunk: a magasabb személy "magasabb testmagasság"-géneket örökölt szüleitöl, mint az alacsonyabb. Noha az egészség és a táplálkozás is befolyásolja az egyén növekedésének mértékét, helyes az a feltételezés, hogy a környezeti tényezök általában csak kis szerepet játszanak az emberek testmagasságának meghatározásában. Ha azonban azzal a kérdéssel találkozunk, hogy miért van az, hogy az egyik ember inkább a klasszikus zenét kedveli, a másik viszont a dzsesszzenét, hajlamosabbak volnánk "környezeti" magyarázatot adni. Valószínütlennek tünik, hogy a zenei ízlést génjeinkben hordoznánk.

De lehetnek-e génjei a zenei tehetségnek? Vagy az intelligenciának, a szociabilitásnak vagy a szexuális irányultságnak? Itt a válasz már nem annyira nyilvánvaló, és egyes politikai álláspontok is gyakran fordulnak egyik vagy másik válaszhoz nézöpontjuk alátámasztása érdekében (lásd például Herrnstein és Murray, 1994; lásd még a szexuális irányultság ismertetését a 10. fejezetben). Minthogy ezek a viták rámutatnak, hogy a köztudatban számos félreértés uralkodik az ezekben a kérdésekben releváns empirikus adatokat illetöen, egy kicsit részletesebben ismertetjük azt a gondolatmenetet és azokat a módszereket, amelyeket a viselkedéskutatók használnak az egyéni különbségekhez hozzájáruló genetikai és környezeti tényezök meghatározásakor.

A szóródás forrásai

Kezdjük a 12.4. ábrával, amely egy feltételezett vizsga eredményeit mutatja. A vizsgán két osztály diákjai vettek részt. Az egyes egyének eredményét mindkét osztályon belül egy-egy pont jelzi a gyakorisági eloszlás grafikonján. A vízszintes tengely mutatja a pontszámokat osztályközökre osztva, a függöleges tengely pedig azt, hogy hány pontszám esik az adott osztályközbe. A II. függelékben részletesebben bemutatjuk, hogy ezeknek az eloszlásoknak két jellemzöje fontos. Az egyik a két osztály átlagos pontszáma, amelyet úgy számolunk ki, hogy a pontszámok összegét elosztjuk a pontszámok (diákok) számával. Esetünkben mindkét osztály átlaga 70.

Az eloszlások másik fontos jellemzöje annak mértéke, hogy mennyire térnek el az egyes osztályokon belül a pontszámok egymástól. Az ábrából látszik, hogy az A osztályban a pontszámok sokkal változatosabbak, jobban különböznek egymástól, és az eloszlás sokkal szélesebb, mint a B osztályban. Az eloszlás ezen jellemzöjét a variancia kiszámításával jellemezhetjük: az átlagtól való eltéréseket négyzetre emeljük, majd kiszámítjuk ezen értékeknek az átlagát. Ha ezt elvégezzük a 12.4. ábrán látható adatokra, a variancia az A osztályban 300, a B osztályban pedig 150 lesz. Ez megerösíti azt a benyomásunkat, hogy az A osztály változatosabb, mint a B osztály.

Nézzük most az A osztály pontszámait. Miért különböznek egymástól? Miért jobb egyes diákok eredménye a többiekénél? Mi magyarázza meg a megfigyelt szóródást, amit a varianciával mérünk? Az egyik kézenfekvö lehetöség az, hogy egyes diákok többet tanultak a vizsgára, mint a többiek. Ha meg akarjuk tudni, hogy igaz-e ez a feltételezés, és ha igen, akkor milyen mértékben, akkor egy olyan kísérletet kell végeznünk, amelyben a tanulási idöt "kontrolláljuk", mondjuk úgy, hogy minden diák kötelezöen három órát kell tanulással töltsön, se többet, se kevesebbet. Mit várjunk a pontszámok eloszlásának szóródásától, ha a tanulási idö valóban befolyásolja a vizsgaeredményeket?

Elöször is, azoknak a diákoknak az eredménye, akik több mint három órát tanultak és jól is teljesítettek, egy kicsit gyengébb lesz, mint eredetileg, azaz pontszámuk az átlaghoz közeledik. Például az A osztályból a közül a három diák közül egy vagy kettö, akik eredetileg 90-100 pontot értek el, 1-2 osztályközzel lejjebb csúszik. Másrészt azok közül a diákok közül, akik három óránál kevesebbet tanultak és nem teljesítettek túl jól, néhányan most jobb eredményt érnek el. Ezeknek a pontszáma emelkedni fog, az átlaghoz közeledik; például egyesek feljebb kerülhetnek a 30-39 pontszámú osztályközböl. Más szóval, a pontszámok közelebb tömörülnek egymáshoz, a variancia csökkenni fog. Az A osztály eloszlása olyan lesz, mint a B osztályé.

Ha úgy vesszük, hogy az A osztály eloszlása mutatja azokat a pontszámokat, amelyeket a diákok a tanulási idö kontrollálása nélkül, a B osztály eloszlása pedig azokat, amelyeket a tanulási idö azonos szinten tartásával kapnának, akkor a tanulási idö kontrollálásával a vari­anciát 300-ról 150-re, azaz a felére csökkentettük. Ekkor azt mondanánk, hogy a tanulási idö magyarázza a pontszámok szóródásának (varianciájának) az 50 százalékát. Ebben a hipotetikus példában tehát a pontszámok különbözöségének egyik fö oka az volt, hogy a diákok különbözö idöt töltöttek tanulással.

Elméletileg a szóródás bármely további lehetséges forrásának hatását megmérhetnénk ugyanilyen módon. Ha úgy gondoljuk, hogy a vizsga napján elfogyasztott reggeli befolyásolhatja a pontszámokat, minden diáknak ugyanazt a reggelit adnánk (vagy mindet éheztetnénk) a vizsga napján, és ezután megfigyelnénk, hogy a variancia csökken-e ennek eredményeképpen. Minden olyan tényezö azonos szinten tartása, amely különbséget okozhat a pontszámokban, a pontszámok varianciáját csökkenti. Szélsöséges esetben, vagyis ha minden releváns változót sikerülne azonos szinten tartanunk, a variancia nullára csökkenne: minden diák azonos pontszámot kapna.

Vegyük azonban észre, hogy azt nem tudjuk megmondani, mi fog történni az átlaggal, ha egy változót rögzített szinten tartunk. Ha például a diákok egyébként csak átlagosan két órát tanultak, akkor az egységes háromórai tanulás megkövetelése (a szóródás csökkentése mellett) növelni fogja az osztály átlagát. Ha azonban a diákok átlagosan négy órát tanulnának, akkor a háromórás tanulási idökorláttal az osztály átlagát csökkentenénk.

Örökletesség

Tegyük most fel az "öröklödési" kérdést: Milyen mértékben tulajdonítható egyes diákok másokénál jobb teljesítménye annak, hogy genetikailag jobb képességgel vannak megáldva, mint a többiek? Ha nem a vizsgaeredményeket, hanem a diákok magasságát mértük volna, akkor azt kérdezhetnénk, hogy milyen mértékben magyarázható a magasság szóródása a genetikai különbségekkel. Azt, hogy egy adott népességen belül egy vonás varianciájának milyen része magyarázható az egyének közötti genetikai különbségekkel, a vonás örökletességének nevezzük. Az örökletesség tehát egy arányszám, melynek értéke 0 és 1 között változhat. Minél inkább a genetikai különbségeknek köszönhetö az egyének közötti különbség egy vonás tekintetében, az örökletesség értéke annál közelebb lesz 1-hez. A testmagasság örökletessége például a különbözö kutatásokban 0,85 és 0,95 közötti értéknek adódik.

Itt azonban egy nehézségbe ütközünk. Nem tudjuk ugyanúgy kísérletileg meghatározni, hogy a vizsgaeredmények varianciájának hányad része magyarázható genetikai különbségekkel, mint ahogy ezt a tanulásra fordított idövel tettük, mert ehhez a genetikai változót kellene rögzített szinten tartanunk - a diákokat kellene klónoznunk. Kihasználhatjuk viszont azt, hogy a természet néha maga hoz létre klónokat: egypetéjü ikreket.

Ahogy a 2. fejezetben láttuk, az egypetéjü ikrek minden génjükben osztoznak. A kétpetéjü ikrek viszont annyiban a közönséges testvérekhez hasonlítanak, hogy génjeiknek mintegy fele közös. Amilyen mértékben hasonlóbbak az egypetéjü ikrek, mint a kétpetéjüek egy vonás tekintetében, olyan nagyságú a vonás genetikai, azaz örökletes összetevöje (feltételezve, hogy egyéb tényezök kizárhatók, például az, hogy az egypetéjü és kétpetéjü ikreket szüleik különbözöképpen kezelik).

Például több vizsgálat összegzése alapján az IQ korrelációja 4672 egypetéjü ikerpár között 0,86 volt, míg 5533 kétpetéjü ikerpárnál ugyanez az érték 0,60. A korrelációs együtthatók közötti különbség genetikai összetevöre utal. Az örökletesség méröszámát ebböl a két korrelációból egyszerüen úgy számoljuk, hogy a különbségüket megszorozzuk kettövel: 2 × (0,86 - 0,60) = 0,52. Vagyis az intelligenciahányados szóródásának mintegy fele köszönhetö genetikai különbségeknek (Bouchard és McGue, 1981).

Hasonló kutatásokban vizsgálták a személyiségjegyek örökletességét is. Az egyik nagy léptékü svéd kutatásban 12 000 felnött ikerpár mintáján mérték az extraverzió (szociabilitás) és az érzelmi stabilitás mutatóit. A korreláció mindkét vonás mentén 0,5 volt az egypetéjü és 0,2 a kétpetéjü ikrek esetén, ami az örökletesség mutatóját 2 × (0,5 - 0,2)-re, azaz 0,6-re becsüli (Floderus-Myred, Petersen és Rasmuson, 1980).

Az egyik nehézség az ikerkutatások értelmezésében azonban az, hogy az egypetéjü ikreket talán hasonlóbbnak kezeli környezete, mint a kétpetéjüeket, és esetleg ez lehet a magyarázata annak, hogy miért hasonlóbb a személyiségük. Az ideális az volna, ha olyan egypetéjü ikreket is megmérnénk, akiket születésükkor elválasztottak egymástól, és más környezetben neveltek fel. Szerencsére egy folyamatban lévö kutatás, a külön nevelt ikrek Minnesota-vizsgálata (Bouchard, 1984) csaknem tökéletesen teljesíti ezeket a feltételeket. 1990-ig több mint ötven ikerpárt sikerült laboratóriumi vizsgálatoknak alávetni ebben a kutatásban. Az ikerpárok tagjait átlagosan tízhetes korukban választották el egymástól, és átlagosan harmincnégy esztendeig nem látták egymást; néhányan közülük egészen addig nem találkoztak, míg a vizsgálat össze nem hozta öket. A minnesotai kutatók összehasonlították ezeket az ikreket azokkal, akik egy korábbi, együtt nevelt ikrekre vonatkozó Minnesota-vizsgálatban vettek részt (Bouchard és munkatársai, 1990; Lykken, 1982; Tellegen és munkatársai, 1988).

Ezek a vizsgálatok feltárták, hogy a külön nevelt ikrek számos személyiségjellemzö tekintetében éppen úgy hasonlítanak egymásra, mint az együtt nevelt ikrek. Az egypetéjü külön nevelt ikrek korrelációinak mediánja 0,49 volt, míg ugyanez az érték 0,52 volt az egypetéjü együtt nevelt ikreknél. A kétpetéjü ikreknél a megfelelö korrelációk 0,21 és 0,23. Ezen eredmények alapján nagyobb biztonsággal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az egypetéjü ikrek azért hasonlítanak egymáshoz jobban a személyiségjellemzök vonatkozásában, mint a kétpetéjü ikrek, mert genetikailag hasonlóbbak egymáshoz.

Söt ha van olyan mintánk egypetéjü ikrekböl, akik külön nevelkedtek, még a kétpetéjü ikrek összehasonlító csoportjára sincs szükség az örökletesség megbecsüléséhez, mert az ikrek közötti teljes korreláció genetikai hasonlóság eredménye kell legyen. Más szóval, ezeknél az ikreknél a korreláció megegyezik az örökletességgel. A minnesotai vizsgálatban a külön nevelt egypetéjü ikrek IQ-értékei közötti korreláció (tehát az IQ örökletessége) 0,72 volt. (Ez sokkal magasabb érték, mint az a 0,52, amelyet a kétpetéjü ikrekkel való összehasonlításból számítottunk. Erre az eltérésre késöbb még visszatérünk.)

A minnesotai vizsgálatban talált korrelációk legtöbbje megfelel az egyéb ikervizsgálatokban talált eredményeknek. Általában a legmagasabb örökletességet (0,6-0,7) a képességek és az intelligencia terén találják, ezután következnek a személyiségvonások mért értékei (0,5), és a legkisebb a vallási, politikai nézetek és a pályaválasztási érdeklödés örökletessége (0,3-0,4).

AZ ÖRÖKLETESSÉGGEL KAPCSOLATOS FÉLREÉRTÉSEK. Az öröklés-környezet kérdéséröl folytatott vissza-visszatérö nyilvános viták megmutatják, hogy az örökletesség fogalma gyakori félreértések forrása. Fontos, hogy megértsük a következöket:

. Az örökletesség nem az egyént méri.

Egy vonás örökletessége a népességen belüli egyének közötti különbségekre, nem pedig az egyénen belüli arányra vonatkozik. Amikor azt mondjuk, hogy a testmagasság örökletessége 0,9, az nem azt jelenti, hogy testmagasságunk 90 százaléka ered génjeinkböl, és 10 százaléka a környezetböl.

. Az örökletesség nem rögzített jellemzöje a vonásnak.

Az örökletesség a vonásnak egy adott idöpontban és egy adott népességen belüli jellemzöje. Ha valami miatt megváltozik a vonás népességen belüli szóródása, a vonás örökletessége is megváltozik. Ha például mindenkinek hirtelen pontosan egyenlö esélyeket biztosíthatnánk az oktatásban, az intellektuális teljesítménynek a társadalom tagjai közötti szóródása lecsökkenne; az intellektuális képességek standardizált méréseiben kapott eredmények hasonlóbbak lennének. (Ez történt hipotetikus kísérletünkben, amikor megköveteltük, hogy mindenki azonos idöt töltsön vizsgára készüléssel.) És minthogy az örökletesség a varianciának az egyének közötti genetikai különbségeknek tulajdonítható aránya, az örökletesség növekedne, mert a variancia azon része, amely az egyik fontos környezeti tényezönek, az oktatásnak köszönhetö, csökkenne.

. Az örökletesség semmit sem mond a csoportok átlaga közötti különbségek forrásáról.

Az amerikai közvéleményben az egyik leghevesebb visszatérö vitatémát az képezi, hogy a különbözö etnikai csoportok átlaga közötti különbség a képesség- és intelligenciatesztekben a csoportok közötti genetikai különbségeknek köszönhetö-e. A XX. század elején a vita a magyar, olasz és zsidó bevándorlók viszonylag alacsony IQ-ja körül forgott, amit a New York-i Ellis Islanden partraszállásuk után felvett tesztekkel mértek. Az eredmények azt jelezték, hogy ezeknek az embereknek a többsége "gyengeelméjü" (Kamin, 1974). Manapság a vita a feketék, a spanyol anyanyelvüek és az öslakos indiánok alacsonyabb pontszámáról folyik (Herrnstein és Murray, 1994).

Az IQ örökletességét gyakran a genetikai érv alátámasztására hozzák fel ezekben a vitákban. De ez az érv egy logikai hibára épül, amit a következö "gondolatkísérlet" személtet:

Egy fehér és egy fekete zsákot genetikailag kevert kukoricamaggal töltünk meg. Biztosítjuk, hogy mindkét zsákban ugyanolyan arányban legyen mindenféle magból. Ezután a fehér zsák tartalmát a termékeny A táblába, a fekete zsák tartalmát pedig a meddö B táblába vetjük. Azt fogjuk találni, hogy az A táblában, ahogy a B-ben is, jelentös változatosságot mutat az egyes növények magassága. Ez a változatosság elsösorban genetikai tényezöknek (a magok közötti különbségnek) lesz tulajdonítható. Azt is megfigyelhetjük azonban, hogy a növények átlagos magassága az A táblában nagyobb, mint a B táblában. Ez a különbség teljességgel a környezeti tényezöknek (a talajnak) köszönhetö. Ugyanez áll az IQ-ra is: lehet, hogy a különbözö embercsoportok átlagos IQ-ja közötti különbségnek akár az egésze is a környezetnek tulajdonítható annak ellenére, hogy a csoportokon belüli szóródás egésze a genetikai különbségeknek köszönhetö! (Eysenck és Kamin, 1981, 97. o.)

. Az örökletesség semmit se mond a környezeti tényezöknek a vonás átlagos szintjére gyakorolt hatásáról.

Egy másik elterjedt tévedés az örökletességgel kapcsolatban, hogy az erösen örökletes vonások nem módosíthatóak a környezet változtatása révén. (Hallani néha például, hogy a hátrányos helyzetü gyerekek intellektuá­lis képességeinek emelésére létrehozott felzárkóztatási programok hiábavalóak, mert e képességek örökletessége magas.)

Ezzel szemben a japán felnött férfiak testmagasága 1946 és 1982 között 8,4 centiméterrel nött, elsösorban a táplálkozás jelentös javulása következtében (Angoff, 1988). És mindez annak ellenére, hogy a testmagasság az egyik leginkább örökletesként ismert vonás volt 1946-ban és 1982-ben egyaránt. Az alacsonyabb japán szülöknek valaha és most is alacsonyabb gyerekeik születnek, mint a magasabbaknak. Ehhez hasonló az az adat is, amely szerint az átlagos IQ-pontszám szignifikánsan nött az elmúlt években a felmérésbe bevont tizennégy országban (Flynn, 1987). Az örökletesség a szóródásra, és nem az átlagra vonatkozik.

A SZEMÉLYISÉG ÉS A KÖRNYEZET KÖZTI KÖLCSÖNHATÁSOK

A GENOTÍPUS ÉS A KÖRNYEZET KÖZÖTTI KOR­­RE­LÁCIÓ. A genetikai és a környezeti hatások a születés pillanatától összefonódnak a személyiség formálásában. A szülök biológiai utódaiknak génjeiket és otthoni környezetet adnak, melyek mindegyike a szülök saját génjeinek függvénye. Ennek eredményeként a gyermek örökölt jellegzetességei (genotípus) és nevelési környezete közt egy beépített kapcsolat van. Például, minthogy az általános intelligencia részben öröklödö, a magas intelligenciájú szülöknek nagy valószínüséggel intelligens gyermekeik lesznek. Ugyanakkor azonban a magas intelligenciájú szülök valószínüleg intellektuálisan stimuláló környezetet is biztosítanak gyermekeik számára - mind a velük való interakciók, mind könyvek, zeneórák, múzeumlátogatások és más intellektuális tapasztalatok révén, melyek valószínüleg otthonuk részét képezik. Mivel a gyermek genotípusa és környezete ily módon pozitívan korrelál egymással, kétszeres intellektuális elönnyel fog rendelkezni. Hasonlóképp, az alacsony intelligenciájú szülök gyermekei valószínüleg olyan otthoni környezettel találkoznak, mely tovább fokozza az esetlegesen közvetlenül öröklött intellektuális hátrányukat.

Néhány szülö szándékosan alakít ki olyan környezetet, mely negatív módon korrelál a gyermek genotípusával. Introvertált szülök például bátoríthatják a szociális tevékenységet, hogy szembeszálljanak a gyermek valószínü introverziójával: "Szándékosan törekszünk arra, hogy emberek közt legyünk, mert nem akarjuk, hogy Krisztián is olyan félénk legyen, mint mi." Egy nagyon aktív gyermek szülei esetleg megpróbálnak érdekesebb, de csendes tevékenységeket ajánlani gyermeküknek. A lényeg azonban az - függetlenül attól, hogy a korreláció negatív vagy pozitív -, hogy a gyermek genotípusa és környezete nem egyszerüen egymástól független és a személyiség formálásában összegzödö hatások.

A gyermek genotípusa azonfelül, hogy korrelációban áll a környezettel, önmagában is formálja a környezetet (Bouchard és munkatársai, 1990; Plomin, DeFries és Loehlin, 1977; Scarr, 1988; Scarr és McCartney, 1983). A gyermek kezdeti személyisége három formában is befolyásolja környezetét. Az interakciók ezen három típusát reaktív, evokatív és proaktív interakcióknak nevezik.

REAKTÍV INTERAKCIÓ. Ha különbözö egyének azonos környezettel találkoznak, azt különbözöképp élik meg és értelmezik, s egymástól eltéröen reagálnak rá. A szorongó, érzékeny gyermek a durva szülöket másként tapasztalja meg és másként reagál rájuk, mint a nyugodt, rugalmas gyermek. A hangos szót, mely az érzékeny gyermekböl könnyeket vált ki, növére esetleg észre sem veszi. Az extravertált kislány odafigyel a környezetében lévö emberekre és eseményekre, introvertált fivére figyelembe se veszi öket. Az okosabb gyermek többet megért, ha olvasnak neki, mint a kevésbé okos. Más szóval, minden egyes gyermek személyisége az objektív körülményekböl egy szubjektív pszichológiai környezetet emel ki, és személyisége késöbbi fejlödését ez a szubjektív környezet alakítja majd. Még ha a szülök pontosan ugyanolyan környezetet biztosítanak is minden gyermeküknek - amit rendszerint nem tesznek meg -, az nem lesz pszichológiailag azonos mindegyikük számára. A reaktív interakció az életet végigkíséri. Az egyik ember a sértö cselekedetet szándékos ellenségeskedésnek értelmezi, és teljesen eltérö módon reagál rá, mint egy másik ember, aki ugyanazt a cselekedetet a szándéktalan érzéketlenség megnyilvánulásának tekinti.

EVOKATÍV INTERAKCIÓ. Minden egyén személyisége sajátos válaszokat vált ki másokból. Az a csecsemö, aki izeg-mozog és tesz-vesz, amikor felveszik, kevesebb dédelgetést vált ki a szülöböl, mint az a gyermek, aki szereti, ha ölelgetik. A visszafogott gyermekek kevésbé kontrolláló gyermeknevelési stílust váltanak ki a szülökböl, mint az agresszív gyermekek. Ezért nem tételezhetjük fel egyszerüen, hogy a szülök gyermeknevelési módszerei és a gyermekek személyisége közti korrelációk egyszerü ok-okozati kapcsolatot tükröznek. Inkább arról van szó, hogy a gyermek személyisége formálhatja a szülök gyermeknevelési stílusát, mely viszont a gyermek személyiségét formálja. Az evokatív inter­akció ugyancsak végigkíséri az életet: a barátságos emberek barátságos környezetet alakítanak ki maguk körül, az ellenségeskedö emberek pedig ellenséges környezetben találják magukat.

PROAKTÍV INTERAKCIÓ. Amint a gyermekek idösebbek lesznek, képessé válnak arra, hogy túllépjék a szüleik által biztosított környezetet, és elkezdik megalkotni saját környezetüket. Ez a környezet aztán tovább formálja személyiségüket. A szociábilis gyerek inkább úgy dönt, hogy barátaival moziba megy, mintsem hogy otthon marad és televíziót néz. Szociábilis személyisége így arra készteti, hogy olyan környezetet válasszon, mely ismételten megerösíti és fenntartja szociabilitását. Amikor pedig nem tud ilyen alternatívák közt választani, ö maga teremti meg a helyzetet: ha senki sem hívja moziba, ö maga szervezi meg az eseményt. Amint azt neve is kifejezi, a proaktív interakció olyan folyamat, melynek révén az egyének saját személyiségfejlödésük alakítóivá válnak.

A személyiség és a környezet közt lezajló különbözö típusú interakciók viszonylagos jelentösége változik a fejlödés során (Scarr, 1988; Scarr és McCartney, 1983). A gyermek genotípusa és környezete közti beépített korreláció akkor a legerösebb, amikor a gyermek kicsi, és csaknem kizárólag a szülök által kialakított környezetre korlátozódik. Ahogy a gyermek idösebbé válik, és elkezdi megválasztani és megalkotni saját környezetét, a kezdeti korreláció csökkenni kezd, és a proaktív interakció hatása megnövekszik. Amint megjegyeztük, a reaktív és evokatív interakciók az egész élet során megörzik jelentöségüket.

NÉHÁNY MEGOLDATLAN REJTÉLY. Az ikervizsgálatok néhány olyan rejtélyes eredményhez is vezettek, melyet mindmáig nem teljesen értünk. Az egyik az, hogy az egypetéjü ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjüek. A problémát az jelenti, hogy az adatok túl jók. Amint azt korábban láttuk, az egypetéjü ikrek megdöbbentö hasonlósága, úgy tünik, sem az idövel, sem az elkülönült nevelési környezettel nem csökken. Ezzel szemben a kétpetéjü ikrek (és a nem ikertestvérek) közti hasonlóság a gyermekkortól kezdve a serdülökoron át egyre csökken, még akkor is, ha együtt nevelkednek. Minél tovább élnek együtt azonos otthonban, annál kevésbé hasonlítanak egymásra (Scarr, 1988; Scarr és McCartney, 1983).

Ezen öröklödési minták némelyike akkor jelenhetne meg, ha a gének maguk oly módon lennének interakcióban egymással, hogy az összes gén azonossága (mely az egypetéjü ikrek esetében áll fenn) több mint kétszer olyan hatásos lenne, mint ha csak a gének fele lenne azonos (mint a kétpetéjü ikrek és a testvérek esetében). Ilyen akkor történhet meg, ha a vonás a gének egy bizonyos kombinációjától függ.

Vegyük például a kékszemüség vonását (ami persze egy kicsit túlzottan leegyszerüsíti a kérdést). Tegyük fel, hogy mindkét szülönek van egy-egy "kékszemüség" és "barnaszemüség" génje. Ahhoz, hogy a gyermekük kék szemü legyen, mindkét szülöjétöl a kékszemüség génjét kell örökölje; a másik három kombináció (barna-barna, barna-kék, kék-barna) barna szemet eredményez. Más szóval e két szülö minden gyermekének egy a négyhez esélye van, hogy kék szemü legyen. De minthogy az egypetéjü ikrek ugyanazokat a géneket öröklik szüleiktöl, ugyanazokkal a génkombinációkkal is rendelkeznek: ha az egyik kék szemü lesz, akkor a másik is. Ezzel szemben, ha a kétpetéjü ikrek egyike a kékszemüség génjét örökli mindkét szülötöl, a másiknak még mindig egy a négyhez az esélye, nem pedig egy a kettöhöz. Azaz ebben az esetben minden gén azonossága több mint kétszer olyan hatékony az azonos vonás létrehozásában, mint ha a géneknek csak a fele azonos. Vannak olyan adatok, miszerint egyes személyiségvonások, különösen az extraverzió esetén ilyen gén-gén interakció müködik (Lyk­ken, McGue, Tellegen és Bouchard, 1992; Pedersen, Plo­min, McClearn és Friberg, 1988). Mindazonáltal a személyiség és a környezet közti kölcsönhatások részben ugyancsak felelösek lehetnek ezen mintákért.

Vegyük szemügyre közelebbröl az egypetéjü ikreket. Minthogy genotipikusan azonosak, a helyzetekre is hasonló módon reagálnak (reaktív interakció), hasonló válaszokat váltanak ki másokból (evokatív inter­akció), végül hasonló, genetikailag vezérelt tehetségük, érdeklödésük és motivációjuk arra készteti öket, hogy hasonló környezetet keressenek és alkossanak meg maguk körül (proaktív interakció). A lényeg az, hogy ezek a folyamatok attól függetlenül müködésben vannak, hogy az ikreket együtt vagy külön nevelik. A születésükkor elválasztott egypetéjü ikrekkel például hasonlóképp fognak bánni az emberek, mivel egymástól függetlenül is mindketten hasonló válaszokat váltanak ki másokból.

A proaktív interakció hasonló módon müködik. Az ikerpár mindkét tagját arra készteti személyisége, hogy olyan barátokat és környezetet válasszon, melyek alkalmasint hasonlítanak az ikertestvérük által választott barátokra és környezetre. A hasonló barátok és a hasonló környezet hasonlóképpen fog hatni mindkét ikerre, és így tovább. Mivel az ikrek kezdetben azonos genotipikus személyiséggel rendelkeznek, a személyiség és a környezet közt lezajló minden egyes interakciós folyamat hasonlóságuk idöben folyamatos elömozdítása és fenntartása irányába hat - még abban az esetben is, ha születésüket követöen soha többé nem találkoztak.

A kétpetéjü ikrek és a testvérek környezete ezzel szemben egyre növekvö mértékben eltávolodik egymástól, amint idösebbek lesznek - még ugyanazon otthonon belül is. Kora gyermekkorukban, amikor a szülök azonos környezetet biztosítanak számukra, jobban hasonlítanak egymáshoz. (Habár a testvérek még ilyen körülmények közt is valamelyest eltérö módon fognak reagálni, és a szülökböl eltérö válaszokat fognak kiváltani.) Amint azonban elkezdik megválasztani és megalkotni az otthonon kívüli környezetüket, kismértékben eltérö tehetségük, érdeklödésük és motivációik egyre inkább távolodó utakra vezetik öket, s ezáltal egyre különbözöbb személyiségeket formálnak belölük.

AZONOS KÖRNYEZET - ELTÉRŐ KÖRNYEZET. Az ikervizsgálatok nemcsak annak megbecsülését teszik lehetövé, hogy az egyének közti különbségek milyen mértékben köszönhetök genetikai különbségeknek, hanem azt is, hogy a környezethez kötött különbségek milyen mértékben köszönhetök a környezet azon vonatkozásainak, melyek egy családon belül azonosak (például a család társadalmi státusa), szemben azokkal, melyek a családtagok számára sem azonosak (például a családon kívüli barátok). Meglepö módon úgy tünik, hogy a környezetnek köszönhetö különbségekböl alig valamennyi magyarázható a környezet azonos vonatkozásai közti különbségekkel: két ugyanabból a családból származó gyermek genetikai hasonlóságaik kivonását követöen nem hasonlít jobban egymáshoz, mint két ugyanazon népességböl véletlenszerüen választott gyermek (Plomin és Daniels, 1987). Valószínü például, hogy megkívánó szülök által felnevelt testvérek genetikai alapú hasonlóságaiktól eltekintve épp annyira különböznek egymástól, mint amennyire a megengedö szülök által felnevelt gyerekektöl. Ez a következtetés általánosabban azt jelenti, hogy a pszichológusok által gyakran vizsgált változók (amilyenek például a különbözö gyermeknevelési módszerek vagy a család társadalmi státusa) gyakorlatilag semmivel nem járulnak hozzá a személyiség különbségeihez. Hogy lehet ez?

Az egyik lehetséges magyarázat szerint a reaktív, evokatív és proaktív folyamatok addig csökkentik a különbözö környezetek eltéréseit, amíg a környezet még lehetövé teszi a válasz rugalmasságát. Az elhanyagolt és lepusztult otthonban élö gyerekek közül valószínüleg az okosabb gyermek vesz fel több információt a televízió müsorából (reaktív interakció), ö hívja fel magára az együttérzö tanár figyelmét (evokatív interakció), és ö megy el a könyvtárba önmagától (proaktív interakció). A gyermek genotípusa ellene hat az otthoni környezet potenciális elszegényítö hatásának, következésképp a szóban forgó gyermek kevésbé okos testvérétöl eltérö módon fejlödik. Csak akkor kerülnek veszélybe ezek a személyiség által vezérelt folyamatok, ha a környezet súlyosan korlátozó (Scarr, 1988; Scarr és McCartney, 1983). Ezt a magyarázatot alátámasztják azok az eredmények, melyek szerint a külön nevelkedett egypetéjü ikrek akkor hasonlítottak egymásra a legkevésbé, amikor egyikük erösen korlátozó környezetben nevelkedett.

Bár ez a magyarázat ésszerünek látszik, nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy helytálló lenne. Mindenesetre, ha a további kutatások is elhanyagolhatónak mutatják a közös környezeti hatásokat, akkor a kutatásnak a különbözö családokból származó gyermekek összehasonlításáról át kell térnie az egy családból származó gyerekek összehasonlítására - eközben pedig különös figyelmet kell majd fordítania a kutatott családokon belül a személyiség és a környezet kölcsönhatásaira.

A személyiség kontinuitása

Ha az ember végiggondolja az életét, feltehetöen felismer olyan személyes viselkedési mintákat és stílusokat, melyek mindig is személyisége részének tüntek. Mondjuk mindig szégyenlös volt, vagy állandóan halogatta a dolgait. Az ember ugyanakkor sok szempontból változik is. Talán mostanában kevésbé impulzív, mint régebben, vagy jobban képes másokkal kapcsolatot teremteni. Olykor azonosítani lehet azokat az élményeket, melyek a változásban szerepet játszottak. Az egyetem gyakran tartós hatást gyakorol az attitüdökre, az értékekre és a személyiségre. A személyiség folyamatossága és változása közti összjáték megértése a személyiség- és a fejlödéspszichológiának is alapvetö feladata. (A gyerekkori temperamentum kontinuitását például a fejlödésröl szóló 3. fejezetben tárgyaltuk.)

A SZEMÉLYISÉG KONTINUITÁSA MELLETT SZÓLÓ BIZONYÍTÉKOK

A személyiség állandóságának vagy változékonyságának egyetlen hatékony kutatási módszere a longitudinális vizsgálat, amelyben ugyanazokat a személyeket különbözö idöpontokban figyelik meg. Mivel azonban nagyon nehéz ilyen vizsgálatokat végezni (lásd A sze­mélyiség tanulmányozása: hosszú menetelés címü Vitatott kérdéseket), csupán néhány olyan longitudinális vizsgálatot végeztek, amely viszonylag hosszabb idöszakra terjedt ki.

A mindmáig elvégzett két legnagyobb szabású longitudinális vizsgálatot a Kaliforniai Egyetem egyik intézetében (Institute of Human Development) végezték Berkeleyben. A Berkeley nevelési vizsgálat 1929-ben kezdödött azzal, hogy egy 18 hónapos idöszak alatt minden harmadik berkeleyi születésü gyermek szüleivel kapcsolatba léptek, arra kérve öket, hogy vegyenek részt a vizsgálatban, mely így végül 248 gyermekre és családjaikra terjedt ki. Az Oakland fejlödési vizsgálat 1932-ben 212, a kaliforniai Oaklandban az általános iskola ötödik osztályába járó gyermekkel kezdödött. A gyermekeket mindkét kutatásban intenzív vizsgálatoknak vetették alá serdülökorukig, majd a Berkeley-vizsgálat résztvevöit 30, 40 és 50 évesen, az Oakland-vizsgálat résztvevöit pedig 37, 47 és 57 éves korukban ismét felkeresték. Az Institute of Human Development nagylelküen hozzáférhetövé tette archívumát számos, a világ különbözö tájai­ról érkezö kutató számára.

Amint azt a Vitatott kérdésekben ismertetjük, klinikai pszichológusok egymástól függetlenül a személyiségre vonatkozó megállapítások (Q-tételek) segítségével jellemezték a vizsgálatban részt vett személyeket felsö tagozatos korukban (13 évesen), középiskolás korban (16 évesen) és felnöttként (30 vagy 37 évesen). A három személyiségprofilt azután az egyes személyekre vonatkozóan egymással korreláltatták, hogy a személyiség általános kontinuitását felmérjék az említett idöszakon keresztül.

Az eredmények szerint a személyiség eröteljes kontinuitást mutatott a korai serdülökortól a késöi serdülökorig. A serdülök két Q-rendezése közti korrelációk átlaga fiúknál 0,77, lányoknál 0,75 volt. A 16 éves kori és a felnöttkori jellemzések közti korrelációk alacsonyabbak, de még mindig jelentékenyek voltak: férfiaknál 0,56, nöknél 0,54.

A kontinuitás az intelligencia és az intellektuális érdeklödés területén volt a legerösebb. A serdülökortól a felnöttkorig terjedö idöszakban a korreláció a "Jelentös intellektuális képességei vannak" megállapítás vonatkozásában férfiaknál 0,60, nöknél pedig 0,61 volt. Ugyanezen korrelációkra az "Őszintén nagyra tartja az intellektuális képességeket" megállapítás vonatkozásában 0,59, illetve 0,51-os értékek adódtak. A 12.7. táblázat további jelentös kontinuitást mutató személyiségjellemzöket tartalmaz.

A KONTINUITÁS FORRÁSAI

Az egyének longitudinális vizsgálatai során rendszerint azt az eredményt találják, hogy a legeröteljesebb folyamatosságot az értelmi képességek mutatják, ezt a személyiségváltozók követik, mint például az extraverzió, érzelmi stabilitás és az impulzuskontroll, végül pedig a politikai attitüdök és az énnel kapcsolatos vélemények (például az önértékelés, az élettel való elégedettség) mérései következnek. Ez utóbbiak 5-10 éves idöszak vonatkozásában 0,2 és 0,4 közti korrelációkat mutatnak (Conley, 1984, 1985). Ezek az eredmények érdekes módon szinte párhuzamosak az örökletességre vonatkozó vizsgálatok eredményeivel: a nagyobb mértékü örökletességgel rendelkezö vonások általában erösebb kon­ti­nui­tást mutatnak. Ez arra utal, hogy a mögöttes genetikai alap számos intellektuális és személyiségjellemzö idöbeli stabilitásához is hozzájárulhat. Általában azonban nem a genotípus az, ami önmagában közvetlenül kontinuitáshoz vezet, hanem a genotípus és a környezet kölcsönhatása. Ez a kölcsönhatás ugyanazon folyamatok révén zajlik, mint azt a fejezetben korábban, a személyiség kezdeti formálódását vizsgálva megtárgyaltuk. Jelesül a reaktív, az evokatív és a proaktív interakció folyamatai mind olyan környezet megteremtésének irányába hatnak, ami önmagában is az egyén személyiségének függvénye.

Amikor például korábban a proaktív interakciót tárgyaltuk, a szociábilis gyermek esetét említettük, aki azzal, hogy a szociális helyzetek közül szelektív módon választ, olyan környezetet alakít ki önmaga számára, mely szociabilitását tovább erösíti és fenntartja. Akkor is ugyanezt tesszük, amikor barátot és házastársat választunk. Mivel valószínüleg olyan társakat választunk, akik azonos értékekkel és személyiségvonásokkal rendelkeznek, ök valószínüleg megerösítik és fenntartják a szóban forgó értékeket és vonásokat.

Erre a folyamatra egy klasszikus vizsgálatban találhatunk bizonyítékot, amely az 1930-as években a Ben­nington College-ba járt nök nézeteit tanulmányozta. Legtöbbjük politikailag konzervatív családból érkezett, de négyéves tanulmányaik alatt egyre liberálisabbá váltak. A késöbbi, követéses vizsgálatok szerint e nök huszonöt és ötven év múlva is megtartották liberális attitüdjeiket. A velük felvett interjúk feltárták, hogy részben azért maradtak liberálisok, mert politikailag liberális barátokra tettek szert, és politikailag liberális férfiakhoz mentek feleségül, akik megerösítették és fenntartották politikai attitüdjeiket (Alwin, Cohen és Newcomb, 1991; Newcomb, 1943; Newcomb, Koe­nig, Flacks és Warwick, 1967).

Ugyancsak van bizonyíték a személyiség területén megjelenö proaktív interakcióra is. Amikor a Berkeley nevelési vizsgálat résztvevöivel 1970-ben és 1980-ban interjúkat készítettek, házastársaikkal is felvették az interjúkat; ezáltal mind a vizsgálati személyek, mind házastársaik vonatkozásában hozzájutottak a Q-rendezés eredményeihez, melyeket közvetlenül korreláltattak egymással. Két kutató a közelmúltban megvizsgálta az eredményeket, hogy megtudja, vajon az egymáshoz jobban hasonlító házaspároknál a személyiség nagyobb mérvü kontinuitását lehet-e kimutatni. Ahhoz, hogy ezt megtudják, összehasonlították minden egyes pár 1970-ben felvett Q-rendezését az egyes párok tagjai személyiségének 1970 és 1980 közti kontinuitásával (Caspi és Herbener, 1990).

Amikor a kutatók a 126 párt a párok tagjai közti (1970-es Q-rendezés szerinti) hasonlóság alapján három egyenlö nagyságú csoportra osztották, azt találták, hogy a legkevésbé hasonló párok 1970 és 1980 közt 0,4-es, a közepesen hasonló párok 0,5-es, a leghasonlóbbak pedig 0,6-es mértékben mutattak kontinuitást. A további elemzés megmutatta, hogy az eredmények nem pusztán a párok életkor, társadalmi osztály és iskolázottság szempontjából vett hasonlóságának köszönhetöek.

A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a személyiségük szempontjából egymáshoz jobban hasonló párok tagjai ugyancsak jobban hasonlítottak egymáshoz olyan mindennapi tevékenységek kedvelésében, mint a barátok meglátogatása, az éttermi vacsorázás, a helyi közösség tevékenységében való részvétel és a hivatalos összejövetelek látogatása. Ugyanakkor kevesebb házassági konfliktusról, nagyobb mértékü közelségröl és barátságról, valamint házasságukkal való nagyobb mérvü elégedettségröl számoltak be, mint az egymáshoz kevésbé hasonló párok. (Ez az utóbbi eredmény egy jól ismert jelenséget példáz. A hasonlóság vonzalmat keltö hatását a 17. fejezetben tovább elemezzük.)

A MALADAPTÍV SZEMÉLYISÉGMINTÁK KONTINUITÁSA. Nem nehéz elképzelni, hogy mi motivál bennünket arra, hogy magunk számára olyan környezetet teremtsünk, mely személyiségünk azon vonatkozásai­nak fenntartásában játszik szerepet, melyek boldogságot és személyes elégedettséget keltenek bennünk. De a reaktív, evokatív és proaktív interakció ugyanezen folyamatai a maladaptív (rossz, elégtelen alkalmazkodást biztosító) személyiségminták fenntartásában szintén közremüködhetnek.

Vegyünk például egy serdülö fiút, akinek dührohamai vannak. Rossz modora arra késztetheti az iskola vezetöségét, hogy kicsapják (evokatív interakció), vagy az iskolát annyira negatív élménnyé tehetik számára (reaktív interakció), hogy a fiú úgy dönt, hogy amint az jogilag lehetséges számára, azonnal abbahagyja az iskolát (proaktív interakció). Az iskola otthagyása mindegyik esetben ahhoz vezet, hogy kevésbé iskolázott lesz, amivel valószínüleg alacsonyabb foglalkozási státus jár együtt. Az alacsony foglalkozási státus azután a munkával kapcsolatos problémákhoz vezethet - a munkahely gyakori változtatásához, munka nélküli periódusokhoz -, ami viszont elronthatja házasságát, és válást eredményezhet. Ebben az elképzelt forgatókönyvben a munkahelyi és házassági problémák a gyermekkori személyiség összegzödö következményei. Amint egyszer a gyermekkori dührohamok mozgásba hozták az események láncolatát, az magától vezetett a felnöttkori következményekhez - még akkor is, ha a személy felnöttként többé már nem is ingerlékeny.

Most nézzünk meg egy másik forgatókönyvet, mely ugyanehhez a végeredményhez vezethet. A fiú dührohamai szüleit arra késztethetik, hogy engedjenek követeléseinek (evokatív interakció), ezáltal megerösítik viselkedését. Ez a megerösítés nemcsak lehetetlenné teszi a kontrolláltabb, hosszú távon adaptívabb viselkedésmódok megtanulását, hanem annak valószínüségét is megnöveli, hogy a személy hasonló helyzetekben a jövöben is hasonló módon fog reagálni (reaktív interakció). A személy ily módon felnöttként is ingerlékeny lesz, elveszti türelmét, amikor munkája közben frusztrációk érik, vagy ha házasságában konfliktus jelentkezik. Ez azután munkahelyi problémákhoz, alacsony foglalkozási státushoz és váláshoz vezethet. Ezen forgatókönyv szerint a fentebbiekkel azonos foglalkozási és házassági következmények az egyén személyiségének aktuális következményei, nem pedig korábbi események, mint például az iskolából való kimaradás, összegzödö következményei.

Bár ezek a forgatókönyvek hipotetikusak, olyan tényleges kutatási eredményeken alapulnak, melyek a gyermeki ingerlékenység összegzödö és aktuális következményeire egyaránt mutatnak bizonyítékot. A kutatók az Institute of Human Development archívumát felhasználva elöször olyan személyeket azonosítottak, akik gyermekkorukban (8-10 évesen) intenzív és gyakori dührohamokat mutattak. Ezután végigkövették az ingerlékenység kontinuitását és következményeit a személyek életének következö harminc évében (Caspi, Bem és Elder, 1989; Caspi, Elder és Bem, 1987).

INGERLÉKENY FÉRFIAK. A férfi vizsgálati személyek esetében a kutatók elsöként a kontinuitás kérdését tették fel: vajon az ingerlékeny fiúkból ingerlékeny férfiak lesznek-e? A válasz: igen. A gyerekkorban kapott dührohampontszámok és a húsz évvel késöbbi Q-rendezés közti korrelációk megmutatták, hogy az ingerlékeny fiúk késöbb, felnöttkorukban szignifikánsan kevésbé kontrolláltak, ingerlékenyebbek és változó hangulatúak voltak.

A kutatók ezután a személyek foglalkozási történetét vizsgálták meg. A legfontosabb eredmény az volt, hogy azok az ingerlékeny fiúk, akik a középosztályból származtak, az évek múltával egyre súlyosodó társadalmi státusvesztést szenvedtek el. Kiegyensúlyozottabb társaiknál valamelyest nagyobb valószínüséggel fejezték be hamarabb a formális oktatásban való részvételt, elsö állásuk státusa szignifikánsan alacsonyabb volt, és negyvenedik életévükre a munkásosztályban született fiúkétól megkülönböztethetetlenné vált. Többségük alacsonyabb foglalkozási státusú állással rendelkezett, mint édesapjuk a megfelelö életkorban. Több munkahelyi problémájuk volt, gyakrabban változtattak munkahelyet, és többször voltak munkanélküliek tizennyolc és negyvenéves koruk közt.

A gyermekkori ingerlékenység és annak foglalkozási következményei közti általános korreláció kimutatását követöen a kutatók a két tényezö közti közvetítö útvonalra voltak kíváncsiak. Vajon ezek a személyek azért kerültek-e foglalkozási szempontból hátrányosabb helyzetbe, mert gyermekkori ingerlékenységük egy meghatározott útvonalon indította el öket (összegzödö következmények), vagy azért, mert aktuálisan meglévö ingerlékenységük hátrányos helyzetbe hozta öket a munka világában (aktuális következmények)? A kutatók e kérdés megválaszolása céljából egy útvonalelemzésnek nevezett korrelációs eljárást használtak, melynek során az összesített korrelációt elkülönült összetevökre, útvonalakra bontják. A 12.5. ábra ennek az elemzésnek az eredményeit mutatja. A nyilak a szignifikáns útvonal-korrelációkat ábrázolják.

Amint azt az ábra mutatja, szignifikáns korreláció található a férfiak esetében a gyermekkori ingerlékenység és az alacsonyabb szintü iskolázottság közt, továbbá folytatólagos szignifikáns útvonal az alacsonyabb szintü iskolázottság és az alacsony foglalkozási státus közt. Más szóval, a gyermekkori ingerlékenység alacsonyabb szintü iskolázottsághoz vezet (az ingerlékeny fiúk hamarabb hagyják abba az iskolát), ami azután alacsony foglalkozási státust eredményez. Nincs azonban közvetlen, az ingerlékenységtöl az alacsony foglalkozási státushoz vezetö útvonal. Ezek az eredmények együttesen arra utalnak, hogy az alacsony foglalkozási státus a kora gyermekkori ingerlékenység összegzödö következménye, nem pedig a felnött aktuális ingerlékenységének következménye. Az ingerlékeny férfiak azért rendelkeznek alacsonyabb foglalkozási státussal negyvenéves korukban, mert hamarabb abbahagyták az iskolát.

A gyermekkori ingerlékenység és a munkahelyi problémák közti kapcsolat más mintát követ. Nincs szignifikáns útvonal az alacsonyabb iskolai végzettség és a munkahelyi problémák közt, ám közvetlen szignifikáns útvonal mutatható ki a gyermekkori ingerlékenység és a foglalkozási problémák közt. Ez arra utal, hogy a munkahelyi problémák a felnött aktuális ingerlékenységének következményei, nem pedig az alacsonyabb mérvü iskolázottságé. Úgy tünik, az ingerlékeny férfiaknak negyvenéves korukban részben azért van másoknál több problémájuk munkájukkal kapcsolatban, mert még mindig ingerlékenyek - olykor esetleg az állásukat is otthagyják, amikor akadályokba ütköznek.

Végezetül, szignifikáns korreláció van az alacsony foglalkozási státus és a munkahelyi problémák közt, az oksági hatás irányát azonban nem tudjuk meghatározni, mivel ez a két változó egyszerre van jelen. Elöfordulhat, hogy az ingerlékeny férfiak frusztrálttá válnak alacsony státusú foglalkozásuk miatt, következésképp otthagyják állásukat, vagy elbocsátják öket. Az is megtörténhet, hogy munkahelyi problémáik akadályozzák meg öket abban, hogy jobb álláshoz jussanak, és ez kényszeríti öket alacsonyabb státusú foglalkozásokba. Mindkét irány igaz lehet.

A személy gyermekkori ingerlékenysége a családi atmoszférára is hatással van. A gyermekkorukban ingerlékeny férfiaknak csaknem fele (46 százalékuk) elvált negyvenéves korára, míg a többi férfi esetében ez az arány csak 22 százalék.

INGERLÉKENY NŐK. A kislányként ingerlékeny nök személyisége a férfiakéhoz hasonlóan ugyancsak kontinuitást mutat. Ezeket a nöket mind férjük, mind gyermekeik kevésbé megfelelö és ingerlékenyebb anyának írták le az 1970-es interjúk alkalmával.

A Berkeley-vizsgálatban részt vevö személyek 1945 és 1960 közt váltak felnötté, s ebben az idöszakban meglehetösen tradicionális nemi szerepek uralkodtak Amerikában. Emiatt a nök közül kevesen vállaltak a háztartáson kívüli munkát, s így a kutatóknak nem állt módjukban, hogy foglalkozási státusukat elemezzék, amint azt a férfiak esetében tették. Ekkoriban azonban a nök társadalmi státusát a férj foglalkozási státusa alapján határozták meg, a kutatók tehát megnézték a nök férjeinek foglalkozási státusát. Azt találták, hogy azok a nök, akik gyermekkorukban ingerlékenyek voltak, olyan férfiakkal házasodtak össze, akik mind a házasság idöpontjában, mind negyvenévesen alacsonyabb foglalkozási státussal rendelkeztek, mint a többi nö férje. Férjüknek a foglalkozási státusát a házasságkötés idején összevetve apáik foglalkozási státusával ugyanabban az életkorban, azt találták, hogy az ingerlékeny nök az esetek 40 százalékában alacsonyabb társadalmi státusba kerültek házasságukkal, míg a többi nö esetében ez csupán az esetek 24 százalékában fordult elö.

A gyermekkori ingerlékenység nem csupán a szülöi házhoz képest alacsonyabb társadalmi szintü házasságba juttatta öket, hanem a házassági kapcsolat megromlásához is hozzájárult. Ezeknek a nöknek több mint egynegyede (26 százaléka) elvált negyvenéves korára; a többi nönél ez az arány csak 12 százalék. Az 1970-es interjúk idején házasságban élö ingerlékeny nök férjei más nök férjeinél több házassági konfliktusról számoltak be.

A DISZKONTINUITÁS FORRÁSAI

Az ingerlékenység mint személyiségvonás kontinuitásának fentebb ismertetett bizonyítékai ellenére a korrelációk még mindig meglehetösen alacsony szintüek, s számos kivételnek helyt adnak: az ingerlékeny gyerekböl nem lesz elkerülhetetlenül ingerlékeny felnött. A személy olyan eseményt vagy eseménysort élhet át - például egyetemre kerülés vagy egy terápián való részvétel -, mely másik pályára állítja fejlödését, s ezáltal személyiségváltozást eredményez. Azokat, akik személyiségük miatt nem jól jönnek ki környezetükkel, közvetlenül is változásra irányuló nyomás érheti azok részéröl, akik viselkedésüket taszítónak találják. És végül, sokan maguk is eröfeszítéseket tesznek, hogy boldogságuk érdekében saját személyiségüket megváltoztassák. A változás ezen különbözö forrásai tehát a személyiség diszkontinuitását eredményezhetik.

Egy gyakori változásra irányuló nyomás a társadalom nemi szerepekre vonatkozó normáiból ered. Egy kiterjedt longitudinális vizsgálatban például azt találták, hogy a fiúk (szemben a lányokkal) a gyermekkortól a korai felnöttkorig terjedöen az olyan hagyományosan férfias személyiségvonások tekintetében mutattak kontinuitást, mint az agresszió; ugyanakkor a lányok (szemben a fiúkkal) olyan hagyományosan nöies vonások tekintetében mutattak kontinuitást, mint a függöség (Kagan és Moss, 1962). Arra is van némi bizonyíték, hogy a nemi szerep elvárásaival össze nem illö gyermekkori viselkedés esetleg nem fojtódik el teljesen, hanem felnöttkorban szociálisan elfogadhatóbb formában fejezödik ki.

Ezt a lehetöséget ugyanazok a kutatók vizsgálták tovább, akik az ingerlékenységgel kapcsolatos vizsgálatot végezték, és ismét a Berkeley nevelési vizsgálat archív anyagát használták (Caspi, Elder és Bem, 1989). Ehhez a vizsgálathoz olyan személyeket válogattak, akik gyermekkorukban a felnöttektöl való erös függöséget mutattak, majd nyomon követték e függöség kontinuitását a következö harminc év során. Mivel társadalmunkban a fiúk és a férfiak számára a függöség nemkívánatos vonás, a kutatók különösen arra voltak kíváncsiak, vajon túléli-e ez a vonás a férfi nemi szerep férfiakra irányuló nyomását.

A válasz ez alkalommal az elözöeknél bonyolultabb és érdekesebb. A többiekhez képest a gyermekkorukban függö férfiakat felnöttként úgy jellemezték, hogy nyugodtak, melegek, bökezüek, együttérzöek, megfontoltak, éleselméjüek, és társas életük kiegyensúlyozott. Bár keresik a másoktól jövö megerösítést - ami feltehetöen korábbi gyermekkori függöségük visszhangja -, mások gondoskodónak tartják és tanácsaikért felkeresik öket. Úgy tünik, hogy a függöség mint negatív gyermekkori tulajdonság egy kapcsolódó, de figyelemreméltóan pozitív gondoskodó személyiségstílussá alakult a felnöttkorban. Itt tehát egyszerre van dolgunk kontinuitással és diszkontinuitással.

Ezen férfiak meleg és gondoskodó stílusának elönyei érthetö módon az otthon világában voltak a legnyilvánvalóbbak. Ezek a férfiak szignifikánsan nagyobb valószínüséggel éltek elsö házasságukban, amikor középkorúak voltak (83 százalékuk, szemben az átlagos 62 százalékkal), és feleségeik más feleségeknél elégedettebbek voltak házasságukkal. Továbbá ezek a férfiak jobban egyetértettek feleségükkel a gyermeknevelés módszerei­nek olyan kérdéseiben, mint a fegyelmezés, a gyengédség és az odafigyelés. Mindezt feljegyezhetnék maguknak azok a függö személyiségü serdülö fiúk, akik attól tartanak, hogy nem eléggé önérvényesítöek - miként a serdülö lányok is, akik egy napon majd megbecsülik a gondoskodó, szeretetre méltó férfiakat, csak azt nem tudják, merre találják öket.

Biológiai és pszichológiai megközelítések

Az elsö fejezetben említettük, hogy az emberi viselkedés teljes megértéséhez biológiai és pszichológiai megközelítést egyaránt kell alkalmaznunk. Ebben a fejezetben azt láttuk, hogy az intellektuális képességek kutatását egyre inkább táplálják az agy anatómiájáról és funkcióiról tett felfedezések. Azt is láttuk, miként járulnak hozzá közvetlenül a viselkedésgenetika eredményei az "öröklés" és a "környezet" közötti bonyolult kölcsönhatások megértéséhez az egyén személyiségének alakításában és élete folyamán való fenntartásában. Azok a pszichológusok, akik az emberi képességeket és személyiséget akarják megérteni, egyre jobban el kell mélyedjenek az olyan szomszédos tudományokban, mint a neurobiológia és a viselkedésgenetika.

Összefoglalás

 Az intelligenciát vagy személyiséget mérö tesztek megismételhetö és konzisztens eredményeket kell adjanak (megbízhatóság), és azt kell mérjék, aminek mérésére szánták öket (érvényesség).

 Az elsö sikeres intelligenciatesztet Alfred Binet francia pszichológus szerkesztette. Ugyancsak ö vezette be a mentális kor fogalmát. Az okos gyerek mentális kora fölülmúlja tényleges életkorát, egy nehezebb felfogásúnál a mentális kor az életkor alatt marad. Binet skálájának módosított változata (a Stanford-Binet-teszt) vezette be az intelligenciahányados (IQ) fogalmát, mint a mentális kor és az életkor (100-zal szorzott) hányadosát. Az intelligenciatesztek eredményeit ma is IQ-ban fejezik ki, de már nem e szerint a képlet szerint számolják.

 Binet és Wechsler szerint az intelligencia általános gondolkodási képesség. Ehhez hasonlóan Spearman is úgy vélte, hogy egy általános faktor (g) alapozza meg a különbözö teszttételekben mutatott teljesítményt. Az intelligenciatesztekben nyújtott teljesítményt megalapozó képességek meghatározásának egyik módszere a faktoranalízis.

 Az intelligenciakutatás alternatív útja az információfeldolgozási megközelítés, amely az intellektuális viselkedést azoknak a kognitív folyamatoknak a fogalmai­ban próbálja magyarázni, amelyeket az egyén az intelligenciatesztekben szereplö problémák megoldása során mozgósít.

 Egyes bírálók szerint többféle intelligencia létezik, de a jelenlegi tesztek elsösorban csak az "iskolai intelligenciát" mérik, és megfeledkeznek a gyakorlati intelligenciáról, valamint az intelligens viselkedés más mozzanatairól (például a zenei vagy a személyközi intelligenciáról). Ezért a hagyományos intelligenciatesztek jobban elörejelzik az egyetemi eredményeket, mint a késöbbi foglalkozási sikereket vagy az elömenetelt.

 A kutatók úgy tettek szert egy teljes körü, de még kezelhetö számú személyiségvonást tartalmazó listára, mellyel az egyén felmérhetö, hogy a nagyszótárból kigyüjtötték az összes (körülbelül 18 000) személyiségvonást jelentö szót, majd ezt a listát leszükítették. Az ezen vonások mentén osztályozott egyének adatait ezután faktoranalízisnek vetették alá, hogy meghatározzák, hány alapvetö dimenzió szükséges a skálák közötti korrelációk magyarázatához. Noha a különbözö kutatók nem azonos számú faktort találtak, a legutóbbi idöben egyetértés látszik kialakulni abban, hogy öt faktor feltételezése jelenti a legjobb kompromisszumot. Ez az öt faktor a neu­ro­ticitás, az extraverzió, a nyitottság, az együttmüködés és a lelkiismeretesség.

 A személyiség-kérdöíveken az egyének bizonyos helyzetekre adott reakcióikról, illetve az általuk keltett érzésekröl számolnak be. Az egyes tételekböl képzett alcsoportokra adott válaszok összegzése a kérdöíven belül elkülönített skálák vagy faktorok pontszámait adja. Habár a legtöbb kérdöív tételeit elméleti alapon állítják össze, valamilyen külsö kritériummal való korreláció alapján is kiválaszthatók. Ez a tesztkonstrukció kritériumrögzítö módszere, amelynek legjobb példája az MMPI-próba, amelyet pszichés zavarokkal küzdö egyének szürésére terveztek. Az a megállapítás például, amelyre a szkizofréniások szignifikánsan többször válaszolnak "igaz"-zal, mint a nem szkizofréniások, a szkizofréniaskála tétele lesz.

 A pszichoanalitikus elméletet magukénak valló pszichológusok a kevésbé strukturált, projektív tesztnek nevezett vizsgálati eszközöket részesítik elönyben. Ilyen például a Rorschach-teszt és a Tematikus appercepciós teszt (TAT). Minthogy a tesztingerek nem egyértelmüek, feltételezik, hogy az egyén belevetíti (projektálja) személyiségét az ingerbe, s ezáltal tudattalan kívánságokat és motívumokat fed fel.

 A pszichológia egyik fö feladata annak feltárása, hogyan járulnak hozzá a genetikai, biológiai tényezök ("öröklés") és a környezeti tényezök az egyének közötti különbségekhez. Annak mértékét, hogy az emberek egy bizonyos csoportban mennyire különböznek egymástól egy vonás vagy képesség tekintetében, a viselkedéskutatók általában a variancia kiszámításával jellemzik. Minél jobban különböznek a csoport tagjai egymástól, annál nagyobb a variancia. Ezután a kutatók azt igyekeznek meghatározni, hogy e varianciának hányad része tulajdonítható a különbözö forrásoknak. A vari­anciának azon hányadát, amelyet az egyének közötti genetikai különbségek okoznak, örökletességnek nevezzük. Minthogy az örökletesség egy arányszám, értéke 0 és 1 között változhat. A testmagasság örökletessége például 0,9: az egyének testmagassága közötti különbség szinte teljes egészében genetikai eredetü.

 Az örökletesség az egypetéjü (minden génjükben azonos) és a kétpetéjü (átlagosan a génjeik felén osztozó) ikrek közötti korreláció összehasonlításával becsülhetö. Ha az egypetéjü ikrek hasonlóbbak egy vonás mentén, mint a kétpetéjüek, akkor a vonásnak valószínüleg van genetikai összetevöje. Az örökletesség külön, eltérö környezetben nevelt egypetéjü ikrek közötti korreláció alapján is becsülhetö. Az ilyen ikrek közötti minden korreláció a genetikai hasonlatosságnak tulajdonítható.

 Az örökletességgel kapcsolatban sok félreértés terjedt el.

a) Az örökletesség az egyének közötti különbségre vonatkozik, és semmit sem mond arról, hogy egy egyéni tulajdonságnak hányad része köszönhetö genetikai tényezöknek.

b) Az örökletesség nem rögzített jellemzöje a vonásnak. Ha valami miatt megváltozik a vonás csoporton belüli szóródása, az örökletesség is változik.

c) Az örökletesség a csoporton belüli szóródást méri, de nem mutatja a csoportok átlaga közötti szóródás forrását.

d) Az örökletesség nem mondja meg, hogy mek­kora környezeti változás tudná a vonás népességen belüli átlagát megváltoztatni.

 A genetikai és környezeti tényezök nem egymástól függetlenül hatnak a személyiség formálódása során, hanem a születés pillanatától összefonódnak. Minthogy a szülök génekkel és környezettel egyaránt ellátják a gyermekeket, a gyermek genotípusa (örökölt személyiségjellemzöi) és környezete közt beépített korreláció áll fenn.

 A személyiség és környezet közti kölcsönhatás három formában jelentkezhet: a) reaktív interakció - eltérö egyének azonos környezettel találkozva különbözö módon élik meg és értelmezik a környezetet, és eltéröen reagálnak; b) evokatív interakció - az egyén személyisége sajátos választ vált ki másokból; c) proaktív interakció - saját környezetüket megválasztják és alakítják az egyének. Minél idösebb a gyermek, a proaktív interakció annál fontosabb.

 Az ikervizsgálatok néhány rejtélyes eredményt is produkáltak: az egypetéjü ikrek hasonlóságának és a kétpetéjü ikrek hasonlóságának különbsége túl nagy ahhoz, hogy egyszerü genetikai modellekkel megmagyarázható legyen. A külön nevelt egypetéjü ikrek éppen annyira hasonlítanak egymásra, mint az együtt neveltek. Továbbá, a kétpetéjü ikrek és a testvérek idövel egymáshoz kevésbé hasonlóvá válnak, még akkor is, ha együtt nevelkednek. Ezek a minták feltehetöleg a személyiség és környezet közti (reaktív, evokatív és proaktív) interakcióknak köszönhetöek.

 Egy meglepö eredmény szerint, ha az egy családból származó gyerekek genetikai hasonlóságait kiszürjük, nem hasonlítanak egymáshoz jobban, mint a népességböl véletlenszerüen kiválasztott gyerekek. Ha ezt további kutatások is megerösítik, ebböl az következik, hogy a pszichológusok által rendszerint tanulmányozott változók (például a különbözö gyermeknevelési módszerek és a család társadalmi státusa) gyakorlatilag semmivel sem járulnak hozzá az egyének közti személyiségkülönbségekhez. A kutatásnak pedig bele kell kezdenie a családon belüli különbségek közelebbi elemzésébe.

 A longitudinális vizsgálatok ugyanazokat a személyeket vizsgálják különbözö idöpontokban, és a személyiség kontinuitásának egyetlen hatékony mérési módszerét jelentik. A legerösebb kontinuitást általában az intellektuális teljesítmény mutatja; a sorban az olyan személyiségváltozók következnek, mint az extraverzió, az érzelmi stabilitás-labilitás és az impulzuskontroll; az utolsók a politikai attitüdök és az énkép mozzanatai (például az önértékelés, az élettel való elégedettség).

 A személyiség kontinuitását a személyiség és a környezet közt lezajló három interakciótípus befolyásolja. Proaktív interakció teremtette kontinuitás fordul például elö, amikor személyiségünkkel összeillö barátokat és házastársat választunk, akik viszont megerösítik és fenntartják személyiségünket.

 A személyiség és a környezet közti kölcsönhatá­sok révén a maladaptív személyiségminták is fennmaradhatnak. Ezek a kölcsönhatások akkor vezetnek összeg­zödö következményekhez, ha az egyén fejlödését egy meghatározott pályára állítják. A kölcsönhatások aktuális következményekhez vezetnek, amikor a korai személyiséget magát viszik át a felnöttkorba, ahol az sajátos válaszokat vált ki a környezetböl.

További olvasmányok

Erikson, 1991

Freud, 1997, 1985, 1986, 1990

Halász és Marton, 1984

Vikár, 1984

* A teszt magyar változata MAWI néven ismert. - A ford.

* Ezek részletes ismertetését a magyar fordításból kihagytuk. - A szerk.

12.1. TÁBLÁZAT

Stanford-Binet-intelligenciateszt. Mintatételek a Stanford-Binet-teszt 1986-os változatából. Ezek a hat-nyolc évesek tipikus feladatai

Szókincs. Olyan szavak, mint "dollár", "boríték", meghatározása.

Ismeretek. Olyan kérdések, mint "Hol vesznek az emberek ennivalót?" vagy "Miért fésülködnek az emberek?"

Abszurditások. Meg kell mondani, hogy mi a furcsa a képen, például amin a lány a tavon biciklizik, vagy amin egy kopasz ember fésülködik.

Kapcsolatok. Meg kell mondani, hogyan tartozik össze az elsö három szó, és miben térnek el a negyediktöl: cipö, csizma, bakancs, ing.

Mennyiségek. Egyszerü számtani feladatok végrehajtása, például a 6 pöttyös dominó kikeresése, mert azon a pontok száma megegyezik a 2 és a 4 pöttyös összegével.

Számsorok. Egy olyan számsorban kell megadni a következö két elemet, mint például: 20 16 12 8 _ _.

Egyenlöség-összeállítás. Az adott elemekböl (például 2 3 5 + =) össze kell állítani egy helyes egyenlöséget (2 + 3 = 5).

Mintakirakás. Egyszerü minták kirakása mozaikelemekböl.

Másolás. A vizsgálatvezetö által bemutatott minta (például egy négyszög két átlóval) lemásolása.

Mintaemlékezet. Képen bemutatott különféle alakú, pálcára füzött elemekböl álló mintát a valódi elemekböl kell pálcára füzni emlékezetböl.

Mondatemlékezet. A vizsgálatvezetö mondatait meg kell ismételni. (Például: "Ideje lefeküdni" vagy "Karcsi képet festett mamája születésnapjára".)

Számemlékezet. A vizsgálatvezetö számsorokat mond (például 5-7-8-3), ezeket elöre-, illetve visszafelé el kell ismételni emlékezetböl.

Tárgyemlékezet. Egyedi tárgyak képeit (például óra, elefánt) egyenként mutatják be, ezután a bemutatás sorrendjének megfelelöen kell felismerni a tárgyakat egy olyan képen, amely több tárgyat tartalmaz (például busz, bohóc, elefánt, tojás, óra).

12.2. TÁBLÁZAT

A MAWI feladatai. A MAWI, a Wechs­ler-teszt Magyarországra standardizált változata [Az eredeti WAIS-teszt az itt felsoroltakon kívül egy szókincspróbát is tartalmaz a verbális feladatok között. - A szerk.

VERBÁLIS SKÁLA

Ismeretek Általános ismereteket felölelö kérdések, például: "Ki írta a Csongor és Tündét?"

Helyzetek Élethelyzetek megértésére és megoldására vonatkozó kérdések, például: "Mit tenne abban az esetben, ha moziban vagy színházban elsönek venne észre tüzet vagy füstöt?"

Számolás Szöveges számolási feladatok.

Számismétlés Felolvasott számsort (például 7-5-6-3-8) kell elöre- vagy visszafelé visszamondani.

Összehasonlítás  Bizonyos tárgyak vagy fogalmak közös vonását (a közös kategóriát) kell megadni (például: narancs és banán).

PERFORMÁCIÓS SKÁLA

Rejtjelezés Számokat különféle jelekhez kell idöre hozzárendelni a megadott minta szerint.

Képkiegészítés A bemutatott képekröl hiányzó részleteket kell felismerni és megnevezni.

Mozaikpróba Képen bemutatott mintázatot kell mozaikelemekböl kirakni.

Képrendezés Karikatúraszerü képeket kell megfelelö sorrendbe rakni, hogy egy történetet ábrázoljanak.

12.3. TÁBLÁZAT

A faktoranalízis. A faktoranalízis eljárásának egy példája adatokkal együtt

Milyen adatokkal és milyen fö lépésekben dolgozik a faktoranalízis? Az adatok egyszerüen a legkülönfélébb tesztek eredményei, amelyek valamilyen pszichológiai tartalmat vagy folyamatot mérnek. A nagyszámú embercsoport minden tagjától egy-egy eredményt kapunk minden vizsgált tesztben. Ezeket egymással korreláltatva, tehát interkorrelációt végezve, megtudhatjuk, hogy az egyes embereknek az egyik tesztben elért eredménye hogyan viszonyul a második, harmadik stb. tesztben elért eredményéhez. Ez az interkorrelációs táblázat az úgynevezett korrelációs mátrix. Alább kilenc teszt korrelációs mátrixát láthatjuk.

0,32

A korrelációs értékek három vastagon szedett csoportja azt jelzi, hogy az ezen csoportokba tartozó tesztek valami olyan közös vonással rendelkeznek, ami nincs meg a többi tesztben (mivel magasan korrelálnak egymással, de nem a csoporton kívüliekkel). Nem helyes azonban pusztán rátekintés alapján elemezni az ilyen korrelációs táblázatokat, hisz itt is kimaradtak a 2. teszt magas korrelációi a 4., 5. és 6. teszttel. Faktoranalízist alkalmazva viszont pontosan kiderülhet, mi áll ezen korrelációk hátterében. Abban az esetben, ha a korrelációs mátrix néhány statisztikailag szignifikáns és néhány nullához közeli értéket tartalmaz, nyilvánvaló, hogy egyes tesztek ugyanazt a képességet mérik, míg más tesztek másokat. A faktoranalízis célja, hogy pontosabb képet kapjunk e háttérképességekröl.

A faktoranalízisben nagy sebességü számítógépek segítségével kiszámolhatjuk az összes teszt korrelációját a háttérben lévö több lehetséges faktorral. A tesztértékek és a faktorok közötti korrelációkat faktorsúlyoknak nevezzük. Ha egy teszt 0,05 szinten korrelál az I. faktorral, 0,10 szinten a II.-kal és 0,70 szinten a III. faktorral, akkor azt a III. faktor "súlyozza" leginkább. Például az elöbbi korrelációs mártrix kilenc tesztje az alábbi faktormátrixot adja.

-0,01 0,10 0,47

A faktormátrixban vastagon szedett súlyok mutatják, hogy mely tesztek korrelálnak legerösebben a háttérfaktorokkal. Ugyanazokat a csoportokat kapjuk, mint amelyek a korrelációs mátrixban megjelentek, de már sokkal pontosabb a kép. A 2. teszt továbbra is zavaró, mert nagyjából egyforma faktorsúlyokat kapott az I. és a II. faktortól, ez nyilvánvalóan nem egy "egyfaktoros" teszt. Miután megtaláltuk a kilenc teszt interkorrelációit magyarázó három faktort, a faktorok értelmezése következhet. Ehhez meg kell vizsgálnunk az egyes faktorokhoz legnagyobb súllyal tartozó tesztek tartalmát. A faktoranalízis önmagában tisztán matematikai eljárás, a faktorok elnevezése, valamint értelmezése már a pszichológiai elemzés feladata.

12.4. TÁBLÁZAT

Az intelligencia összetevöi. A problémamegoldásban részt vevö részfolyamatok osztályozása Sternberg rendszerében (Stern­­berg, 1985 nyomán)

Metaösszetevö A problémamegoldással kapcsolatos tervek és döntések kidolgozásakor alkalmazott magasabb rendü vezérlöfolyamatok

Teljesítmény-összetevök A metakomponensek által kiválasztott terveket és döntéseket végrehajtó folyamatok

Tanulási összetevök A korábban a memóriába elraktározott információk elöhívásában részt vevö folyamatok

Átviteli összetevök Az emlékezetben örzött információknak egyik helyzetböl a másikba való átvitelével kapcsolatos folyamatok

12.5. TÁBLÁZAT

Öt vonásfaktor. A táblázat azt az öt faktort mutatja be, amely megbízhatóan megjelenik, amikor különféle méröeszközöket faktoranalizálnak. A melléknévpárok az egyes faktorokra jellemzö skálák példái (McCrae és Costa, 1987 nyomán)

Neuroticitás             Nyugodt-szorongó

Szívós-sérülékeny

Magában biztos-bizonytalan

Extraverzió              Visszahúzódó-szociábilis

Szótlan-böbeszédü

Gátlásos-spontán

Nyitottság                Konvencionális-eredeti

Bátortalan-merész

Konzervatív-liberális

Együttmüködés Ingerlékeny-jó természetü

Könyörtelen-lágy szívü

Önzö-önzetlen

Lelkiismeretesség Gondatlan-gondos

Megbízhatatlan-megbízható

Hanyag-lelkiismeretes

12.6. TÁBLÁZAT

MMPI-skálák. Az elsö három skála úgynevezett érvényességi skála, amellyel azt ellenörizzük, hogy a vizsgálati személy gondosan és öszintén válaszolt-e az állításokra. Az F (gyakoriság-) skálán azt nézzük, hogy a válasz milyen ritka vagy mennyire atipikus. Ezen a skálán a magas érték a vizsgálati személy gondatlan vagy figyelmetlen válaszadására utal. (A magas F érték gyakran magas szkizofréniaértékkel is társul, ilyenkor a bizarr gondolkodást tükrözi.) A többi "klinikai" skálát eredetileg pszichiát­riai kategóriák mentén nevezték el, de az értelmezés személyiségjellemzökre és nem diagnosztikai kategóriákra utal

A SKÁLA

Hazugság                          L A szokásos emberi gyarlóságok tagadása

Gyakoriság                       F A profil érvénytelensége

Korrekció                        K Védekezés, kitérés

Hipochondria                   Hs Testi panaszok hangsúlyozása

Depresszió                        D Boldogtalanság, kedvetlenség

Hisztéria                          Hy Stresszhelyzetben a problémák tagadása

Pszichopátiás deviancia Pd A szociális konformitás hiánya, összeütközés a törvényekkel

Maszkulinitás-feminitás Mf Nöies magatartás (férfiak); férfias magatartás (nök)

Paranoia                          Pa Gyanakvás

Pszichaszténia                   Pt Aggódás, szorongás

Szkizofrénia                     Sc Visszahúzódás, bizarr gondolkodás

Hypománia                      Ma Impulzivitás, izgatottság

Szociális introverzió Si Befelé fordulás, félénkség

12.7. TÁBLÁZAT

A személyiség kontinuitása. A táblázat azokat a személyiségvonásokat sorolja fel, amelyek mentén a személyek a legnagyobb konzisztenciát mutatták serdülö- és felnöttkoruk között (Block, 1971 nyomán)

FÉRFIAK

Felelösségteljes                   0,58 0,53

Szükségleteit és impulzusait nem kontrollálja, késleltetésre képtelen 0,57 0,59

Önsorsrontó                        0,50 0,42

Érzékeny esztétikai élményekre                               0,35 0,58

NŐK

Alapvetöen alárendelödö 0,50 0,46

Társaságkedvelö                 0,39 0,43

Lázadó, nonkonform 0,48 0,49

Filozófiai problémákba merülö (például vallás, az élet értelme) 0,45 0,42

Vitatott kérdések

Külön nevelt ikrek Minnesota-vizsgálata

A külön nevelt ikrek Minnesota-vizsgálatában a résztvevöket számos képesség és személyiségvonás tekintetében felmérték. Emellett hosszú interjúkat készítettek velük, amelyekben gyerekkori élményeikröl, félelmeikröl, hobbijaikról, zenei ízlésükröl, szociális attitüdjeikröl és szexuális vonzalmaikról érdeklödtek. Mindezekben számos meghökkentö hasonlóságot találtak.

A legnagyobb mértékben különbözö hátterü ikerpár Oskar Stohr és Jack Yufe voltak. Trinidadben születtek zsidó apától és német anyától, majd röviddel születésük után elváltak útjaik. Oskart anyja Németországba vitte, ahol nagy­anyja nevelte fel katolikusnak és nácinak. Jack apjával maradt, zsidóként nevelkedett, és ifjúkorában bizonyos ideig egy izraeli kibucban élt. A családok sosem tartották a kapcsolatot, és a két fivér ma egészen különbözö életet él. Negyvenes éveik végén jártak, amikor e vizsgálatba belekerültek, és azelött csak egyszer, húsz évvel korábban találkoztak. A vizsgálat során sok érdekes hasonló tulajdonságuk vált nyilvánvalóvá. Mindketten kék, kétsoros, váll-lapos inget hordtak, bajuszt viseltek, és drótkeretes szemüveget. Modoruk és temperamentumuk nagyon hasonlított, és különcségeik is közösek voltak: mindketten szerették a füszeres ételeket és az édes liköröket, szórakozottak voltak, lehúzták a vécét használat elött, szerették a vajas pirítóst kávéba mártogatni, és élvezettel ijesztgettek másokat azzal, hogy tüsszentettek a liftben.

Egy másik ikerpár tagjai, akik a második világháború folyamán szakadtak el egymástól, és különbözö társadalmi státusú családokban nevelkedtek, ma mindketten angliai háziasszonyok. Bár azelött sohasem találkoztak, mindketten úgy érkeztek az interjúra, hogy hét gyürüt viseltek.

Persze nincsenek pirítósmártogató és gyürühordó gének; ezek a hasonlóságok az alapvetöbb személyiségvonások örökölhetöségét tükrözik. Látni fogjuk azonban, hogy nem valószínü, hogy a gének magukban is elegendöek lennének a külön nevelt ikrek ilyen megdöbbentö hasonlóságainak magyarázatához. E fejezet késöbbi részében az ikerkutatások további meglepö eredményeivel is megismerkedhetünk.

A személyiség tanulmányozása: hosszú menetelés

Csak azok a kutatók végeznek longitudinális vizsgálatokat, akiknél módfelett erös a kielégülés késleltetésének képessége vagy a tudománynak való önzetlen odaadás. Az olyan vizsgálatok esetében, melyek számos esztendöt átölelnek, a kutatás kezdeményezöi esetleg már nincsenek is jelen a végeredmény betakarításakor - elöfordulhat, hogy vizsgálatuk túléli öket. Más, gyakorlati okok is elriasztják a potenciális kutatókat. A longitudinális vizsgálatok költségesek, és a kutatás finanszírozása rendszerint nem garantálható a szükséges idöszak egészére. Másodszor, a vizsgálati személyek elköltöznek, úgy döntenek, hogy kiszállnak a vizsgálatból, vagy más módon válnak követhetetlenekké. Az ilyen vizsgálatok során jelentkezö adminisztratív feladatok általában legalább annyi idöt és ráfordítást igényelnek, mint az adatok összegyüjtése. Ezen okok miatt számos longitudinális vizsgálat kutatási intézmények, s nem független kutatók irányítása alatt zajlik.

A gyakorlati problémákon túl, sok hosszú idöszakra kiterjedö longitudinális vizsgálatban tartalmi problémák is jelentkeznek. A kutatási területen belüli érdeklödés változásával ugyanis megváltoznak a longitudinális vizsgálatok során gyüjtött adatok típusai is. Egy indulásakor az iskolai teljesítmény vizsgálatára koncentráló kutatásban esetleg nem gyüjtenek információt a személyiségröl, mellyel pedig a késöbbi kutatók dolgozni szeretnének. Olykor a vizsgálat korai szakaszában alkalmazott mérési eszközök elavulttá válnak, és a vizsgálat elörehaladtával elhagyják öket. Mindezen tényezök megnehezítik a késöbbi megfigyelések korábbiakkal történö összehasonlítását.

Ez volt a legnagyobb probléma azzal a két vizsgálattal is, amelyet Berkeleyben végeztek. Nem csupán arról volt szó, hogy a különbözö idöpontokban összehasonlíthatatlan méréseket végeztek, a két vizsgálat számos más szempontból sem volt összehasonlítható. Ezeket a problémákat elegánsan oldotta meg Jack Block, aki az adatok standardizálására a személyiségleírás Q-rendezésen alapuló módszerét használta (Block, 1961/1978; Block, 1971).

Korábban, a Q-rendezés ismertetésénél leírtuk, hogy ebben a rendezést végzö személy egy sor kártyát kap, melyek mindegyike egy személyiségre vonatkozó megállapítást tartalmaz (például "jókedvü"). A személy feladata az, hogy egy egyén személyiségét e kártyák csoportokba rendezésével jellemezze. A legkevésbé jellemzö megállapítást a bal szélsö (1-es), a leginkább jellemzöt pedig a jobb szélsö (9-es) csoportba helyezi, a többit pedig a köztes csoportokba osztja el. Ezáltal minden Q-tételhez egy 1 és 9 közé esö számot rendel.

A szóban forgó két longitudinális vizsgálatban az egy egyénre vonatkozó adatok a személyek gyermekkorából egyetlen dossziéba kerültek. A dossziékat egymástól függetlenül megvizsgálta kettö, három vagy négy klinikai pszichológus, és elvégezték a Q-rendezést. Más klinikai pszichológusok ugyanezt tették a középiskolás korból származó adatok alapján. Végül az interjúkészítök és tölük független klinikusok egyaránt jellemezték Q-rendezés segítségével a személyeket a már felnöttkorban, 1960-ban, 1970-ben és 1980-ban felvett interjúk alapján. Ily módon ez az eljárás az ijesztöen soknemü adatot egy sor egymástól független, ám standardizált, s az egyes személyek különbözö életkoraihoz tartozó, s immár egymással összehasonlítható személyiségleírássá alakította.